Senki se tudott olyan szellemesen – és hedonisztikusan – tárgyilagos lenni, mint ő. Aligha tévedek nagyot, ha azt gondolom, egyéniségének példája sokakat vonzott a tudományos pályákra.
Munka-centrikus volt, de mi sem állt tőle távolabb a szobatudósi létnél, ellenkezőleg: neki - ahogyan egy interjújában fogalmazta - az élet volt a hobbija.
Ami szívén, az a száján is, és ez persze nem igazán karrierépítő tulajdonság. Ráadásul rendszerint fölfelé köszörülte a nyelvét, lefelé ne nagyon poénkodjon az ember - ez volt a humor-etikai alapelve. S bár jogtudományi munkássága minimum két akadémikusi oeuvre-vel is felért, mégse lett akadémikus: a fentiekből következően nyilván nem véletlenül.
Olvasom a honi neokommunizmus „Mérce” című orgánumában, hogy Jámbor András szeretné, ha a cigányok megdühödnének és – különösebben nem részletezett módon – felkelnének „elnyomóik” ellen.
Azt találta írni, hogy: „Bárcsak valaki felhergelné a cigányságot, vagy még jobb lenne, ha maguktól hergelődnének fel, és szembe szállnának az intézményesült magyar szadista rasszizmussal.” A kijelentés apropóját az elhíresült gyöngyöspatai ügy, illetve az azzal párhuzamosan futó börtönbiznisz adta. Az, hogy Jámbornak, vagy bármely más, neobolsevik propagandistának miről, mi a véleménye, az számomra messzemenően érdektelen, ám a jelenség hátterében általánosabb összefüggések figyelhetőek meg, melyeket tán érdemes elemezni egy kissé.
Mindenekelőtt figyelemre méltó, hogy a „cigány-ügyek” – mostanáig – az SZDSZ bukása után kikerültek az érdeklődés homlokteréből, holott a 2002-2010 között állandóan hallhattunk róluk. Ezzel párhuzamosan, illetve e miatt, eltűnni látszottak egyes politikai szereplők is, akik az egzisztenciájukat az etno-bizniszre építették, és akik a figyelem elfordulását nyilván katasztrófaként élték meg.
A britek mennek, mi maradunk. Az még nem látszik, hogy melyik fél veszít vagy nyer többet, annyi azonban bizonyos, hogy a beharangozott világvége elmaradt. Mostantól (Nyugat-)Európában legalább két alternatíva verseng egymással és ami riasztó: mindig a britek voltak a győztes oldalon.
A spanyol Armada, Napóleon kontinentális zárlata, a Kaiser és Hitler U-Bootjai, de még Sztálin cambridge-i mesterkém-hálózata sem tudta a szigetországot térdre kényszeríteni. A britek alapjában nyugodtak (Keep Calm), valamint kellően szervezettek és fegyelmezettek a válságok kezeléséhez.
Hisznek magukban.
A brit társadalmat lelkileg is felkészítették a távozásra. A II. világháború győztes hatalmai 1945 óta nem nyertek háborút, nem véletlen, hogy a britek sem a Falkland-szigetek sikeres megvédését, hanem a két világháborút filmesítik meg újra és újra. A Király beszéde (2010) felvillantja a németbarát uralkodó veszélyét. A Dunkirk (2017) a britek helytállását és leleményességét mutatja a brexit francia összeomlás napjaiban. A Legsötétebb óra (2017) azt mutatja be, ahogy Churchill a kontinens elvesztése után sem alkuszik meg a németekkel. Az 1917 (2019) pedig a trükkös németekre figyelmeztet, akik csapdát állítanak a briteknek.
2016. június 23-án a britek népszavazást tartottak országuk európai uniós tagságáról, és a kilépés mellett döntöttek.
Most, három és fél évvel, két parlamenti és egy európai uniós választással, illetve három miniszterelnökkel később a brexit valóban bekövetkezik: a mai nap az utolsó a 28 tagú Európai Unió történetében. A mai a britek utolsó napja az Unióban.
Ha majd sok-sok év múlva el szeretnénk mondani valakinek, hogy közel fél évszázadnyi tagság után miért következett be a brexit, akkor elmesélhetünk egy hosszú, szövevényes történetet a britek hagyományos „különállásáról”, a három kör elméletéről, Brüsszel túlterjeszkedő jogértelmezéséről és hatalmi ambícióiról, az uborkák megengedhető görbületéről és az Európai Parlament kirakatpereiről.
De elmesélhetjük a brexit történetét röviden és tömören is, egyetlen szemléletes mozzanat segítségével:
A nemzeti büszkeség felszámolására irányuló liberális program Amerikában meghozta első eredményeit – az amerikai fiatalok minden eddiginél rosszabb véleménnyel vannak saját hazájukról. Míg a jobboldalra a nemzeti büszkeség a jellemző, addig a baloldalon a szégyenérzet dominál.
Az amerikai Pew kutatóintézet friss felmérése szerint minél fiatalabb a megkérdezett, annál kevésbé gondolja úgy, hogy saját országa a legjobb a világon. Míg a 65 év felettiek körében például csupán 9% gondolkodik így, addig a 18 és 29 év közötti fiatalok 36%-a vallja azt, hogy „más országok jobbak az USA-nál”. Ezek azok a válaszadók, akik még az óvatos hazafiasságot („az USA egyike a legjobb országoknak”) is elutasítják.
A tendencia nem a véletlen műve. Az USA-ban régóta megfigyelhető a liberális túlsúly többek között a médiában és a kultúrában, de az utóbbi években felerősödött a nemzeti jelképek és történelem ellen folytatott hadjárat. Elég, ha eszünkbe jut, miként vált a sportpályákról indulva a nemzeti himnusszal szembeni tiszteletlenség a liberális lázadás divatos formájává. Vagy, hogy lassan alig marad történelmi személyiség, aki a politikai korrektség évszázadokkal később kitalált szűrőjén átjutva továbbra is igényt tarthat az utókor tiszteletére.
Hajnalban migránsok rohamozták meg a déli határzárat Röszkénél, körülbelül 70 fiatal férfi próbált meg illegálisan betörni Magyarország területére.
A határőrök folyamatosan küzdenek az illegális határátlépési kísérletek ellen – az év első hónapjában már több mint 3000 migráns próbált bejutni Magyarországra –, de a mostanihoz hasonló, tömegesen megszervezett agresszív akcióra legutóbb 2015 szeptemberében volt példa. Akkor több száz migráns rohamozta meg Röszke-Horgos határátkelőhelynél a déli határzárat, és kövekkel, botokkal, betondarabokkal, égő autógumikkal támadtak a határvédőkre.
2019 tavaszán egy provokatív című, és tartalmában sem kevésbé megdöbbentő könyv látott napvilágot Németországban.
A bonni születésű Michael Winterhoff gyermekpszichológus „Deutschland verdummt” (szabad fordításban: Németország elbutul) című könyve újszerű megközelítésben tárgyalja azt, hogy milyen hatással van a digitalizált társadalom és a progresszív, ideológiavezérelt oktatási rendszer a gyerekekre.
