A nemzeti érdek reneszánsza Európában

Szakértelemfetisiszta politikusok és szakértők-újságírók, valamint büszke eurokraták tömegei szemlélik egyre fehérebb arccal, hogy az európai belpolitikában újfent utat törtek maguknak a versengő gondolatok és még inkább a választóikra tekintő, versengő politikusok. Mindeközben az európai országok nemzetközi viszonyrendszereiben is határozottan feslik fel a hosszú ideje mindent betakaró semleges-technikai narratíva vékony szövete. Végső soron ugyanis, ha tetszik, ha nem, az Európai Unió szuverén államok önkéntes közössége. Szuverén államokban pedig már csak úgy szokás, hogy a külpolitikában a vélt nemzeti érdek követése mindenek felett áll.

Nézzünk egy releváns példát!

Nemrégen megjelent a hír: mégis megépül az Ukrajnát elkerülő európai Gazprom-vezeték – mégpedig Oroszország és Németország között. A már meglévő Északi Áramlat vezetékek mellé fektetnek újabb két csövet, amivel megduplázzák az orosz-német földgázszállítási kapacitást. A többségi tulajdonos orosz állami gázóriás, a Gazprom lesz – partnerei pedig a német E.on, a holland-brit Shell és az osztrák ÖMV. Az új vezeték kapacitása (55 milliárd köbméter évente) nagyságrendileg megfelel a Déli Áramlat egykor tervezett kapacitásának (63 milliárd köbméter évente).

Emlékezzünk: a Déli Áramlat vezetékprojekt leállítását Vlagyimir Putyin orosz elnök jelentette be 2014. december 1-jén. A megszűnésben kulcsszerepet játszott, hogy 2014 júniusában az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárással fenyegette meg Bulgáriát, amennyiben az nem állítja le a Déli Áramlat építési munkálatait. A bolgárok engedelmeskedtek, a vezetéktervet pedig ezzel gyakorlatilag halálra ítélték. A Déli Áramlat a Fekete-tenger alatt áthaladva, Bulgárián, Szerbián és Magyarországon keresztül az ausztriai Baumgartenbe, illetve Szlovénián keresztül az észak-olasz Tarvisióba szállított volna orosz földgázt. A vezeték építésében és üzemeltetésében a Gazprom európai partnere lett volna az Eni (olasz), az Électricité de France (francia) és a Wintershall (német) vállalat.

Egy percig sem vitatom, hogy a Brüsszel által elkaszált Déli Áramlat és a most szándéknyilatkozat szintjén jóváhagyott Északi Áramlat 2. vezetékek között rengeteg különbség van. Kétségem sincs afelől, hogy a Gazprom, valamint az E.on, a Shell és az ÖMV jogászai biztosra mentek, és találtak olyan kivételt, hézagot, inkonzisztenciát a közösségi jogban, mely alapján kimondható: amit nem szabad Bulgáriának és Magyarországnak, azt szabad Németországnak. Értjük azt is, hogy a versenyjogi szabályok értelmében a Gazprom csak egy részét használhatja a jelenleg működő Északi Áramlat vezeték teljes kapacitásának – ezért sem működik ma maximális kihasználtsággal. Az is világos, hogy a tervezett orosz-német vezeték két szárazföldet köt össze a tenger alatt, így nem érint harmadik, nem uniós tagállamot. Értjük, hogy itt almát kell összehasonlítani a körtével. Néhány dolgot azonban mindezek ellenére is érdemes tisztázni.

1. Az új orosz-német gázvezeték kapacitása gyakorlatilag a kivégzett Déli Áramlat tervezett kapacitását váltja ki. Ugyanaz a potenciális orosz földgázmennyiség jelenik majd meg az európai gázpiacon, amit a tervek szerint a Déli Áramlat hozott volna be.

2. Ezt a földgáz-mennyiséget éppen úgy Ukrajna (és Fehéroroszország, a Balti államok valamint Lengyelország) kiiktatásával juttatják majd el az energetikai óriások Németországba, mint a Déli Áramlat gazdái tették volna.

3. A tervezett orosz-német vezeték semmivel sem jobb a Déli Áramlatnál abból a szempontból, hogy növeli-e az európai gázellátás forrásdiverzifikációját. Nem növeli. A Déli Áramlat projekttel szembeni egyik politikai ellenérv az volt, hogy bár a kockázatos ukrán tranzitot kiiktatta volna, alapvetően mégis csak ugyanazt az orosz gázt hozta volna Európába, ami a már meglévő csővezetékes útvonalakon keresztül is érkezik. Az Északi Áramlat 2. pontosan ugyanezt teszi majd.

(Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

4. Valós érv ugyanakkor az orosz-német vezeték mellett, hogy az nem csupán a német gázfogyasztókat szolgálja majd ki, hiszen a részben uniós forrásokból megvalósuló államközi összeköttetések, visszafordítható áramlásirányú vezetékek jóvoltából a kelet-közép-európai térségbe is juthat az orosz mannából.

5. A hivatalos brüsszeli és berlini retorika továbbra is kiáll Oroszország karanténban tartása, a gazdasági szankciók fenntartása mellett.

