Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke olyan beszédet mondott, amely túl az aktuális politikai ügyeken általános érvényű elveket is megfogalmazott. Olyan igazságokat mondott ki, amelyek minden józan és felelős polgárt reménnyel tölthetnek el, hogy a lassan elhülyülő és kisdedóvó szintjére süllyedő nyugati világunkban nincs minden veszve.

A beszédben természetesen számos „helyi érdekű” probléma tárgyalására is sor került: Venezuela, Irán, Észak-Korea, a kínai kereskedelmi háború, Hong-Kong. Más részei – például a homoszexualitás kérdése – az amerikai helyzetre reflektálnak.

A forgatókönyv a magyar közönség előtt nem ismeretlen. A Soros György-féle világ egyfajta kísérleti laboratóriumként használva Magyarországot lassan tíz éve teszteli hazánkban a gyerekkatonák politikai küzdelmekben történő bevethetőségét. Még 2011-ben küldték hadba Karsay Dorottyát (Nem tetszik a rendszer), aztán 2016-ban Kövesdi Veronika következett (Igazmondó Alapítvány), legújabb áldozatuk pedig Nagy Blanka volt (hasonló „karriert” futott be Rékasi Zsigmond és Kálló Dániel is). Ugyanezt az előadást csodálhattuk meg az ENSZ klímacsúcsán, ahol a főtitkár, António Guterres biztosította a színpadot, a mainstream média pedig tett róla, hogy a darabról a világon mindenhol értesüljenek.

Greta igazából nem is főszereplője az előadásnak, ő csak egy színpadi kellék, akit pont úgy fognak eldobni néhány hónap, de legfeljebb néhány év múlva, ahogy tették ezt az előtte járók sorával. Kit érdekel már a szegény, elnyomott tibetiek szenvedése vagy az arab tavasz során hirtelen öntudatra ébredő észak-afrikai arabok szabadságvágya? Lassan már a szír menekültgyerekeket is elfelejtik. És ki aggódik még a CEU (ami amúgy köszöni szépen, jól van), a rabszolgatörvény vagy a hajléktalanok miatt?

Most így a vége felé érdemes néhány általános tanulságon elmerengeni.

Ha őszinték akarunk lenni, akkor feltehetjük maguknak a kérdést: Mit tehetünk mi itt, az Amazonas  őserdejéért? A válasz az, hogy nagyjából semmit. Egyrészt mert messze van, másrészt mert fogalmunk sincs az ottani helyzetről, az okokról, melyek a tüzeket okozzák. A médiamunkások, akik a hisztériát szítják, semmivel sem tájékozottabbak min mi, csak nekik módjuk van kifejteni a véleményüket – mely ugyan olyan érdektelen, mint a miénk – nekünk meg nem. Persze az is kérdés, hogy miért olvassuk ezeket, miért váltanak ki dühödt és tökéletesen céltalan vitákat?

Ezekről a rettenetes hírekről és a körülöttük felcsapó hisztériáról nekem Rejtő Jenő összefoglalója jutott eszembe. Azt írja a Mester, hogy „Az emberi részvét éppen fordítottja egy kirándulásnak. Mennél távolabb fekszik térben a szánalom célja, annál gyorsabban és kényelmesebben eljut hozzá megértő embertársainak szíve!” Milyen igaz.

Tegyük fel, hogy kórházigazgatóként Hippokratész úr is jelen van Őszödön, ahol is a következő beszédet mondja:

„Ha őszinte vagyok hozzátok, akkor azt tudom mondani, hogy tele vagyunk kétségekkel. Egészen pontosan tudom, hogy mindaz, amit csinálunk, az nem lesz tökéletes. Hogy egy sor betegnél fogalmam sincsen, melyik a következő lépés. Dehogy tudom kiszámolni, minden lépésünknek a következményét! Nincsen ennyi kapacitásunk. Őrületbe kergetjük egymást, amikor mennek a szakmai konzíliumok, s az mondjuk egymásnak, húzzatok már a picsába ezzel! Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még kórház nem csinált, amit mi csináltunk. Nyilvánvalóan végig hazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Nem tudtok mondani olyan orvosi beavatkozást, amire büszkék lehetünk, semmit. Vagy láttatok az utóbbi időben legalább egyetlen tűrhetően kezelt beteget? Ugye, nem? Ez a helyzet. És persze még gondolkodhatunk nagyon sokáig, meg kibaszott sok konzíliumot lehet tartani arról, melyik beteg hogyan fogja végezni. Általában sok jó ötlet van egészen addig, amíg nem kell gyógyítani. Amikor gyógyítani kell, akkor elfogy a tudomány. Kollégák, nem vagyunk tökéletesek! Egyáltalán nem.

Macron, már az óvodában hallhatta zseniális honfitársa példázatát, nyilván meg is értette, s úgy fest, szívesen alkalmazná. Természetesen ő a róka, a V4 a holló, a sajt pedig a visegrádiak mindeddig megőrzött uniós akcióegysége.

Kezdjük távolabbról.

Az égető uniós kihívások közül Macronék (értsd, a németek is) a brexitet legföljebb enyhíteni képesek csak, megoldani (egyelőre?) nem. Az olasz melót viszont elvégezték, Rómában megint Brüsszelre hangolt kormány van, gyengus ugyan, de legalább a „miénk”. Kérdés, meddig tudják az ötcsillagos-ballib koalíciót kitartani… Nyilván csak időlegesen, de ez most édes mindegy. A politikában az egyik, ha nem a legfontosabb időegység, a pillanat.

Ezt rögtön négy siker is bizonyítja: 1. Közép-Európa iránt megértő elnök került a bizottsági székbe; 2. térségünkből került ki a Valutalap új vezetője; 3. Angela Merkel szerint eredményesen használjuk fel az uniós fejlesztési forrásokat és 4. Trócsányi Lászlónak fontos biztosi pozíciót szánnak.

Az európai léptékkel közepesnek számító Magyarország – szövetségeseivel – rövid időn belül négyszer volt sikeres. A bevándorláspárti megmondóemberek és a balliberális médiamunkások a hazai ellenzék gyengeségét látva abba a reménybe kapaszkodtak, hogy majd Moszkva Brüsszel jól helyére teszi a budapesti kormányt.

Magyarország európai tényezővé vált.

Az amerikai multicégeket tömörítő Business Roundtable nyilatkozatát olvasva mintha Russ Cargill, a Környezetvédelmi Ügynökség vezetője elevenedne meg előttünk a Simpson család egész estés filmjéből. A hazai sajtóban szinte visszhangtalan maradt a 181 amerikai vállalat által augusztus 19-én elfogadott dokumentum, amelyben a vezérigazgatók újradefiniálták a vállalat, mint gazdasági intézmény célját. A Business Roundtable 1978 óta rendszeresen nyilatkozatokat fogad el a vállalatirányítás alapelveiről, így a közzétételben nincs is semmi meglepő. A dokumentum mégis megér néhány mondatot, hiszen az amerikai vállalatvezetők nem kevesebbre vállalkoztak nyilatkozatukban, minthogy a  jövőben egy „minden amerikait szolgáló gazdaság” megteremtése érdekében fognak tevékenykedni, cégüket pedig úgy fogják irányítani, hogy mind az ügyfeleik, mind a beszállítóik, mind az alkalmazottak, mind a részvényesek érdekét egyaránt kiszolgálják.

A Business Roundtable az Egyesült Államok legnagyobb vállalatait képviseli.

Nemesnek tűnő célok, de a magunk részéről nem tudunk dermesztőbbet elképzelni a megvalósulásuknál. A szép szavak mögött ugyanis korlátlan hatalmi ambíciók rajzolódnak ki. Figyelmesen olvasva a nyilatkozatot világossá válik, hogy a szöveget jegyző 181 multinacionális vállalat valójában a globális kormányzás programját hirdeti meg, és az állam szerepére jelentkezik be.

A vállalatok egy új világrendet akarnak kialakítani: új gazdaságról beszélnek, amely minden amerikait szolgál, amely segíti a közösségeket. Nézzük végig, hol hibázik a dolog!

Azzal, hogy Trócsányi László karnyújtásnyi közelségbe került a bővítési biztosi tisztséghez, Magyarország óriási esélyhez jutott. Ez komoly pozíciójavulás a nálunk tízszer nagyobb Ukrajnával szemben és lehetőség, hogy Magyarország előnyös megállapodásokat kössön a Balkánon. Hosszú út vezetett idáig, és elsősorban nem is az elmúlt hónapok mesteri taktikai húzásaira gondolok, hanem arra, hogy Orbán Viktor idejekorán felismerte a Nyugat-Balkán és az Európai Unió déli bővítésének jelentőségét. Mert legyünk őszinték: miközben folyton Ausztriához és Németországhoz mérjük magunkat, mi egyelőre nem az ő ligájukban focizunk. Ők túl erős versenytársak. Sokkal több lehetőség kínálkozik a Balkánon, amiről a nyugatos orientációjú magyar politikai élet hajlamos megfeledkezni.