Winterhoff gyakorló gyermekpszichológusként, több mint 30 év tapasztalattal a háta mögött úgy látja, hogy valahol a ’90-es évek második felében kezdtek megváltozni a német gyerekek, és ez a változás a legkevésbé sem jó irányú. Winterhoff szerint a nyugati magaskultúra egyik legnagyobb teljesítménye, hogy felismerte: a gyerekeknek biztosítani kell azt, hogy gyerekek lehessenek, hiszen a gyermekkor megélése elengedhetetlen a psziché normális fejlődéséhez. A progresszív oktatás azonban kis felnőttekként kezeli a gyerekeket, a német iskolákban például elterjedt gyakorlat az autonóm tanulás, ami azt jelenti, hogy a kisgyerekek eldönthetik, mit szeretnének tanulni. A tanárok mára oktatási segédletekké, „társtanulókká” váltak, miközben a gyermek pszichéje csak akkor tud egészségesen fejlődni, ha irányítják, terelgetik őket- ez lenne az iskola egyik legfontosabb feladata. Winterhoff szerint a német ideológiavezérelt oktatási rendszer elvette a tanárok hivatását, csorbította a lehetőségeiket. A progresszív oktatáspolitika magára hagyta a tanárokat, a tanárok pedig a diákokat.
A baloldal politikusai és sajtómunkásai utólagos értelmezéseikben „lefutottnak” minősítik a győri választást, és azt hangsúlyozzák, hogy nincs itt semmi látnivaló.
Győrben (2002 óta) úgyis mindig a Fidesz nyer. Úgy tesznek, mintha Győr csak egy kis intermezzo lenne a baloldal megállíthatatlan erősödésében. Nekik nem igazi vereség, a Fidesznek nem igazi győzelem, csak a megszokott formula.
A valóság ezzel szemben az, hogy a baloldal minden fegyverét bevetette Győrben, és nagyon bízott is a sikerben. Összeállt a teljes roncskoalíció: a DK, az MSZP, a Momentum, az LMP, a Párbeszéd és a Jobbik mind beálltak egyetlen jelölt mögé. Újra bepróbálkoztak a bajai videóhamisítással, és ha még ez sem lenne elég, Pollreisz Balázs mellett kampányoltak a baloldal szerencsehozó talizmánjai, Karácsony Gergely és Márki-Zay Péter is. A győriek azonban úgy döntöttek, nem tesznek próbát azzal a Gyurcsány Ferenctől a Jobbikon át az európai parlamentben brillírozó Momentumig terjedő káoszkoalícióval, ami tavaly október óta irányítja Budapestet. Ahogy mondani szokás, az okos ember más kárából tanul.
A baloldal azonban még a saját hibáiból sem képes okulni. Pollreisz Balázs, az összefogás jelöltje az eredményt értékelve a bukás okát nem saját magában, vagy a mögötte álló pártokban kereste, hanem a választókban:
A klímavita végleteit képviselő két személyiség ugyanazon a napon beszélt Davosban. Mindketten haza beszéltek, mindketten nyerésre állnak. A klímavita győztese azonban nem közülük fog kikerülni.
Az 50. Világgazdasági Fórum teljesen zöldbe öltözött. A korábbi rongyrázást újrahasznosított halászhálókból készült bögrék, juta szatyrok és a mindent átható öko-tudat váltották fel. A 119 magángép és a helikopteres shuttle-szolgálat miatt kellett is a greenwashing. A szervezők igazán tanulhattak volna a Google tavaly nyári szicíliai klímacsúcsának rossz sajtójából, ahová Leonardo di Capriótól Barack Obamán át Harry hercegig számos luxuszöld 140 magángéppel és -jachttal érkezett.
Davosban Donald Trump elnöksége gazdasági eredményeiről beszélt. Választási év van, ilyenkor az eredményeket kell a kirakatba tenni, pláne, ha az új munkahelyek a választás szempontjából fontos “billegő” államokban jönnek létre. Az eddigi eredményeknél persze csak a perspektíva fontosabb, így Kína “megtörése” után Trump belógatta a brexit utáni Angliával, valamint Mexikóval és Kanadával kötendő szabadkereskedelmi egyezményeket és azoknak az amerikai gazdaságra és bérekre gyakorolt kedvező hatását is.
Greta a szokásos formáját hozta, továbbra is ő a CO2 köré épülő világvégevallás egyre ritkábban megszólaló istennője. Nem is ő az érdekes, hanem a Greta helyét lassan átvevő Luisa Neubauer, aki a benáthásodott Greta helyett beszélt volna. A 23 éves földrajzszakos hallgató a Fridays for Future német szóvivője, aki az elmúlt hetekben nekiment a SIEMENS konszernnek, amiért az vasútbiztonsági berendezéseket szállít egy új ausztrál szénbányához és erőműhöz.
Úgy tűnik, hogy a „nem Fidesz” nőkkel akarja saját személyzeti gondjait megoldani. Ha ugyanis az ellenzék nem eléggé vonzó, s főleg a Fidesz hibáiból él, vonzóbbá kell tenni.
Lejárt szavatosságú, tesze-tosza férfiak erre nem alkalmasak, új „mesterterv” szükségeltetik. Nők kellenek ide a macsó Orbán ellen, nem mindegy persze, milyen nők.
Ajtón koppanó, földön hasaló hölgyek nem jöhetnek szóba, nekik a „nyelvhejességet” illett volna abszolválniuk, mielőtt népboldogításra adták a fejüket. Az MSZP tehát kilőve, de Szél Bernadett se tűnik már nyerőnek, őt egyébként is másra találták ki annak idején.
Most majd a K und K projekt kerül előtérbe, a Klára és „Katka” duett.
Lassan letelik a bűvös 100 nap azóta, hogy Karácsony Gergely és társai átvették a főváros vezetését.
Skizofrénia: olyan kóros mentális állapot, amelyet a mentális folyamatok összeomlása, a gondolatok, érzések és cselekedetek közötti összhang felbomlása, rossz érzelmi alkalmazkodás, érzékcsalódások és téveszmék jellemeznek.
A tünetek persze már korábban is jelentkeztek a baloldali politikusoknál: zavart beszéd, üldözési mánia, furcsa, indokolatlan motorikus mozgások, mint például ajtónak rohanás vagy földön fetrengés. Az elmúlt hónapokban, vélhetően a magas hivatallal járó stressz hatására a betegség egyik jellegzetes tünete kezd elhatalmasodni a fővárosi vezetőknél, mégpedig a gondolatok és cselekedetek inkonzisztenciája. Kezdjük azzal, hogy magukat ellenzéki politikusnak nevezik, holott a fővárosban nagyon is ők vannak hatalmon. Általában jellemző rájuk, hogy úgy viselkednek, mintha még mindig Tarlós István lenne a főpolgármester és az ő feladatuk a protestálás lenne.
De vannak súlyosabb tünetek is: azok, akik tíz évig kórházak építését és a stadionberuházás leállítását követelték, most a stadionépítést támogatják, a kórházat nem. Vagy itt van a magát biciklisnek és zöldnek beállító főpolgármester, akinek vezetésével Budapest épp most készül kiszállni a világ második legnagyobb kerékpárversenyének, a Giro D'Italianak a megrendezéséből.
A klímaváltozás elleni fellépést nem hagyhatjuk Gretára, a globalistákra és a zöldekre. Van jobboldali alternatíva, ami félelem, ideológiai elvakultság és fölösleges társadalmi és anyagi áldozat nélküli megoldást kínál. Orbán Viktor pont erről beszélt év eleji sajtótájékoztatóján.
A klímaőrület apostolai egy világvége-vallást hirdetnek, amivel a fiatalokat ijesztgetik: ha most nem cselekszenek útmutatásuk szerint, eljön a CO2-világvége. Ha most nem hagyják ott az iskolát és mennek péntekenként tüntetni, elkárhoznak a CO2-pokolban. A félelem vámszedői persze modern búcsúcédulákat is árulnak: szavazzanak a zöldekre és megmenekülnek.
