Máthé Áron
Máthé Áron történész

Bécsi keringő helyett Búcsúszimfónia: a terrorizmus megváltozott természete

A franciaországi és a bécsi terrormerényletek híre néhány napi profilkép-csere, „Imádkozunk Bécsért” poszt és semmitmondó politikai nyilatkozatok után lecsengeni látszik. Csak a katonák maradnak az utcákon.

Kézenfekvő felidézni a 2004-es magyarországi uniós népszavazási kampány egyik blőd plakátját: „Nyithatok cukrászdát Bécsben?” Beugorhatott a 2015-ös „menekült-menekítők”, vagyis a Soros-féle galaxis civil szervezeteinek lázas buzgalma, hogy a gonosz, barbár Magyarországról végre a Lajtán túlra cipelve a migránsokat, elhagyhassák ezt a földi siralomvölgyet. Odaát Bécsben már biztonságban vannak! És végül újra előkerült Lázár János videója Bécs egyik városrészéről, amelyet így jellemzett a baloldali média egyik tudósítója: „Az egyik legizgalmasabb negyedben, a Favoritenben olyan érzés fogott el minket, mintha egy etnikailag sokszínű, sürgő-forgó közel-keleti vagy kis-ázsiai városba csöppentünk volna.”

Nos, néhány kérdés felmerül az emberben. Az első rögtön az, hogy Bécset miért tiszteli a magyar ember? Azért, mert a császárváros nimbusza a XX. században megújult, a mi szocialista gulyáskommunizmusunkhoz képest a valódi jólét és bőség központja lett – vagy pedig azért, mert egy „izgalmas közel-keleti város”? Azután ott van az a kérdés is, hogy Magyarország vajon nem azért biztonságos ország-e, mert nem engedett be olyan népcsoportot a területére, amelynek a szokásai, hagyományai között szerepel a terror és az ezzel összefüggő halálkultusz?


Ezek azonban a jelen idejű kérdések, és valljuk be, viszonylag könnyen megválaszolhatók. Felmerülnek viszont történeti érvényű kérdések, a mögöttünk hagyott XX. századra vonatkozóan. Érdemes visszatekinteni, és összehasonlítást tenni – ugyanis elsőre úgy tűnhet, hogy a hidegháború szűk fél évszázadában sokkal több terrorcselekmény történt, sokkal több áldozattal.

Az 1960-as évek végétől Európában megjelenő terrorizmus néhány esetben sokkal több áldozatot követelt. A dolgokat azonban szét kell választani. Az egyik ág volt az európai terrorizmus – vagyis azok a terrorcselekmények, amelyeket európai gyökerű terrorszervezetek hajtottak végre. Az idők változását jelzi, hogy pontosítani kell: „európaiakról”, tehát az őslakos nemzetekhez tartozó csoportokról van szó. Ide sorolható az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) és annak szakadár csoportjai, az ETA, vagyis a baszk függetlenségi terrorcsoport, a bretonok, a korzikaiak és a dél-tiroli németek terrorkampányai. Ezeket bár a Szovjetunió általánosságban támogatta (a dél-tiroliakat nem), és az egyes szervezetek a marxizmus felé tolódtak, az elkövetett akcióknak mégsem volt „osztályharcos” éle, és alapvetően a nemzeti önrendelkezés kivívásának vagy kiteljesítésének céljával követték el őket. Voltak persze nettó politikai célú terrorcsoportok, mint a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) Nyugat-Németországban, vagy a Vörös Brigádok Olaszországban. Utóbbinál új vonás volt, hogy sorai között megjelentek a kommunista ifjúsági szervezet tagjai mellett a Trentoi Katolikus Egyetem szociológia szakos diákjai. Több ezres hálózatuk alapvető élménye a frusztráció volt, hiszen az olasz kommunista párt évtizedekig a második legerősebb párt volt az országban, és mégsem tudott sohasem hatalomra jutni. Az 1978 után induló letartóztatási hullám elől több százan menekültek Franciaországba, amely megtagadta kiadásukat – most a franciák ihatják a levét az „autonóm zónák” militáns csoportjaival, és az egyetemi tanárrá avanzsált egykori terroristák áldásos működésével.

