Amerikáról másképp

Gyorsan kiterjesztették ezt Latin-Amerikára is, mintegy „igazolva” az USA összkontinentális expanzióját, sőt később még szélesebben értelmezték Monroe-t. A 20. század végén a szovjet birodalom bukása után immár az lett a vezérlőelvük, hogy legyen az egész világ amerikai, legalábbis ami a kívánatos értékeket illeti. Fukuyama szolgálatkészen erről vizionált, amikor nagyvonalúan „befejezte” a históriát, a filozófia magaslatáról ítélve oda a győzelmet Amerikának. A nemzetközi politikai viszonyok elmélete ennél azért óvatosabb és szerényebb volt: ezt a – recsegő-repedező – globális fejleményt nevezi „egypólusú világnak”.

Hogyan kell, illetve hogyan lehet a világpolitikát Amerika szempontjából a leghatásosabban befolyásolni?  Idealista vagy realista szemmel érdemes-e a nemzetközi viszonyokra tekinteni, s így vagy úgy alakítani azokat? Melyik a kifizetődőbb, melyik a költségesebb? Az amerikai külpolitikának régóta s mindmáig ez a legfontosabb dilemmája, amit a jelenleg regnáló washingtoni fősodor egyértelműen az idealizmus felé elbillenő tőkesúllyal válaszol meg. Eltökélt krédójuk, hogy liberális demokrácia legyen szerte a világon, s ehhez minden módon, minden eszközzel az amerikai demokrácia-exportot kell megvalósítaniuk.

 A múlt héten Budapestre látogató John J. Mearsheimer azonban annak a 20.századi realista vonulatnak jeles képviselője, amely mindezt hangsúlyosan vonja kétségbe. Morgenthautól kezdve Carr, Wolfers, Spykman, Waltz, Gilpin, Rose és mások tartoztak-tartoznak ide, ez az iskola az, amely az európai politika hajdani realista építőmesterét, Metternichet csodáló Kissinger elméleti és gyakorlati munkásságát is meghatározta. Nota bene, nevezett amerikai realisták egyike sem mondta-mondja, hogy a világban ne érvényesüljön amerikai befolyás, csak azt mondják: ezt korántsem idealizmussal lehet biztosítani, kiváltképp most nem, amikor az egypólusú világnak - Mearsheimer szerint is - vége.

Vége-e már, vagy még éppen szétesőben van? – erről éles szakpolitikai viták folynak, ám a szétesés folyamatát az elmúlt bő két évtized mindenképp tanúsítja. 

Mi több, Mearsheimer magyarul is megjelenő legutóbbi könyvében egyértelműen az idealizmust okolja a jelenlegi állapotokért.  A liberalizmust a nemzetközi viszonyok „nagy téveszméjének” nevezi, miként azt könyve címével is jelzi: „A nagy téveszme – Liberális álmok és nemzetközi realitások.” De ne essék félreértés, Mearsheimer korántsem antiliberális, „csupán” azt vallja, hogy a világpolitikában ez az ideológia sem működik, pontosabban ez is rosszul, kontraproduktívan funkcionál. Nem ár-érték arányos, nagyon költséges, vagyis egyáltalán nem kifizetődő. Az USA háborúk felé rohan, ha saját értékrendjét így – a liberalizmus agresszivitásával (!) – akarja az ellenszegülő  világra kényszeríteni.  

Persze érték és érdek feszültségét Washingtonban manapság netán úgy is fel lehet oldani, ahogyan azt Jimmy Carter egy sokat idézett 1977-es mondata oldja fel: „Eleget kell tennünk erkölcsi kötelességeinknek, amelyek – ha már magunkra vállaltuk őket – a jelek szerint mindig egybeesnek érdekeinkkel.” Szellemesen cinikus gondolat ez, ámbár a kelet-közép-európai füleknek majdnem úgy hangzik, mint a „proletár internacionalizmus”…

Mearsheimer, bár említett művét még az orosz-ukrán háború konfliktus előtt írta, budapesti szereplései során erről a háborúról sem kertelt. Az orosz agresszió mellett az amerikai felelősséget is hangsúlyozta, amivel aligha vívta ki a magyarországi liberális médiumok csodálatát. Legföljebb fanyalgást váltott ki náluk ez a realista amerikai, a másként gondolkodásnak ez a személyes jelenléte; manapság ennél több nemigen fér bele az ellentmondást nehezen tűrő budapesti – second hand – idealizmusba.

Mearsheimer ettől persze még jelentős, világhírű külpolitikai teoretikus, kár azonban, hogy jelenléte nem generált hangos szakmai vitákat, jóllehet a magyarok számára szinte levegővétel (kellene, hogy legyen) a külpolitikai realizmus. 

Talán a könyve majd generál.       

Fotó: Getty Images