Amikor a diplomás kommunisták fasisztáznak

A szavak újak, a tartalom a régi. Amazok internacionalisták voltak, emezek már “globalisták”. Egy dolog azonban nem változott: ellenségeiket Amerikától Németországon át Budapestig ismét “fasisztának” bélyegzik.

Az uralkodó nyugati társadalommodell elérte teljesítőképessége határát, és elitje még mindig keresi Dani Rodrik globális trilemmájára a választ. A képlet arról szól, hogy három kívánatos célból egyszerre csak kettő érvényesülhet, és melyik legyen az, amelyet hátra sorolnak?

E három kívánatos cél a globalizáció, a demokrácia és a nemzetállami keret, vagy más olvasatban széles társadalmi rétegek jóléte. A küldetéstudattól fűtött, magukat hol “progresszívnek”, hol “haladónak” mondó mozgalmárok társadalmunkat átalakító programon dolgoznak. Ők a globalizációt, a nemzetek feletti nyílt társadalmat propagálják, ám ezzel az a fő probléma, hogy a globalizációnak egyre kevesebb nyertese van.

Valamit eltoltak.

A nyugati társadalmakban nőnek a vagyoni különbségek, a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, a középosztály a lecsúszástól retteg, míg az alsó rétegek a szociális javakért a velük egyenjogosított migránsokkal és más betelepülőkkel futnak versenyt.

A munkások, leszakadó alsó középosztálybeliek, vagy a lecsúszástól félők Norvégiától Olaszországig a balos és jobbos proteszt pártokra szavaznak. A mainstream által kínált alternatíva — a még több globalizáció — számukra már nem vonzó, mert még több migránst, vendégmunkást, vagy alacsonyabb bérszínvonalú és környezeti előírást alkalmazó országba elvándorló munkahelyet jelent.

A nyugati elit erre nem polgárai igényei szerint alakítja politikáját, hanem a gombhoz varrja a kabátot, a vonakodó társadalmat akarja átalakítani. A nemzetállami keret feladása kaput nyitott a Soros György és mások által pénzelt politizáló NGO-k térnyerése, a média véleményterrorja, az érzékenyített bírák által uralt nemzetközi bíróságok és szakértői testületek “ajánlásai” előtt. Közben a hidegháború idején megszokott jólét elpárolgott.

Marad a demokrácia! — gondolhatnánk. Elméletben! — hangzik a válasz, és elég a közösségi média cenzúrájára; a szavazói akarat nagykoalíciók, megismételt népszavazások és választások általi figyelmen kívül hagyására; a migrációt vagy más nemkívánatos globalizációs folyamatokat kritizálókat pénzbüntetéssel, elbocsátással vagy lejárató kampánnyal ellehetetlenítő szájzárra gondolni.

A liberális elit a trilemmát úgy oldja fel, hogy a globalizáció oltárán feláldozza a demokráciát és a nemzetállami keretet, valamint a széles társadalmi rétegek jólétét.

Első próbálkozásként az EP-választás előtt még a klímahisztériával próbálkoztak, ám amióta Greta Thunberg saját nevét és az általa indított mozgalmat a pénzcsinálás szolgálatába állította, a zöld varázs is megkopott.

Nem marad más, mint az egyre gyarapodó számú ellenfelet a “fasiszta” jelzővel stigmatizálni. Ez is kommunista hagyomány, ugyanis a VI. Internacionálé elfogadta a szociáldemokrácia mint főellenség “szociálfasisztává” nyilvánítását, így a Moszkvához hű kommunisták már akkor is ezt a propaganda fordulatot használták. Most a Brüsszelhez és a globalizmushoz hű politikusok próbálkoznak ugyanezzel.

Pedig van alternatíva! Orbán Viktor és Donald Trump politikája megmutatja, hogy a féktelen globalizáció mederbe terelésével lehet működőképes és vonzó választ is adni a trilemmára. Demokratikusat, nemzetállamit és széles tömegek számára jólétet biztosítót. A dagály ugyanis tényleg minden hajót megemel.

Azt javaslom, hogy amikor a diplomás kommunisták liberálisok “fasisztának” titulálnak egyébként antifasiszta és a demokrácia iránt elkötelezett politikusokat, akkor helyettesítsük be az általuk használt jelszót azzal a közbeszédből kikopott szóval, hogy patrióta, vagyis hazafi.

(Kép forrása itt.)