Galló Béla
Galló Béla politológus

A nómenklatúra rizikója

Nincsen éles kés az ellenzék fiókjában, elővették hát a legkevésbé tompát. Elfogadták vezérüknek Gyurcsányt (el is fogadtatták velük, merthogy a késeket azért külföldről is köszörülik), de ez se volt nehezebb, mint a „progresszív” zsidózókkal parolázni a Spinoza házban. A cél szentesíti az antiszemitát, ehhez képest miért ne szentesítené Gyurcsányt?

Ez eddig logikus. A politikai tehetségtelenség felemás megoldásokat szül, mindenki azzal főz, amije van. Valami azonban mégsem teljesen érthető.

Vajon a nómenklatúra erős emberei szintén az „új” főnököt látják benne? Tényleg nem érzik a megoldás rizikóját? Mert nem az a kérdés, Gyurcsány maga alá darálja-e az oppozíciót, hogyne darálná, ezt mindenki tudja, kivéve eszes ellenzéki kollégáit. (Ide nekem az összes reszlit, még a Jobbikot is.) Azon viszont a nómenklatúra okosabb tagjai kicsit mélázhatnának, hogy ez a föltámadás nem megy-e megint mindannyijuk bőrére, vagyis az egész rovására? És joggal mélázhatnának, mert Gyurcsánnyal egyszer már befürödtek.

Vele például biztosan nem jön be már a régi trükk.

Nevezetesen az, hogy saját kíméletlen tőkeérdekeiket a kiskádáristák nosztalgikus cukormázával édesítsék meg – merthogy ez még Horn Gyula találmánya. Politikailag ő fésülte közös frizurává e két, merőben más érdekvilágot, persze mindig a nosztalgiázók rovására. Érted lopunk elvtárs, nem ellened, elemi baloldali szükségletünk bizonyos elvtársak vagyonosodása. Jókor, jó időben, jó helyen.  


Horn távozásával egyre kevésbé flottul működött e trükk, mert ő legalább még hasonlított azokra, akiket becsapott. Másfelől pedig edzett apparátus-elméjével dekára belőtte, hogyan alakulnak a kedvezményezett nómenklatúra-burzsoázia belső erőviszonyai. Átlátta tagoltságukat, tudta, hol keresse vetélkedő csoportjaik gyenge pontjait: sakkban tartotta, egymással egyensúlyozta ki őket, de nem ült a fejükre. Ravasz, ám megbízható politikusuknak bizonyult, miközben gazdaságilag egy percig sem volt a konkurensük. Horn alatt lehetett, sőt kellett is lopni, de ő maga nem lopott.

Avval viszont, hogy tetszetős elvtársi vagyonok keletkeztek, a politikai összetartás mellett működésbe léptek a folytonos gyarapodás törvényei. Ha van már vagyon, konkurencia is van - és nemcsak a politikai túloldalon, a brancson belül is. Fennáll még persze a közös politikai cél, mi az, hogy, nagyon is fennáll, mégsem árt félszemmel a konkurens harácselvtársra is odafigyelni.

Amikor ebben a bonyolult pillanatban Gyurcsány a kormányzati porondra lépett, a nómenklatúrán ideges remegés futott végig. Ellentétben Hornnal, ő a nómenklatúra-burzsoázia egyik törzsökös klánját képviselte, fölkeltve a többiek félelmét, hogy komoly erőeltolódást okozhat a belső érdektagoltságban. Belül mindenki tudta, hogy Horn már 1994-ben, alig néhány hónap után menesztette a miniszterelnöki Kabinetiroda éléről a gazdaságilag roppant agilis Apró Piroskát, mert így diktálta politikai egyensúly-érzéke. És most tíz évre rá a veje miniszterelnökként tér vissza? Nem ül-e rá majd Gyurcsány a fejükre?

Ha valaki egyszer megírná e fülledt belviszonyok, ezen remegések igazi történetét…

De ennél a spéci kockázatnál nagyobb - és igazolhatóan be is teljesült – az a rizikó, hogy dilettáns kormányzásával a „baloldali” nómenklatúra-burzsoázia egészét lehetetlen helyzetbe hozta. Lenullázta alapvetően közös politikai céljaikat, s evvel három cikluson át nehezítette meg „szerves” gyarapodásukat. Oszthatnak, szorozhatnak tehát a nómenklatúra királycsinálói, az egyenleg ugyanaz: Gyurcsány rossz választásnak bizonyult.

És most itt áll megint, minden eddiginél ajzottabban.

„Új” főnök, régi rizikó.

(Kép forrása: itt.)