A diagnózis: civilizációs klausztrofóbia és kabinláz

A Nyugatot ma erős szorongás kínozza. Nevezzük ezt egyfajta civilizációs agorafóbiának. A globalizáció óriási teret nyitott meg, amelyben hétmilliárd ember nyüzsög körülöttünk. Félünk ennek az elképzelhetetlen embertömegnek a lármájától, a hétmilliárd száj fogyasztásától, a percről perce a hatvány hatványára lépő, a nyugati ember számára egyszerre brutálisnak és következetlennek látszó fejlődési őrjöngéstől, tébolytól. Úgy nyom ez a gondolat minket, mint a 2000 méteres vízoszlop Titán búvárhajó törékeny héjszerkezetét.

Érdemes időnként újranézni Mel Gibson Apocalypto című mesterművét. A film lezárásának szekvenciáját szeretném megidézni: a konkvisztádorok partraszállásának első pillanatai egy tág, végtelennek látszó földrészen, amit ígéretül kaptak, amit uralni és birtokba venni keltek át az óceánon. Ez a jelenet többé már nem ránk vonatkozik, nem minket ábrázol, mert nem mi állunk a karavellák fedélzetén, hanem ott állunk a parton, földbe gyökeredzett lábakkal a homokfövenyen. Ebben a filmben tetten érhető mindaz, amit éreznünk kellene, de ugyanúgy nem érezzük, ahogyan a maják sem.

De mi változott? Mitől kerültünk alárendelt szerepbe?

A Kelet azért nem tudott, nem volt képes eddig uralkodni, győzni, mert bár az életereje és a brutalitása meglett volna hozzá, de nem találta meg hozzá az alkalmas eszközt. Egyik keletről ébredő birodalmi idea sem volt képes egy valóban működőképes univerzalista hatalmi konstrukciót megalkotni. Ma már létezik egy ilyen struktúra, ha tetszik a világot elrendező hatalmi algoritmus, ez a globalizáció.

Miután beletanultak – nem volt más választásuk, hiszen belekényszerültek – a globalizáció fortélyaiba, már csak az erő és a tekintély maradt számunkra, amellyel a kezünkben tarthatjuk ennek a hatalmas és rettenetes leviatánnak, a globalizmusnak a gyeplőjét.

De ezt fokozatosan elveszítettük, eljátszottuk. Uralkodni fárasztó dolog. Gyengének, fáradtnak és ambíciótlannak tűnünk.

A Nyugatnak nincsen többé igazi hatalma a “Kelet” felett, mivel már nem vagyunk képesek inkubátorban tartva, mesterségesen lassítani és újból és újból előidézni a bénult, cselekvőképtelen állapotát. Mióta nem uraljuk már a fegyvereinkkel, a nemzetközi intézményrendszereinkkel, a céghálóinkkal-kartelleinkkel és a tőkénkkel a “Keletet”, azóta a fejlődése szinte kontrollálhatatlanná vált. A Kelet valódi lázadása már nem az alávetettek önpusztító bosszújában nyilvánul meg, hanem a globális hatalom átrendezésében.

A verseny elkezdődött, de a cél, a tét már más, mint a korábbi évszázadokban. A globalizmus trónusának megszerzéséért küzdünk meg.Pontosabban: ezért kellene megharcolnunk. A szomszédunkban zajló háború a bizonyíték rá, hogy ezt a nagy küzdelmet, ezt a valódi harcot nem lehet a Donbász lövészárkaiból megvívni. Ott a Nyugat csak kivérezteti magát és tovább veszít a hiteléből. Az ukránok most még talán elhiszik, hogy a Nyugat akarja őket. De mi lesz ebből a háború után? Annyi hasonlóan tragikus példát láttunk már erre. De a “harcot”, amelyet a globalizációért vívunk nem is igazán fegyverekkel és katonákkal vívják, hanem a civilizációs eszközkészletünkkel, a szellemünkkel, a hitünkkel és a lelkünkkel. A többi már ebből következik.

Amiért mégis a skizmát, a félbehasított világ állapotát érezzük, az az a tény, hogy a Nyugat félelmében, kishitűségében elzárkózik a versenytől. Többé már nem akarja megmérni magát. Ezért elsáncolja magát.

A hegemón pozícióit megrendülni látó Egyesült Államok bezárkózóvá és egyúttal paranoiássá vált. Kegyetlenül megbünteti azt, aki ellenszegül, aki nem fél, és mindenkit megpróbál rászorítani arra, hogy szakítsa meg a kapcsolatait a globális Kelettel. Teszi mindezt úgy, hogy ő maga semmiféle kötelezettséget nem vállal. Ezzel pedig nem lehet, tilos szembesíteni, aki mégis megteszi, azt megbünteti. Szomorú, hogy éppen most történik ez, mert hatalmas szükségünk lenne egy magabíró, erős, és nagylelkű Egyesült Államokra.

Az elzárkózás és a paranoia sosem volt győztes magatartás. Ez a vesztesek magatartása. A történelem számos példát hoz erre.

A nagy gyarmatbirodalmat fenntartó Spanyolország. Éppen akkor, amikor a legerősebb lehetett volna, akkor vált elképesztően kapzsivá és ostobává. Gyarmatai szinte az egész amerikai kontinenst behálózták északtól délig. Azonban az “Újvilágban” kereskedelmi tilalmat rendeltek el, zárt rendszert építettek, és a korona nevében kirabolták, a végletekig kizsákmányolták a saját gyarmataikat. Végül a Napóleoni háborúk és a gyarmatok függetlenségi harcai következményeképp a birodalom összeomlott és eltűnt a föld színéről. Más vette át a helyét. Végül a merkantilistáknak lett igazuk és az angolokkal az élen megteremtették a globalizáció alapjait.

De ott van a kínai és a japán elzárkózás példája is. A 19. századig Kína ugyan sikeresen elkerülte a közvetlen gyarmati státuszt, de az angol flotta megjelenésével és a nankingi szerződés beiktatásával az alárendeltsége, megalázottsága bő egy évszázadig egyértelmű maradt.

A japán elzárkózás belső lázadásokat és belviszályokat okozott. Ezeket idővel ügyesen kihasználták ellenfeleik. Ez addig súlyosbodott, míg a 19. század közepén már néhány amerikai hadihajó megjelenése a Tokiói-öbölben elég volt ahhoz, hogy a kanagavai egyezményt megkötve átadják a gazdasági irányítást az országuk felett.

A legközelebbi példa a bezárkózásra, amelyről bőséges tapasztalatunk van, maga a keleti blokk nyomorúsága. Mindannyian emlékszünk arra a másodrendűségre, igénytelenségre, ami sok szempontból jellemezte azt a berendezkedést. Végül a saját magát társadalmilag és gazdaságilag is kannibalizáló Szovjetunió maga alá roskadt, és maga alá temetett minket is évekre, évtizedekre. Még mindig takarítjuk ennek az összeomlásnak a romjait. De azt meg kell jegyeznünk, hogy még a hidegháború legsötétebb éveiben is létezett kulturális és gazdasági transzfer a két nagy szembenálló fél között. Oroszország vonatkozásában már ennyi sincs, és dolgoznak azon, hogy hasonló elszigeteltségbe kerüljünk a világ keleti felétől.

A Nyugat ezer éve a versengésre épül. A nemzetek, felekezetek, eszmék, nemek és technológiák versenyére. Mi kényszerítettük rá a világ többi részét, hogy beszálljanak ebbe a versenyfutásba. Nem szállhatunk ki, csak azért, mert a többi atléta időközben megerősödött. A történelem nem ért véget.

(Kép forrása: Getty Images)