6. A fentiekből világosan kitűnik, hogy az Északi Áramlat vezeték megduplázása kizárólag az instabil tranzitrégiók elkerülésével szolgálja az európai energiabiztonságot. A forrásdiverzifikáció és útvonal-diverzifikáció követelményének sem tesz eleget. Ez a vezeték nem oldja meg a kelet-közép-európai térség földgázellátási problémáját. A problémát, mely többek között Szlovákia, Magyarország, Bulgária, Szerbia biztonsága szempontjából kulcsfontosságú, és mely legalább felerészben felelős a térség Oroszországgal szembeni kitettségéért.

A kelet-közép-európai (és így az uniós) energiabiztonság ügye jól láthatóan másodlagos szólam, lábjegyzet az Unió és meghatározó államainak politikájában. Egy kis józan üzleti mérlegelés, következetes nemzeti külpolitikai-geopolitikai célrendszer gond nélkül felülírja a sokat kommunikált szolidaritást. A Déli Áramlat vs. Északi Áramlat dichotómiának világos üzenete van: az E.on, a Shell és az ÖMV, illetve az őket patronáló kormányok joggal vélik úgy, hogy egy zaftos orosz-európai gázvezeték-biznisz hasznából ne holmi Bulgáriák, Szerbiák, Magyarországok részesüljenek az ún. tranzitdíjon keresztül. Hiszen van annak a pénznek jobb helye is. Ebben semmi meglepő nincs. Szuverén államok kormányai elsősorban a saját választóikért tartoznak felelősséggel, az ő érdekeiket képviselik. A politika egyik fontos problémája ugyanis a „mi” és az „ők” fogalmának meghatározása.

Ha ezt elfogadjuk, akkor minden más, amit uniós szolidaritásnak, közösségi normának, értékrendszernek nevezünk, nem több, mint a versengő-együttműködő államok önérdek-érvényesítésének eredője. Ha éppen a szolidaritás az államérdek, akkor szolidárisak – ha pedig a megtorlás, akkor bosszút állnak.

Remélem, még sokáig csengenek majd a magyar fülekben a német, holland és lengyel politikusok szavai Görögország megbüntetéséről egy népszavazás miatt. Büntetni, megtorolni, móresre tanítani nem éppen az európai szolidaritás és egyenrangú partnerség szellemében szokás – ez inkább a nagy keleti szomszédunk szövetségesi politikájának hagyományos jellemzője. A Déli Áramlat vezeték esetében Brüsszel nyíltan megfenyegette-megzsarolta Bulgáriát a projekt kivéreztetése érdekében. Az Unió ugyan konkrét jogi lépéseket tett, a Déli Áramlat kiiktatása elsősorban politikai célból történt meg. Emlékezzünk csak vissza a többek között a magyar miniszterelnöknek is címzett „Putyin-barát” nyugati minősítésekre, a rossz szövetséges - rossz tagállam típusú karaktergyilkossági kísérletekre, melyeknél csak egyes magyar sajtótermékek és politikai erők szapulták vehemensebben a magyar kormány politikáját a 2014-2015-ös évben. Mivel a fentiekből világosan kitűnik, hogy a németek egyezkedése Putyinnal (a Gazprommal) semmivel sem jobb, mint a balkáni-közép-európai országoké volt, gondolom joggal számíthatunk rá, hogy ugyanezen sajtótermékek és politikusok most keményen előveszik Németországot az elhajló magatartásért. Ugyanez az elvárásunk a State Departmenttől és a meghatározó amerikai véleményvezérektől is. Hogy ezek hiú ábrándok, az ismét a nagybetűs politika és a nemzeti érdekérvényesítés primátusát igazolják.

Európa nagyjából tucatnyi békés év után ismét válságzónák szomszédjává vált, külső migrációs és belső-külső kulturális nyomással folytat élet-halál harcot, egyelőre megjósolhatatlan eredménnyel. Eddig egyetlen dolog biztos: a közös uniós fellépés sem a közel-keleti és észak-afrikai, sem az ukrajnai válságot, sem az illegális bevándorlás kérdését nem volt képes hatékonyan kezelni. (Külön írást érdemelnének ezek a látványos kudarcok.) A tagállamok – főleg a nagyobba – joggal érzik úgy, hogy ábrándok és nehezen kimunkált kompromisszumok helyett érdemes abban bízniuk, amijük van. Így hát Németországtól kezdve Máltán át Magyarországig és Észtországig mindenki elsősorban a saját biztonságáért aggódik, azért igyekszik tenni a saját eszközeivel.

Ilyen körülmények között különösen fontos, hogy egy ország megválasztott kormánya minden rendelkezésre álló eszközt megragadjon polgárai biztonságának növelésére, a magyar gazdasági-üzleti érdekek megvédésére. Egy biztos: Orbán Viktor 2010 óta nem árul zsákbamacskát. A nemzetet állította politikájának középpontjába, világosan állást foglalt a „mi” és az „ők” kérdésében. Realista alapállásból kiindulva arra építette a külpolitikáját, amink van – és nem arra, amink akár lehetne is, ha…

Olyan időkben, amikor egyre élesebben világlik ki, hogy amit Jupiternek szabad, azt másoknak nem; hogy vannak egyenlőbbek az egyenlőknél; hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze; minden józan, az államérdeket figyelembe vevő gondolat sokat ér. A nemzetközi politika végső soron mégiscsak versengő világában, egy válságoktól szorongatott helyzetben a külpolitika nem való idealistáknak és viráglelkűeknek. Erővel és furfanggal szemben mi is csak erővel, furfanggal és régiós összefogással versenyezhetünk.