Ki most a soros elnöke a háromtagú boszniai államelnökségnek? Melyek a szerb gazdaság húzóágazatai? Ki kormányozza jelenleg Albániát? Nagyon keveset tudunk a nyugat-balkáni térségről, pedig az elmúlt ezer évben Magyarország sorsát legalább annyira befolyásolta az, hogy mi történik a Balkánon, mint hogy milyen folyamatok zajlanak Nyugaton. Ha végignézünk a magyar történelmen, azt látjuk, hogy a balkáni térség fontosságát csak a legnagyobb vezetők értették meg: Szent István, Luxemburgi Zsigmond, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás tudták, hogy az ország sorsa fordul azon, ami a Balkánon történik.

Az egész felhajtás úgy volt beállítva, mintha Bolsonaro brazil elnök nemcsak személyesen lenne felelős az erőtüzekért – amelyek egyébként minden évben természetes jelenségként is fellobbannak – hanem, mintha a gonosz konzervatívja (Orbán barátja!) direkte élvezné a tapírok, jaguárok és anakondák halálsikolyait. Persze, hogy-hogy nem, de kiderült, hogy nemcsak Brazíliában, hanem Bolíviában is ég az erdő, pedig ott egy darab Bolsonaro nincs, sőt, inkább haladó figurák vezetik az országot.

Ami ennél sokkal izgalmasabb, hogy az erdőkkel kapcsolatos bajokért nem kell ám átszelni az Atlanti-óceánt, még akkor se, ha valakit Grétának hívnak, és alig hatmillió eurós versenyvitorlást kap kölcsön. Meg hatvanfős stábot. Egyszóval, errefelé, Közép-Európában is van gond, ha nem is olyan, mint a trendi híradásokban. A probléma vázolásához vissza kell ugranunk az időben majdnem 100 évet, és először is a folyók helyzetét kell szemügyre vennünk. Ha nem is egy Amazonas, de azért elég jelentős vizekről van szó.

Homlokra, avagy farra, attól függ, ki hogyan és honnan szereti. Az a lényeg, hogy az illetőn a jegy rajta legyen. És akkor már minden oké.

„Szellemileg” persze kissé problémás a dolog, de hát manapság ez kit érdekel? A médiát, főleg az internetes cloaca maximát - a nagy szennyvízcsatornát - egész biztosan nem.

Mindegy melyik – a „bal” avagy a jobboldali – brancs stemplizik, fő, hogy akire ráütik, arról messziről ríjon le, hogy ő nem a mi emberünk. Nem olyan a szaga, nem úgy rezdül, ahogyan kell (nota bene, nem pontosan úgy, ahogyan mi), hanem másként. És ez bizony gyanús. Már úgy értve, eleinte gyanús. Aztán, ha csak ezek után nem visszakozik rémülten, akkor meg „áruló”.

Ne mismásoljunk. Én, azaz szerénységem „áruló” vagyok. Régóta, leginkább Gyurcsány kormányzati színrelépése óta (amit, fogalmazzunk visszafogottan: nem üdvözöltem) kiérdemeltem ezt a stemplit. Dokument jeszty, papírjaim is vannak erről, ezekkel azonban, így visszamenőleg, most nem fárasztanám a nagyérdemű olvasót. (Az meg, hogy akkoriban – a hatéves Gyurcsány-periódus alatt - mit kockáztattam, senkit sem érdekel, oké, nem is kell. Nagyfiúk vagyunk, mindenki a saját bőrét viszi a vásárra.)

Úgy mesélik, Ariszteidész és Themisztoklész politikai ellenfelek voltak Athénben, a perzsa háborúk idején. És nem csak ellenfelek, hanem ellenségek is, hiszen személyesen gyűlölték egymást. Egyszer azonban mégis együtt küldték őket követként egy másik városállamba. Ariszteidész, utazás közben, mikor elérték Athén határát, azt mondta ellenségének, Themisztoklésznak: „Szeretnéd, ha gyűlöletünket hazánk határain letennénk? És aztán, ha úgy ítéled meg, hogy szükséges, amikor visszatérünk, felvesszük és folytatjuk.” Így is cselekedtek. És valóban, miután visszatértek, folytatták is, egészen Kr. e 483-ig, mikor is, Themisztoklész javaslatára, Ariszteidészt cserépszavazással száműzték.

Az EU parlamentbe kiküldött, ellenzéki képviselők, láthatóan, nem így gondolkodnak. Nemhogy a határon hagyták volna a gyűlöletüket, hanem magukkal vitték, mi több, nyíltan ki is mutatták, szinte büszkék voltak rá. A kormánypártiak viselkedtek úgy, mint Ariszteidész, mikor megszavazták Gyurcsányné alelnöki kinevezését.

Ne legyenek kétségeink, ők továbbra is a nagy terven dolgoznak: határvédelem helyett határ” menedzsmentet” akarnak. Magyar határvadászok és honvédek helyett Frontexet. Jogi határzár helyett a “menekülők” befogadását és (kötelező) szétosztását.

Gyurcsányné szerint Magyarország “egyre távolodik” Európától. Egy viszonylatban biztosan, hiszen nálunk nincsenek no-go zónák; nem kell attól félnünk, hogy fényes nappal metró, vagy vonat elé löknek minket; autóval vagy kamionnal hajtanak a tömegbe; esetleg késelés áldozatává válunk.

Képzelgésnek tartja a migrációt. 

Miközben a gazdasági viharfelhőkről sem Brüsszel, sem Berlin nem beszél nyilvánosan, a közbeszéden eluralkodott egy hosszabb kifutású téma, mégpedig a klímavédelem, a széndioxid-kibocsátás csökkentése, az európai gazdaság bezöldítése.

A brüsszeli és berlini vezetők terelése több szempontból is racionális lehetne: el akarják kerülni, hogy a válság önbeteljesítő jóslatként a vártnál előbb megérkezzen; valós cselekvési terv híján egy új „nagy képet” festenek a klímakataklizmával, melyet a választók nézhetnek, amíg a teremből szépen lassan elfogy az oxigén; és persze elképzelhető, hogy a fiókban ott lapul az aduász, mely egyszerre jelent választ a klímapolitika problémáira és a gazdasági gondokra.

Miről is van szó?

„Ami a két baloldali párt összeolvadását illeti, tisztességes, a két párt vezetőinek és tagjainak egyenjogúságát biztosító feltételekkel ezt örömmel támogatnám. Szívesen dolgoznék újra együtt azokkal a volt kollégáimmal, barátaimmal, akikkel osztoztunk a korábbi sikerekben. Az utóbbi években is örömmel vettem részt azokban az akciókban, rendezvényeken, amelyeket a két párt szervezetei közösen hirdettek meg. A jelenlegi parlamentben nem látok olyan pártot, amely közelebb állna hozzánk, mint a Demokratikus Koalíció.” 

Világos beszéd.

Amióta Gyurcsány – pontosabban az Apró-klán, melynek ő csak az egyik tagja – immár kívülről zsizseg ott a 2010-ben lejtőre került MSZP körül, a szocik egy része úgy van ezzel, mint Móricka a nemiséggel. Mindenről az jut az eszébe, szívesen engednének is a csábításnak, de nem tudják, hogyan fogjanak hozzá.

Kovács László tudja.

Egyesülni kell, egyesülni jó, egyesülni hasznos.

Bagatell, hogy a 2010-es indítólökést a szakadék felé döntő mértékben éppenséggel Gyurcsány hat éves kormányzati dilettantizmusa készítette elő, bagatell, hogy 2011-ben úgy szakadt ki a pártból, hogy kilenc kísérő mellett az egcájg egy részét is átcsoportosították, bagatell, hogy azóta egyetlen gondolata se volt, ami ne a saját hatalmi comeback-jére vonatkozna.

Ez persze szíve joga, hiszen politikus.

Ugyanakkor Kovács László is az.

Valahogy az embernek mégis eszébe jut az Auróra együttes egyik száma, amiben azt éneklik: Búcsúzzunk szépen Iván, aki elmegy, az legyen vidám! Angela Merkel nem indul újra a kancellári székért, és talán a német-magyar politikai kapcsolatokban is javulás várható. Ez azonban nem Magyarországtól függ, hanem attól, hogy a németek mihez kezdenek magukkal.

