A lovon fordítva

Menekültügy. „Remélem, hogy komoly, mert viccnek azért durva lenne”. És ezt most tényleg komoly. Talán a kora középkor óta a legnagyobb és leginkább mellbevágó népvándorlással, menekültáradattal néz most szembe Európa.

A hivatásos relativizálók által erőszakoltakkal szemben a probléma viszont azért lehetetlenebb, mint korábban, mert ez az Európa nem az az Európa. Itt nincsenek nagy, erőtől duzzadó nemzetek, nincsenek erős nemzeti identitástudatok, megszűnt a kulturális identitás magabiztossága. Persze, korábban is többnemzetiségűek voltak az európai államok, birodalmak – de ez a „multietnikumúság” nem az egyenlőségelvűsdi hamis próféciáján nyugodott, mint a kortárs multikulturalizmus. Utóbbi hívei pedig bőszen hirdetik: Európa legyen még befogadóbb, tárja még szélesebbre a kapukat – az, hogy mi lesz az általunk ismert kontinens önképével, azonosságtudatával, másodlagos. Szólok: fordítva ülnek a lovon.


Magyarországon – talán még éppen időben – elindult egy nagyon komoly vita a menekültkérdésről (aka. bevándorlásról) és – szintén még talán éppen időben, látva a szokásos EU-s teszetoszaságot – megtörténtek az első jogalkotói-döntéshozói lépések is. Lesz határzár, lesznek listák a biztonságos országokról (ahová vissza lehet küldeni a menekülteket), változik, gyorsul a menekültügyi eljárás is. Azonban sokszor tényleg nem látjuk a fától az erdőt, elkezdünk parttalanul jogászkodni – melyben, töredelmesen bevallom, magam is ludas vagyok – és éppen, hogy a dolog velejéről, a „rejtély titkáról” nem ejtünk szót.

Ez a titok pedig az alapkérdés: milyen Európát szeretnénk a jövőben? Egy olyat, amely a totális tolerancia, az erőltetett egalitarianizmus és a már-már szélsőségbe hajló semlegesség-kultusz jegyében legszívesebben kitenné Európa határára a „Gyertek! Van ingyen sör és örök élet!” táblát – vagy egy olyat, amely legalább megpróbál visszatalálni saját gyökereihez, nem relativizál és magabiztosan védi zsidó-keresztény hagyományrendszerét? Tudom, és persze tisztán látszik Nyugat-Európa nagyvárosaiban járva, hogy az az Európa már jó pár évtizede nem létezik – legalábbis az erősen urbanizált régiókban. Ez viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy az eddigi EU-s bevándorláspolitika akkora siker lett volna: elég betévedni Bécs vagy Berlin egy-egy gettószerű török- vagy arab negyedébe, elég a második vagy harmadik generációs bevándorlók „integrációképtelenségére” gondolni. De elég elrémisztő gondolni arra is, ahogyan a félresiklott bevándorláspolitikából fakadó problémákat egyes neutralitás-fetisiszta országok kezelték: ha betiltjuk a burkát, tiltassék be az osztálytermi kereszt is; ha nem épülhet mecset, bontassék le a köztéri pápaszobor is. Ha az európaiétól idegen kultúrákkal szemben fellépünk, akkor az egyenlő bánásmód betegesen félreértett téveszméje alapján az „őshonos” kultúrákkal szemben is fel kell. Egy Hülyeség mind fölött, Egy Hülyeség kegyetlen, Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen.

(Illegális menekülttábor Párizsban. Kép forrása: itt.)

