Kiszelly Zoltán
Kiszelly Zoltán politológus

A rezsicsökkentés folytatása más eszközökkel

Ha úgy akarunk élni, mint a nyugatiak, akkor nekünk is olyan rendszereket kell kiépítenünk. A sor most az energiaszektorral kezdődik.

A rendszerváltozás idején az egész ország azt remélte, hogy a nyugati társadalmi és gazdasági modellre való áttérés elhozza az addig jellemzően tv-sorozatokból és turistautakról ismert életszínvonalat. Az 1990 utáni kormányok felelőssége, hogy akkor nem építettek ki olyan rendszereket, amelyek közelebb vitték volna az országot a hőn vágyott nyugati nivóhoz. Most, 25 év késéssel nyílik erre újra lehetőség. A sor az energiaszektorral kezdődik.


Nézzük csak közelebbről, hogyan is működnek Nyugat-Európában az energiacégek! 1945 után jellemzően közösségi (állami, tartományi és önkormányzati) tulajdonban voltak a nagy energiacégek, amelyek egy védett piacon dolgoztak. A lakossági és vállalati fogyasztók közműdíjaikat jellemzően a szintén közösségi tulajdonban lévő tartományi bankoknál vezetett számlákra fizették be, amelyek így kiszámítható pénzforgalmat bonyolíthattak le.

E tartományi bankok (németül Länderbank) az önkormányzatok és közösségi tulajdonban lévő közműcégek számlavezetésével olyan kiszámítató és szolid finanszírozáshoz jutnak, amelyek javítják hitelképességüket, így alacsony kamatra jutnak a tőkepiacon friss forrásokhoz.

Az így szerzett, kedvező kamatozású forrásokból tudják ezek a bankok a hosszú távon megtérülő (kommunális, vagy infrastrukturális) beruházásokat finanszírozni. Azt már mondani sem kell, hogy az ilyen beruházásoknál a helyi cégeket részesítik előnyben, így biztosítva azt, hogy a helyben megtermelt pénz lehetőleg nagyobb része ott is maradjon.

A modellen mit sem változtat, hogy a közműcégek és tartományi bankok legtöbbjét részben privatizálták, és hogy az Európai Unió versenyjogi szabályai a korábbi zárt piacokat megnyitották a versenytársak előtt. Nyugat-Európában máig valahogy mindig a helyi cégek nyernek, de a szavazók nem is néznék jó szemmel, ha ez nem így történne.

A legtöbb nyugat-európai energiakonszern részben, vagy egészben még mindig közösségi tulajdonban van. Sőt, néhol (mint 2010 végén a német Energie Baden-Württemberg, EnBW esetében) az egyik német tartomány még vissza is vásárolt a francia közösségi tulajdonban állóEDF-től egy 25 százalékos tulajdonrészt.

A nagy nyugati energia- és távközlési cégek magától értendő módon részt vesznek más országok közműprivatizációjában, ezzel növelve piacaikat és profitjukat.

Nálunk 1990 után nem ilyen rendszer épült ki. Mint ismert, Magyarországon a Horn-kormány privatizálta az energiszektor nagy részét, ráadásul a befektetésekkel arányos, garantált hasznot is biztosított a kölföldi cégeknek. A külföldi cégek hozták a saját alvállalkozóikat és beszállítóikat, a hazai cégek leginkább csak a sor végén jutottak munkához, a profit pedig kiáramlott az országból.

Az új közműszektor létehozásával most végre nálunk is lehetőség nyílik arra, hogy a nyugaton már működő közműmodell segítségével az állam immáron nem csak hatósági, hanem piaci eszközökkel is befolyásolja a lakossági szolgáltatások árát.

A mozgástér nagyságát érzékelteti, hogy egyedül Budapesten évente legalább 500-550 milliárd forintot fizetünk be gáz-, villany-, víz- és csatornaszámlákra, kéményseprésre és további közműszolgáltatások ellenértékeként. Eddig ez a pénz nem egy irányba mozdult, nem magyar közösségi érdeket szolgált.

A Fővárosi Gázművek bázisán most létrejövő Nemzeti Közműszolgáltató a nyugat-európai szisztéma bevezetésére ad lehetőséget. Rajtunk múlik, hogy az ismert és sikeres modellt hogyan valósítjuk meg.

(Fotó: MTI/Marjai János)