Szabó Dávid
Szabó Dávid külpolitikai szakértő

A bojkott kicsit sem boldogít

A népszavazás a demokrácia különleges aktusa, mely felemeli a versengő erők közül azokat, akik képesek felnőni a feladathoz – a választókhoz. Kőkemény politikai hazárdjáték ebben a közvélemény szerint is sorsdöntő helyzetben hátat fordítani a döntés felelősségének. A remélt nyeremény pedig egyszerre valószínűtlen és jelentéktelen.

(Kép forrása: itt.)


Közös plakátkampányba kezd az Együtt, a PM és a MoMa. A sorrendben Szigetvári Viktor, Szabó Tímea és Bokros Lajos vezette pártok az október 2-i kvótanépszavazás bojkottjára szólítják fel a választókat. A szövetségbe tömörült hármak helyzete a politikai erőtérben leginkább a kétségbeejtő szóval írható le: a 2014-es baloldali összefogás választási kudarca miatt egyikük sem rendelkezik parlamenti frakcióval, a MoMa pedig képviselővel sem. Az Együtt Bajnai Gordon távozása óta nem volt képes tartósan a teljes népességben mért 1%-os küszöb fölé emelkedni; a 2014-es választás előtt az LMP-ből dezertált, majd a választás után az Együttről is levált PM az önállóság lassan két éve során képtelen volt országosan jelentős támogatottságot produkálni; Bokros Lajos pártja pedig megalakulása óta soha nem volt képes elnöke országos ismertségét népszerűséggé konvertálni. Az aktuális választási ciklus félidején túl ezeket a kicsi pártokat egyre jobban szorítja az idő: vagy önállóan parlamentbe jutásra esélyes erővé kell válniuk, vagy tartós választói támogatottságot kell felmutatniuk, amit a tárgyalóasztalnál (biztos nyerő egyéni körzetek hiányában) befutó listás helyekre válthatnak egy esetleges baloldali/ellenzéki választási szövetségben.

A politikában a stabilitás csak az erőseket szolgálja, a gyengéket erodálja: egészen mást jelent 10 évig stabilan a legnépszerűbb pártnak lenni, mint ciklusokon át stabilan 1-2%-on álmodozni az önálló bejutásról. A látszattal ellentétben a tartósan és megbízhatóan gyenge pártok valójában nem stagnálnak, hanem folyamatosan süllyednek lefelé.

Ebben a helyzetben a népszavazás különleges intézménye és a vele járó kampányidőszak lehetőségből is különlegeset teremt a kisebb pártok számára. Egy a kérdésre adott markáns, kellően egyszerű, befogadható és a versenytársakétól jól megkülönböztethető válasszal és profi kampánnyal országosan is új választói csoportokkal lehet megismertetni a párt nevét, arcait, Magyarországról alkotott elképzeléseit. Márpedig ahhoz, hogy az Együtt, a MoMa vagy a PM érdemben javítson népszerűségén, nem elég a budapesti szociálliberális-értelmiségi bázisához beszélni.

E lehetőséggel azonban láthatólag képtelenek élni. A rendszerváltást követő magyar politikatörténetben számos népszavazáshoz tudunk társítani politikai következményeket, veszteseket és nyerteseket, a négyigenestől kezdve a szociális referendumig. Nem tudunk azonban olyan politikai nyertest felidézni, aki bojkottal ért volna el sikert. A távolmaradásra buzdító üzenet ugyanis sem a saját választók megmozgatására nem alkalmas (bár a politikatudományi szakirodalom bizonyára kitalált már erre is valamilyen jól hangzó szakkifejezést, javaslom például az „inverz mobilizáció” terminus használatát), jelen esetben pedig a versenytársak üzenetétől sem különbözik markánsan: Gyurcsány DK-ja, de még a zavarosan kommunikáló MSZP is sajátjaként árulja a bojkottot. Az elmúlt évek tapasztalatai pedig megmutatták: a letisztult, destruktív Orbán-kormány- ellenességben Gyurcsány Ferencnek nincs ellenfele a politikai palettán.

Végül pedig a legfontosabb: nincs ma Magyarországon jelentős választói csoport, aki a betelepítést támogatná – Gyurcsány Ferenc követőit leszámítva. A bal- és a jobboldali szavazók különböző mértékben és aktivitással, de egyaránt elutasítják a kötelező kvótát, vagyis a sikeres bojkott esélye kicsi. Ez pedig azt vetíti előre, hogy az az emberek nemcsak egyszerű, hanem elsöprő többségével szembemenő trió végleg bezárja magát a vészesen limitált törzsszavazói körébe.

Ahogy a lelátói bölcsesség tartja: innen szép nyerni!