Szerencsés D. Márton
Szerencsés D. Márton

A királynő eunuchja

Lassan a tesztoszteron olyan tiltott, szankcionált toxin lesz a nyugati világban, mint a drogháború legkeményebb éveiben a legkülönbözőbb alkaloid származékok.

Azt is el tudom képzelni, hogy néhány évtized múlva a Dark Web legárnyékosabb felületein ötven milligrammos fiolában fogják árulni az olcsóbb, tömegcikként beköszönő, a piacot szanaszét robbantó kémiai úton disznózsírból előállított koleszterinkocsonyát. Ebből a hormonok alkimistái később akár házi körülmények között, a lakóautókba elrejtett laborokban is lepárolhatják a szent monyót. Használatáért azonban a törvény ítélőszéke előtt tizenöt perc páros magány jár Dr. Ludmilla Kropotkinnal a 101-es szobában. Ezt az olcsóbb, de sokféle mellékhatást előidéző szintetikus tesztoszteront főként az Európa no-go zónáiban és luxusnegyedeiben rekedt iszlamista terroristák fogják vásárolni azért, hogy egyáltalán képesek legyenek még ölni. A Hollywood Hills-i sátánista, szabadkőműves, az elektromos és hópárducfehér Ferrarikat a halálba hajszoló yuppie-elit titkos kiváltsága pedig az élő gazdatestekből lefejt organikus ökotesztoszteron lesz. Ezt a vegytisztán emberi, magas hatásfokú tesztoszteront az eddig fel nem fedezett, eddig nem megközelíthető bennszülött emberevő törzsek légypapírral fogott férfiegyedeiből fogják lecsapolni az erre a célra 3D-nyomtatott fejőgépek.

Ez a disztópikus villanás már ma alighanem egyfajta konkrét, megtapasztalható valóság. Ingerlő és kézenfekvő példa erre a maghasadás-szerű láncreakcióra a legújabb Bond blockbuster.


A példaképek extinkciója

Az összetett (magyarul: nőies) jellemű, az elhúzódó depresszióra, az elmélyült melankóliára hajlamos, a sokadik házasságától, a gyerektartástól, a kényszeredett vazektómiától térdre rogyasztott egykori szuperügynök úgy vergődik ebben a valóságban, mint a Szexmisszió című film mélyfagyasztott időutazói. Röviden: Bond többé már nem lehet példaképe senkinek. A példaképeknek van egy közös tulajdonságuk: a sztorijuk, a sorsuk rögös, de egyszerű, lineáris. A kiinduló morális alap kellően kontrasztos, a döntéseik pedig lekövethetők és minden attribútumuk archetipikus. Ők nem az eladható reklámfelületek és a tudatalattit megbizsergető termékelhelyezések okán a kapitalizmus samsarájába kárhoztatott, soha véget nem érő telenovellák nárcisztikus hisztériájával megfertőzött boyfriendjei. Olyan one-linerekkel operáló cowboyok, akik biztosan nem „melegbárokba” járnak nőkkel ismerkedni.

Melyik fiatal fiú fogja úgy emlegetni ezt az összepszichológizált, magába roskadó apakaraktert néhány év múlva, mint Indiana Jones-t vagy John McClane-t? A királynő elsőszámú ügynökét fokozatosan rántották le az olcsó, női magazinos bulvárpszichológiával az átlagos, negyvenes homo erectusok szintjére. Olyanokká, amilyenek mi is vagyunk. Ez a tény akkor vált mindenki számára egyértelművé, amikor a 007-es egy Ford Mondeóval a segge alatt suhant a bahamai égbolt alatt a “Casino Royale” enumerációjában. A kimondatlan őscél egyértelmű: a serdülő fiúk számára a popkultúrában ne legyenek jelen többé az agykérgek lemezeibe bevésődő példaképek. Ne lehessen eltanulni senkitől: így kell, így szabad férfinak lenni.

Nem könnyű most apának lenni egy vagy több fiúgyerek mellett. Minden tökös archetípust személyesen neked kell bepótolnod, bemutatnod, ha nem akarod a fiadat mályvaszínű slimfit ingben, vékonykeretes, uniszex nulladioptriás szemüvegben, márványfehér, tépett bokanadrágban, kilakkozott körömmel megpillantani egy videómegosztón, miközben affektálva arról magyaráz, hogy szeret mosogatni. A többit az élet megmutatja majd, hogy vajon apaként és férfiként elég szórakoztató és következetes voltál-e. De egy biztos: ebben a harcban Hollywood már régen elárult téged.

Az evolúció vesztese: a ragadozó

James Bond az a predátor, akinek nincs miért élnie egy ilyen világban. Nem jut neki se felvehető táplálék, se préda, se belélegezhető feromon, se territórium. Egy olyan ősi, mára teljes egészében kiirtott faj fosszilis maradványa ez a szétcserzett férfiarc, amelyre külön tudományág épül majd a kísérleti archeológiában. A valódi James Bond lényegében a fajtiszta, sznob angol arisztokrácia Harry Callahanje, José Luis Torrentéje. Vagy fordítva. A lényeg: alapkarakter. Az önmeghatározás eszköze. Mert, ami az amerikaiaknál egy hétliteres, nyomatékból dolgozó, tapló Ford Galaxie (vagy, ami) a spanyoloknál már ránézésre is andalúz taxis zsiguli, az a briteknél bizony egy kikefélt, vazelinos csillogású és siklású DB5-ös. A lényeg azonban változatlan. Mondjuk, annyi különbség azért akad, hogy Piszkos Harry és Torrente soha nem tagadná meg önmagát egy hordányi feminista előtt sem. Az új férfi az, aki az önmeghatározásunk eszköze volt: most megsemmisíti önmagát. Kamikazeként oldja fel létezésének paradoxonát.