Gyanítható, hogy Greta Thunberg körül sokan sütögetik pecsenyéjüket. Újsághírek szerint a svéd befektetési guru, Ingmar Rentzhog, Greta “felfedezője” és egyik támogatója, aki a We don’t have time Rt. ötletgazdája is egyben, a Travel Advisor mintájára hozna létre egy “Öko Advisor-t”, amely világszerte minősítené a környezetbarát termékeket, élelmiszereket és szolgáltatásokat. Naná, hogy Greta ajánlásával. Egy milliárdos üzlet…
Ott van a – naná, hogy – Soros György és más milliárdosok által támogatott One Fundation korábbi ifjúsági nagykövete, a 23 éves német Luisa Neubauer, aki Greta pesztrájaként minden tüntetésen részt vett. Most éppen az ausztráliai bozóttüzek apropóján támadja a SIEMENS-t, amely egy újonnan létesítendő ausztrál szénbánya és -erőmű beruházáshoz szállítana vasútbiztonsági berendezéseket. Ez csak a főpróba.
Hetvenhét évvel ezelőtt, 1943. január 12-én indult meg a szovjetek támadása Don folyó mentén elterülő frontszakaszon a 2. magyar hadsereg állásai ellen.
A szovjetek nem bízták a véletlenre: eleinte „erőszakos felderítési kísérletnek” titulálták az akciót, hátha mégsem fog menni. És rajtunk, magyarokon igazán nem múlott: volt, ahol szovjet hullahegyek halmozódtak fel a magyar vonalak előtt; volt, ahol teljes magyar zászlóaljak estek el inkább az állásaikban, semhogy hátráljanak; és akadt olyan eset is, amikor az utolsó töltény ellövése után a -35 fokos hidegben Vécsey alezredes feltűzette a szuronyokat, és sikeresen kivágta magát a rábízottakkal együtt. Az összeomlás csak a négy-öt napos véres harcok, és az ellenlökések kudarca után követően következett be. Az vesse az első követ a pánikba esett legénységre, vagy a fejüket elvesztő tisztekre, aki harcolt már mínusz harminc-negyven fokban, éjszakázott a csikorgó hidegben a szabad ég alatt, és akit kergettek már a hómezőkön a T-34-es tankok. A magyar helytállás tehát nem szenvedett csorbát, még akkor sem, ha egyes, a németeknek megfelelni akaró főtisztek olyanok írtak, hogy „megutáltam a magyar bakát”. (Az egészséges nemzeti öntudattal rendelkező és józanul gondolkodó magyar tisztek éppen hogy a németeket utálták meg, amikor azok lelökték a magyarokat a sebesültszállító szánokról, vagy amikor nem engedték fedél alá a kimerült honvédeket…) Az összeroppant parancsnok, Jány Gusztáv tábornok a végén kiadta hírhedt parancsát, amelyben megállapította, hogy a „2. magyar hadsereg elvesztette becsületét”. Hát nem, nem vesztette el becsületét. Becsületét elvesztett hadsereg részére nem harcolják ki az utódok egy hatalmas temetői emlékpark építését idegen földön, egy győztes nagyhatalom hivatalos narratívájával szembemenő módon.
Semmi meglepő sincs abban, hogy az MSZP-t sorra hagyják ott politikusai, inkább az a fura, miért csak most esik le náluk a tantusz.
Ki ezért, ki azért áll odébb, nagyjából mégis két egérút kínálkozik. A baloldal hűlt helyére, a DK-hoz vezet az egyik, a másik meg az önáltatás dzsungelébe, amit persze újrakezdésnek neveznek.
Egy szoci vezető azt mondta egyszer, hogy az MSZP-t csak az újíthatja meg, aki politikailag egyszer s mindenkorra leszámol Gyurcsánnyal. Erre persze ő sem vállalkozott, arra hivatkozván, hogy felelőtlenség volna a pártszakadást megkockáztatnia. Bezzeg Gyurcsány nem volt ilyen ijedős: amikor látta, hogy teljes terjedelmében mégsem foglalhatja el az MSZP-t, jókora darabot kiszakítva belőle létrehozta a DK-t. Abban bízott, hogy a szocik lejtmenete - beszédes képzavarral szólva - előbb-utóbb úgyis az ő bendőjében végződik.
Véleményt alkotni – látszólag legalábbis – könnyű. Ennek bizonyítéka, hogy mindenki, korra, nemre és szellemi képességekre való tekintet nélkül gyakran megteszi.
További érdekesség, hogy mind e vélemények még a tetejében bizonyára helyesek is, hiszen még senki nem panaszkodott arra, hogy az ő véleménye bizony helytelen.
A valóság azonban ezzel szemben az, hogy helytálló véleményt alkotni bizony nehéz dolog. Számba kell venni a körülményeket, utána kell olvasni, meg kell hallgatni másokat, tekintettel kell lenni személyes vagy kollektív érdekeinkre, és így tovább. Macerás dolog ez. Sokan szeretnék elkerülni, ezért különböző módszereket dolgoznak ki a nehézségek elkerülésére. Ennek egyik, igencsak energiatakarékos módját követi a magyar ellenzék is. És nem ellenzéki specifikumként, hiszen már kormányon is így tettek. A módszer bemutatására lássunk egy példát.
Történt a minap, hogy az USA egy dróntámadással kivégezett egy Kászim Szulejmáni nevezetű alakot, aki tábornok lévén az iráni kormány embere volt. Az amerikai vélemény szerint az illető keze számos, vagy inkább számtalan merényletben benne volt, köztük a legutóbbiban is. Szerintük az illető terrorista volt és megérdemelte a halált. Az irániak szerint ez természetesen nem igaz, Szulejmáni ártatlan, mint a ma született bárány, mártír és hős, Amerika pedig maga a Sátán, aki fittyet hány a nemzetközi jogra, amelynek Irán a legelkötelezettebb híve. (Lásd például az amerikai követség diplomatáinak túszul ejtését.) Temetésén – már ami maradt belőle – százezrek vettek részt, és a helyi szokásoknak megfelelően több mint harminc embert agyon is tapostak. Túl ezen igencsak fogadkoznak, hogy bosszút állnak az USA-n.
Az eseményről értelmes, érvényes véleményt alkotni igen nehéz. Az egész térség mindig is egy tűzfészek volt, aztán Amerika beavatkozott, mire az oroszok is, majd szép sorban mindenki. Most aztán kiismerhetetlen háború folyik a milíciáknak nevezett rablóbandák, államok és egyáltalán mindenki között, akinek fegyvere van. És fegyvere amúgy mindenkinek van. Bellum omnium contra omnes. Hogy ebben a zűrzavarban aztán kinek van „igaza” – ha van egyáltalán valakinek –, az nehezen eldönthető.
Donald Tusk minapi tweetjében az osztrák konzervatív-zöld koalíciót „az EPP számára fontos iránymutatásként” értékelte.
Az Európai Néppárt elnökének üzenete világos: itt az ideje, hogy az EPP-t alkotó jobbközép pártok a baloldalon keressenek új szövetségeseket a kormányzáshoz.
Régóta sejthető, hogy az Európai Néppártban vannak olyan politikusok, akik a radikális baloldal felé is hajlandóak nyitni, és keresik a szövetségkötési lehetőségeket. A boszorkánykonyhát, ahol elkezdték kikotyvasztani ezt a keserű főzetet, Ausztriának hívják. Sebastian Kurz kancellár néhány napja jelentette be, hogy az Osztrák Néppártnak és a Zöldeknek sikerült megállapodniuk a kormányalakításról. Kurz maga is elismerte, hogy két egymástól nagyon távol álló párt programját hangolták össze, aminek eredményeként született meg a közel 300 oldalas kormányprogramnak becézett kompromisszumgyűjtemény. A konzervatív-zöld koalíció előkészületei már Németországban is zajlanak: nem a véletlen műve, hogy a mainstream nyugati média már most azt szajkózza, hogy a 2021-es választás esélyese Angela Merkel CDU-ja és a Zöldek, akik között már-már elkerülhetetlen a koalíciókötés. A német Die Welt napilap túláradó örömmel üdvözölte az osztrák ÖVP-Zöldek koalícióját: „Olyasvalami történik a szomszédunkban, amiről az itt élők még csak álmodoznak. […] Egy új politikai korszak nyitánya, amelyet két Európa-párti politikai erő hoz létre, akik a nemrégen tartott választáson egyértelmű győztesekként emelkedtek fel.”
