Az EU nélkül nem fogunk fejlődni

Szívem szerint társadalmi vitát kezdeményeznék, de biztos vagyok benne, hogy a kutyát nem érdekli ez a téma, úgyhogy csak annyit teszek, hogy megírom ebben a posztban azt, ami szerintem Magyarország stratégiai fenyegetettsége.

A magyar nemzet nemzeti jövedelme termelése során képtelen annyit termelni, hogy fejlesztésekre is fussa – ha a jelenlegi nemzeti jövedelmet és kiadásainkat adottnak vesszük.

Csak akkor tellene fejlesztésre, azaz új kórházi műszerekre, illetve a fenntartásra, például az utak színvonalának megőrzésére, ha csökkentenénk az oktatási, egészségügyi, igazgatási vagy akár rendőri, katonai kiadásainkat.


Magyarország úthálózata, vasúti kocsijai, metró szerelvényei, kórházai, természeti parkjai nagyrészt EU-s pénzből javulnak.

A magyar vállalatok, intézmények informatikai és egyéb fejlesztései EU-pénzekből zajlanak.

Az EU – segély (nem más az, mint segély) bizonyos értelemben Patyomkin-világot teremtett, amelyben úgy látszik, mintha jól menne nekünk.

2002 óta azt hisszük, hogy minden álmunkra telik. Gondoljunk bele, ha nincs évi több ezer milliárd forint, akkor miden egyes kormánynak meg kellett volna gondolnia, hogy mennyit költ béremelésre, lakásépítési hitelre, nagyvonalú fejlesztésekre.

Egészen pontosan azt állítom, hogy ha nincs EU pénz és saját zsebből kell fejleszteni a vasutat, a kórházat és a többit, akkor előbb szembesültünk volna azzal, hogy meddig ér a takarónk.

Ha nincs pénz, s nő a kórházi váró lista, akkor nő a reformok iránti társadalmi nyitottság is. 

Mostanában viszont már el kellene gondolkodni azon, hogy mi lesz, ha nem jön ennyi pénz, vagy sokkal szűkmarkúbban mérik majd, kevesebb és jobban meghatározott célra. Vagy ha azt mondják, mi már eléggé fejlettek vagyunk ahhoz, hogy ne nagyon támogassanak minket.

Ne mondjuk azt, hogy á, ez nem következhet be! Ezzel ugyanis azt mondjuk, hogy nem is akarunk elgondolkodni azon, milyen stratégiai veszélyekkel néz szembe Magyarország.

Több ezer milliárdnyi forint évente jelentkező hiánya azt jelenti, hogy vagy vasutat és metrót fejlesztünk, vagy a szegények helyzetét javítjuk.  De csak az egyiket választhatjuk majd. Azzal kell majd szembenézni, hogy egy adott évben melyik ágazatot hagyjuk leromlani egy kicsit. Egyik évben az oktatást, a másik évben az egészségügyet.

Igaz, van egy kiút, amelyet a magyar politikai elit úgy magába szívott, mint a magyar gyerekek a zsíros kenyér ízét, s ez az adósság növelése, amely EU-források hiányában cukros vízként oltja szomjunkat.

1975 és 2010 között, egy majd harminc éven át tartó időszakban, az adósságok emelkedéséből éltünk. Abból fizettünk béreket, kórházi felújítást és vállalatok vagy az oktatás modernizálását. A politikusok eszközrendszerének természetes része lett, hogy a nemzetközi adósságunk nő.

Szarban vagyunk, még ha úgy is látszik, hogy nem. A nemzeti szuverenitásunk korlátozott. Még akkor is  megváltoztathatatlan tény ez, ha Orbán Viktor is ugyanezt mondja, amitől sokan azonnal elutasítják az állítás igazságának vizsgálatát.

Nem, nem egyszerűen a nemzetközi kapitalizmus szorítása, az egyenlőtlen nemzetközi elosztás és a többi sötét objektív és szubjektív erők miatt vagyunk rossz helyzetben, hanem azért, mert sosem nézünk szembe azzal, hogy nem termelünk eleget. Egy új Magyarországot arra lehetne felépíteni, ha ezzel szembenéznénk.

Utóirat: (Nem fogunk, persze, szembenézni a felvetett problémákkal. De legalább kidühöngtem magamat, amíg ezt a posztot megírtam).