Ez az év ugyanis egy másik, méghozzá százéves évforduló is a németek számára. 1919. június 28-án Versailles-ban írták alá az első világháborút lezáró békét a győztesek a németekkel. Bár jóval enyhébb volt, mint a mi Trianonunk egy évvel később, egy dolog mégis közös volt a két diktátumban: a győztesek jogi és erkölcsi ítéletet mondtak a legyőzött Németország felett. Bár Németország vezetőinek fafejűsége miatt a vereségre rászolgált, de arra nem, hogy éppen azok átkozzák ki a civilizált nemzetek sorából, akik kiprovokálták a Nagy Háborút. A következmények ismertek: bár nem volt szükségszerű, de a németek útja egy újabb, immár teljes világháborús összeomlásba vezetett. 1945 a mai napig a „Nulla Év” a németek számára. Innen, a nulláról kellett felállniuk, és újra – szó szerint is – felépíteniük magukat. Mindez a nyugatnémeteknek, a Német Szövetségi Köztársaság polgárainak kemény munkával és egy szilárd erkölcsi rendszerrel sikerült is. Mindeközben a német nemzet másik fele kommunista diktatúra és szovjet elnyomás alatt élt. Így tehát 70 évvel a Versailles-i béke után, 1989-ra minden együtt állt, hogy a németek pozitív hősökként, „jófiúkként” térjenek vissza az európai színpadra. Olyanokként, akik megdolgoztak és megszenvedtek a nemzeti egységért. Volt olyan európai politikus, aki nem igazán örült a német egységnek; mások azonban várakozással és talán reménységgel is tekintettek erre az eseményre.

„Jaj, mi maradt a pusztulás után?

Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után?

Átok és iszonyat? Átok és iszonyat!”

Juhász Ferenc: Az éjszaka képei

1945. augusztus 9-én a japán Kokura városa fölött vastag felhők gyülekeztek, a város lakói, lehet, hiányolták a napsütést és nem tudták, hogy ezek a felhők mentették meg az életüket. Amateraszu Ómikami istennő a védelmébe vette őket. Az amerikai légierő, Charles W. Sweeney őrnagy vezette, Bockscar elnevezésű B-29-es bombázójának ugyanis ez a város volt az eredeti célpontja. Csak a felhők takarta célpont helyett, a tartalék Nagaszakira esett a választás. Három nappal előtte Hirosima volt a célpont. A Nagaszaki robbanás 70 ezer ember halált okozta azonnal és további tízezrekét a későbbiekben. A borzalmas pusztítás azonban, önmagában, nem emeli ki a két város sorsát a II. világháború történetéből.

E háború során – az emberi háborúk történetében tán először – minden résztvevő rendszeres és céltudatos hadat viselt az ellenség civil lakossága ellen. London, Hamburg, Drezda lakossága tanulta meg, hogy a háború immár nem csak a katonák dolga és hogy az asszonyok, gyerekek, öregek halála nem csupán „járulékos kár”, hanem elsőrendű hadicél. Az hogy ebben a pokoli játszmában milyen okok játszottak közre és hogy volt-e hadászati értelme, azon már sokat vitatkoztak és bizonyára fognak is, a hadtörténészek.

Magasabb fokozatba kapcsoltak a Földközi-tengeren furikázó migránstaxik. A német klérus celebje és “közszolgálati” média propagandistái sztárjai makroadományaikkal jól feltöltötték az NGO-k hadi kasszáját. Szükség is lesz a pénzre, hiszen az olasz parlament által elfogadott új törvény szerint már nem 50 000 hanem egymillió euró büntetést kell az engedély nélkül kikötő, migránsokat szállító NGO-hajóknak fizetniük. Sebaj, majd még több “mikroadományt” gyűjtenek.

A nagy igyekezet oka, hogy Berlin és Brüsszel mindenáron európai szinten akarja tartani a migráció kérdését. Céljuk, hogy a korábbi osztrák vagy bolgár uniós elnökség “önkéntes kvóta” javaslatai, vagy a német-francia “ideiglenes” szétosztási mechanizmus mentén keresztülvigyék a kötelező betelepítési kvótát.

Az egy éve hivatalban lévő olasz kormány elvágta a középső-mediterrán migránsútvonalat, ezért tartják migránshajók össztűz alatt a dél-olasz és máltai kikötőket. Ebben segít nekik a bevándorláspárti mainstream média, amely minden eszközét beveti. Volt itt már a csempészhajó fedélzetéről tudósító Euronews riporternő és élő kapcsolás a fedélzetre. Mindez kevés volt, mert az európaiak többsége immáron elutasítja a más kontinensekről érkező, az embercsempészeknek a biztos átjutásért kétezer eurót fizető migránsok befogadását. Azt mondják, mint Orbán Viktor, hogy nem a bajt kell idehozni, hanem a segítséget a nélkülözőkhöz vinni!

Ezért kellett most az öregecskedő szívtiprót reaktiválni. Richard Gere beugró szerepét “egészen véletlenül” operatőrök és fényképészek hada dokumentálta. “Spontán” módon ételt és italt vitt a hajón veszteglő embereknek, ám sokan úgy látják, hogy Afrikában jobb helye lett volna a segélynek. Akkor talán kevesebb embernek kellene a veszélyes útra vállalkoznia.

A Fidesz idestova 13 éve töretlenül vezeti a pártok versenyét, pontosan azóta, hogy 2006 júniusában Gyurcsány Ferenc megszorító csomagot jelentett be, „a nem kell félni, nem fog fájni szavak” kíséretében. A kampányban jóléti intézkedéseket ígérő, majd megszorító csomagot bejelentő miniszterelnök mondata még úgy is megmaradt a magyar választók emlékezetében, hogy három hónappal később a kiszivárgó őszödi beszédben Gyurcsány nyíltan bevallotta, hogy a választók tudatos megtévesztésével, pénzügyi trükkökkel nyerték meg a választást. Mindez ma már történelem, ami itt maradt, az a Fidesz közel másfél évtizede tartó masszív menetelése, és a baloldal súlyos, kilátástalan válsága. Ráadásul egyelőre semmi jele, hogy bárki képes lenne megszorongatni a Fideszt, ellenfelei évről évre rosszabb állapotban vannak.

A Fidesz–KDNP támogatottságának alakulása a biztos szavazó pártválasztók körében 2010 és 2019 között.

A Sea Watch 3 kapitánya illegális migránsokkal hajója fedélzetén a hatóságok tiltása ellenére futott be egy olasz kikötőbe, ahol majdnem felborított egy partvédő hajót. Ezért nem büntetést kap, hanem Párizs város kitüntetését és tarthat egy beszédet az Európai Parlamentben.

Hőst csinálnának belőle.

Kicsit úgy áll a helyzet Németországban meg a skandinávoknál, mint a második világháború hiánygazdasága idején. Ahogyan Irvin Shaw írja: minden ersatz. Pótbenzin, pótkávé, pótvér, pótkatonák. Igaz, most nem „pótnak”, hanem „mentesnek” hívják. Pedig nincs háború, sőt, óriási anyagi bőség van, még „mindenmentesen” is. Úgy látszik, éppen csak a hitükből fogytak ki ezek a burkusok és még északabbi kollegáik.

Csináltak itt ezért nekünk egy új pótvallást Európában. Úgy hívják, ökoharc és klímaküzdelem. Istene a Földanya összes élőlénye, és egy az ő prófétája: Greta Thurnberg. A kollektív ördögöt ebben a hitpótlékban a nagyvállalatok és persze főként a nyugati (fehérbőrű), burzsoá fogyasztók adják ki. A kis vörös farok már itt kikandikál a dologból, no de lesz ez még cifrább is, mihelyt sikerül a németeknek egy zöld színre mázolt NDK-t megvalósítaniuk.

Grétáról sokat hallhattunk. Kezdődött a klímasztrájkkal – addig nem megy iskolába, amíg meg nem áll a globális felmelegedés, azt hiszem –, folytatódott az ENSZ-ben elmondott hátborzongató beszédével, továbbá az azóta leszerepelt Manfred Weber német csúcsjelölttel való fotózkodással.

Most egy fotót publikált magáról, amelyen vonaton utazik, illetve bejelentette, hogy vitorlázni is fog, méghozzá New Yorkba.

Aki a blogomat olvassa, annak fölösleges elmesélni, hiszen úgyis emlékszik rá, mekkora össztüzet kapott Orbán azért az eretnek gondolatért, hogy a liberális demokrácián kívül is létezik élet, demokrácia, sőt, ott létezik csak igazán. A liberális véleményformálók Navarone összes ágyújaként zúdítottak össztüzet a magyar miniszterelnökre. Volt itt minden: megbélyegzés, kiátkozás, elszigetelési kísérlet, gúnyolódás, lényegében majdnem minden, ami általában csak ószövetségi prófétáknak az osztályrésze. Amikor Orbán az ellene és Magyarország ellen irányuló liberális gyűlöletről beszélt, még visszafogott is volt, hogy nem tette hozzá: néha gyilkos indulatok törtek felszínre.

