Az Orbán Kormány gazdaságpolitikája ellenére nő a gazdaság?

A 90-es évek egyik emblematikus közgazdásza, Surányi György azt nyilatkozta a Financial Times-nak, hogy nem az Orbán Kormány gazdaságpolitikája miatt, hanem éppen annak ellenére növekszik a magyar gazdaság, ami egyébként sem nagy dolog, mert alacsony a bázis, ez csak válság utáni visszakapaszkodás és a növekedés amúgy sem fenntartható, mert az EU-s források táplálják.                                                                                   

Valóban. Kiszámoltam, hogy ha vennénk a 2002-2008 közötti gazdaságpolitika sajátos jegyeit, akkor akár 8,5 százalékkal is nőhetett volna a gazdaság 2014-ben. Utána meg jött volna az IMF és hatalmas zuhanás. Hogyan? Megmutatom.

A bankszektor hitelezési kedvét szemlélteti a pénzügyi kondíciós index. A 2008-as válság előtt ez tartósan plusz 2 százalékpont körül alakult. Ez azt jelenti, hogy 4 százalékos gazdasági növekedés esetén  a növekedés fele az egyensúlyinál nagyobb mértékű banki hitelezés eredménye. Gazdasági fellendülés esetén a gazdaságpolitika feladata, hogy visszafogja a gazdaság túlpörgését, hogy legyenek tartalékok válság idejére. Magyarországon nem hogy tartalékok nem voltak a 2008-as válság kitörésekor, de mivel a hitelezési rendszer túl volt pörgetve, a válság után a  korábbi plusz 2 pontról -2 pontra esett vissza a pénzügyi kondíciós index értéke, amit az MNB KKV-kat segítő hitelprogramja -1 pontra volt képes felhúzni.

2002-2008 között a lakosság fogyasztásra felvett devizahitel állománya GDP-ben mérve 30 százalékponttal növekedett, az államadósság közel 25 százalékponttal. Ebből az 55 százalékos adósságnövekményből sikerült növelni a gazdaság teljesítményét összesen 18 százalékkal. Majd jött a 2009-es 6,67 százalékos GDP visszaesés és az IMF, mert már senki nem volt hajlandó ezt a hitelből gyarapodó gazdasági növekedést finanszírozni.

A pénzügyi kondíciós index értékéből egyszerűen kiszámolható, hogy ha ugyanolyan lenne most a banki hitelezés, mint 2008 előtt, akkor nem 3,5, hanem 6,5 százalék lett volna a gazdasági növekedés 2014-ben.  De most, hogy válság idején pörgetni kellene a gazdaságot, nincsenek tartalékok, mert 2008 előtt túlpörgettük a hitelezést. A lakosság nem tud hiteleket felvenni, még 5-10 évig törleszt.

Továbbá ha most ugyanolyan lenne a költségvetési politika, mint 2002-2008 között (átlagban 5-6 százalék közötti hiány), akkor a kormányzati kiadások növekedésében még úgy 2 százalékpontnyi egyszeri növekedési többlet lenne benne.

Már 8,5 százalékos gazdasági növekedésnél tartunk.  Csakhogy pont az a 2010 utáni gazdaságpolitika egyik legfontosabb célja, hogy ne hitelből, a jövő generációk terhére növekedjen a magyar gazdaság, hanem pénzügyileg fenntartható módon.   

(Kép forrása: itt.)

Számos olyan szakmai konferencián vettem részt az elmúlt öt évben, amelyen a 2010 előtti időszak emblematikus közgazdászai apokaliptikus hangvételű előadásokat tartottak a 2010 utáni magyar gazdaságpolitikáról. És várták az összeomlást, holott a jelenlegi gazdaságpolitika elsődleges célja épp ellenkezőleg, a szakadék széléről való visszatáncolás volt, átállítani hitelből növekedő gazdaságunkat egy munka alapú társadalommá, ami 2014-re részben össze is jött. (Remélem, senki nem olvas ki hurráoptimizmust a szavaimból.)

Döntő szerepük volt az EU-s fejlesztési forrásoknak a 2014-es növekedésben? Igen. Rontják ezek a források az ország külső finanszírozhatóságát és kell kamatot fizetnünk utánuk? Nem. Szerény hazai becslés szerint a külföldi többségű cégek 50 százalékban viszik el a  forrásokat, míg a lengyelek szerint 70-80 százalékban? Igen. Jobb ez, mint a 2002-2008 közötti időszak adósságfelhalmozásra épülő gazdasági növekedése? Sokkal. Jobb lenne, ha saját, belső megtakarításainkra építve növekednének a beruházások és bővülne a hazai tulajdonú szektor? Igen. Hol van ez a megtakarítás? Éppen törleszti a lakosság a bankok felé a 2002-2008 közötti hitelcunamiból eredő terheket… de a devizahitelek forintosítása óta végre árfolyamkockázat nélkül és átlagban 20 százalékkal kisebb részletekben.

Sokszor tapasztalom azt, hogy mi közgazdászok sértő módon nem a valóságot vizsgáljuk, hanem apokaliptikus látomásokat vizionálunk. Megközelítésünk dogmatikus, elméleti. Azért lenne jó a valósággal foglalkozni, mert egyrészt lassan senki nem fog ránk hallgatni, másrészt így is van problémánk bőven. Hogyan tegyük egyenlőbbé a 20 éve a világ legegyenlőtlenebb közoktatási rendszerét? Hogyan tartsuk meg tehetségeinket? Hogyan tegyük hatékonyabbá és eredményesebbé a fejlesztéspolitikánk, az EU-s pénzek felhasználását? Hogyan szervezzük újra az egészségügyi rendszerünket, amire évek óta fele annyit költünk GDP arányosan mint a fejlett országok? Hogyan vezessük vissza a munkaerőpiacra azokat, akikről 20 éven át lemondtunk? Hogyan találjunk új piacokat kis- és közepes méretű vállalkozásainknak? Hogyan fejlesszük a digitális képességeinket? És a sort még folytathatnám.

Nem elképzelhetetlen, hogy közép-távon e problémák orvoslása nélkül is évi 2-3 százalékkal lesz képes növekedni a magyar gazdaság pénzügyileg fenntartható módon, viszont jól tudjuk, hogy hosszú távon a fentebbi kérdésre adott jó válaszok fogják meghatározni versenyképességünk.

A problémákra megoldások kerestetnek, egyre akár több is. JPÉ jeligére.