A katedra rangja

Vannak, akiknek a mindennapi elfoglaltságához tartozik, hogy ne a meglévő dolgokon, hanem a lehetséges jövőn törjék a fejüket. Az ilyen embereket valaha jósoknak hívták, és igen sokan vették igénybe a szolgáltatásaikat. Nem volt ez azonban igazából biztonságos szakma. A királyok, császárok és egyéb főrangúak ugyanis nehezen viselték el, ha a kedvezőnek tűnő jóslat nem vált be és ilyenkor bizony még a jós testi épsége is veszélybe került.

Van aztán a jósoknak egy másik fajtája is, azok, akik biztosra mennek. Ilyen volt például egy francia jövendőmondó, Jacques Millard, aki 1937-re földrengést jósolt Besançon városába. Az emberek, ezt olvasván, rohantak a biztosítókhoz és biztosításokat kötöttek nyakló nélkül. A földrengés azonban elmaradt, a biztosítótársaságok hatalmas hasznot kaszáltak. Később kiderült, hogy a jóst ők fizették. A dolog tanulsága: nem árt, ha a jós személyét, kapcsolatait feltárjuk, mielőtt hallgatnánk rá.

Ilyen jövendőmondókkal mi, itt, kicsiny hazánkban, igen sokkal találkozunk. Olvasom, hogy baloldali, ún. „sztárközgazdászok” közleményben ítélték el a kormány ragály utáni időkre tervezett gazdasági intézkedéseit, mondván azok kevesek, elhibázottak, csődbe vezetnek. A kiáltványt olyan emberek írták alá, mint Bod Péter Ákos, Chikán Attila, Felcsuti Péter, Király Júlia, Mellár Tamás, Oblath Gábor, Palócz Éva, Petschnig Mária Zita, Vértes András és még sorolhatnánk. Ők ugye jósnak már többször megbuktak, hiszen 2010 óta minden évben megjósolták a kormány gazdaságpolitikájának csődjét. A fenti példához hasonlóan az ő jövendöléseik sem öncélúak, hanem politikai és ideológiai célok állnak a hátterükben.

Alapvetően nem is lenne semmi baj ezzel, hiszen – gondolnánk – a bukott látnokok nem érdekelnek már senkit. Ez azonban nem így van. Minden egyes alkalommal, mikor külön-külön, vagy együtt mondanak valami nagyon lesújtót a magyar gazdaság várható alakulásáról, akkor az ellenzéki sajtó felkapja, futtatja itthon, külföldön és minden vájt fülű erről beszél. Mikor pedig nem igazolódik a véleményük, akkor mindannyian úgy tesznek, mintha mi sem történt volna.

Van azonban még egy – szerintem sokkal aggasztóbb – probléma a nevezettek működésével kapcsolatban. Ahogyan olvasgatja az ember az életrajzaikat, azt találja, hogy mindannyian, így vagy úgy, de a legkülönbözőbb egyetemeken, főiskolákon és még ki tudja hol, tanítanak. Amint a mondás tartja: aki tudja, csinálja, aki nem, az tanítja.

Jeles, nagyra becsült professzorai tudományuknak és a csillogó szemű fiatalok csak úgy isszák szavaikat. Azokat a szavakat, melyeknek – mint láthatjuk – vajmi kevés közük van a valósághoz és elsősorban ideológiai, politikai meggyőződéseiket fejezik ki, valamint engednek a köztük dúló szellemi divatnak. Bizton állíthatjuk, hogy pedagógusi munkájuk során ugyanezek a dolgok motiválják őket. A tanítás révén megsokszorozzák elfogultságukat, kinevelik a saját utódaikat, akik aztán ugyanolyan lelkesedéssel és ellentmondást nem tűrve fognak nyilatkozni, mint ők. És ez nem csak a közgazdaságtanra vonatkozik, hanem szinte az összes ún. társadalomtudományra.

Egyáltalán: miféle „tudomány” az, amely lehetővé tesz és eltűr ekkora eltéréseket a valóságtól? Bármely tudomány – ha az tudománynak tekinti magát – arról ismerszik meg, hogy az általa felfedett törvényszerűségek alapján próbál megjósolni egy eseményt. Ahogyan például a csillagászok a napfogyatkozást, a fizikusok egy kísérlet eredményeit, s így tovább. Ha a várt eredmény elmarad, akkor pedig felül kell vizsgálni az elméletet, adott esetben sutba dobni azt és valami újjal előállni. Ha ez nem történik meg, akkor az illető dolog nem tudomány, hanem felhőkakukkvár; megállapításai semmiben sem különbözik a kávézacc, a kristálygömb és más hasonló segédeszközökkel előállított „eredményektől”.

Az pedig a következő kérdés: miért engedjük, hogy a legfogékonyabb korban lévő gyerekeinket olyanok tanítsák, akik számtalanszor bizonyított módon, tévtanokat hirdetnek? Akiknek tudása láthatóan kevés ahhoz, hogy a megfelelő következtetéseket vonjanak le a tényekből? Tudom, a „tudomány” elszabadult, önjáróvá és – halkan jegyzem meg – úgy tűnik, öncélúvá is vált. Szabad és „független”, mi több önkormányzó. Csakhogy – és ezt Khun és a többiek munkáiból tudhatjuk – ez a „függetlenség” csak a látszat. Valójában, mint annyi más dolog a világon, igazolatlan hitekből és vélekedésekből áll, melyek mögött többnyire egzisztenciális érdekek, hiúság és bosszú húzódik meg.

Tán ideje lenne a tudósok kiválogatásának és munkájuk megítélésének rendszerén változtatni.

(Kép forrása itt.)