Hogy mi az oka ennek a gyűlöletnek, arra a szónok adott egy filozófiai megalapozottságú választ. Van azonban egy prózaibb magyarázat is.

A Társadalomkutatási Intézetnek helyt adó ház, a frankfurti zsidó közösség adományaiból épült és alapítványi tulajdonban volt. A nemzetiszocialista hatalomátvétel után az intézet munkatársai menekülni voltak kénytelenek és az építmény az SS tulajdonába került, ahol is valami oktatóközpontot működtettek. A tulajdonos alapítvány aztán – német bíróság előtt – beperelte az SS-t kártérítésért. A bíróság, annak rendje-módja szerint meg is ítélte ezt a kárpótlást és kötelezte az SS-t, hogy évenkénti részletekben fizessen az alapítványnak, melynek tagjai akkor már nem Németországban éltek. Az SS pedig fizetett, mint a katonatiszt, gondosan és időben átutalva az összeget az alapítvány külföldi számlájára. Az alapítvány képviselői aztán jól össze is vesztek ezen és egymást vádolták a pénz eltüntetésével. De ez most mellékes.

A lényeg: ez esetben a nemzetiszocialista Németország a jog uralmának hibátlan példája volt. Egyébként nem csak ebben az esetben, de elmondhatjuk, hogy otthon, német precizitással mindig betartották a törvényeket. Márpedig – tanítják nekünk a libsizmus prófétái – a jog uralma nagyszerű dolog, ahol pedig megvalósul, az egy jó ország, ahol nem, az meg értelemszerűen nem.

Motivációjuk persze más: Gyurcsány a neoliberális irányban látta, Szanyi balra ("Bal Blokk") keresné a kiutat. A kulcsszó – itt is, ott is – a neoliberalizmushoz való viszony.

Aminek elég lesújtó története van.

Az MSZP-SZDSZ érdekházassága Horn Gyula 1994-es hatalomtechnikai döntésén alapult. Horn veszélyes ellenzéki ellenfélnek vélte az SZDSZ-t, ezért invitálta a kormánykoalícióba, s ezzel megkapta szövetségesként – a hátába. Innentől fogva az SZDSZ lépten-nyomon azt demonstrálta, be kell fognia az orrát, mikor "testközelbe" kerül a szocialistákkal. (Leszámítva persze az MSZP vezetés kripto-SZDSZ-eseit.)

Bejárta a világsajtót a hír, miszerint „Hollandia 10 százalékos felelősséget visel a srebrenicai” mészárlásért. Számomra egy kicsit bosszantó, hogy „Hollandia”, mint egész viselne bármekkora felelősséget. Vajon meddig lehet viselni a felelősséget és az milyen körökig terjed? Ez a kérdés a Holocaust óta kísérti a Nyugatot. A felelősség 70 év távlatából is egyre nagyobb köröket vet. Nemrég felmerült az Egyesült Államok részleges felelőssége is: miért nem mentettek meg 25 ezer gyereket. Jelen sorok írója saját fülével volt tanúja annak, hogy 2012-ben egy kanadai történész hasonló alapon Kanada felelősségét vetette fel (amit egyébként a 70-es évek vége óta feszeget az illető). Van olyan magyar történész – a hírhedt Ungváry Krisztián –, aki szerint a második világháború idején „tízezres nagyságrendben voltak a magyar honvédségben olyanok, akik legalábbis láttak ilyet [t.i., hogy a kivégzés helyszínére visznek zsidókat]. »Ne finomkodjunk: ez a holokausztban való részvételt jelenti, mert az részletkérdés, hogy magát a ravaszt ki húzza meg a végén.«”

Szerintem viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ki húzza meg a ravaszt. És Srebrenica esetében „Hollandia” sem felelős úgy általában, legalábbis, ami a jogi helyzetet illeti, viszont az akkori holland kormány és katonai vezetés adott tagjai azok, hiszen a Dutchbat kéksisakos zászlóalj részben az ő irányításuk alatt állt.

Először is, a német politikusnő neve csak azután merült fel, hogy a csúcsjelölti rendszer csődöt mondott. Nem titkos favorit volt, nem egy mesterterv része, hanem kényszer szülte kompromisszum. Amikor a legnagyobb EP-frakciók eredeti jelöltjei – Manfred Weber és Frans Timmermans – hosszas alkudozások eredményeként kiestek a játékból, Merkel előhúzta kalapjából a kompromisszumos von der Leyent. A német védelmi miniszter asszony tehát valójában senkinek sem a jelöltje, csak azé a Merkelé, aki politikai karrierjének végnapjait éli.

Másodszor: von der Leyen két hét leforgása alatt, bármiféle európai kampány nélkül lett az Unió első számú vezetője. Szinte teljesen ismeretlen az európai közvélemény előtt, igazi elit-jelölt. Arisztokrata családban nőtt fel – a Euronews uniós hírportál hangsúlyozza, hogy nemesi származásukat egészen az 1600-as évekig vezetik vissza –, édesapja pedig az Európai Bizottság főtitkára is volt (von der Leyen maga is Brüsszelben született).

Európa gazdasági óriása, Németország hovatovább vezetési válsággal küzd, Merkel asszony mintha már nem keltené egy vaslady benyomását, pártja lejtmenetben, koalíciója a szintén lejtőn lévő szocdemekkel meglehetősen instabil.

Nagy-Britanniában nem csak a vezetés, hanem a pártszisztéma egésze inog. A brexittel saját magukat lövik lábon, s ha valamilyen modus vivendivel mégis maradnak, tekintélyük akkor is oda, és egyhamar aligha lesz a régi. Még az sincs kizárva, hogy a brit birodalom 20. századi eltűnése után a 21. században darabjaira esik szét maga Britannia is. (A mindenkori angol trónörökösnek pedig a " Wales Hercege" helyett szerényebb titulust kell majd keresni.)

Macron jól számol.

Németország gazdaságilag erős, katonailag nem számottevő, nincs atomfegyvere. Britannia gazdasága so-so, viszont erős a hadserege, és van atomfegyvere, csakhogy valószínűleg távozik az unióból.

Következésképp hol kell a franciáknak domborítania? Ott, amiben a kontinensen s legerősebbek: a fegyverkezésben.

Ne legyenek kétségeink! Berlin és Brüsszel nem adta fel a kötelező betelepítés tervét, ők –minden eddigi tapasztalat és lakossági / szavazói ellenállás dacára – továbbra is így akarják a nyugdíjba vonuló és hiányzó munkaerőt pótolni. Ez csak persze csak papíron működik.

Az újkori népvándorlás 2015-ös tetőzése óta eltelt négy évben a Németországba érkező migránsoknak ugyanis még mindig csak harmada állt munkába. Az alkalmazásban álló migránsok kétharmada ráadásul — nyelvismeret és megfelelő szaktudás híján — atipikus foglalkoztatott, vagyis minimálbérért dolgozik.

Nagy botrány = sok mikroadomány.

Ennek ellenére (vagy éppen ezért) vannak olyan tanulságok, melyek egy érdekes jelenségre hívják fel a figyelmet. Ez a jelenség pedig nem más, mint az egyszer már megbukott, kivitelezhetetlen, sőt politikailag káros ötletek újra felbukkanása. Ezek szinte kizárólag a két „győztes”, a Momentum és a Gyurcsány-párt nevéhez köthetők, és közös jellemzőjük, hogy a társadalom nagy többsége mindegyiket legalább egyszer már elutasította.

A döglött ötletek nem annyira magában az EP választási kampányban kerültek újra elő – annyi eszük azért nekik is van –, hanem a választások után, illetve az előválasztásnak nevezett bohózat során. A Momentum, amely eleddig kizárólag a médiában reprezentált tagjainak súlyos ostobaságával tűnt ki a haladás élcsapatai közül, az EP választáson saját megítélése szerint, „óriási” győzelmet aratott. Ez pedig arra sarkallta őket, hogy bátran a választók arcába vágják elképzeléseiket. Igen ám, csakhogy nem rendelkeztek ilyen elképzelésekkel, ezért a háttérben matató, halottnak hitt SZDSZ megmondóembereihez fordultak, akik készségesen ellátták őket munícióval. Igaz, ezekkel mentoraik már többször, egészen a politikai halálig megbuktak, ám – elnézve a Momentum általános szellemi nívóját – könnyen el tudom képzelni, hogy ők erről nem is hallottak. Így aztán előkerült kivétel nélkül minden követelés.

A személyzeti kompromisszummal sincs különösebb baj: némi jóindulattal még az a pontatlan mondat is oké, hogy senki sem győzött, de mindenki nyert.

