Afganisztán: NATO helyett Selyemút

A Rudyard Kipling által a “birodalmak temetőjének” (Graveyard of empires) nevezett Afganisztánt a brit és a szovjet hadsereg, és most az amerikaiak által vezetett NATO sem tudta megtartani. Az amerikaiak kudarca annyiban nagyobb, hogy nem vették figyelembe a Colin Powell korábbi vezérkari főnök és külügyminiszter által még az 1991-es Öböl-háború előtt megalkotott (Powell-)doktrínát: csak akkor szabad katonai eszközökkel beavatkozni, ha van világos exit stratégia. Afganisztánban sem volt ilyen.

Kezdetben jó ötletnek tűnt a 9/11 terrortámadásokért felelős terrorszervezet, az Al-Qaeda hátországának számító közép-ázsiai ország elfoglalása, ami biztosította az USA politikai és katonai jelenlétét a térségben. Fukuyama magyarul is olvasható könyve, az Államépítés (Nation-building) jól leírja az amerikai demokráciaexport receptjét, így azt sem mondhatják, hogy nem volt sorvezetőjük. Kétezer milliárd elköltött dollárral, tízezer halott nyugati katonával/zsoldossal és 170,000 civil áldozattal később ideje a jövőre vonatkozó forgatókönyvekkel foglalkozni.

Ki tölti ki a vákuumot?

A középkorba Sária és a Korán uralma alá visszatért Afganisztán lakossága egy emberöltő alatt megduplázódott, most negyven milliós. A nők oktatásból és karrierépítésből való kizárása miatt megugró születésszám és a határok lezárása csak tovább növelné a már így is nehezen táplálható népesség számát. A lakosság felét kitevő pastuk adják a tálibok hátországát, akiknek uralma ellen az északon lakó türk törzsek már korábban is fegyvert fogtak. A tálibok most megmutathatják, hogy létezik-e “emberarcú” Sária?

Az amerikai kivonulás geopolitikai szempontból Kínának kedvez. Bár Peking egy átmeneti kormánynak jobban örült volna, a tálibok látványos elismerésével helyzeti előnybe hozta magát. Kínai cégek már korábban megszerezték a világ legnagyobb érintetlen rézkincsének koncessziós jogát (a Kabulhoz közeli Mes Aynak körül), ám a kitermelés még ugyanúgy nem indult el, mint a Kabulnak szánt szénerőmű építése. Az iráni határ menti Namak-Sar lithium kincse az eddig ismert legnagyobb, a bolíviainál is tetemesebb lehet, és van még vasérc, szénhidrogén és arany is bőven.

A kínai szándékok egyértelműek: Belső-Kínában még százmilliók vágynak a tengerparti városokban látható fejlődésre és középosztályosodásra, amit a vezetés az iparosítás által akar biztosítani. Most a szárazföldi Selyemút projektbe integrálnák Afganisztánt, pontosabban annak használható részeit. A vasúti Selyemút jelenleg elkerüli Afganisztánt és csak néhány határmenti nagyváros csatlakozik a hálózatra. Az Üzbegisztánt Pakisztánnal összekötő Aynak-vasút a kínai ipar afgán alapanyaggal való ellátása mellett felgyorsítaná a kazah búza délre szállítását is.

A Kína és Törökország szövetségesének számító Pakisztán a tálibok fő támogatója, így joggal várhatja, hogy az észak-dél irányú vasutak mellett végre befejezzék a Türkmenisztán - Afganisztán - Pakisztán - India (TAPI) gázvezeték építését is, amit a tálibok eddig sem hátráltattak.

Oroszország még hezitál. Ahogy Kína fél az ujguroktól, úgy Moszkva az ISIS és más terrorszervezetek térnyerésétől tart. A tálibok ezért garantálták is, hogy területükön “más” terrorszervezeteknek nem nyitnak teret. Majd meglátjuk, mennyit ér az ígéret.

Joe Biden láthatóan egy szenilis vénember, ám még mindig el tudja motyogni azt, amit a stratégák a beszédébe írtak. Az EU-nak rá kellett (volna) jönnie, hogy Washington a Trump-doktrínát Trump nélkül is folytatja: a nem létfontosságú konfliktusok helyett a nagy USA - Kína meccsre készülnek, arra összpontosítják az erőforrásaikat. Az afgán konfliktuson megspórolt pénzt és katonai erőt Tajvan és a Dél-kínai tenger védelmére csoportosítják át.

Pakisztán várható erősödése Indiát készteti nagyobb szerepvállalásra, a Himalája vízkészletéért zajló kínai-indiai konfliktus mellé egy újabb front társul. India és — az észak-koreai rakétafenyegetésre hivatkozva — Japán növekvő katonai ereje ugyanakkor Kínát serkenti nagyobb fegyverkezésre. Felgyorsul a fegyverkezési verseny. Míg Kína Afganisztánban — az arany és a lithium kivételével — javarészt XX. századi ipari nyersanyagokhoz jut, addig az USA a XXI. századi termékek (félvezetők, okostelefon-alkalmazások), technológiák (5G) és lukratív piacok (itt jön képbe Európa) Kína előli elzárására fókuszál. A kínai ipar tömegtermékeit majd a CO2- és Biden-adóval szorítják vissza.

És akkor mi jut Európának? — kérdezhetjük jogosan. Az EU fővárosaiban még a hiba okát keresik, és a felelősséget tologatják. Annak felismerése, hogy az európai geopolitikai érdek néha eltér az amerikaitól, még várat magára. Ennek ugyanis az lenne a következménye, hogy jóval többet kéne a hadseregekre költeni és a mainstream sajtót, valamint az általa évtizedek óta érzékenyített nagyvárosi felsőközéposztályt is “csúnya” képekkel kéne konfrontálni. A várható afgán migrációs áradat feltartóztatására például Iránnal is meg kéne egyezni, és valóban ki kéne toloncolni a kontinensről több tízezer elutasított/bűnelkövető menedékkérőt. Európának tehát át kéne ugrania saját árnyékát, amire a mostani politikusi elit nem látszik alkalmasnak.

(Kép forrása: itt.)