A kultúra őrei
(Kép forrása: itt.)
Most épp a TV2 új hírigazgatója van terítéken, aki bulvárban utazik. Döbbenet. Mi lesz így a TV2-vel, a hochkultúra eddigi előretolt helyőrségével, ahol Liszt és Chopin darabokat, színházi előadásokat játszottak fő műsoridőben? (G. Fodor Gábor portáljának története is friss még: GFG azóta ügyeletes gonosszá vált, sőt a gonoszság princípiumává. Ha a morál tam-tam doboló körének lenne GFG-vudubabája, egész nap azt szurkálnák.)
Mindez persze nem így kezdődött. Amikor 2010 után egyáltalán felmerült annak a gondolata, hogy a médiának legyen kicsit nagyobb felelőssége azzal kapcsolatban, amit közöl, még a szent szólásszabadság volt a védendő érték. Akkor az azóta megboldogult Szalai Annamária arcára montírozott ondófolt is a szent szólásszabadságot jelképezte, megmondók egész hada és a szabadságjogi ipar is felsorakozott az ügy mögött.
Nem zavaró tényező persze az újdonsült ókonzervatívok szemében, hogy a bulvár is hozott anyagból dolgozik. Ha pedig mégsem, jogi úton lehet elégtételt venni. Mintha a médiatörvény vitájánál épp ez lett volna a szólásszabadság védelmezőinek is az érve. Másképpen: a legtöbben mégiscsak önként és dalolva lesznek a bulvár „áldozatai”, ahogy a szocialista elnök feleségéről készült képekért sem kellett privát laptopokat feltörni. Ami pedig az ügy talán még kellemetlenebb oldalát illeti: ennek az iparnak vannak fogyasztói. Nem is kevesen.
Néha nem árt kinyitni az ablakot, még akkor is, ha adott esetben nem tetszik nekünk, amit látunk. Természetes, hogy a saját életvilágunkból szerezzük a tapasztalatainkat és információinkat, és abban érezzük otthon magunkat. Csak jusson eszünkbe néha, hogy nem ez az egyetlen lehetséges világ. Az igazság pedig az, hogy a politikafüggők és magaskultúra-fogyasztók világán kívül található a többség. A politikafüggők és magaskultúra-fogyasztók ettől még nincsenek arra kényszerítve, hogy ők is zabálják a bulvárt, vagy járjanak focimeccsre, ám a képlet fordítva is igaz. Az emberek többsége magasról tesz a szőrszálhasogató gazdasági elemzésekre, politikusi sajtótájékoztatókra, meg Wagner operáira. Sőt, tessék nagy levegőt venni, az emberek többsége napokig, hetekig, hónapokig, évekig nem foglalkozik semmi olyasmivel, amit „közéleti témának” hívunk. Igen, a bulvárt nézi, igen, az érdekli, hogy Nyunyu összejött-e Pipuval, hogy milyen botrány van épp a celebvilágban. Nem mondom, hogy mindezek engem lekötnek, de nem vagyok hajlandó lenézni azokat, akiket igen. Az ő szemszögükből az a furcsa, az a csodabogár, aki naponta elolvassa a politikai sajtót, vagy megnézi a gazdasági adatokat. Az értelmiség hiába lő mérgezett nyilakat Tibi atyára és követőire, hiába méltatlankodik az „obszcén”, „rasszista”, meg ki tudja, milyen vicceken, ha ez a többséget jobban szórakoztatja, mint a Heti Hetes.
Az értelmiség persze ezt képtelen elfogadni, és azonnal a kedvenc eszközéhez nyúlna, a népneveléshez. Érdekelje a misera plebst is az, ami valóban fontos. Egy érvüket persze kénytelen vagyok elfogadni: nem mindegy, milyen erkölcsi üzenetet küld a média az emberek felé. Ezért a legjobb, amit remélni lehet, hogy készülnek olyan tömegtermékek, amelyek pozitívan hatnak. Ám azt elvárni, hogy a melós olvassa Márait meg Hamvast, hogy este lábjegyzeteljen vacsora közben, hogy rávegye magát egy alternatív művészfilmre vagy előadásra, abszurd. Ami pedig a bulvár erkölcsileg vagy esztétikailag kifogásolható vonásait illeti, egy kicsit ilyenek vagyunk mind, vagy ha mégsem – lehetnek szentek, ki tudja? – legalább is sokunkat érdeklik a pletykák, intrikák. Az értelmiség persze úgy tesz, mintha a politikában, a „közéletben” ezeknek nyoma sem lenne, és mintha ezek nem érdekelnék a mívelt, nembulvár sajtót – úgy ugranak az ilyen hírekre, mint gyöngytyúk a takonyra.
A számtalanszor megvédett szólásszabadság nevében annyit lehet mondani az önjelölt ókonzervatív ízlés-és moráltanítóknak, hogy mindenki egye meg szépen, amit főzött. Ami pedig magát a bulvárt illeti: nem kötelező ezt vagy azt nézni, olvasni, hallgatni. Ennyi pluralitás-érzék talán még az értelmiségbe is szorult.
Legyünk optimisták.