Európában persze már akkor is voltak olyan terrorakciók, amelyeket arab csoportok követtek el. Ezek általában a palesztinokhoz – vagy az őket állami szinten is támogató Líbiához –, továbbá ismét csak a Szovjetunióhoz kötődtek. Különbség az európai és az arab terrorizmus között, hogy az előbbiek akciói elsősorban az állam képviselői (rendőrök, katonák, ügyészek, bírák, magasrangú politikusok) ellen irányultak, és alapvetően nem célozták a civil lakosságot. Kivételek persze voltak. Ilyen volt az 1980-ban olasz újfasiszták által elkövetett bolognai mészárlás (80 halott), amely mögött azonban furcsa titkosszolgálati háttér sejlett fel, és a perek 2000-ig is elhúzodtak. De általában ilyen eszközökkel nem éltek az európai, nemzeti alapon álló terrorcsoportok, mert tudták, hogy elveszítenék az őket támogató nemzeti közösségek megbecsülését, bizalmát. Az arab Fekete Szeptember és más terroregyletek túszejtései és az utasszállító repülők felrobbantásai kapcsán hasonló skrupulusok az elkövetőket nem érdekelték, de mégis, mondhatjuk, hogy ezekben az esetekben is lehetett tudni, hogy ki az elkövető és mit akar, és azt miért akarja.

A hidegháború után az európai belső terrorszervezeteknek leáldozott, részben azért is, mert a Szovjetunió megszűnt, részben azért, mert elérték a céljaikat vagy ésszerű kompromisszumokra került sor. Más esetben a nemzeti önrendelkezésében gátolt csoport gyengült meg, vagy létszámban, vagy öntudatban, vagy mindkettőben. Az arab-izraeli megállapodásokkal pedig a palesztin ügy sorolódott hátrébb, ráadásul kiderült, hogy hiába követnek el Európában terrortámadásokat, attól egy négyzetméternyi palesztin területről sem fognak kivonulni a zsidó állam harcosai és telepesei.

Az ezredforduló éveitől kezdve azonban valami megváltozott. Az Al-Kaidához vagy az Iszlám Államhoz kapcsolódó terrorcselekményeknek nincs világos célja. Sőt, igazából azt sem lehet tudni, hogy mik ezek a csoportok – inkább csak „márkanévnek”, sőt, franchise-rendszernek tűnnek, lazán szerveződő hálózattal, amely rák módjára szövi át az európai társadalmak immár bevándorlókkal jelentősen átformált testét. Mintha a Közel-Kelet házhoz jönne, ahol a hasonló gyilkosságok, mészárlások európai szemmel nézve nélkülözik a célt és az értelmet. Most a támadók a semmiből lépnek elő, politikai követelések nélkül és az egyszerű embereket célozzák meg. Különösebb apropóra sincs szükségük – pontosabban szólva minden apropónak számíthat. A  gyalázkodó Charlie Hebdó, vagy a katedrálisban imádkozó nő? Mindegy. Gyakorlatilag bármikor, bárkinek a „fejére eshet a zongora”, pontosabban szólva bárkit megölhetnek. Hogy kevesebb az áldozat? Lehet, de mégis a hirtelen, vaktában gyilkoló figurák a terror légkörét varázsolják a nagyvárosokra. Az is nyilvánvaló, hogy mohamedánok mészárolnak nem-mohamedánokat; az iszlámhoz szervesen tartozó vadhajtásokról mégsem lehet beszélni, sőt, inkább az európai embert szoktatják az iszlámhoz. Ezen kívül míg 1990 előtt könnyű az egyes szervezetek elleni nyomozásokat, üldözéseket lefolytatni, most nincs ki ellen. Ha kivonnak egy terroristasejtet a forgalomból, akad a helyükre tucatnyi jelentkező. Ez a háború ugyanis nem államok ellen, nem egy-egy politikai döntés megváltoztatásáért folyik, hanem az európai ember megfélemlítéséért – és alávetéséért.

Megváltoztak a nyugat-európai népek is. Most Bécsben két törököt ünnepelnek hősként – amire persze a liberális média is rájátszik –, korábban a londoni késeléskor egy lengyel volt a hős, még korábban egy francia vonaton egy szolgálaton kívüli amerikai tengerészgyalogos. 1990 előtt volt egy víziója a kontinens politikai elitjének arról, hogy miként képzelik el az európai életet. És most? Vajon tömegek áldoznák az életüket a szója lattéért vagy az új laposképernyőért?

Európa elrúgta magától a gyökereit, és akinek nincsenek az életen túlmutató céljai, attól el fogják venni az életét.

(Kép forrása: itt.)