A nagyhatalmak udvari bolondja

Josep Borrell az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője

A CEU-, MTA- és SzFE-ügyek előtt úgy gondolhattuk, hogy az „örökös aláírók” jelensége afféle komédia-hungarikum, a fanyar magyar humor megnyilvánulása. Azóta megtanultuk, hogy az Örökös Aláírók Klubjának van nemzetközi ernyőszervezete, melyben időnként valaha komoly teljesítménnyel bíró emberek, Nobel-díjjal jutalmazott tudósok is felbukkannak. Tanulságos megfigyelni, hogy mi történik, ha egykor komoly tényezők ma komolytalan kezdeményezésekhez adják a nevüket: az ügyet emelik vagy a korábbi teljesítményüket devalválják? A híresemberek aláírása növelheti a médiafigyelmet, segíthet a 15 perc hírnév kicsikarásában, esetleg kinyithatja egy holland, belga vagy luxemburgi EU-bürokrata ajtaját – hogy aztán tompa puffanással haljon el az ügy. Egyszer meg lehet csinálni arcvesztés nélkül. Másodszor: már mindenkinek terhes. Harmadszor: elkönyvelik a holdkóros, túlmozgásos, tikkelő, levelekkel bombázó, lerázandó értelmiségiek sorába.

Az Örökös Aláírók magyar tagozatát legalább tíz éve nem fenyegeti az a veszély, hogy komoly helyeken komolyan vennék őket. De mi teszi őket közöny, sőt, nevetség tárgyává?

Nemcsak az, hogy politikusként, tanácsadóként, szakemberként egyenként és együtt is megbuktak.

Nemcsak az, hogy az általuk rendre számonkért értékek és politikák lábbal tiprásában nap mint nap közreműködtek és működnek, ha a szívüknek kedves politikai erőkről van szó.

Nemcsak az, hogy teljes szereptévesztésben, téves helyzetértékelés alapján úgy gondolják, a 80-as évek reformértelmisége, mely a 90-es, 2000-es években még pártokat ejtett túszul és politikusokat emelt fel vagy lökött a mélybe a nyilvánosság monopolizált terein keresztül, még bármilyen befolyással bírna manapság.

Az teszi őket nevetségessé, hogy újra és újra, szinte monomániásan ugyanazt csinálják, aminek újra és újra ugyanaz az vége: a nagy semmi, esetleg egy jó kabaré.

Tudják, minek nevezik azt, aki újra meg újra ugyanazzal a dologgal próbálkozik, és mindig azt várja, hogy ezúttal majd más lesz az eredmény?

Na ugye.

Aki azt akarja, hogy az Európai Unió, a gazdag történelmű, nagy hagyományú európai nemzetek önkéntesen vállalt közössége legyen a nagyhatalmak örökös aláírója, sőt, mondjuk ki, a világfalu bolondja: lelke rajta.

De engedtessék meg egy ezeréves keresztény államnak, hogy ebben a komédiában ne akarjon részt venni. Megvannak nekünk a saját bolondjaink.

(Kép forrása: EPA/Jean-Francois Badias)