A Bond-féle lehengerlő csajozás is a múlté. Bond inkább tűnik egy romkocsmában zavartan kobrázó magyarszakosnak, mint a nagy fehér cápának. A szépségfétis ellenére nincsen tapintható erotika. A kilencvenes-kétezres évek szuggesztív szexualitása a múlté. A női szépségből dizájn lett, rideg, funkcionális ergonómia. Egy a férfi és a női archetípusok számára berendezett univerzumban a csodás testű Ana De Armas is olyan, mintha egy pihe-puha Disney-plüss lenne. Például Tapsi Hapsi örök crush-ja, Lola Nyuszi. Vagy egy legújabb iPhone 13-as, esetleg egy a megjelölt, az algoritmus által sebészi pontossággal feltárt felhasználókra testreszabott csúcskategóriás, minimalista kapszulás kávéfőző. De nincsen jelen benne a szexualitást körüllengő természetes esztétikum, csak a tervezettségből következő pornográf harmónia, sterilitás, amely az összes érzékszervünket kitölti. A kubai ügynöknő egy olyan Barbie-baba, akinek a szoknyája alá nézve az érdeklődő taknyos nem talál felfedezésre váró zónákat. Egy ilyen magnum kaliberű nő talán többet érdemelne.

Mert hiába próbálja Bond egy kötelességszerűen eleresztett flört erejéig megszerezni a csajt. Palomának eszébe sem jut. Ebben az új világban mindig, minden pillanatában beárnyékolja az új világrend képviselője: az androgün, a teljesítményelvű wakandai aktivistalány. Aki maga az újabb, hatékonyabb és teljesen érzelem- és libidómentes 007-es. Az ő szigorú, fegyelmező tekintete alatt a szex tabu. Bond talán ekkor ébred rá: az Őrült nők ketrecébe zárták, ahol Rached nővérnek képzeli magát minden ellenséges nőstényállat.

A T-800-ast pedig a fogyasztói várakozásokhoz igazítva váltja a T-X modell.

Ezt hozta a nőknek, a női karaktereknek a progresszió, a negyedik hullámos feminizmus terrorja. A szexualitás megvonásán, az ún. “tárgyszerűség” alóli felszabaduláson keresztül elhozta a férfiak ösztönvilágának, életerejének hatástalanítását. Ha nincs tesztoszteron, akkor nincs többé védelmező férfi sem. A nők pirruszi győzelmet arattak.

Az infantilizálódó alfahím

A leggyönyörűbb jelenet talán az, amikor a BLM-ügynöknő a már többször felemlegetett 101-es szobában felkérdezi Bondot: “Azt hitte, csak a maga kiváltsága 007-esnek lenni?” Erre a született ciszheteró, dupla Y-kromoszómás fehér elnyomó férfi elszégyelli magát és átgondolja mindazt, amit az elmúlt akárhány részben tett. Az összes nőre, akit megkapott, az összes férfire, akit kelletlenül, rezignált arckifejezéssel telepumpált ólommal, az összes egzotikus, harmadik világbeli országra, amit bedöntött, mint George Soros, és az összes krumplibogárra és újszülött sziámi cicára, amiket akció közben véletlenül eltaposott vagy felrobbantott. Végülis ekkora áldozatot valóban nem ér a világ megmentése. Most pedig Bond némán fejet hajt és magában lemond a világ fehér férfiaknak kijáró hiúságairól és jegyet vált a következő friszkói Pride-ra, hogy megjárja a saját belső El Caminóját. A legújabb Aston Martinja helyett pedig lízingel egy Toyota Priust. Nemzetközi és vezetői tapasztalatait mint regionális középvezető használja fel egy keresőoptimalizálással foglalkozó multinacionális nagyvállalatnál, ahol ő lesz a felelőse a kutyamenhelyeknek szervezett adománygyűjtések behajtásának is.

Nincs miért élni

A villain, az arch enemy, a rettenetes főgonosz pedig egy olyan Pumukli, akiket a Bondhoz hasonló öltözői alfahímek általában wc-kefének használtak a nagyszünetben. Bond helyében mindenféle csikorgó egysoros-alázás helyett egyetlen kérdést tettem csak volna fel a főgenya Lyutsifer Safinnak: “Na, mi van hülyegyerek, neked is a Nickelback a kedvenc zenekarod?” A jelenkor legfélelmetesebb arca ezek szerint nem az üvöltő tálib, nem az ISIS feketemaszkos, posztmodern SS-legénye, nem Csikatilo rezignált arca és nem is Oszama Bin Láden, hanem egy hormonzavaros mamahotel-lakó a BME informatika alapszakáról. Spoiler (!): végül ez az inkubátordezertőr győzi le, sebzi halálra James Bondot. Hadd próbáljak meg stílszerűen közhelyes lenni: leveti a Taigetoszról. A hitványok, a lúzerek lázadása és forradalmának betetőzése ez. Ilyen ellenfelekért, ilyen nőkért valóban nincs miért élni. Emberi méltóságon aluli.

Mélyen megértem Bond rituális öngyilkosságát. Miközben a foszforrakéták lángcsóvái leégetik a csontjairól a bőrt, a húst és minden izomszövetet, még a saját haláljelenetét is ellopja tőle a telefonba rikoltozó perszóna. Már csak a végső kérdés maradt hátra. Hol van az a Bond, aki hezitálás nélkül képes volt agyonlőni egy Sophie Marceau-t? Válasz helyett pedig valahol, egy jelöletlen objektum mélyén csipog és villog a fali ügynöktérképen egy vészjósló pötty. Valaki rutinszerűen sóhajt fel az iroda légkondicionált lidércnyomásában: “kár érte, kiváló ügynök volt”.

(Fotó: EPA/NEIL HALL)