Sebastian Kurz kancellár és Werner Kogler, a Zöldek listavezetője.
Nagy bajban van az európai establishment, projektjei egymás után fuccsolnak be.
A Brexit után az EU-nak lesz európai alternatívája. Az euró délen már inkább átok, míg előnyeit északon egyre kevesebben élvezik. A benzines autót és a fapados repülést szidják, ám ezeknek még nincsen hatékony alternatívája. Ezt látva a szavazók a bal- és jobboldali proteszt pártok felé fordulnak, amit a mainstream a klímaőrülettel akar megakadályozni. Brüsszelben emiatt most mindent zöldre festenek.
Új seprű jól söpör! — Főleg autonóm módon, vagyis nem mások kegyelméből, és ezt be is kell a közönségnek mutatni. Pontosan ezt tette a brüsszeli bizottság új elnöke, Ursula von der Leyen a Green New Deal nevű projektjével.
Forrón telt a Szilveszter éjszaka Debrecenben. Fiatalokból álló bandák tizenkét autót gyújtottak fel a Nagyerdő melletti városrészeken, ami meghaladja a korábbi évek átlagát.
A hajnalra több százfősre duzzadó tömeg a lángok fényénél kőzáporral fogadta a kivonuló tűzoltókat és rendőröket. Eközben a Nagytemplomnál fiatalkorúak másik csoportja tűzijátékokkal és petárdákkal lőtte a város főterén rendezett utcabál résztvevőit. Öt csuklyákkal és álarcokkal letakart arcú fiatal indulatosan kérte számon egy egyetemista baráti társaságtól, hogy miért isznak alkoholt az utcán, majd elvették és az egyik egyetemista fején összetörték az üveget, a rövid szoknyás barátnőjét pedig durva sértések közepette belelökték egy pocsolyába.
Győrben sem volt könnyebb helyzetük a rendfenntartó erőknek. Ismeretlen elkövetők egy csoportja gyújtogatni kezdett egy külvárosi bevásárló-központ mélygarázsában. A tíz percen belül kiérkező tűzoltók egész éjszakás küzdelemmel tudták csak megfékezni a lángokat, melyeknek 93 gépjármű esett áldozatul.
Szegeden a petárdázás hangjaiba Kalasnyikovból leadott lövések vegyültek. A rendőrök nem találták meg az elkövetőt, és szerencsére áldozatot sem. A lakosság mindazonáltal feszülten várta az Újévet, hiszen, mint ismeretes, néhány nappal korábban egy, a rendőrség által korábbi drogügyei miatt ismert elkövető minden előzetes szóváltás nélkül késsel megtámadott egy fiatal férfit a karácsonyi vásárban, életveszélyes sérüléseket okozva neki. A külvárosban felgyújtott nyolc autó megfelel a korábbi évek átlagának, ugyanakkor aggodalommal tölti el a szegedieket, hogy 2019 szeptembere óta ezzel már harmincra növekedett a megrongált gépkocsik száma.
Az emberek szeretnek ünnepelni. Így aztán megünneplik azt a pillanatot is, mikor a naptár szerint, új év kezdődik. A Föld nevű bolygó pályájának nem kitüntetett pontja ez, amint a többi csillag és bolygó életében sem.
Az ünnepek: bejegyzések a szürkén egyhangúan folyó időben. Először talán Gaius Julius Caesar – egyike azoknak, akik úgy hitték, dönthetnek bárki, mindenki sorsa felől, pedig csak ember volt ő is – jelölte meg az évnek ezt a napját fordulópontként. A természet – bárminek gondoljuk is – nem ismer kitüntetett pillanatokat és ijesztő, embertelen egyhangúsággal és közönnyel őrli az időt és a dolgokat. Mi, emberek, azonban folytonosan és természeti léptékkel mérve, nagyon gyorsan változunk.
Eleinte alig várjuk az évek teltét, úgy gyűjtjük őket, akár a kincseket. Minél hamarabb fel szeretnénk nőni, hogy önállóakká váljunk és megvalósítsuk sorsunkat, amely – meggyőződésünk szerint – nagy és jelentős tettekre hatalmaz föl bennünket. Gomolygó álmok és remények élnek bennünk, melyek beteljesedéséhez sürgetnénk az időt. Később – mondják – megbánjuk majd ezt, de mi nem törődünk velük, „mit tudják ők” gondoljuk és sietünk tovább, hisz oly közel a lehetőség.
A 2019-es év értékelését Kiszelly Zoltán már elvégezte helyettem, nekem maradt a kockázatosabb feladat, a jóslás.
Korábban akár tíz-húsz éves prognózisokat is bátran készítettek az elemzők, ma viszont egy évre is nehéz előre látni. A világ turbulenssé vált, egyre bizonytalanabb megmondani, mi várható, akár csak a következő 12 hónapban. Ennek ellenére, részben az intellektuális játék kedvéért, kísérletet teszek arra, hogy előrejelzést adjak a nyugati világ 2020-as évéről, vállalva annak kockázatát, hogy mellélövök.
1. Ha olimpiai év van, márpedig 2020 az lesz, akkor elnökválasztást tartanak az Egyesült Államokban. Az egyik oldalon ott van Donald Trump, aki még júniusban bejelentette, hogy újraindul az elnökségért. Trump elnöknek egyelőre két főbb kihívója akadt a republikánus előválasztáson Joe Walsh, volt illinois-i képviselő és Bill Weld, korábbi massachusetts-i kormányzó személyében. A decemberi közvélemény-kutatások szerint Trumpnak nem sok félnivalója van, a republikánus szavazók túlnyomó többsége ugyanis őt támogatja: felmérésenként változik, hogy Trump elnököt a republikánus szavazók 91, vagy „csak” 83 százaléka támogatja, szemben a pár százalékponton álló kihívóival.
A másik oldalon pedig ott kígyózik a demokrata elnökjelölt-aspiránsok hosszú sora, amely a korábbi 29-ről mostanra 15 főre mérséklődött. Nincs könnyű dolga a demokrata szavazóknak a Trump-fóbiás jelöltek közti választásban, akiket kampányígéreteik alapján csak az különböztet meg egymástól, hogy hol helyezkednek el a szocialista-kommunista skálán: csak kicsit komcsik, vagy úgy igazán. Például, a demokrata szavazók körében jelenleg a második helyen álló Bernie Sanders elnökválasztási programja az elkövetkező tíz évben az amerikai választópolgárok 97 billió dollárjába kerülne, miközben az állami kiadások a GDP 70 százalékára növekednének, az amerikai munkavállalók kb. 50 százaléka állami alkalmazottá válna, és az éves költségvetési hiány a GDP 30 százalékára ugrana. A demokraták Szent Grálja, az impeachment eljárás mindeddig alkalmatlan politikai fegyvernek bizonyult, így a 2020-as elnökválasztás esélyese Donald Trump.
