A negyedik hatalmi ágról

Aztán folytatódott a lakattézős Kreatív-interjúval, erről a Mandiner.hu írt. (Olyan nagyon azért nem lepődtünk meg.) A sor a végtelenségig folytatható, szinte mindennapra jut valamilyen önlegitimációs kísérlet, amelynek lényege az, hogy a csúnya hatalommal szemben a különböző független sajtótermékek munkatársai egyenként, és együtt is, intézményesen Jeanne d’Arc-ok. Kivont karddal, szemben a világgal, az igazságért.

(Kép forrása: itt.) 

Egy kicsit a dolog mögé nézve a legviccesebb a sajtó/média önképe. Először is, azt szokták mondani, hogy ők a negyedik hatalmi ág, és mint ilyenek, ellenőrző funkciót töltenek be. A hatalom gyakorlói ugyanis hajlamosak visszaélni hatalmukkal, és a stikliket az ellenőrző politikai sajtó tárja fel. A „hatalmi ágak” közül általában csak kettő a céltáblájuk, a végrehajtó és a törvényhozó – pontosabban, a végrehajtó és a törvényhozó többség. Ám a fékek és ellensúlyok doktrínája szerint a hatalmi ágak egymást kölcsönösen ellenőrzik. Így, ha a média hatalmi ág, az is ellenőrzésre szorulna – de ezt még gondolatkísérletként sem szabad megengedni, lásd a korábbi ezzel kapcsolatos vitákat. A média hatalmi ág, ám mentességet élvez, hiszen puszta normatív szerepet tölt be, szemben a többi hatalmi ággal – ismét csak: elsősorban a végrehajtóval – nincsenek stiklijeik, visszaéléseik, még talán érdekeik sem.

Az önképből az derül ki, hogy a média olyan hatalmi ág, amelyre nem jellemzőek a hatalom más esetekben érvényes ismérvei. Nem érvényesít érdekeket, nem él vissza a befolyásával, és főleg nem gyakorol – akár szimbolikusan is – erőszakot. Nem hallgat el, nem válogat, sine ira et studio közli az igazságot. Akkor talán nem is hatalom?

A média ezek szerint egy olyan hatalmi ág, amely nem áll föl.

A helyzet persze az, és ezzel mindenki tisztában is van, aki nem egy rózsaszín utópiában él, hogy a sajtó bizony érdekek szolgálatában létezik, és talán már akkor is úgy létezett, amikor létrejött – szükségtelen idealizálni a kezdeteket. Ráadásul balszerencsénkre Magyarországon nincs akkora piac, mint az Egyesült Államokban, sem pedig olyan mecénások. Nincsenek Bill Buckley Jr.-ok. És ha már itt tartunk: noha az ő példája lehetne akár az elfogulatlan, elvi alapú politikai sajtó megteremtésének története, ne feledjük, hogy a National Review jobboldali mainstream lapként bizony befolyással bírt és bír ma is, ezért politikai szempontból is rendkívül fontos, mi a megmondás arrafelé. (Már csak a mostani, Trump nyomán bekövetkezett enyhe súlycsökkenés miatt érzett ingerültség is megmutatja, mennyire befolyásos is lehet az establishment Right – itt persze nem elsősorban a National Reviewról van szó, illetve nem csak arról, de erről talán majd máskor.)

Nem létezik elfogulatlanság, ahogy a hatalom ismérveitől megszabadított hatalom sem. Amint valami hatalmi tényezővé válik – akárcsak kis mértékben is – az azonnal idomulni fog a hatalom természetéhez. Ez igaz a szellemi termékekre is, különösen azokra, amelyek politikai véleményeket fogalmaznak meg, és különösen akkor, ha van valamiféle súlyuk. Akkor ugyanis nem mindegy – politikai-hatalmi szempontból –, mi az üzenet.

A főbb kérdés az, hogy ez probléma-e, és eleve hitelvesztést jelent-e a média, a sajtó egészére nézve?

Nem. Ettől még nagyon értékes dolgok születhetnek akár súlyosan érdekvezérelt orgánumokban is. (Egy minapi példa: kénytelen vagyok elismerni, hogy a 444.hu egy elég informatív cikket közölt az alt Rightról, ami fontos, és még senki más nem értekezett róla. Egy másik orgánum például – sajnos – éppen túlságosan el volt foglalva köldökének újradefiniálásával. Kár.) Nem létezik függetlenség a politika világában, még ha nem is szorosan pártpolitikáról van szó, hiszen lehet zógenannte ügyek mellé is állni, ahogy az ügyek mögött rendre találunk valakit, aki intézi a számlákat. Ettől még létrehozható minőség, aminek azonban az ún. „függetlenség” nem automatikus garanciája.

Az önkép szerint a független/értelmiségi stb. politikai sajtónak az a feladata, hogy „ellenőrizze a hatalmat”. De valóban csak ennyi lenne? Nincs mögötte valamiféle érték-elkötelezettség, amely feltételez egyfajta közösséget? Lehet írni a nemzet, a kereszténység, az autonóm individuum, a gender-semleges mosdók mellett elkötelezve, ám az érvek akkor is ezt vagy azt az érték-közösséget fogja szolgálni. Önmagában ezzel sincs semmi probléma. Inkább az gyanús, ha csak annyiban merül ki az öndefiníció, hogy kritikagyakorlás, meg hatalom-ellenőrzés. Ebben az esetben ugyanis valójában semmi másról nem szól a történet, mint az ezt kijelentő emberek saját fontosságának tudatáról.