Maczkó Ú. Róbert
Maczkó Ú. Róbert filozófus

Az aktivisták

Pár perce írtam alá a CitizenGo oldalán a „Vegye le kínálatából az LMBTQ-propaganda mesekönyvet a Pagony gyerekkönyvesbolt és a többi árusítóhely!” című felhívást.

Tudom magánügy, hogy mit, mikor írok alá, vagy nem, de ezt az ügyet nagyon fontosnak kell tartanunk és magam is arra serkentek minden normális embert, hogy írja alá ő is.

Maga a „mesekönyv” és annak kiadása, terjesztése természetesen nem más, mint provokáció. Nem valószínű, hogy nálunk túl sokan vennék meg és ebből olvasgatnának a gyerekeknek az elalvás előtti meghitt pillanatokban, hogy aztán a kis lurkók homoszexuálisokról álmodjanak. Erre nálunk azért csak a legelvetemültebbek, vagy legelmebetegebbek képesek – őket egyébként megrontásért büntetni kéne. Az üzleti siker, minden bizonnyal, nem elégséges magyarázat a könyv kiadására. A provokáció pedig kettős célt szolgál.


Az egyik cél belső, a könyvet kiadó egyesület szponzorainak szól. Az efféle szervezetek, mint a Labrisz bőségesen kapnak pénzt a Soros-féle alapítványtól és valamiképpen igazolniuk kell, hogy milyen nemes célok érdekében költötték el azt; túl azon, hogy ők is fényesen megéltek belőle. A könyv kiadása és azt követő, jól kiszámítható skandalum fényesen igazolja, nem kótyavetyélték el a dollárokat. A finanszírozók szempontjából a befektetés hasznosságát az akció keltette botrány nagysága méri, mert a cél az: minél többen beszéljenek róla. Minél nagyobb a felháborodás, annál jobb volt a befektetés, és a kirobbantója továbbra is megérdemli a támogatást.

Mert ne legyenek kétségeink, az „ügy” – legyen az az aberrációk támogatása, vagy a kormány gyalázása – emberek tucatjainak, vagy tán többnek is az alapvető megélhetését biztosítja és „munkájukért” bért is kapnak valahonnan. Nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy honnan. Nem véletlen, hogy képviselőik nem szeretik, ha a pénzforrásaikról, a jövedelmükről kérdezik őket. Ilyenkor a képességeikhez mért legnagyobb műfelháborodással utasítják el a kérdést, mondván: kinek mi köze hozzá. Pedig hát, aki azt a társadalmat akarja megváltoztatni, amelyben magam is élek, jó lenne ha velem is megosztaná: ki fizeti? És talán azt is, hogy miért. Mert őket, az ún. „aktivistákat” is eltartja valaki. Pontosan ezért került az EU-parlament követelései közé a „civil” szervezetek külföldi finanszírozhatósága.

A másik cél hosszabb távra szól és jóval alattomosabb. Azt kívánják elérni, hogy valamiképpen beférkőzzenek a köztudatba, hogy beszéljenek róluk és létezésük, nézeteik megszokottakká és ezáltal legalábbis tűrtekké váljanak. Amiről az emberek sokat hallanak, azt megszokják, és egy idő után a világ, a társadalom elfogadott, hétköznapi részének tekintik. Holott az aberráció egyáltalán nem az, hanem kivétel, méghozzá esetünkben ritka kivétel. Ám ha filmek, könyvek, „tudományos” dolgozatok tömege szól róla, akkor jelentőségénél sokkal nagyobbnak látszik. És – sajnos – a maguk szempontjából kitűnő, hatékony munkát végeztek.

Mondjuk harminc évvel ezelőtt, ha az utcán azonos neműek csókolóznak akkor óriási felháborodást váltott volna ki ez az esemény. Ma már legfeljebb vállrándítást érdemel. Hozzászoktunk. A tudományos libsizmus ikonja, Sartre, 1939-ben írt, az „Egy vezér gyermekkora” című művében még hőse erkölcsi romlásának egyik súlyos elemeként ábrázolja annak homoszexuális kalandját. Csoda, hogy még nem tiltották be. Ma már ezt a hős erkölcsi felemelkedéseként tárgyalnák. Ugye az ismert metafora szerint, ha szép lassan főzik a békát, akkor nem ugrik ki a fazékból.

Ma már ott tartunk, hogy az aláírásgyűjtés kezdeményezőjét fenyegetik meg, mert más a véleménye a dologról, mint a libsi mainstreamnak. A legszörnyűbb az egészben az, hogy lassanként ez is megszokottá válik. Meg sem lepődünk már azon, ha a normalitás érdekében valaki szót emel, akkor azt széltében-hosszában gyalázni kezdik, megfenyegetik. Ma még csak fenyegetik, ám ha hatalomra jutnának, akkor ki tudja mi következne. Illetve tudhatjuk is, hallgatva a fenyegető kijelentéseket.

Nagyot változott hát a világ. A jobboldalisággal nem vádolható Hannah Arendt szerint, a fogyasztói társadalom ideálja végső soron a fogyasztás szükségszerűségének alávetett társadalom ideálja: ez persze a szegények és kisemmizettek céljaként nagyon vonzónak tűnik, azonban a hülyék paradicsomává változik, mihelyt megvalósul. Jóslata bevált, hiszen, mint a szóban forgó könyv is bizonyítja, láthatóan ebben élünk most.