Valamicskét. (Ha mást nem, legalább a pozitív értelmezés lehetőségét.)

A legtöbbet kétségkívül Emmanuel Macron nyerte, aki a háttéralkuk során egy kígyó türelmét és egy róka ravaszságát elegyítette magában.  

A tabudöntögető kötet ékes bizonyítéka annak, hogy a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójaként és a Kommentár folyóirat főszerkesztőjeként dolgozó Békés Márton nem fél hangot adni markáns véleményének, legyen szó liberális demokráciáról, nyílt társadalomról, globalizációról, kultúrharcról, vagy éppen a posztmodern hadviselésről.

Békés Márton könyve kimondatlanul is nyugati bestseller szerzők százaival vitatkozik, olyanokkal, mint Youval Harari, akinek a magyar nyelven is megjelent trilógiája a materialisták új Bibliája. Harari több száz kínzóan unalmas oldalon keresztül arról igyekszik meggyőzi olvasóját, hogy az emberi lélek nem létezik, és a történelem determinált. Vagy például a kanadai Steven Pinkerrel, aki az Az erőszak alkonya című könyvében a pozitivista történetírás legkíméletlenebb módszereivel próbálja elhitetni velünk, hogy az emberi történelmet végig kísérő erőszak hamarosan örökre eltűnik a föld színéről.

A liberalizmus néha olyan váratlan helyekről támad ránk, mint délnyugat-németországi Hümmel-erdő: a beszélő nevű, semmiből feltűnt német erdész, Peter Wohlleben, A fák titkos életének bestseller szerzője, akinek könyvét milliók vásárolták meg Európa-szerte, és aki azt állítja, hogy a fák beszélgetnek egymással, sőt barátkoznak, segítik egymás növekedését, és figyelmeztetik egymást, ha közeledik a favágó. A Fordul a szél vitába száll Archie Brownnal is, aki Az erős vezető mítoszában azt fejtegeti, hogy valójában csak az intézmények számítanak, az erős vezető pedig csak egy szemvényvesztő, egy illuzionista, aki elhiteti másokkal, hogy tőle forog a Föld. És vitatkozik Az ember nélküli hadsereg című könyvvel is, amelyben Paul Scharre lefesti azt a remek világot, ahol nem kell emberi életeket áldoznunk, mert a drónok végzik el helyettünk a piszkos munkát. Vagy ott van például Steven D. Levitt és Stephen J. Dubner SuperFreakonomics című munkája, amelyből megtudjuk, hogy a világ megismerhető függvényekből és statisztikai adatokból. Békés Márton könyvében kimondva-kimondatlanul vitatkozik Jeffrey Sachs A szegénység végében megfogalmazott ígéretével is, amely szerint létezik egy megoldás, ami mindörökre felszámolja a szegénységet a földgolyón. A Fordul a szél nem fogadja el a nemzetek nélküli világról szóló víziót sem, amely mellett többek között James A. Robinson tör lándzsát a Why Nations Fail című munkájában.

Itt áll előttünk a globalizáció teljes szellemi fegyverzetében. A mindenmentes élelmiszerek mintájára készítik elő a mindenmentes világot: erőszak és konfliktus nélkül, amelyben nincsenek nemzetek, nincsenek betegségek sem pedig szegénység, nincsenek kiemelkedő egyének, nincsenek titkok és nincsenek kérdések.

Az elmúlt években csak Olaszországba több mint hatszázezer migráns érkezett tengeri úton. A gyanú és számos bizonyíték szerint a köznyelvben csak Soros-hajóknak nevezett NGO-hajók az embercsempészekkel összejátszva, az afrikai partok közvetlen közelében veszik fedélzetükre az Európában jobb életre vágyó migránsokat, akiket ez a mediterrán taxi az 500 kilométerre fekvő olasz partokig furikáz.

Melyik a legközelebbi biztonságos kikötő?

A hazai ballib politikusok, köztük Karácsony Gergely és Gyurcsány Ferenc a török ellenzék sikerén felbuzdulva nem fukarkodtak magvas gondolataikat megosztani a voksolás eredményéről. Többek között arról értekeztek Facebook-bejegyzéseikben, hogy a baloldali ellenzék micsoda áttörést ért el a török fővárosban. Isztambulban. Attól a budapesti liberális értelmiségtől, amely az utóbbi időben a „dolgozószobályából”, a „folytani” és a „szrtájk” szóval ajándékozta meg közönségét, nem is várhatjuk el, hogy tisztában legyen egy közel 80 milliós, Európával szomszédos nagyhatalom fővárosával.

Még egy kicsinyke, Karácsonyi szeletét sem tudta befalni széles e világnak, pedig nagy-nagy örömet okozott volna ezzel Gyurcsány Ferencnek és nejének (kinek ugyancsak „iszonyatosak” az ambíciói), s akik megálmodták őt, mint politikust.

Elsiették.

Illetve dehogy siették el.

Hiszen eleve amolyan lakmusz-papírként használták csak, belógatták a zavarosba, hátha a Dk színeit hozza ki belőle.

Csakhogy a lakmusz elsüllyedt.

Ma már tudjuk, hogy egy szó sem volt igaz mindabból, amivel az ellenzéki sajtó itthon és külföldön próbált hisztériát kelteni. Ezt mutatja az a tény is, hogy Magyarországon már régen nem tüntetnek a túlóratörvény ellen, nem kezdődött sehol általános sztrájk emiatt, és nem láttunk példát túlmunkára kényszerítő intézkedésekre sem. A gazdaság eközben dinamikusan bővül, a reálbérek tovább nőnek, a munkanélküliség pedig történelmi mélyponton van. Az utcai zavargásokban, médiaperformanszokban összekovácsolódott ellenzéki roncsderbi az EP-választásra sem fogott össze, ismét leszerepelt, és azóta is inkább jelöltcastingokkal és alkudozással, mintsem érdemi politizálással múlatja az idejét. Orbán Viktor és a Fidesz viszont történelmi rekordrészvétel mellett történelmi rekordtámogatottsággal nyerte meg a májusi EP-választást.

Most, hogy az indulatok lecsillapodtak, és amikor Jean-Claude Juncker Európai Bizottsága éppen az álhírek terjesztését jelöli meg az Európa előtt álló legfontosabb kihívások egyikeként, emlékezzünk meg a fake news gyárak legszánalmasabb írásairól.

1. Magabiztos tájékozatlanság

Nehéz nyelv a magyar, ráadásul kevés rokonságot mutat az angollal, ugyanakkor az önvezető autók, az okoseszközök, és a Google korában talán mégis elvárható lenne, hogy a tudósítások alanyainak, főszereplőinek nevét képes legyen leírni a minőségi újságírásra oly büszke nemzetközi média. Ehhez képest Magyarországot 2018-2019 fordulóján egy bizonyos Victor Orban vezeti, pártjának szóvivője pedig egy Balasz Hidvegi nevű ember. A liberális reménysugarat jelentő ellenzék húzónevei Arkos Hadhazy és Bernadetter Szer.

Elsőre ugyan szőrszálhasogatásnak tűnhet, de a folytatásból kitűnik, hogy a gondatlanság-pontatlanság nem hiba, hanem rendszerszintű tulajdonsága a hazánkról tudósító angol nyelvű médiának.

(Az írás első része itt olvasható.)

A hübrisz görög szó és többnyire a felfuvalkodott, gőgös emberekre használják, akik nincsenek tisztában saját valós jelentőségükkel, súlyukkal ezért aztán olyan cselekedetekre ragadtatják magukat, melyek visszaütnek rájuk. Mielőtt rátérnénk a gyurgyákiáda elemzésére még egyszer szögezzük le: a hübrisz meglétét és munkáját a szerző abból, a sehol sem bizonyított feltételezéséből vezeti le, hogy Orbán Viktor a hatalom megszállottja és emiatt válik önmaga hübriszének áldozatává.

Itt tetten érhetjük az ősi toposzt, melyben a gaz diktátor elbízva magát önsorsrontóvá válik. Gyurgyák – aki hisz a romantikus irodalmi feldolgozásokban – hiszi, hogy Orbánt is elöntötte már a hübrisz, ami majd az irodalmi szabályok szerint, a vesztét okozza. Ám azt is tudnunk kell, hogy „a gonoszság megbűnhődik”, mint befejezés, pusztán irodalom. A valóságban egyáltalán nem bizonyosan következik be. Hitler például öngyilkos lett, hogy elkerülje a felelősségre vonást, Sztálin ugyanakkor népe rajongó tiszteletétől övezve, ágyban, párnák között hunyt el. A történelem nem ismeri az igazságosságot, azt csak a túlolvasott értelmiségiek képzelik bele.