A megoldás tehát nem lehet az, hogy az eddigi hibás politikát főszabállyá emelik. Az nem lehet, hogy Európa ne fogja fel, a saját létét fenyegeti az, ha még szélesebbre tárja a kapukat az európaiétól alapvetően eltérő kulturális hagyománnyal, világképpel rendelkező – jellemzően és döntő mértékben muszlim – személyek előtt. Lányi Andrásnál én sem tudnám jobban megfogni a dolog lényegét: „A nagyrészt iszlám civilizációból érkező bevándorlók magukkal hozzák reprodukciós szokásaikat: így a célországokban a huszonegyedik század végére ők kerülhetnek többségbe. Azaz az európai civilizáció története mai formájában lezárul. Akik ezt lehetőségnek látják, mérhetetlenül felelőtlen vagy elvetemült emberek”. Mindehhez talán még az tehető hozzá, hogy a valóban magas reprodukciós mutatókkal rendelkező muzulmán bevándorlók jó részétől éppen, hogy az őket most (még?) nagy zubbonnyal gyámolítani igyekvők által tisztelt liberális, értéksemleges, antiszekuláris, „se hús, se hal” társadalomkép áll a legtávolabb.

Azokat, akik a genfi egyezményben és az uniós szabályokban lefektetett amúgy elvileg nem is annyira enyhe kritériumrendszernek megfelelnek (vigyázat, jogászkodás következik!), természetesen menekültként be kell fogadni. De ők „csak” azok, akiket faji, nemzeti hovatartozásuk, meghatározott társadalmi csoporthoz tartozásuk, vallási, illetve politikai meggyőződésük miatt tényleg üldöznek, akiket hazájukba visszaküldeni nem lehet, nincs olyan más ország, mely őket befogadná, és a menekültként történő elismerés egyéb feltételei is fennállnak (azaz nem vezették félre a hatóságokat, nem jelentenek nemzetbiztonsági vagy közegészségügyi kockázatot stb.). Azok, akik „pusztán” gazdasági válság, friss államiságból fakadó közigazgatási diszfunkciók vagy egyes erőforrások szűkössége miatt hagyják el országukat, nem jogosultak menekültstátuszra. Félreértés ne essék, az ő helyzetük szubjektív szempontból lehet ugyanannyira szomorú, mint az üldözötteké, de Európa egész egyszerűen nem vállalhatja magára a világ összes baját – hangozzék ez bármennyire is (politikailag) inkorrektül. Az ő esetükben – ahogy valamennyi menekült esetében – a megoldás hosszú távon az lenne, hogy a szokásos európai himihumizás meg az amerikai demokraták konzumpacifizmusa miatt instabillá vált térségekben „rendet tegyünk” és az azt fontolgatók ne – legalábbis ne ekkora számban – kényszerüljenek elhagyni hazájukat. Ezt az áradatot nem hogy az európai menekültügyi ellátórendszer, de a későbbiekben az általános szociális ellátórendszer sem bírná el, ergo nem csak, hogy összeomlana Európa kulturális talapzata, de a „csodás jólét” is jelentékeny mértékben erodálódna (és nem, ilyen dél-európai munkanélküliségi mutatók mellett nincs szükség „külső” dolgos kezekre). A hosszú távú válasz tehát az, hogy nem az arra hajlamosakat ösztökéljük arra, hogy „persze, gyertek ide”, hanem megpróbáljuk integrálni a már amúgy is itt élő bevándorlókat (és leszármazottaikat), és mindenekelőtt a demográfiai problémák kezelése érdekében támogatjuk a természetes együttélési formákat és a gyermekvállalást.

Ha tehát Európa nem akar önként és dalolva a saját maga által összeeszkábált vágóhídra menni, miközben a politikai korrektség kiskésével vágja el kulturális köldökzsinórját, hamar észbe kell, hogy kapjon. Pontosabban azoknak kell észbe kapniuk, akik vélhetően tényleg teljesen őszinte jószándékból szeretnének oltalmat nyújtani mindenkinek, aki a kontinens közelében jár. Ők azok, akik fordítva ülnek a lovon, nem értik a „rejtély titkára” adandó válasz lényegét – és közben azon jár az eszük, hogyan is lehetne valamennyi EU-tagállamot rábírni arra, hogy kötelezővé tegyék a melegházasságot. Halkan mondom: van ennél nagyobb bajunk is.