Bajorország ≠ Németország?

Érdekes politikai folyamatoknak lehettünk szemtanúi az elmúlt hetekben Németországban, azon belül is Bajorországban. A bajor miniszterelnök a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt élesen bírálta a szövetségi kancellárt, annak „elhibázott” bevándorlás-politikája miatt.

Volt egy pillanat, amikor Horst Seehofer odáig ment, hogy visszahívja a koalíciós kormányból a CSU minisztereit. Azonban annak, aki – akárcsak az elmúlt fél évszázadban – figyelemmel kísérte Bajorország szövetségi politikáját, ez a kijelentés már akkor túlzásnak tűnhetett. Túlzás is volt. Hiszen a „D-Dayként” is emlegetett november 1-jén végül a kancellár asszony megegyezett bajor kollégájával. A megegyezés bajor szempontból kilúgozottnak tűnik, mivel valódi és hatékony gátat végül nem állít a Németországba áramló bevándorlók elé, ugyanakkor némi szigorítás várható a német(bajor)-osztrák határon: tranzitzónák létrehozása, közös német-bajor határellenőrzés, közös rendőri-határőrizeti központ felállítása a munka összehangolására. Azonban a fenti egyezség tartalmi szempontból igencsak távol áll az eredeti bajor szándéktól, miszerint le kellene zárni a határokat és be kellene vonni bajor tartományi rendőrséget a határellenőrzésbe (a határok ellenőrzése Németországban szövetségi hatáskör, így a tartományi rendőrségnek vajmi kevés lehetősége lenne lezárni egy szövetségi határszakaszt).


Ennyit a konkrétumokról. De nézzük meg, hogy mi lehet(ett) a háttérben? Mi az oka annak, hogy voltaképpen a 16 németországi tartományi vezető közül szinte csak Horst Seehofer bajor miniszterelnök ment szembe testvérpártjának elnökével, aki maga Németország kancellárja? Az okok – mint oly sok esetben – a történelmi múltban keresendők. Bajorország (hivatalosan: Freistaat Bayern, azaz Bajor Szabadállam), mindig is állam volt az államban. Majd’ egy évezreden keresztül ugyanaz az uralkodóház, a Wittelsbachok vezették az államot, ami komoly politikai és gazdasági stabilitást is jelentett a bajorok számára a századok során. Bajorország volt az utolsó állam, amely hajlandó volt minden tekintetben csatlakozni a német egységhez. És ez a különutas bajor politika a 20. században sem változott sokat. A II. világháború utáni Németországban Bajorország volt az első tartomány, amely gazdasági szinten és a német (bajor) önazonosság szempontjából talpra tudott állni. A mai napig Bajorország cipeli a hátán a német gazdaságot: gondoljunk csak a német autóiparra. A három nagy luxusmárkából (Audi, BMW, Mercedes) kettőnek a székhelye Bajorországban található, amelyből az egyik dedikáltan bajor brand – de természetesen még hosszasan lehetne sorolni a világméretű cégeket, melyek szintén Bajorországból nőttek ki. Ha egy külföldi a németekre gondol, elsősorban a jól bevált sztereotípiák alapján, akkor szintén a bajor lederhose-s söröző férfiak és az előbbit dirndlben felszolgáló dúskeblű hölgyek jutnak eszébe. Ugyanakkor egy nem bajorországi németnek ez még sértő is lehet, mivel Németország nem (csak) ilyen. A nem bajor németek gyakran le is nézik a bajorokat a fentiek miatt, egyszerű földműves sörivóknak tartva őket, akiknek még a nyelvjárása is teljesen eltér a hochdeutschtól, viszont ez az érzés kölcsönös. A bajorok gazdasági teljesítményük, identitásuk megőrzése miatt hasonlóképpen tekintenek Németország többi részére, ahol vagy az életszínvonal sokkal alacsonyabb, mint náluk, vagy az önazonosságtudat és a hagyományok hígultak fel teljesen, legalábbis a bajorhoz képest.  Olyannyira él ez a bajor kivételesség-tudat, hogy a tartomány északi részét képező Frankföld (Nürnberg és környéke) lakóit, akik már többségében evangélikusok, szintén nem tekintik valódi bajornak a München környéki katolikusok.

