Berlin, Weimar

A globalista eliteknek nincsen jó ajánlata Európának, ezen belül a hosszú jóléti periódushoz szokott németeknek sem. A bőség évei nyugaton az újraegyesítéssel  szakadtak meg, és egy nagyon magas bázisról azóta is folyamatosan csökken az életszínvonal. A jólétét persze nem csak euróban mérik. Ugyanilyen fontos, hogy egy ország milyen perspektívát kínál elitjeinek és polgárainak, amiben Németország egyre rosszabban teljesít. A legtehetségesebb németek ugyanis Svájcba, Ausztriába és az USA-ba vándorolnak ki, míg tíz- és százezrével érkeznek helyükre a gazdasági migránsok, akik nem hozzátesznek, hanem elvesznek az ország jólétéből.

Angela Merkel “trükkök százaival” tartotta egyben az euró(adósság)zónát és az EU-t. Az egyik trükk a német adófizetők pénzének nyakló nélküli költése volt, ami a legatyásodott német hadsereg, a cammogó digitalizáció, tanárhiánytól szenvedő oktatás, lepukkant közlekedési infrastruktúra és a bürokratikus közigazgatás fejlesztésének rovására történt. Merkel ezoterikus kommunikációja sokáig elfedte a valóságot, ám Scholz se nem képes, se nem hajlandó az érdemi változtatásra. Bátornak indult százmilliárdos hadseregfejlesztéséből F-35 vadászgépek és 30 mm légvédelmi lőszer vásárlása lett, ami messze elmarad minden várakozástól.

Három párt már nem lesz elég

Merkel egyik utolsó dobása az uniós újjáépítési alap volt, ahol a 850 milliárd eurós hitelnek a legnagyobb részét (65 milliárdot) Németország szavatolja, miközben Olasz- és Spanyolország a két legnagyobb haszonélvező. Nem csoda, ha Scholz a kifizetések felgyorsítása helyett ezt a pénzt forgatná át más célokra, ami érthetőbbé teszi azt is, hogy Lengyel- és Magyarország miért nem kapja meg a nekik jogszerűen járó forrásokat.

Angela Merkel a német életmódot alárendelte annak a szándéknak, hogy a migráció mentén mélyítsék el az európai integrációt. Nehéz másként értelmezni azt, hogy Németország kapuit szélesre tárta (“Minden szírt befogadunk!”), elvégre a kontinens közepén fekvő célországba más tagországokon keresztül vezet az út, így egy “európai” probléma “európai” megoldást követel, aminek kiteljesedését most látjuk a kötelező migránskvóták többségi megszavazásánál.

Itt érünk vissza a németek rossz kedvéhez, amit számos globalista projekt csak tovább ront. Januártól csak a méregdrága hőszivattyút lehetett volna az új, vagy felújítandó lakásokba szerelni, ami elértéktelenítette a hagyományos fűtésű ingatlanokat. A magas adóteher és a migránsok beáramlása sem változik, a mainstream pártok mind egy követ fújnak, így nem “marad más” demokratikus tiltakozási forma, mint a porteszt pártokra szavazás. Itt érünk el Weimarhoz.

Hasonló volt a helyzet száz éve is, amikor a jóvátételi hitelek Dawes- és Young-tervek mentén zajló konszolidációja szívta el a németek pénzét, és nem volt politikai alternatíva. Pontosabban két rendszerellenes porteszt párt volt, a kommunisták és a nemzetiszocialisták. E két szélsőség a gazdasági válság után annyira megerősödött, hogy a mainstream pártok már nem tudtak többségi kormányt alakítani, ezért kisebbségi kormányok váltották egymást.

Hasonlót láttunk Svédországban 2014-2018 között a Decemberi paktum eredményeként és jelenleg Franciaországban, ahol tavaly óta Macron pártja kisebbségből kormányoz két szatellitjével, és csak a “Guillotine paragrafusnak” (49.3) köszönheti, hogy népszerűtlen intézkedései ellenére sem bukott meg. Németországra is hasonló sors vár, ha a mainstream pártok nem változtatnak politikájukon. Erre is volt jó példa Dániában és Svédországban, ahol szocdem és konzervatív pártok szigorítottak elődjeik migrációs politikáján. Berlinben ez kevéssé valószínű.

A német “őslakosok” érdekét szolgáló érdemi politikaváltás követelése helyett a német médiában arról értekeznek, hogy az AfD erősödése miatt négypárti koalíciókat kell majd alkotni, hogy a globalista elit érdeke a Zöldek által mindenképpen képviselve legyen. Akár egy “kibővített jelzőlámpa” (Zöldek, szocdemek, liberálisok és szélsőbal), akár egy “Jamaica” (CDU, CSU, Zöldek, liberálisok) kormány formájában.

Az AfD támogatottsági csúcsa a mainstream politikával való elégedetlenség jele, egy segélykiáltás a lecsúszó németek részéről elitjük felé, hogy változtassanak. A németek hátán fát lehet vágni, ha hisznek az ügyben, vagy látnak perspektívát  arra, hogy az áldozatvállalás után jobbra fordul sorsuk. Most már nem hisznek az elitnek, és nem látnak esélyt a korrekcióra, vagy akár javulásra. Mivel az elit nem akar változtatni politikáján, “marad” az AfD betiltása, elvégre a politikai rendőrség alkotmányvédelem már megfigyelés alatt tartja a pártot.

Ahogy az 1920-as években, úgy a német elit “progresszív” része most is összeköti sorsát az amerikai elitével. Ez most (még) jó ötletnek tűnik. Ahogy az elitprojekteknél már lenni szokott, ami papíron jól fest és az elitek partikuláris érdekét szolgálja, azt messze nem biztos, hogy a szavazók többsége támogatni fogja. A német politikai elitnek most kéne bebizonyítania, hogy tanult Weimar példájából és képes a többség érdekét szolgáló korrekcióra. Erre most még van demokratikus lehetőség, az idő és mozgástér azonban vészesen fogy.

(Kép forrása: Twitter/Olaf Scholz)