A megfontolt döntések ideje
A francia-német tandem kiáltványjellegű szövegében az európai integráció radikális elmélyítését, egy gazdasági és szociális unió megvalósítását tűzi zászlajára – az eurózóna tagjai között. Úgy tűnik tehát, hogy a kétsebességes Európai Unió évtizedes gondolata, melyet eddig éppen a németek igyekeztek a nyilvánosság előtt nagy gonddal elhárítani, mára végleg polgárjogot nyert – vagy, ha úgy tetszik, összeolvadt a cikkben szövegszerűen is megjelenő mag-Európa (Kerneuropa) fogalmával. De vajon biztosak lehetünk-e benne, hogy a magasabb integrációs sebesség az érintett államokat magasabb gazdasági sebességre is pörgeti? És mi lesz a többiekkel?
Először is rögzítsük a tényt, hogy az elmúlt hónapokban az Európai Unióba visszatért a nagybetűs politika. Másodszor pedig állapítsuk meg, hogy ez jó. Kétségkívül itt volt az ideje, hogy a 2008 óta permanensen jelen lévő európai gazdasági válság leküzdésében a megtestesült bürokrácia szürke figuráinak szürke gondolatait, csavarhúzogatásait, tyúklépéseit valódi politikusok politikai természetű víziói, megoldási javaslatai váltsák fel. Ez viszont nem a csütörtöki kiáltvánnyal kezdődött, sőt, éppen ellenkezőleg: a cikk beismerten is megkésett reakció Európa repolitizálódására. Camerontól Orbánig, Joschka Fischertől Helmuth Kohlig, a posztmodern európai szélsőjobbtól a szélsőbalig intenzív versenyfutásba kezdtek a vezető politikusok, hogy választóik számára bizonyítsák: valódi lehetőséget kínálnak a megfeneklett európai hajó irányba állítására. A választók pedig, mint a Fidesz és a brit tory-k történelmi győzelmei mutatják, ki vannak éhezve az egyenes beszédre. A német-francia szövetségnek tehát nem maradt más választása, mint ringbe szállni az európai jövőképek versenyében.
De milyen jövőképet kínál a javaslatuk nekünk, magyaroknak?
Jelenleg és elsősorban semmi vonzót vagy jelentőset, ami megerősíti az érzést: ez ma nem a mi ügyünk, ez ma nem a mi problémánk. A német-francia szöveg ugyanis az eurózónára mint magterületre fókuszál, így a megfogalmazott politikai lépések túlnyomó többsége is a monetáris unió tagjaira vonatkozik. Magyarország miniszterelnöke ellenben éppen néhány nappal korábban erősítette meg, hogy bár makrogazdasági mutatóink alapján 2004 óta először gyakorlatilag készen állnánk az euró bevezetésére, erre a következő években biztosan nem kerül sor. Az euróövezeten kívüli EU-tagokra vonatkozóan pedig a következő „ambiciózus” pontokat közölték a cikk szerzői: a Közös Piac további integrációja pl. az energia és a digitális gazdaság terén, valamint az Erasmus-program támogatása. És még valami: a nemzeti érdek és az európai érdek közötti ellentmondások végleges megszűntetése. Ez utóbbi számomra egyértelműen az utópia kategóriájába sorolandó.
Miért érdemes óvatos távolságtartással szemlélni a német-francia javaslatot?
Először is, a javasolt gazdasági és szociális unió kimondott célja, hogy felszámolja a tagállamok közötti adóversenyt, bérköltség-versenyt, valamint az élőmunkára rakódó terhek fogyasztási típusú adókkal történő kiváltását. Részben e megnevezett három pont az, ami megfelelő szabályozási környezet mellett (vö. luxemburgi és írországi gigantikus adóelkerülések kiküszöbölése) jelenleg és a közeljövőben a magyar gazdaság versenyképességét, tőkevonzó-képességét, exportképességét biztosítja. Mindenki örülne ugyanis a német minimálbér magyarországi bevezetésének – egészen az intézkedés másnapjáig, amikor egycsapásra százezres nagyságrendben zárnának be munkahelyeink. Egyáltalán nem a véletlen műve, hogy a Fidesz-kormányok 2010 óta következetesen kiállnak e politikák tagállami kézben tartása mellett.
(Kép forrása: itt.)
(Csak mellékszál: a felhívás a közös eurózóna-költségvetés egyik potenciális bevételi forrásaként jelöli meg a majdani egységes pénzügyi tranzakciós adót – a közterhet, melyet az Orbán-kormány idestova 3 éve vezetett be Fülig Jimmy és a baloldal őszinte sajnálatára. Nem irigylem most a németeket és franciákat azért a leckéért, amit a magyar „mértékadó értelmiségtől” európaiság tárgyában kapni fognak.)
De képzeljük csak el azt, milyen hatással bírna a hatalmas strukturális munkanélküliséggel, nehezen kezelhető államadóssággal és gyér növekedéssel küszködő déli eurózóna-tagokra, ha az amúgy is messze a legkedvezőbb helyzetben lévő, szupererős és egészséges struktúrájú német gazdasággal folytatott egyenlőtlen versenyben a maradék 2-3 gazdaságpolitikai eszközt is elveszítik. (Mert ez bizony verseny is, nem csupán kooperáció.) Képzeljük el ugyanakkor azt is, hogy mit szólnak majd a fegyelmezett német adófizetők, akiket hosszú évek óta bosszant a déli államok folytatólagos megmentése az ő pénzükből, ha immár bevallottan és közvetlenül irányítják át befizetéseik egy részét pl. a dél-olaszországi munkanélküliek megsegítésére.
Az euróövezet tagjai közötti gazdasági, társadalmi, mentalitásbeli, hagyománybeli különbségek jelenleg is oly hatalmasak, hogy az ebből eredő feszültségek kezelése 2008 óta okoz súlyos fejtörést a német-francia tandemnek. Egy német-francia-Benelux érdekek mentén létrehozott, mélyebb eurózóna-integráció nemcsak bebetonozná, de ki is élezné ezeket a feszültségeket. Világos, hogy az egészséges Németország hajlandónak tűnik a hátára venni a gyengélkedő délieket – hiszen végső soron az erős német gazdaság jár majd jól az intézkedésekkel.
Mi magyarok azonban, régiós társainkkal egyetemben, éppen mostanság találtunk rá a szerkezetileg és pénzügyileg kiegyensúlyozott, szociálisan is fenntartható gazdasági növekedés útjára. Akkor hozunk ma bölcs döntést, ha óvjuk és vigyázzuk ezt az erősödő, ám még törékeny szerkezetet – a kísérletezést pedig egyelőre meghagyjuk másoknak.