(Angela Merkel és Horst Seehofer)

De térjünk vissza a politikához. A második világháborút követően egyértelműen a CSU határozta meg a bajor közéletet, mint domináns, a bajor konzervatív hagyományokat felvállaló politikai párt, és mint ilyen egyeduralkodó a tartományban. Alig volt példa arra, hogy ne szerezzen a CSU egyedül abszolút többséget a bajor tartományi választásokon, sőt például Edmund Stoiber miniszterelnöksége idején, minősített többséggel kormányoztak a bajor kereszténydemokraták. A közelmúltban egyedül 2008-ban kényszerültek koalícióra a liberális FDP-vel, azonban ebben az időszakban élte egyik legkomolyabb belpolitikai válságát a CSU. (Egy időre még azzal a hagyománnyal is szakítottak a pártban, hogy a miniszterelnök és a pártelnök személye egy és ugyanaz legyen). Azóta természetesen visszatértek a keresztényszociálisok a jól bevált tradícióhoz és Horst Seehofer már ismét betölti mindkét tisztséget. Seehofer miniszterelnökségének kezdete óta CSU népszerűsége újból töretlen. Azonban minél sikeresebb és népszerűbb egy bajor politikus szűkebb hazájában, annál kevésbé népszerű Németország egészében, ez is jól példázza a bajor-német ellentéteket. Az elmúlt 60-70 évben mindössze egy bajor kancellárja volt az akkori NSZK-nak, Ludwig Erhard. Erhard azonban evangélikus volt és Észak-Bajorországból származott, ezért nem is tekintették őt igazi bajornak, szemben a virtigli katolikus délbajorokkal, mint pl. Strauß és Stoiber. A két előbbi úriember is indult kancellárnak, azonban mindketten alulmaradtak a szocialista vetélytársaikkal szemben. Straußt, Helmut Schmidt győzte le, Stoiber pedig Gerhard Schröderrel szemben maradt alul. Mindkét bajor politikus rendkívül népszerű és sikeres volt Bajorországban és éppen ez okozta a vesztüket szövetségi szinten.

Ezzel el is érkeztünk Seefoher menekültügyben tanúsított kemény kiállásához. A bajor miniszterelnök ugyan már 2008 óta hivatalban van, ám azóta nem sikerült kilépnie Edmund Stoiber árnyékából. Még az idei politische Aschermittwochon (a CSU szokásos politikai rendezvénye minden év hamvazószerdáján) is Stoiber kapta a párttagság részéről a legnagyobb tapsot és ő volt a legmeggyőzőbb felszólaló (nem véletlenül hívják őt CSU-s körökben a mai napig Mr. Aschermittwochnak). Seehofernek tehát találnia kellett egy politikai ügyet, mellyel meg tudja mutatni, hogy ő is részese, sőt vezetője tud lenni annak a bajor kivételességnek és keményvonalas politikának, amit a CSU-szavazók Straußtól vagy éppen Stoibertől már megszokhattak. A bevándorlási krízishelyzet pedig kapóra jött e tekintetben. Meg is látszik ez Seehofer népszerűségén, országos szinten is tudta növelni tetszési indexét.

Mindezek ellenére Seehofer tisztában volt azzal, hogy bajor miniszterelnökként befolyása szövetségi szinten nem elég ahhoz, hogy Merkelt valóban meg tudja szorongatni, de ahhoz azonban elég volt, hogy a bajorországi szavazóinak az erős és ellentmondást nem tűrő államférfi képében tudjon mutatkozni. Egy olyan német politikus képében, aki fel meri vállalni, hogy igenis létezik német (bajor) érdek és ezt a nyilvánosság előtt is ki meri mondani. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy valószínűleg Seehofer – már csak a koránál fogva sem – rendelkezik komoly politikai ambíciókkal, így a német érdek melletti kiállása inkább elvi alapú és nem kizárólag személyes motivációk fűtik. A tanulság az lehet, hogy a CSU és a bajorok nélkül csak nyomokban maradna német konzervatív politikai hagyomány, mely nyomást tud gyakorolni az egyre inkább felhíguló CDU-ra és így a szövetségi kormányra, ugyanakkor a szövetségi politika drasztikus átrajzolásához ez nem elég. De nem csak Németország szempontjából fontos, hogy a német politikai spektrumnak legyen egy valóban konzervatív szeglete, ami – korábban és jelenleg is – a CSU-ban testesült meg, hanem Közép-Európa, így Magyarország számára is, hiszen Bajorország az a legnyugatabbi pontja Európának, ahol még megértenek bennünket. Lehet, hogy egy bajorból nem lehet kancellár, de a CSU határozott, elvi alapokon nyugvó kiállása a valódi európai hagyományok mellet ráébresztheti az egész jobbközép német politikai elitet arra, hogy valamit tenni kell annak érdekében, hogy megoldásokat találjanak Németország és Európa kihívásaira is. Arról nem is beszélve, hogy jelenleg a CSU politikájával azonosul leginkább a német jobboldali választók többsége. Bajorország önálló államnak túl kicsi, németországi tartománynak túl nagy, de egy dolog biztos: megkerülni nem lehet.