A kvóta véget vet a szabad mozgáshoz való jogunknak!

(Migránsok verekednek a Görögországot és Macedóniát elválasztó határkerítés görög oldalán, Idomeni közelében lévő sátortáborban.)

A kötelező betelepítési kvóta az európai menekültügyi rendszerre háruló rendkívüli és megnövekedett terhelésre adott uniós válasz kíván lenni. Az elgondolás kiindulópontja, hogy a menekültügyi kérelmek mostani elosztási rendszere (amit Dublin III-nak vagy csak egyszerűen dublini rendszernek hívunk) alkalmatlannak, igazságtalannak és kontraproduktívnak bizonyult a mostani megnövekedett migrációs nyomás kezelésében.

A dublini rendszer azt hivatott szabályozni, hogy a benyújtott menekültkérelmek elbírálására melyik uniós tagállam jogosult és köteles. Jogi szaknyelven mondva: hogy melyik tagállamnak van joghatósága a kérelem elbírálására.

Sokszor leegyszerűsítve, de végső soron helyesen, úgy szoktuk mondani, hogy a dublini rendszer alapgondolata az, hogy a menekültkérelmet annak a tagállamnak kell elbírálnia, ahol a kérelmező először az Unió területére lépett és először benyújtotta azt. Valójában a dublini rendszer ennél jóval bonyolultabb, de végső soron valóban a legtöbb most érkező esetén ez a szabály érvényesül. Annak a tagállamnak kell tehát a menekültkérelmet elbírálnia, akinél először benyújtották azt. És annál „kell” először benyújtani, akinek a területére először léptek a kérelmezők.

Ennek a szabálynak a következtében alakul ki az a valóban igazságtalan helyzet, hogy az első belépés országainak (Görögország, Olaszország, Spanyolország stb.) kéne az összes kérelmet elbírálnia, miközben az érkezők 99,9 %-a nem kíván abban az országban menekültkérelmező lenni. Ugyanis mindenki ugyanazokba a célországokba igyekszik (Németország, Svédország, Hollandia). Ebből pedig az következik, hogy az első belépés országai nem érdekeltek a szabályok betartásában.

A következő betelepítési kvóta erre a problémára lenne egy abszurd válasz, amelynek értelmében a menekültkérelmek elbírálói nem az első belépés országai lennének a jövőben. A gond csak az, hogy nem is a „meghívó országok”. (Arra egyébként, hogy az összes kérelmet ezek a célországok bírálják el az első belépés országai helyett, a mostani szabályozás is lehetőséget biztosít. Érdekes módon ezzel már senki nem akar élni...) Nem az érkezők számának csökkentésére kívánnak koncentrálni az uniós vezetők, hanem helyette adottságnak tekintik ezt a magas érkező számot, s valamennyi tagállamot be kívánják vonni a kérelmek elbírálásába.

Az Unió tehát szét akarja teríteni az menekültkérelmezőket. Ennek érdekében arra is hajlandó, hogy korlátozza a migránsok szabad helyváltoztatási jogát, s előírja azt, hogy a kérelmezők nem választhatják meg szabadon a tartózkodási helyüket. Ezt a szabályt egyébként a mostani uniós jog is tartalmazza, csak a gyakorlatban kikényszeríthetetlen.

És itt jön a bökkenő: ha ugyanis komolyan gondoljuk a kvótát, és komolyan gondoljuk azt, hogy az adott tagállamban kell és lehet tartani a kérelem elbírálására váró migránsokat, akkor ezt csak a belső határellenőrzés visszaállításával lehet biztosítani.

Ismétlem: a kvótának akkor tud bárki érvényt szerezni, ha minden uniós tagállam minden belső határán visszaállítja a határellenőrzést.

Ez pedig egyenlő a schengeni rendszer, vagyis a mi szabad mozgáshoz való jogunk halálával.

 A tét tehát nagy, s a helyzet nem örömteli. Első körben látni kell az erdőtől a fát (sic).