2. Németország jó ideje olyan, mintha néhány hibernált NDK-s vezető irányítaná. A lassan 15 éve kormányzó kancellár asszony nyilvános rendezvényeken már csak üldögél, hogy elkerülje a kínos és a nyilvánosság számára fel nem tárt eredetű remegést, az utóbbi időben ugyanis az is kérdéses, hogy feljut-e egyáltalán a szónoki emelvényre. A Merkel-éra olyan, mint a hosszúra nyúlt szentbeszéd: a mise már véget ért, csak a tiszteletes még nem hagyta abba.
A válságjelek egyre szaporodnak a németeknél: gazdaságuk földbe állt, mint a gerely, miközben vagyonokat ölnek a migránsok eltartásába. A CDU és az SPD támogatottsági görbéje monoton csökkenő függvényre emlékeztet, Macron elnök pedig egyre gyakrabban és egyre merészebben szúr oda az ősi rivális németeknek. Ám egyelőre Németország csak némán áll, mint Bud Spencer a bunyó első két percében, miközben székeket törnek szét a hátán. Érzésem szerint nem sokáig. Németország változni fog. 2020-ban meglátjuk, milyen irányú lesz ez a változás.
3. Boris Johnson, a liberális média által lesajnált brit miniszterelnök (akinek már októberben illett volna megbuknia) briliáns taktikai húzással egy, a Brexitről szóló második népszavazássá változtatta az előre hozott parlamenti választásokat. Az angol választási rendszer sajátosságai és a brit Munkáspárt elképesztő bénázása az elmúlt 30 év legnagyobb győzelmét hozta Boris Johnson pártjának és a Brexit ügyének. A britek 2020-ban, négy évvel az elszabotált népszavazás után végre kilépnek az Unióból és – a liberális médiahiszti és siránkozás ellenére – nem fognak összeomlani. A kilépés meglepően simán fog megtörténni. Ne feledjük, ez Churchill országa, vállaltak már nyílt konfliktust Napóleonnal és Hitlerrel, a brüsszeli bürokraták sem jelenthetnek számukra problémát.
("Mindig bölcs dolog előre nézni; de nehéz messzebbre tekinteni, mint ameddig ellátunk." /Winston Churchill)
A 2019-es év 2016 folytatása volt más eszközökkel. Pont került a brexit végére és Donald Trump újraválasztási esélye is magas. Amiből eddig egy volt, mostantól kettő lesz belőle. Európában az “ever closer union” helyett (ismét) van egy németek által (gazdaságilag még) dominált kontinens és van az angolszász világ. Az eddig domináns amerikai operációs rendszerek és információs technológia mellett alternatívaként megjelent Kína a saját termékeivel.
Hihetetlenül érdekes korban élünk! Egy átmenet korában. A globalizáció első, spontán szakasza a szemünk láttára zárul le, és még nem tudjuk, mi jön helyette. A helyzet az I. világháború előtti időkre emlékeztet, amikor a későn jövők a piacok gyarmatok újraosztásáért küzdöttek.
Az atomkorban persze a főszereplők között nem kell konvencionális háborútól tartani, de itt van helyette a kibontakozó kereskedelmi háború és a csendben előkészítés alatt álló valutaháború.
Három évtizeddel ezelőtt egy magyar református lelkész kilakoltatása és elmozdítása indította el a Román Szocialista Köztársaság bukását.
Ceausescu kommunista diktatúrája az 1980-as évek elején nem is annyira a gonosz banalitását, mint inkább a gonosz abszurditását ábrázolta. Véresen tragikomikus állam volt, amelyben az áruhiány miatt sokszor az üres boltokban álldogáltak az eladók, és árulták a semmit. Az áramszünetek rendszeressé váltak. Bár néhány faluban (főként a magyarlakta részeken) még el-elfusizgattak az emberek, a városok vigasztalan képet mutattak. A Securitate egyáltalán nem diszkrét módon gondoskodott arról, hogy a kétkedő hangok elhalkuljanak – eltűnjenek. Mindeközben a Romániát érteni nem akaró nyugati elemzők az egekbe magasztalták a „különutas” Ceausescut, és a félanalfabéta diktátort és feleségét számos nyugati egyetem díszdoktorrá avatta. A megalomániás törekvések és a „település-szisztematizálási” terv szervesen kapcsolódott össze a régi bukaresti városrészek ledózerolásakor, amit a lázálomszerű palotaépítés követett. (Jelképszerű, hogy a román Szenátus ebben az épületben ülésezik a mai napig). Az átellenben levő Román Tudományos Akadémia új épületében Elena Ceausescu, az Akadémia elnöke (!) irodáját úgy alakították ki, hogy éppen férje irodájára láthasson rá, amely a gigantikus új palotában volt.
Az ámokfutást a nemzetközi terrorizmussal való együttműködés, gátlástalan fegyver-, drog és embercsempészet egészítette ki, illetve a trónörökös Nicu Ceausescu orgiái.
1987-ben, a brassói munkáslázadáskor – amelyen magyarok és románok együtt mozdultak meg – már nem pusztán kenyeret követeltek a részvevők, hanem itt hangzott el először a „Le Ceausecuval!” és a „Le a kommunizmussal!”. A kommunizmus szent könyveit, a párthatározatokat és a diktátor képeit hatalmas máglyán égették el. A hatóságok azonban eredményesen verték szét a megmozdulást. Furcsa módon a résztvevők közül senki nem halt meg, és a korábbi esetekhez képest meglepően enyhe volt a megtorlás. Ceausescu pártbeli ellenfelei meglátták az esélyt, hogy átmenthessék hatalmukat a diktátor feláldozásával.
1989 december közepén Temesváron robbant a bomba. Egy magyar református lelkész csiholt tüzet a gyújtózsinórra.
A 21. század egyik nagy mítosza, hogy a különböző progresszív oktatási módszerek a tanítást hatékonyabbá és jobbá, a gyerekeket pedig okosabbá és kreatívabbá teszik.
Az az oktatási rendszer, amely nem cseréli táblagépekre a könyveket, és nem hagy fel a tanítás ósdi eszközeivel (a nyolc órás iskolakezdéssel, az osztályozással, a vizsgákkal stb.), végérvényesen lemarad a fejlettségi versengésben – szól a liberális mantra.
Miközben azt hisszük, hogy a gyerekek a sok fejlesztésnek és a legmodernebb pedagógiai módszereknek köszönhetően egyre okosabbak lesznek, a helyzet pont fordított.
Nemrég került nyilvánosságra a Nemzetközi Diákértékelési Program (PISA) legfrissebb felmérésének eredménye, amely elég borús képet fest az OECD országok oktatási rendszeréről. Bár szerencsére Magyarország hosszú idő után ismét javítani tudott az eredményein, a legtöbb OECD-országban az ezredforduló óta folyamatosan romlik a diákok kompetenciaszintje. Miközben azt gondoljuk, hogy a PISA-teszt azt méri, melyik ország oktatási rendszere jobb a másiknál, valójában a verseny inkább arról szól, melyik ront kevesebbet a diákok értelmi képességein.
Egy évvel ezelőtt írtam arról, hogy az ezredfordulósok nemzedéke, akiknek már bőséggel jutott a progresszív oktatási módszerekből, az élet számos területén rosszabbul teljesítenek, mint elődeik. Az Y-generáció tagjainak nem csak az egészségügyi állapota, személyes kapcsolatai és pénzügyi helyezte rosszabb, mint szüleinek volt, de az egyre progresszívebbé váló oktatás ellenére – vagy éppen amiatt? – egyre gyengébb teljesítményt nyújtanak a tanulás területén is. Vajon milyen okok állhatnak a tanulók teljesítményromlása mögött? A felbomló hagyományos családmodell? Az iskola és a szülő tekintélyének módszeres felszámolása? A versengés helyett a csoportmunka erőltetése az alapfokú oktatásban? Mind-mind a liberálisok által kierőszakolt változások, amelyek az egyéni erőfeszítés és a teljesítmény ellen hatnak.
