Máthé Áron
Máthé Áron történész

Az álmok győzelme

„A földi tüzet a magas álmok vigyázzák” (Weöres Sándor)

169 évvel ezelőtt Magyarországon nem volt hiány az álmokban. Ironizálva persze rávághatnánk: azért, mert az ország lakosainak többsége mintegy félálomban szenderegve élte az életét. Az ország mozdulatlansága azonban csak látszólagos volt, hiszen 1848-ban már közel három évtizede küzdöttek a reformkor közéletének nagyjai, hogy a magyar nemzet ismét lábra álljon. Erő is volt azonban ebben a mozdulatlanságban: a hirtelenkedéstől, a fölösleges változtatástól való ódzkodás. Erő és tehetetlenség mintha egymást kerülgette volna. Magyar nevek ugyan szerepeltek az európai történelemben az elmúlt századokban is, de Magyarország önálló szereplőként nem jött szóba. Belső alkotmányát megőrizte a királyság, de idegen királyai csak nyírni való juhokként tekintettek ránk. Másodosztályú tartomány voltunk, amit éppen csak annyira és úgy kell fejleszteni, hogy abból nemzeti összefogás ki ne alakuljon. A labancok utódai nem hittek a nemzeti önállóságban, míg a kurucok új nemzedéke azt mondta: „A haza minden előtt”. A Habsburg-házból származó nádorok álltak a nemzeti fejlesztések mellé, míg egyes hazai főrendjeink és követőik gond nélkül paktáltak a birodalmi centrummal az ország rovására.


Ilyen kor volt ez.

1848. március 15-e azonban mindennek egycsapásra véget vetett. Mindaz, ami addig csak az álmokban, a képzeletben létezett, néhány rövid hónap alatt valósággá változott. Kölcsey másfél évtizeddel korábban ezt jegyezte fel: „Ez a haza, mely gyermekségem álmaiba, mely ifjú és férfi korom érzelmeibe szövé szent képét! Lesz-e erőd létrehozni az ideákat, mik húsz év óta boronganak kebledben?”. Az országnak lett hozzá ereje. 1848. március 15-én elég volt egy nap néhány órája, hogy létrehozzuk mindazt, ami a reformkorban a nemzet sorsáért dolgozók gondolataiban létezett csak.

Mi volt ennek a kulcsa? Kétségtelenül az, hogy voltak – nem is kevesen – akik mertek álmodni. Akik mertek a teremtő képzeletre támaszkodni. Akik távolabbra merték vetni a tekintetüket, és nem akadtak el a hamis „rögvalóságnál”. Hogyan is írta Weörös Sándor? „A Föld a hazugság tisztítótüze. A hazugság-áradatból az egyetlen kivezető út éppen az, amely leghazugabbnak látszik: a képzelet. A sok ál-valóság közt képzeletedre van bízva az igazi valóság helyreállítása. A képzelődés az élet törvénye szerint működik és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint működik és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és igaz.”

Nem is olyan könnyű ez. Manapság már nem könnyű a saját mesénket írni, a saját világunkat berendezni. A saját álmot álmodni sem könnyű, sőt, magát az álmokat, a teremtő képzeletet is megbélyegzik. Az van, ami van, te csak ne találj ki semmit, ne szegd meg a kánont, magyarként pláne nem, hallgass inkább a Nagyobb Tudorokra. Nem kell ehhez külföldre szaladgálni, itthon is van erre lelki fogékonyság. „Az ember nem vállal többé identitásközösséget a saját népével, lenézi annak többségét, mucsai parasztok, én nem ilyen vagyok, én ennél több. Kitanulja a domináns országok-kultúrák dolgait, aztán nekiáll osztani az eszet, hogy bezzeg a világ boldogabb felén így meg így csinálják.” – írják a mai labancokról egy cikkben. És valóban, labancnak lenni a „magyar” mint márkanév fikázását jelenti. Labancnak lenni: „realistaként” számolgatni a derivatívákat, a matematika előtt meghajolni. Labancnak lenni egyenlő a fölösleges megalkuvással. A Mindenkori Labancok szeretnek kicsit megmártózni az álmokban, megmosolyogni a huszár hagyományőrzőket, azután visszatérni a főkönyvi kivonatokhoz. A Mindenkori Labancok nem hiszik, hanem tudják, hogy igenis vannak kis népek. Rangsorolnak, megmérnek, kiszámítanak. Intézményeket akarnak, mert félnek az emberektől. A labanc a nagyobb erőt keresi, mert a saját örökségét nem érzi. Van-e olyan, hogy „becsületes labanc”? Kár, hogy a magyar történelemben ez a minőség olyan volt, mint a fehér holló.  Vajon igaz-e az, hogy a becsületes labanc az voltaképpen egy okos kuruc?

Valószínűleg a határt az a képesség, vagy inkább igény jelenti, hogy álmodni tudjunk, közösen. Március 15-e ugyanis a valóra vált álmok ünnepe.

 

(Kép forrása itt.)