A no-go zónák fejlődéstörténete
Az lehet, hogy léteznek „sebezhető” és „kockázatos” területek – a svéd rendőrség megfogalmazásában – de ezek nagyon messze állnak attól, hogy a populista no-go zóna elnevezéssel illessük őket. (Az, hogy ezeken a területeken nők egyáltalán nincsenek az utcán, és hogy csak férfiak mehetnek be az éttermekbe és kávézókba, az mellékes kérdés.)
Életkép Stockholm egyik hírhedt külvárosi negyedéből (Rinkeby). A svéd főügyész "háborús zónának" nevezte a területet tavaly decemberben.
A Soros-Simicska média szokásához híven egy pillanatnyi hezitálás nélkül vette át a nyugati lapok gunyoros megjegyzéseit: „Keressük azokat a bátor magyarokat, akik bemerészkedtek az európai no-go zónákba” – írta a 444.hu 2016 márciusában. A hazai újságírás felvilágosult munkatársai tényként állították: a magyar kormányon röhög fél Európa, hiszen no-go zónák nem léteznek máshol, csak a magyar kormány propagandájában.
Angela Merkel néhány nappal ezelőtti bejelentése minden bizonnyal nagy riadalmat okozott a liberális sajtóműhelyekben, a kancellárasszony ugyanis egy tévéműsorban elismerte: mindeddig politikai okokból nem hozták nyilvánosságra, de valóban vannak olyan területei Németországnak, ahol a német hatóságok nem rendelkeznek semmilyen hatalommal: „A nevükön kell neveznünk őket, és tennünk kell valamit ellenük” – mondta Merkel. Ki gondolta volna?!
Egyik ámulatból a másikba esünk, amikor azt olvassuk: a dán kormány legújabb javaslata szerint a no-go zónákban (ahol a legnagyobb számú bevándorló él és a legnagyobb a munkanélküliség) kétszeres szigorral büntetné a bűncselekményeket, azzal a céllal, hogy felszámolják az úgynevezett „párhuzamos társadalmakat”. A tervet nem csak a jobbközép kormánypártok, hanem az ellenzéki bevándorlásellenes Dán Néppárt és a szociáldemokraták is támogatják.
Tehát, vagy arról van szó, hogy a magyar kormány rendelkezik a jövőbe látás képességével, és már két évvel ezelőtt megjósolta a no-go zónák létezését, vagy arról, hogy no-go zónák bizony 2016-ban is voltak a nyugat-európai nagyvárosokban (sőt, sokkal régebb óta vannak), de ezt mindeddig „politikai okokból” letagadták.
A helyzet ismerős: ugyanez a történet játszódott le a bevándorlás és a terrorfenyegetettség kapcsán is. Amikor Orbán Viktor miniszterelnök a párizsi terrortámadások kapcsán 2015 novemberében elsőként merte kimondani, hogy „a bevándorlás és a terrorizmus közötti összefüggés egyértelmű tény – ha akarjuk, ha nem”, a teljes nyugati-liberális sajtó felháborodott (példájukat pedig hűségesen követte a hazai balliberális ellenzék).
Képzeljük el, milyen jó lenne, ha a nyugat-európai politikai elitnek nem lenne szüksége évekre ahhoz, hogy elfogadja a valóságot olyannak, amilyen. Ha a nyugati kormányok képesek lennének kicsit gyorsabban levetkőzni az ideológiai mantráikat, és szembenézni a tényekkel, akkor nem kellene mindig utólag rácsodálkozniuk az országaikban zajló társadalmi-politikai folyamatokra. És nem kellene kényszermegoldásokkal teríteni a felelősséget – ahogy a kötelező betelepítési kvótával tervezik.
A liberalizmus dogmái ma már nem elősegítik a politikai cselekvést, hanem akadályozzák azt.