Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

A megaláztatás kora

A megaláztatás százada - így nevezik a kínaiak az első ópiumháborúval (1839) kezdődő, több mint száz éven át tartó időszakot, amikor a nyugati hatalmak leigázták, földbe döngölték és félgyarmati státuszba taszították a Kínai Birodalmat.

Februárban az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, Joseph Borell Moszkvába utazott, hogy Szergej Lavrov külügyminiszterrel tárgyaljon. A közös sajtótájékoztatón Lavrov lesöpörte a brüsszeli politikust, aki még akkor is kukán hallgatott, amikor az orosz külügyminiszter megbízhatatlan partnernek nevezte az Európai Uniót. Borell akkor is csak hebegett-habogott, amikor Lavrov mintegy mellékesen bejelentette, hogy Oroszország kiutasít három uniós nagykövetet. Az egész Uniót lejárató moszkvai látogatás után több mint ötven európai parlamenti képviselő követelte nyílt levélben Borell leváltását. A megszégyenült külügyi főképviselő hazatérve hosszasan magyarázkodott gyenge szereplése miatt, és csak Ursula von der Leyen bizottsági elnök kiállása tartotta meg pozíciójában.


Legalább ilyen megalázó helyzetbe került a minap maga az Európai Bizottság elnöke is, akinek nem csak nem osztottak lapot, de még szék sem jutott neki azon az ankarai tárgyaláson, amit az Unió vezetői Erdogan török elnökkel folytattak. Az egész világsajtót bejárta az a videófelvétel, amin végignézhetjük von der Leyen elnökasszony tétova toporgását, miközben Charles Michel, az Európai Tanács elnöke és Erdogan helyet foglalnak a két kikészített székben. Von der Leyennek végül egy félreeső kanapén jutott hely, amit a bizottsági elnök némi erőtlen méltatlankodás (“Ähm…”) után tudomásul is vett. Az Európai Bizottság a Politiconak küldött szűkszavú válaszában azzal magyarázta a történteket, hogy “ültetési kérdésekről” nem egyeztettek a török féllel. Az Európai Tanács elnökének stábja pedig utólag is úgy látja, hogy minden a protokollnak megfelelően történt, hiszen von der Leyen amúgy is csak elkísérte útjára a Tanács elnökét. 

De mire is számíthat egy olyan nyugati világ, amelyik egyfolytában térdepelni akar, amelyik állandóan bocsánatot kér a saját múltjáért és létezéséért? Ki venne komolyan egy olyan közösséget, amelyik a világjárvány közepette azzal van elfoglalva, hogy LMBT-övezetté nyilvánítsa az Európai Uniót, miközben elbénázza a vakcinabeszerzést és nyomásgyakorlással akarja megtiltani egy tagországának, hogy az megvédje polgárai életét és egészségét?  

Ki tisztelne egy olyan kontinenst, amelyik leépíti hadseregét, szégyelli saját erejét és amelyik érdemek és kiválóság helyett kvóták alapján akarja eldönteni, kikből legyen vezető? Mit várhat a világ többi hatalmától az az Európai Unió, amelyik a keresztényi szeretet és türelem helyére a toleranciát helyezi, majd a toleranciát a deviancia dicsőítéseként értelmezi?  

Ahogy nézzük a videót Ursula von der Leyen szerencsétlen álldogálásáról, vegyük észre, hogy ott egész Európa volt a szőnyeg szélére állítva, és ha így folytatjuk, ez jut nekünk osztályrészül. 

Még nem késő cselekedni.

(Kép forrása: itt.)