Igencsak meglephette a brit választás eredménye azokat, akik a mainstream nyugati sajtóból tájékozódnak.
Onnantól kezdve, hogy október végén a londoni alsóház megszavazta az előrehozott választásról szóló indítványt, a liberális média foggal-körömmel igyekezett bebizonyítani, hogy Boris Johnson nem fogja tudni megnyerni a választást, és marad a patthelyzet. A választók azonban – ahogy ezt az utóbbi évek számos európai és tengerentúli voksolása világossá tette – nem veszik készpénznek az establishment jóslatait, inkább mennek a saját fejük után. Így történhetett meg, hogy Boris Johnsonék fölényes győzelmet arattak a tegnapi voksoláson, a legfőbb ellenzéki erő, a Munkáspárt pedig történelmi vereséget szenvedett el. A Konzervatív Párt kényelmes többséget szerzett a parlamentben és – Boris Johnson szavaival élve – „erőteljes új felhatalmazást kapott” a brexit végigvitelére. Politikai szempontból ez az előrehozott választás valójában egy újabb népszavazás volt a brexitről, amelyen a brit szavazók kiálltak egy fontos – ám az establishment által egyre inkább elfeledett – európai érték, a demokrácia mellett.
Izgalmas, hogy a MeToo-jelenség főként a liberális gondolkodás és (rém)álomgyárak központjaiban szokott felbukkanni. Először Hollywood, nálunk meg a pesti „független” színházak.
A MeToo-ügy azonban érzékeny téma, ráadásul kissé ködös, ingoványos talaj. Számomra az évtizedekkel ezelőtti ügyeket afféle botcsinálta népbíróságként kezelő média valahogy nem szimpatikus – más az persze, amikor valakinél folytatólagosan bukkan elő az a kényszer, hogy szexuális erőszakkal tukmálja rá magát szerencsétlen kollégáira. Annyi mindenesetre biztos, hogy az adott ügyet a „függetlenobjektív” oldal sikerrel kezelte: visszájára fordítva a helyzetet, sikerült egy kormányellenes tüntetést összehozniuk a szégyenpad helyett. Erre egyébként az elsietett, majd korrigált politikai intézkedés-tervezet és a fantáziátlanul mozgó jobboldali sajtó is rásegített. Az említett tüntetésen Pintér Béla – amolyan politikai Pandacsöki Boborjánként – olyan kijelentést tett, amitől elalélt a haladó gondolkodók összes fóruma. Ez pedig így hangzott: „A színház alapvetően ellenzéki, kritikus vagy ha nem az, akkor kurva unalmas, hazug.” Nos, erre a választ egy Orbán Viktor nevű dramaturg-rendező lassan már két évtizeddel ezelőtt megadta: „A haza nem lehet ellenzékben”. Mire gondolok? Gyerünk vissza a kályhához.
Tüntetés volt a minap a színházak „szabadsága” érdekében. Mondhatni semmi különös, hiszen nap mint nap van ilyen megmozdulás, valaminek a szabadságáért.
Hol az oktatás, hol az Akadémia, hol pedig a sajtó függetlenségét, szabadságát féltik; most meg éppen a színházakét. Gyakorlatilag alig van, vagy nincs is olyan szelete közéletünknek, melyet ne fenyegetne „elnyomás”. A gaz diktatúra mindenre rá akarja tenni a kezét – állítják az örök tüntetők.
A nagy színházi tüntetésnek volt ugyan egy tréfás vonulata is, amennyiben a tüntetők nem tudták pontosan mi ellen tüntetnek, hiszen a konkrét jogszabály-tervezet még nem volt ismert a tüntetés meghirdetésének időpontjában. Ez azonban a résztvevőket egyáltalán nem zavarta. A szónokok ugyanis – élükön a vadonatúj főpolgármesterrel – ugyan azokat az intellektuális (sic!) paneleket hajtogatják immár tíz éve, csak azt kell behelyettesíteniük, hogy éppen mit akar a kormány „elvenni”, „romba dönteni”, „beszántani”. A nagy megmozdulás érdekes eseménye volt egy bizonyos Pintér Béla felszólalása.
Róla tudni kell, hogy ő Budapest több színházában is világhírű rendező és szerző. Nagy hírnévre tett szert, mint a becsületsértés és rágalmazás határait súroló színművek szerzője, rendezője és a jobboldal ostora. Sajnos nem tudom megítélni színházi, művészeti tehetségét, lévén egyetlen alkotását sem láttam, és ez már így is marad. Ám zsinórmértékként tekinthetek arra, hogy Stumpf Andrásnak tetszik, így az eddigi tapasztalataim alapján, nekem bizonyára nem.
Brit, francia, német, orosz vektorok – a modern Európa hatalmi eredője mindig ezekből állt össze, szép, régies kifejezéssel ezt hívták "európai súlyegyennek".
A várható (de még mindig nem tényszerű) brexittel a britek most megerősítik tradicionálisan „fényes elszigeteltségüket”, no meg reményeik szerint az USA-hoz fűződő " különleges" kapcsolatukat is. Mindenesetre a továbbiakban még inkább kívülről akarják majd formálni Európát, amely távozásuk után még kevésbé lesz összetéveszthető az Európai Unióval, mint ahogy persze velük együtt sem volt teljesen azonos a kettő.
A szuperhatalmi szovjet státusból kelet-európai (bár ők úgy mondják, eurázsiai) nagyhatalommá karcsúsodott oroszok pedig mintha még mindig nem döntötték volna el, stratégiailag merre forduljanak: Európa vagy Ázsia felé. Előbbi szokás szerint gyanakodva figyeli őket, utóbbiban pedig – többek közt – ott van vetélytársnak az USA mellé globális játékosnak felzárkózó Kína.
Az Európai Unió szívesen négyzetesítené ezt az angolszász, orosz, kínai globális háromszöget, csakhogy ehhez előbb magát kellene valahogy rendbe szednie. Legelébb is az unió vezetéséért folyó német-francia kompetencia-harcot volna ésszerű rendeznie, mivelhogy ugyancsak inognak eddigi viszonylagos konszenzusuk tartópillérei.
Beszédet mondott a minap Angela Merkel – a Bundesmutti – a német parlamentben. Ez önmagában is felkeltette a figyelmet, hiszen az utóbbi időben eléggé keveset szerepelt nyilvánosan, azok is inkább csak protokoll események voltak.
Különösen furcsa volt e némaság akkor, mikor a német belpolitika igencsak ingataggá vált. Most azonban megszólalt és ki is fejtette sajátos véleményét a szólásszabadságról. Ezt taglalnánk alább.
A valaha volt Szovjetunió alkotmánya mindenféle, akkoriban ismert emberi jogot és nemes eszmét tartalmazott, a nemek közötti egyenlőségtől a szólás- és gondolatszabadságig. (Azóta az „emberi jogok” száma jócskán megnőtt, de ez most mellékes; mindent ők sem láthattak előre.) Annyira haladó és liberális volt e nagyszerű alkotmány, hogy a balos, nyugati értelmiség párás szemmel olvasgatta esti mese helyett. Mondjuk persze az ő lelkesedésük értékéből sokat levont az a tény, hogy jó részüket már abba az időben a KGB fizette. Volt azonban egy bökkenő.