Hübrisz 1

Itt azt olvashatjuk – a haladás híveinek véleményével tökéletesen egyező módon – hogy hazánk kicsi ország. Mondhatnók nyamvadt. És mint ilyennek, a feltételezett diktátora is hasonlóan kicsi és nyamvadt. Kis ország, kis diktátor. Mármost Orbán ambíciói – szerinte – éppen ezért túlzottak „És csillapíthatatlan nagyravágyására nem fog-e rámenni – mint annyiszor történelmünk során – az ország?” Hogy jól értsük, a miniszterelnök nem azért keveredett konfliktusba Európa uraival, mert a magyarság eminens érdekeit képviselte, – mely érdekek természetesen ütköznek más érdekekkel – hanem mert csillapíthatatlanul nagyravágyó. Hogy miért az? Csak. Mert Gyurgyák mondja és ő ezt (is) tudja. Amúgy, hogy miképpen menne rá az ország, azt nem tudom; tán hadat üzenünk valakinek.

A valóság azonban az, hogy az EP és az Országgyűlés működése között ma több a különbség, mint a hasonlóság. És ez a jövőben sem lesz másként, sőt: az elkövetkező ciklusban éppen a különbségek felerősödését fogjuk tapasztalni.

Az utóbbi hetekben a hazai sajtó is sokat foglalkozik a formálódó európai parlamenti képviselőcsoportokkal. A hírportálok részletesen beszámolnak arról, hogy a nemzeti pártok melyik EP frakcióhoz csatlakoznak, milyen új frakciókat hoznak létre, és így tovább. Fontos látnunk azonban, hogy az európai parlamenti képviselőcsoportok nem úgy működnek, mint a nemzeti parlamentek frakciói, nem úgy, mint ahogy azt a magyar Országgyűlésben megszokhattuk.

Az Európai Parlament frakciói sokkal diffúzabbak, kevésbé jellemző rájuk a frakciófegyelem. A most kezdődő ciklusban éppen ez a széttartó, diffúz jelleg fog megerősödni. Az elmúlt ciklusokban is volt arra példa, hogy egy képviselőcsoport tagpártjai különbözőképp szavaztak egy-egy ügyben, ebben az új ciklusban azonban már úgy kell tekintenünk az Európai Parlament működésére, mint egy ad-hoc szövetségkötések mentén formálódó zsibvásárra, ahol a szereplők aktuális érdekeik szerint kötnek folyamatosan átrendeződő koalíciókat.  

1989 a csodák éve volt. Amit emberfia nem akart volna még az év elején elhinni, legfeljebb reménykedett benne, az valóra vált. A gátszakadást kétségtelenül Pozsgay Imre interjúja jelentette, amelyben 1956-ról végre letörte a hazugság falait. 33 évvel azelőtt Kádár még diadalittasan járhatott a május elsejére összeterelt, kényszeredett budapesti munkások és a bosszúra éhes, örömittas párttagok között. És ’89-ben át kellett élnie, már zavaros, széteső tudattal, hogy hazugságra épített egész rendszere szétmállik. Még a ’89-es újratemetés előtt egy évvel is kizártnak minősítette Nagy Imre rehabilitálását a BBC-nek adott interjújában, „mert ő föladta a hatalmat, ami Magyarországon volt” – vagyis a kommunista diktatúrát. Grósz Károly ugyanezt erősítette meg amerikai magyar emigránsoknak: „1956-os magatartásáért Nagy Imrét a magyar kormány nem rehabilitálja.”. Igaz, ő már arról beszélt, hogy kegyeleti okokból lehetséges lesz az újratemetés.

Csakhogy a kommunista diktatúrában nincs kegyelet. Kegyetlenség van, vagy nincs semmi. Kádárék 1958-ban egy önmagával meghasonlott, pártjával szembeforduló, a kommunizmust meg nem tagadó, de a nemzeti függetlenséget első helyre tevő politikusból – Nagy Imréből – csináltak mártírt. Ha Nagy Imre él, akkor Kádár nincs biztonságban. Ha Nagy Imre-kormány volt a törvényes, „akkor Önök nagyon jól tudják, hogy ez mit jelent mindazok számára, akiknek a mostani és az akkori kormány legalitása fontos” – mondta Kádár utolsó beszédében. Mártírt csináltak tehát korábbi elvtársukból, aki vállalta is a vértanúságot – nem kért kegyelmet. És hiába temették arccal lefelé, összedrótozva, álnéven, hiába vitték ide-oda a holttestet. Kiderült, hogy nemcsak mártírt, de gólemet is csináltak. És a gólem kijött a föld alól, és puszta súlyával szétnyomta a vonalas elvtársakat.

Európa öregedő kontinens, ám a liberális médiumok címlapjukon a gyermekvállalás ellen ágálnak. A „haladó ember” már robotokkal szexszel, az Ipar 4.0 mintájára ez lesz majd a Szex 4.0. Barcelonában már működik is az első női androidokkal dolgozó bordélyház.

Aki a szülőképes korosztályból nem akarja magát rögtön a robotok karjaiba vetni, azt “önszexre” bíztatják. A trendi nőknek az anyává válás optimális idejét nem a családalapítással és gyermekvállalással kéne eltölteni, hanem egyedül – sugallják. Az egyedül-lét egy állapot, a magányosság csupán egy érzés, amivel nem érdemes foglalkozni. Egyébként is, az egyetem után nem a családalapítás, hanem a karrierépítés és az önmegvalósítás a sikk. Azt, hogy ezt a kettőt miként lehetne összeegyeztetni, azt a halálkultusz társdalmaiban nem a címlapon tárgyalják.

Terjed a halálkultusz.

Az utóbbi napokban aztán a szemem elé került – mit került: tolták – több cikke is. Különösen az utóbbi a „A magyar elit elcecíliásodása és más rendszertünetek” című gondolkodtatott el, mert benne, mint cseppben tenger, tükröződik az ellenzék teljes világa, illetve az a retorikai módszertan, amivel világukat el akarják hitetni velünk.

Mindenek előtt néhány szó a szerzőről. Gyurgyák a Fidesz alapítói közé tartozik, maga írja, hogy egy időben Orbán Viktort a barátai között tartotta számon. Együtt dolgoztak a Századvégnél, ahonnan kivált a mai Ozirisz kiadó, melynek Gyurgyák a vezetője és a tulajdonosa is. A dorogi bányász fiából milliomos vállalkozó lett, nem kis mértékben a kormány által a kiadónak juttatott milliárdoknak köszönhetően. (Ez később még fontos lesz) Mára teljes fordulatot hajtott végre és magát immár a „konzervatív” csoportba sorolja, bármit jelentsen is ez. Megnyilvánulásai, interjúi viszont azt sugallják, hogy gyakorlatilag teljes nézetazonosság áll fenn közte és a haladó ellenzék között. Nagy respektussal is rendelkezik arrafelé, hiszen a ritkaságok értékesek, márpedig a jobboldali táborban – néhány széllelbélelt skriblertől eltekintve – ritka az átálló. A szóban forgó művel kapcsoltban is kizárólag ájult laudációkat olvashattunk a haladó sajtóban. Ennyit a szerzőről, és most lássuk a művet magát.

Az MSZP által kezdeményezett februári első forduló Horváth Csaba vereségével és Karácsony Gergely győzelmével zárult. Akkor még úgy szólt a fáma, hogy Karácsony fogja képviselni az MSZP-P összefogást, a DK-t és a Szolidaritást, és az előválasztás egy újabb fordulójában az LMP és a Jobbik által támogatott Puzsér Róberttel fog megküzdeni. A Momentum álláspontja pedig az volt, hogy nem állít önálló jelöltet, hanem beáll az előválasztás győztese mögé.

„A terhesség öl. Az abortusz életeket ment.”

Így hangzik a lap hasábjain május 21-én megjelent írás címe.

A cikket még csak szélsőségesnek sem nevezhetjük, mert arrafelé ez a mainstream álláspont. A New York Times-féle körökben azzal van a probléma, aki ezt nem így gondolja.

A cikk három szempontból érdekes számomra. Egyrészt a megfogalmazás miatt, amely mutatja, hogy a nyugati kultúrában valami nagyon elromlott. Úgy tűnik, lassan csak idő kérdése, míg a New York Times hasábjain a megszületett csecsemők abortálásáról szülessen veretes publicisztika, hiszen a történelem összes tömeggyilkosa csecsemőként kezdte a karrierjét. A csecsemők veszélyesek! 

A másik ok, hogy ezt a cikket egy orvos írta. Egy olyan orvos, aki a terhesség késői szakaszában elvégzett abortuszokra specializálódott. Írását az alábbi mondatokkal kezdi:

„A terhesség egy életveszélyes állapot. A nők belehalhatnak a terhességbe. Ezt már több ezer éve tudjuk.”

