Akarhat-e békét Washington?

John Lewis Gaddis „The Long Peace: Inquiries into the History of the Cold War ” című alapművében száraz tárgyilagossággal írja le a transzatlanti viszony nyugat-európai genezisét. A kommunizmus feltartóztatásának tervével mindenki egyetértett (még a különállását óvó Franciaország is), ez felelt meg biztonsági érdekeiknek. A Vörös Hadsereg közel volt, Nyugat-Európa hadereje eltörpült a Szovjetunióé mellett, kellett számukra az USA szuperhatalmi védernyője. Még akkor is kellett, ha ez elsődlegesen az amerikai érdekszféra és befolyási övezet piaci lehetőségeinek kibővítését szolgálta. „… a nyugat-európaiak meggyőzték magukat arról, hogy nem sok hátrányuk származhat belőle, ha az amerikai befolyási övezetben élnek. Az európai ’harmadik erő’ gondolata lassanként háttérbe szorult, de nem a washingtoni politikusok fordultak el tőle, hanem maguk az európaiak mondtak le róla.” /Oxford University Press, New York, 1987, 67./

Gaddis műve egyebek közt azért is érdekes, mert ahogyan Michael Oakeshott politikai filozófus mondja: egy jó könyv a jelennel összefüggő közlések formájában szóljon hozzánk. És Gaddis könyve pontosan így szól. Most amikor az orosz-ukrán háború miatt Európa foga (nem csak a hidegtől) majd újra vacoghat, a transzatlanti viszony mintázata igencsak ismerős ábrákat mutat.

A szovjet összeomlás után egy ideig úgy tűnhetett, Európa tartósan fennálló világpolitikai gyengesége talán megfordítható.  E reményt azonban a balkáni háborúk kapcsán érzékelhető inkompetenciája gyorsan megcáfolta: a Balkánon az USA csinált „rendet”, olyat, amilyet: a problémákat inkább csak lefojtó időlegeset. Európa meg asszisztált ehhez, verbálisan büszkén, tevőlegesen szerényen, ahogyan szokott.

Oroszország a jelcini kóma után magához térve, felmérte lehetőségeit. Globális birodalmi potenciálja végleg tovatűnt, nemzeti kézben összpontosuló energia- és nyersanyagvagyona arra mégis elég volt, hogy regionális nagyhatalomként fölélénküljön. A hagyományosan orosz érdekszférához tartozó „közel-külföldön” aktívabbá vált, Európa felé pedig kölcsönösen előnyös energiapolitikát alakított ki – mindkettővel kivívva az USA jóval több, mint ellenszenvét.

Washington sem a renovált orosz közel-külföldet, sem az orosz-európai (különösen orosz-német) energia-frigyet nem akarja. Stratégáinak nincs ínyére, hogy mialatt saját kontójára védernyőt biztosít Európának, eközben pedig virágozzék az európai-eurázsiai „energia-buli”. Nem véletlen, hogy rendre szóba hozzák, Európának jobban hozzá kell járulnia a NATO költségeihez, sőt energia-ügyben még sarkosabbak. Nemcsak saját cseppfolyós (drága) palagázuk piacát menedzselnék a vezetékes (olcsóbb) orosz rovására, hanem hangot adnak geopolitikai félelmeiknek is. Az energia nagy összekötő kapocs, márpedig Európa és Eurázsia összefonódása régi rémálma az USA-nak, teoretikusaik szerint ez egy világhatalmi ellenlábas felemelkedését jelenti, de legalábbis jelentheti. Szóval, hogy mi védünk titeket az oroszoktól, ti meg építkeznétek velük – na, ez az, ami nem megy.

Az orosz közel-külföldön kitört ukrán háborúval Washingtonnak most mindkét dimenzióban alkalma nyílt a rendcsinálásra, s nagyon úgy fest, ki is használja. Megint bebizonyosodik, hogy Európának katonailag égető szüksége van a NATO-ra, ami pedig az energiát illeti, Európa jobban teszi, ha diverzifikálja. Konkrétan annyit tesz ez, hogy az oroszoktól szinte semmit, az USA-tól meg jön, amennyi jön, mindegy milyen áron.

Ha a szabadságért az ukránok véreznek, mondják Washingtonban, Európának sem árt egy kicsit vacognia.             

Fotó: Shutterstock