A büntető törvénykönyvben ugyanis az szerepelt, hogy aki a dolgozó nép érdekei ellen tesz, mondd, vagy akár csak gondol valamit, azt a bűncselekmény súlyától függően kivégzik, esetleg 10-20-30 évre a gulágra deportálják. Azt pedig, hogy mi a dolgozó nép érdeke és mi az, ami ennek ellentmond, azt természetesen a párt, illetve súlyosabb esetben maga Sztálin elvtárs mondta meg. Így aztán akire a párt rámutatott, annak bizony nagyon szomorú sors jutott. A kulcs az volt, hogy a dolgozó nép érdeke közelebbről nem meghatározható fogalom, ezért bármi, vagy annak az ellenkezője bűncselekménnyé válhatott, a pártot megtestesítő rablógyilkosok aktuális érdekei szerint.
Nagy vihart kavart az MTVA azon döntése, hogy most nem vesz részt az Eurovízió dalfesztiválon. Más formátumokat keresnek a fiatal zenei tehetségek kibontakoztatására, mint például a nagy sikerű A Dal, vagy a (Fiatal) Virtuózok. A balliberális propagandasajtó persze ebből is ügyet csinált, de hamar leleplezték őket.
A hanyatló haladó nyugat soft diktatúrája kifinomult nyelvi és szimbolikus kóddal dolgozik a másként gondolkodók kiszűrésére. Most éppen a politikai korrektség a divat, így aki nem ennek a szavait használja és nem ennek megfelelően gondolkodik és viselkedik, az rögtön gyanús lesz.
Egy demokráciában persze nincsen fekete autó, van helyette viszont nyilvános megbélyegzés, lejárató kampány, Facebook letiltás, vagy állásból elbocsátás. A politikai korrektséget piedesztálra emelik, ez történik az Eurovízió dalfesztiválján is, ahol az elmúlt 4-5 évben már nem a tehetség, hanem a politikai korrektség divatjához való idomulás mértéke a mérvadó. Az új irány a “szakállas nő”, Conchita Wurst 2014-es befutásával indult. A helyzet azóta csak rosszabb lett.
Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja! — tartja a mondás. Elindult a klímaőrületbe beleszerető hazai balliberális ellenzék ötletbörzéje.
Szokás szerint a legrosszabb nyugati mintákat akarják átvenni: tiltanának, büntetnének és miközben nyugati hitelekről álmodnak, újra a pénzünket akarják!
Az ellenzék által megszerzett városok lakói fura időutazásra indulhatnak. Minden fogadkozás ellenére visszatér a 2010 előtti “szakértelem”. Demszky Gábor már a választás másnapján megszólalt és arról beszélt, hogy a korábbi privatizációs bevételek segítették át városvezetését az ellenzéki időszakon, és szerinte Budapestnek most is külföldről kéne pénzt szereznie. Leginkább a Világbanktól.
A fiatalok kedvéért: A 20 éves Demszky-korszak városfejlesztése a 4-es metróban csúcsosodott ki, amit 40 évvel korábban terveztek és még így sem sikerült funkcionálisan kivitelezni. A hitelért cserében bevállalták a dugódíjat, amit azonban féltek bevezetni. A 4-es metró a korrupció liberális szakértelem iskolapéldája, az OLAF 2017-es jelentése szerint a közel 500 milliárdos beruházásból 167 milliárdot csaltak el.
A dugódíj bevezetése most Karácsony Gergelyre vár, aki előtt intő példa lehet Ken Livingstone, a “vörös Ken”, korábbi londoni polgármester, akit Boris Johnson többek között pont azért válthatott hivatali székében, mivel előbbi a napi öt fontos dugódíj mellé még 25 fontos CO2-díjat is bevezetett volna. A levegő minősége a londoni díjfizetési zónán belül javult, azon kívül romlott.
Tudom én, hogy jósolni nagyon nehéz, különösen a jövőre vonatkozóan, ám most mégis megpróbálkozom vele. Ehhez, segítségképpen, nem a madarak röptét, vagy kristálygömböt veszek igénybe, hanem az egyetlen dolgot, melyből valóban lehet következtetni a jövőre, mégpedig a múltat.
Karácsony főpolgármester ismét egy nagyon nemes kezdeményezéssel lepett meg bennünket: a hírek szerint, most éppen külön „alkotmányt” akar Budapestnek. Ez nyilvánvalóan az ellenzéki fővárosok valamiféle koalíciójához hasonlóan, egy teljesen kontúrok nélküli, minden tartalmat nélkülöző valami, amiről fogalmunk sincs, hogy mit jelent. Tartok tőle, hogy ő sem tudja. Persze akart ő már sok mindent, a dugódíjtól az ingyenes gyermekközlekedésig. Ezek az ígéretek, aztán eltűntek, „finomítottak” rajtuk, vagy teljesen megváltoztatta őket. Az egész eddigi pályafutása során amit valójában tett, az nem más, mint néhány program elgáncsolása, illetve a „klímavészhelyzet” kihirdetése – bármit jelentsen is az.
Mindez engem valami kísérteties déjà vu érzéssel tölt el. Ugyanis volt már ilyen. Méghozzá a dicsőséges gyurcsányi kormányzás idején. Nem tudom emlékezünk-e még, de uralma alatt, gyakorlatilag minden évben meghirdettek egy programot, amiből aztán nem lett semmi, ám ez nem zavarta őket, a következő évben új programot hirdettek.
Gothár Péter nyilatkozata után lövészárok-társadalmunkban nyilván megint fellángol majd a vita, ki is a leginkább mítú az eddig lebukottak közül.
Néhai Marton László? Kerényi Miklós Gábor? Vagy éppen Gothár? Netán valaki más? Lehet szimpátia-antipátia alapon erre vagy arra mutogatni, mondván, hogy ő az igazán elítélendő figura, mert – és itt érvek sokasága jöhet, hogy X azért más, hiszen ő…, és rendszerint meg is magyarázzák, mitől is áll X pár centivel az undorszint fölött. Azt persze nem vallják be majd, ami a lényeg: azért, merthogy X mégiscsak a mi emberünk.
A Katona József Színház bármennyire igyekezett is csuklya mögé rejteni e legújabb ügyet, nem sikerült. Eleve nem is sikerülhetett. Csupán idő kérdése volt, kiderüljön, ki az Anonymus.
Friss hír, hogy ismét letartóztatták Sztojka Ivánt, a Cozma-gyilkosság egyik elkövetőjét.
Ezúttal – úgy tűnik – kurvafuttatásban találják gyanúsnak. Bizonyára egy egész ország emlékszik rá és társaira, ők 2009. február 8-án hajnalban, miután verekedést provokáltak egy szórakozóhelyen, falkástól vetették magukat a Veszprém kézilabdázójára és leszúrták. Az elhúzódó és zavaros eljárásban aztán Sztojka 13 évet kapott, majd „jó magaviseletéért” 4 év 5 hónappal hamarabb szabadult. Története – bennem legalábbis – felvet egy érdekes kérdést, méghozzá a bírói felelősségét.
A bírói döntés, mely szabadon bocsátását lehetővé tette, nyilvánvalóan hibás volt. A döntés mentségére persze lehet mondani, hogy könnyű utólag okosnak lenni, ki láthatta előre, hogy Sztojka újra bűnözni fog. Erre a kérdésre igen egyszerű választ lehet adni: mindenki, aki csak egy kicsit is képes a józan eszét használni.
Mert hát, ki hiszi el – akinek csak egy csepp valóságismerete van –, hogy Sztojka és bűntársai, akik drága autókkal drága szórakozóhelyekre jártak balhézni, valójában nem valami törvényen kívüli dologból éltek/élnek ilyen nagy lábon? Ki hiszi el, hogy bodzatermesztéssel jutottak ennyi pénzhez? Ki hiszi el, hogy szabadulása után segédmunkásként fog valahol dolgozni? Hát, úgy látszik, a bíróság.