Ezt egy hosszú és rémisztő, latin kifejezésekkel teletűzdelt bekezdés követi arról, hogy mi mindenbe halhat bele egy terhes nő.

A szakértelem megingathatatlan tekintélyét alátámasztandó az orvos számokat is felsorakoztat. Nem is akármilyeneket: a terhes nők halálozási rátáját Alabama államban, és összességében az Egyesült Államokban. Aztán jönnek a „bezzeg” számok, vagyis annak bizonygatása, hogy bezzeg az abortusz mennyire nem veszélyes, milyen elhanyagolható az abortuszból fakadó halálozási arány. Mármint az édesanyák esetében, ugye, mert az abortált embrió esetében 100 százalékos halálozási rátáról beszélhetünk.

A harmadik ok pedig az a minap nyilvánosságra került hangfelvétel, amelyen Cseh Katalin, a Momentum frissen megválasztott EP képviselője kedélyesen elnevetgél az abortusz témakörén.

A politikai elemzőknek az is feladata, hogy másoknál korábban ismerjék fel a politikai kampányok lényegét. Például a 16 éves Greta Thunberg mozgalma mögötti összefüggéseket. A dolog ott vált gyanússá, amikor azt a mainstream sajtó és politika elkezdte hájpolni. Arra bátorították a gyerekeket, hogy iskola helyett péntekenként csak nyugodtan menjenek tüntetgetni.

Greta ráadásul kampányát az EP-választás előtt magasabb fokozatba kapcsolta és — reméljük CO2 szegény módon — körbeturnézta Európát. A klímaváltozás jelensége alkalmas olyan metatémának, amely kiüti az újkori népvándorlás 2015-ös tetőzése óta a kutatásokban a legfontosabb problémák között említett migrációt (és az azzal kéz a kézben járó terrorizmust). Talán pont erre a célra használják.

Gondoljunk csak bele, milyen eredmény született volna a bevándorlás által sújtott nyugat-európai országokban, ha a klímaváltozás mint metatéma nem szorította volna ki a migrációt a szalagcímekből.

Greta Thunberg és mentora, Luisa-Marie Nueberg

És valóban. Aki tartósan félelemben él, annak valamiképpen eltorzul a személyisége, megváltozik, és kiszámíthatatlan cselekedetekre lesz hajlamos. A legközvetlenebb következménye az, hogy az illető valaki(k)hez fordul védelemért. A politika, a politikai propaganda régen felismerte ezt, és ki is használja; a történelem számtalan példával szolgál. Ha pedig nincs éppen mitől félni, akkor kreálnak valamit. Nálunk nem tudjuk úgy felütni a haladó sajtót, hogy ne olvashatnánk a kormányzat „félelemkeltéséről”, a lehető legelítélőbb hangnemben. Eszerint a „hatalom” félelmet kelt például a migránsokkal kapcsolatban, hogy aztán a rettegő lakosságot a befolyása alá vonja. Az beszél, akinek a háza ég.

Létezik ugyanis egy valódi félelemgeneráló kampány, szerte a nyugati világban, mely a klímaváltozást jelöli meg az emberi nem legnagyobb ellenségeként. Az ok alapvetően valós. Klímaváltozás volt, van és lesz, amint azt a geológiai és egyéb fosszíliákból kiolvashatjuk. Az is igaz, hogy ez súlyos problémák elé állít bennünket, gondoljunk csak a tengerszint emelkedésre, vagy az elsivatagosodásra. Ezek a változások azonban – az őstörténetből tudható módon – 10-20-30 ezer év alatt következnek be. Az emberi élet szabott idejére tekintettel, nagyon nehéz félni valamitől a ma emberének, ami messze az ő halála után következik be, és ami egyébként is elkerülhetetlen. Ezért aztán szükség van egy további feltétel bevezetésére, ez pedig az ember, mint a klímaváltozás okozója, tehát megfelelő intézkedések bevezetésével, a változás megelőzhető. Ehhez pedig nem kell más, mint az emberi tevékenység által kibocsátott szén-dioxidot megtenni a klímaváltozás okának. Ezzel a – tudományosan erősen vitatható – feltétellel aztán az ügy társadalmi összefüggésbe kerül. És ez egy ragyogó lehetőség.

Innentől kezdve a felmelegedés, (vagy lehűlés, mert ez is szóba jöhet, néhány évtizede még ugyanazok a tudományos műhelyek ezzel riogattak, csak senki sem törődött velük) érdekes módon, a balliberálisok által gyűlölt jelenségektől áll elő.

Közben persze szépen dúdol is nekik, esélyt ajánlva, hogy a szocialisták hasznosabb – értsd: élelmesebb - része nála találjon menedékre. Aki nem, az vessen magára, arra földet rá.

Régi folyamat ez, a végét azonban már a kezdet kezdetén lehetett (volna) látni. Csakhogy igen kevesen látták előre, ahogy mondani szokás, egy kézen meg lehet számolni őket. (Dokument jeszty: annak idején magam is sokszor és sokat írtam erről.)

Gyurcsány, mint a későkádári nómenklatúra reprezentatív újtőkés figurája eleve el akarta foglalni s a maga képére kívánta gyúrni a pártot. Végül ez (teljesen) nem sikerült neki, ám volt egy B-terve is. Amikor az MSZP-ből jókora darabot kiharapva, megalapította a Demokratikus Koalíciót, fél szemmel már akkor is a maradékra sandított. Nem sejthette persze, hogy a szocialisták exponenciális sebességgel száguldanak lefelé a lejtőn, a felkészült Mesterházytól, Botkán át ilyen hamar eljutnak szegény Tóth Bertalan „elnöki” pozíciójáig.

„Most a technológia újra közelebb hozta egymáshoz a népeket. És a kontinensek is közelebb kerültek az új technológiáknak köszönhetően. Az európaiak egyre inkább felismerik, hogy a különbségeink igazából családi viták, ha azokhoz a hatalmas problémákhoz mérjük, amelyeket az egyes kontinenseknek meg kell oldani. Meg vagyok győződve róla, hogy ötven év múlva nem fogunk nemzeti keretekben gondolkozni, hanem egész földrészek keretei között. És arról is, hogy egészen más, valószínűleg sokkal nagyobb problémák fogják Európát aggasztani.

Ahogyan egy családtagnak sincs joga megzavarni mindenki más békéjét, úgy egy önálló nemzetnek sincs joga ellenállni a nagyobb rendnek. Mi nem szándékoztunk ezt a berendezkedést vagy újjászervezést erővel, hatalommal előmozdítani. Azok a népek, akik csatlakoztak ehhez a berendezkedéshez, vagy akik csatlakozni fognak, azoknak el kell dönteniük: teljes szívből és odaadóan vesznek ebben részt, vagy pedig ellenállnak ennek. Ez nem fog változtatni a tényeken.

A realitás szól belőlem, nem kívánok az érzelmekre hatni. Nem számít, hogy ez Önöknek tetszik, vagy nem. Akár megtapsolják akár nem, a tények ugyanazok maradnak. Azt hiszem, hogy amikor valaki nem tud változtatni a helyzeten, és el kell fogadnia bizonyos hátrányokat, bolond lenne, ha nem fogadná el az előnyöket is egyúttal. Önöknek el kellett fogadniuk egy sor politikai változást. Tudom, hogy nem voltak kellemesek. Nálam senki nem tudja jobban. Tudom, hogy fel kellett adniuk dolgokat, amelyeket a múltban élveztek, és azt is tudom, hogy senki nem alkalmazkodik egy nap leforgása alatt az új helyzethez. Mégis, ha el kell fogadniuk a hátrányokat, azt hiszem el kell fogadniuk az előnyöket is. Hadd mondjak egy példát. Tudják, hogy nemcsak politikai, de kulturális és gazdasági vonalon is komoly erőfeszítéseket teszünk. Tudják, hogy azt akarjuk, hogy a népek bekapcsolódjanak ezekbe az intézkedésekbe és az eredményeikből is részesüljenek. Korábban, a német filmek egy 86 milliós közönséget céloztak meg. A jövőben ez a közönség sokkal nagyobb lesz. Önök döntik el, hogy részt akarnak venni, vagy félrehúzódnak. Mi ezt nem akarjuk. Inkább azt akarjuk, hogy csatlakozzanak hozzánk! És a kulturális életüket sem akarjuk elnyomni. Ellenkezőleg, egy élő kulturális cserét akarunk. De ez csak a lojalitás alapján történhet meg. El kell fogadniuk a jelen helyzetet anélkül, hogy egy kiskaput hagynának maguknak, és anélkül, hogy arra gondolnának, hogyha a dolgok rosszra fordulnak, akkor van valamiféle kijáratuk.

