Az ellendrukkolás ugyanolyan bűn, mint a hazaárulás - csak épp nincs az Alaptörvényben

Az, hogy a Fradi a tavalyi nagy európai menetelése után szégyenteljes vereséget szenvedett a polgári állásokban dolgozó feröeri ellenfelével szemben a BL-selejtezőben, arról egyikünk sem tudna lesújtóbban és bűnbánóbban nyilatkozni, mint Kubatov Gábor. Hagyjuk is meg neki ezt a feladatot!

Én aztán nem védem ok nélkül a Fradit. Sose voltam fradista. A futball viszont a szenvedélyem, és amint bármelyik magyar klub nemzetközi kupában játszik, automatikusan fradista, kecskeméti vagy ZEG-es leszek. Ehhez mégcsak nagy magyar önérzet sem kell, elég szeretni a sportágat és szurkolni annak, hogy magyar fiúk (igen, fociznak magyarok a magyar csapatokban minden rosszindulatú híresztelés ellenére) magyar szurkolókkal magyaroknak szerezve örömet viszik a hírünket a világban, ami ez esetben Európa. Jobb esetben a BL, kevésbe jobb esetben az El, legkevésbé jó esetben a Konferencia Liga, amit még magam is kis iróniával konfetti ligának hívtam annak ellenére, hogy szeretett európai csapatom, az AS Roma megnyerte azt.

A Ferencáros lezakózott tehát egy szerény képességű kiscsapattól, és sorolhatnám – talán fogom is – az olcsó focis közhelyeket arról, hogy „de a labda gömbölyű, mindenki nyerni akar, egyszer bármelyik nagy csapat elkapható”, stb., de a lényeg mégiscsak az, hogy ebbe a harmadik számú kupába száműzetett a Franzstadt. Lehet kajánkodni, és meg is jelentek a hiénák. Ha azt hisszük, hogy az Újpest szurkolói voltak kimutathatóan a szemétkedők között, tévedünk. Végre előbújhattak áporodott odúikból a stadionozók, az oktatásegészségügyezők, a szotyolázópuhosorbánozók, a tornából felmentettek, a momentumosdékásjobbikosok és a „városbéli puhányok, nyavalyások”, utóbbiak a Nagy Ho-Ho-Horgász szerint, feltétlen. De legyünk megértőek és humánusak! Ezek a figurák ki voltak éhezve, vegetáltak, epebajban szenvedtek évek óta. Minden ármánykodásuk ellenére jó a magyar foci! Két, egymást követő EB-n kint voltunk. „Felemelték a létszámot, azért!” – röfögik, csak hajlamosak elfelejteni, hogy olyan, valóban borzalmas válogatottak és szövetségi kapitányok voltak azt megelőzően, hogy az akkori inkarnációk a megemelt létszám esetén sem jutottak volna ki. Ne is várjunk dicséretet ezektől a goromba hiánykeresőktől!

És mit várjunk a balliberális médiumoktól? Én megelégszem a tisztes tényközléssel is, de ha már jó alkalom volt a BL-kiesés a vitriolos tollak elővételére, úgy talán kéne némi méltatás a Shamrock elleni 4-0-ról is. Én nem nagyon láttam ilyen beszámolót. Ezzel is elárulják magukat, hogy kizárólag a futball és a magyar sport kudarcában érdekeltek.

’74-es vagyok. Láttam gyerekként Törőéket, később Détárit és Kiprichet, aztán roló le. 1986-tal, azaz Mexikóval bezárt a candyshop. Olyan szörnyű korszak köszöntött ránk, hogy le a kalapot! Gyógyír volt egy-egy Fradi vagy Debrecen menetelésecske Európában, de azokat nevezzük inkább anomáliának, mintsem következetes szakmai munka sikerének. Félreértés ne essék, tisztelet a fenti klubok játékosainak és a stábnak, mert legalább volt valami! De most, ami van, az nekem maga a gyönyör! Nem, nem túlzás ez. Nekem a futball a gyerekkorom és a néhai nagyapám emléke. Az ő történetei Puskásékról, a Szénbányák által adott Népstadion-belépőkről, kettős rangadókról és a mítoszról. Más a lépték, más a dimenzió, de az, hogy a válogatott, mely korábban már a Himnusznál be volt szarva, az most simán nekimegy bárkinek, az nekem szívmelengető. A magyarok eredményei nem lecsúszott lövésekből, bepattant öngólokból, motiválatlan ellenfelekből születnek, hanem szisztematikus munkával és egy magyarrá vált olasz varázslatával. Ez nem egy taktikai oldal, legyen ennyi elég a pályaszéli szakmázásból!

A magyar klubcsapatok közül pedig a Fradi nemzetközi térképre kerülése is ugyanilyen következetes építkezés eredménye. Mivel a magyar foci sosem alakíthatta ki a kommunizmus ideje alatt a hagyományos tulajdonosi és piacorientált szemléletet, így nem fogom számonkérni ennek a modellnek a hiányát, és sosem fog zavarni az állami szerepvállalás a dotációban, pláne, ha jönnek az eredmények. És hogy mi az eredmény? Többféle lehet. Lehet a 90 perc alatti, lehet a továbbjutás öröme, lehet a világversenyre kijutás eufóriája és lehet a gyerekekre gyakorolt hatása. Nézzük csak az őrületet Szoboszlai Dominik körül! „Haha, nem is itthon lett belőle focista!” – bugyog fel újra a csatornalé, de azt már nem tudják megmagyarázni, hogy a 90-es évektől ugyanígy külföldön játszók miért nem szolgáltattak anno törvényszerű válogatott sikereket.

Akár hiszik, akár nem, ma is léteznek olyan hangok, hogy minek áldozunk a botlábú nagyképű focistákra az orvosok vagy a tanárok helyett. Legalább már lejöttek a „lélegeztető gépek”-tripről. Ez is valami. Mindegyikre kell áldozni! Azon is lehet vita, hogy melyik élvezzen nagyobb prioritást. De nem tudomást venni arról, hogy micsoda vakság épp ezekben az időkben beleállni a magyar futballba, az a legprimerebb emberi kicsinyesség és gazemberség. Nem Orbánnal és hobbijával, hanem a srácokkal és a szurkolókkal szemben. És ezek a nyomorultak abba se gondolnak bele, hogy lehet Fradi- és válogatott szurkoló egy ellenzéki is.

Lehet, ez a mini aranykor hamarosan véget ér, bár én bármeddig élvezném. Becsüljük meg a pályára kitett szíveket, dohogjunk, ha nem látunk elszántságot, és védjük meg saját gyerekkorunkat, valamint gyerekeink és unokáink gyerekkorát! De legyünk mindvégig jóindulatúak, és egyszerűen csak értsük meg, hogy ez sport. Amiben – ahogy a miniszterelnök is fogalmazott – bármi váratlan előfordulhat.

Ja, és az ellendrukkolás ugyanolyan bűn, mint a hazaárulás. Csak épp nincs az Alaptörvényben.