Önök a védelmünket élvezik. Önök tudják, hogy a német nép élénken érdeklődik a kultúra iránt. Mi nem is tudnánk és nem is akarjuk ezt megváltoztatni. Mi nem diktátorok vagyunk, hanem a népakarat eszközei. Akár szeretjük egymást, akár nem, lényegtelen. Ami számít, az az, hogy az európaiak millióinak akarunk közös alapot és közös célokat adni.”

Az amerikai Women and Hollywood nevű szervezet tudniillik - kb. tizenhatezer aláírással fűszerezve - tiltakozott a korszakos európai filmszínész Arany Pálmája ellen, amivel épp most akarják kitüntetni Cannes-ban. Delon „rasszista, homofób és nőgyűlölő” üzenik Hollywoodból ellentmondást nem tűrően Európának, noha – kiváltképp ez utóbbit – azért kissé részletesebben illett volna okadatolniuk.

Annak idején nem ő, hanem Jean-Paul Belmondo volt a kedvenc francia sztárszínészem, ez ízlés dolga persze, meg aztán magánügy. Tény viszont, hogy Belmondo művész-polgári famíliából érkezik a film világába, mégis ő lesz a népi vagány modern prototípusa, szemben a nála jóval alacsonyabb társadalmi státusú környezetből jött Delonnal, aki ennek ellenére a nemeseket, arisztokratákat is vérfagyasztó hitelességgel alakítja később. (Ennyit a szociológiai determinációkról…)

Született ellenségek, harsogta róluk a korabeli média, pedig nem voltak azok. Igaz, Delon, a díszhím, fénykorában szinte minden női partnerénél szebb volt (na, Claudia Cardinalénál, Virna Lisinél persze nem), s lehet, hogy ez némiképp irritálta a nőket. A lazán csúf, mégis elementárisan férfias Belmondo viszont nélkülözött minden nőies vonást, mellette minden hölgy gyönyörűnek érezhette magát. Ám öregedvén Delon lassan aztán hozzá csúnyult Belmondóhoz, eltűnt a pofielőny. Már csak a tehetség számított, amiből mindketten nagykanállal részesültek. Marcello Mastroiannival, a szintén szupertehetséges olasz szépfiúval, a melankolikus, „vonakodó latin szeretővel” együtt ők voltak a 60-70-es évek férfi-idoljai, kiegészítve még az intellektuálisabb Jean-Louis Trintignan-al, keletebbről pedig Zbigniew Cybulskival, s talán Daniel Olbryschki-vel. ( Amerikában James Dean ekkor már halott, utódai még csak készülődnek.)

Az elmélkedés apropóját egy hír adja, melyet a Népszava című kiadvány tett közzé „Ennyit a választás ellenőrzéséről: Nem jönnek az EBESZ-megfigyelők, és az ellenzéknek is alig lesznek delegáltjai” címmel. A cikk arról szól, hogy az EBESZ nem küld Magyarországra választási megfigyelőket. Pedig, mint elkeseredetten megjegyzik: „Ujhelyi Istvánnal, a DK-s Niedermüller Péterrel és a Momentumos Cseh Katalinnal” kifejezetten kérték ezt, tekintettel a „választási visszaélésekre”, melyeket szerintük már az ügyészség is elismert. Ugyanebben a cikkben az is szerepel, hogy az ellenzéki pártok a több mint tízezer választókörbe csak 1500 megfigyelőt jelöltek. Szemben a mintegy 180000 jelölhetővel. Pedig – mint maguk állítják – ők legalább a választók felét, ha nem a többségét képviselik.

A cikkből az derül ki, hogy az ellenzéki pártok azt szeretnék, az EBESZ végezze el azt a munkát, amit ők nem tudnak, vagy nem is akarnak. Pedig hát nem az EBESZ akar választásokat nyerni, hanem ők, így tán elvárható lenne, hogy tegyenek is érte valamit. Fura helyzet ez. Kétségtelen, hogy a választókörben üldögélni egész nap egyáltalán nem szórakoztató dolog. Az esetek 99%-ban nem történik semmi, van egy pár részeg, esetleg rosszul lesz valaki – ennyi az összes esemény. Nem is csoda, ha kevesen vállalják, valami olyan személyes elköteleződés kéne hozzá, amivel az ellenzéki szavazók – úgy tűnik – egyre kevésbé rendelkeznek.

Valaha – a Facebook előtti időkben – ha valaki részt kívánt venni a politikai életben, akkor gyűlésekre kellett járnia, esetleg tüntethetett az utcán és nem utolsósorban, beléphetett valamelyik pártba. Ezen lehetőségek mindegyike valamilyen személyes részvételt igényelt. Oda kellett menni, ahol az eseményekre valamilyen hatást akartunk gyakorolni és ez természetesen némi erőfeszítést, mi több, kockáztatást igényelt. Egy utcai tüntetésen ki tudja mi minden történhet. Aki a fotelben üldögélést részesítette előnybe, az bizony kimaradt a közvetlen politikaalakítás lehetőségéből. Mára ez a helyzet megváltozott.

Az ott leírtakat a Válasz szerkesztősége roppant fontosnak ítélte, mint írják „Nagyon fontos cikk, büszkén közöljük.” Az írás a jobboldali magyar politika és a szerzők által konzervativizmusnak nevezett szellemi áramlat viszonyrendszerét boncolgatja, szándékai szerint „Írásunkban arra vállalkozunk, hogy választ adjunk a kérdésre: vajon tényleg csak az intellektuális értelemben vett bátorság hiánya és a politikai ellenfeleknek való megfelelési kényszer az, ami útjában áll a konzervativizmus és az új jobboldal szövetségkötésének?” Alább megvizsgáljuk miképpen és mennyiben sikerül ez nekik.

A cikk számtalan témát érint, az összes megvizsgálása messze meghaladná ennek az írásnak a kereteit, ezért csak a talán legfontosabb, többször visszatérő témájára reagálnék, ez pedig a konzervativizmus és az elit(ek) aktuális viszonya.

Az egyik, többször visszatérő kifogásuk a jelen, jobboldali kormányzás ellen, hogy az plebejus vonásokat mutat, ez pedig eltér az általuk követendőnek tekintett klasszikus angol konzervativizmus elveitől. Többször is utalnak a konzervatív gondolkodás elitbarát voltára, amely kizárja az együttműködést a plebejus beállítottságú kormánnyal. „...a konzervativizmus inkább hajlamos az »elitizmusra«, mint ennek ellentétére.” – írják. Nem lehet valamely szellemi, társadalomelméleti irányt megítélni a kialakulásának ismerete nélkül, ezért elkerülhetetlen némi történelmi kitekintés.

A szerzők által favorizált klasszikusnak mondható brit konzervativizmus a 18-19. században alakult ki, egy gazdaságilag sikeres, a világ vezető nagyhatalmává váló országban. Ezt a gazdasági sikert aztán a 19. században katonai sikerek is követték (Trafalgar, Waterloo) és a brit birodalom a delelőjére ért. A birodalom dicsőségeiben elvitathatatlan volt az elit döntő szerepe. Évszázados nevelési, képzési tradíciók és szigorú erkölcsök tették az arisztokráciát és a hozzá csatlakozó, velük kiegyező, meggazdagodott kereskedőket alkalmassá a birodalom növekedésének és virágzásának irányítására. Ilyen körülmények között érthető is, hogy a józan ész tiltakozott az adott társadalmi viszonyok felforgatása ellen, különösen holmi elmeszülemények alapján. Az elitizmus, mint politikai-társadalmi elképzelés, megfelelő elitet tételez fel.

Szarva közt a tőgyét, mondanák népiesen erre.

A spanyol példa ugyanis sántít. Már az is fura, hogy a német jobbközép vezető politikusa így örvendezik a PSOE, a spanyol szocialisták győzelmének (s ezzel egyszersmind – logikusan - a spanyol jobbközép vereségének). Pedig az ibériai eredmény meglehetősen speciális. A PP (a Néppárt) jókora vereségéhez jócskán hozzájárult korábbi – nem mindennapi - kormányzati szerencsétlenkedésük, amit aztán később az ellenzékben is folytattak, miközben a kormányra emelt szocialisták intézkedései – jó érzékkel és teljes joggal – enyhítették a bérből és fizetésből élő spanyolok terheit.

A hagyományos baloldal pozíciói Európában jelenleg az Ibériai félszigeten – lásd még: Portugália - a legerősebbek, nem úgy, mint Franciaországban és Olaszországban, ahol a megfelelő balközéppártok szinte romokban hevernek, hogy csupán a mediterrán régiót vegyük szemügyre.