A kommunisták sok hazugsága közül az egyik az volt, hogy internacionalistának nevezték magukat, azt sugallva, hogy a nemzetek közti megbékélésért, a népek közti együttműködésért dolgoznak.
Valójában azonban mindig is gyűlölték a nemzeti keretet és ahol módjuk volt rá, módszeresen rombolták azt, tehát nem a nemzetköziségért, hanem a nemzet nélküliségért küzdöttek. Ahogy Mohamed próféta megengedi a követőinek, hogy az iszlám terjesztése érdekében a hitüket megtagadják, úgy a kommunisták is szemrebbenés nélkül letagadják a valódi céljukat, és kikérik maguknak, ha valaki a szemükre veti, hogy nemzetellenesek, hétköznapi nyelven szólva hazaárulók. Mindez azért jutott eszembe, mert az elmúlt hetekben bejárta a magyar sajtót a hír, hogy Fekete-Győr András egy román jelölt – Dan Barna – mellett kampányolt a romániai elnökválasztási hajrában. Arról a kérdésről, hogy egy magyar párt vezetője miért nem az erdélyi magyarság jelöltjét, Kelemen Hunort támogatta, már sokat írtak. Ez önmagában elgondolkodtató. Kevesebb szó esett azonban arról a pártról, amelyért Fekete-Győr kampányolt.
Nézzük hát meg, milyen pártot is támogatott a korrupcióellenesség jelszavát zászlajára tűző Momentum elnöke? Itt van mindjárt a párt neve: az azonnali.hu által csak „román Momentum”-nak hívott formációt a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) és az Igazság, Egység és Szolidaritás Pártja (PLUS) alkotják. A beszédes nevű román politikai formáció következetes politikát képvisel a magyarsággal szemben:
Az önkormányzati választás óta mintha némileg tisztulna a kép.
Eleddig néhány zavaros látású kommentátor és persze az egész haladó média igyekezett a következőképpen lefesteni a konfliktust. Egyfelől a csillogó szemű, nyugatos mozgalmár ifik, másfelől az idős, Keletbe révedő, autoriter, államosító (emlékszik még valaki, hogy hat-hét éve a „kapitalizmus” volt a bűvszó?), poszt-szocialistákkal dörgölőző, a kommunista múltat rejtegető (t.i. az „ügynöklisták” blöffjéről van szó) Fidesz.
Persze közben kiderült, hogy amit ők „Nyugatnak” mondanak, az valójában a „ki-tud-szerencsétlenebb-lenni” illetve a „ki-tud-hülyébb-lenni” versenyévé vált – az igazi Nyugat torzképévé. Olyan kultúrmarxista töketlenkedéssé, amely lassanként átcsap reál-marxizmusba, vagyis a gazdaságba való beavatkozásba, és a tulajdonviszonyok átvariálásába. Eközben a bőszen putyinozó ellenzék nagyobb dicsőségére Havas Szófia is előbújt, aki az 1956-os szabadságharcosokat az 1944-es nyilas pártszolgálatosokhoz hasonlította, majd a szovjet nosztalgiára rájátszó orosz tévének nyilatkozott szintén ’56-os ügyben. A sort folytatta Fekete-Győr András a Válaszonline című újságnak adott interjújában: „Egyes pártok a tűzzel játszanak, és mi oda is csapunk ott, ahol csak lehet, nem elfelejtve azt, hogy kormányozni is kell.”. Lefordítva: „Munkásököl vasököl, oda csap, ahova köll!”. Fokozta a helyzetet Cseh Katalin NATO beavatkozását atyai odafigyelését igénylő nyilatkozatával. Még megérjük, hogy a Fidesz reakciós ellenforradalma miatt a hazai baloldal új hulláma a Varsói Szerződés NATO testvéri segítségét kéri a szocialista építőmunka folytatásához! Csakhogy a NATO nem a VSZ.
A vörösgárdista ízű, de a modern nyugati gügyeséggel áthatott ötletbörzére egy öreg bolsi, Szanyi kapitány tette fel a koronát az ATV-nek adott interjújában. Szanyi ugyan csak egyszerű MSZP-tag, de mégis ott nyüzsög Brüsszelben, konferenciázik, nyilván számítanak a tapasztalataira. Szanyi Tibor Rónai Egonnal folytatott párbeszédéből érdemes szó szerint idézni:
Miközben a kínaiak a jó magaviseletért és ideológiai hűségért kapnak szociális pontokat, már Amerikában is körvonalazódik a szép új (orwelli) világ. A Google felvásárolja egy betegbiztosító tízmillió ügyfelének adatait és egy okos fitnesz órát gyártó céget is megvenne. Vajon miért?
Kínában kísérleti jelleggel már működik a szociális pontok rendszere, amit nemrég a magáncégekre is kiterjesztettek. Kommunista dalok és Hszi Csin-ping pártfőtitkár beszédeinek közösségi oldalakon való megosztása virtuális plusz pontokat hoz, míg a közlekedési lámpákba épített arcfelismerő kamerák azoknak osztanak pontot, akik kivárják a zöld jelzést, vagy nem szemetelnek az utcán.
A kommunista párt tagjaiból alakult Népi bizottságok a lakókörzetekben jutalmazzák a kínaiakat. Aki szelektíven gyűjti a hulladékot, vagy részt vesz a programjaikon, plusz pontot kap. A pontok azért fontosak, mert csak bizonyos pontszám felett lehet gyorsvonatra vagy repülőre jegyet venni, külföldre utazni, vagy más “privilégiumokat” élvezni.
Aki azt hiszi, hogy csak a másfél milliárd kínait ellenőrzik a modern technológia segítségével, téved. Az időközben csődbe ment Boston Analytica cég megmutatta, hogy a nyugati közösségi oldalak adathalászai is mennyi mindent tudhatnak meg rólunk az egyébként saját magunk által közzétett adatainkból.
Olvasom a függetlenobjektív fellegvár, az Index oldalain, hogy „Horn Gyula fia keményen beszól Kövér Lászlónak”.
A cikk szerint az utód kikérte magának, hogy Kövér László házelnök hazaárulónak nevezte az apját. Az igazság ellen tiltakozni nem szerencsés dolog, és azt gondolhatná az ember, hogy az ifjabb Horn nem gondolta végig a dolgot, mikor megpróbálta apját mentegetni és a házelnököt besározni.
Az ifjú Gyula, aki láthatóan örökölte apjának pufajkával és dobtáras géppisztollyal illusztrált jogérzékét, különös érvelésre ragadtatja magát. Gondolatmenete, mellyel Kövér Lászlót szapulni akarta, súlyosan önellentmondó ugyanis, hiszen MSZMP tagsággal vádolja – ami nem igaz egyébként –, tehát úgy véli, hogy ez rossz fényt vet rá. Akkor viszont milyen fényt vet az apjára, aki nem egyszerű tag, hanem egyik vezetője volt ennek a pártnak? Önmagában az teljesen jelentéktelen, hogy ifjabb Horn Gyula – akinek létezéséről sem halottam eddig, hál’ Istennek – kiről mit mond. Van azonban itt valami, amit eddig – én legalábbis – úgy tűnik, félreismertem. Ez pedig nem más, mint a motiváció kérdése.
Eddig azt hittem, hogy ezek a mindenféle ellenzéki figurák pusztán politikai okoknál fogva, számukra racionális döntések alapján mondják, írják, amit mondanak és írnak. Tévedtem.
Három héttel ezelőtt vette át hivatalát Karácsony Gergely, regnálását azonban csak most kezdte meg igazán. Lássuk hát az elmúlt napok termését a „felszabadított” fővárosban.
Atlétikai stadion, kórház, valamint kulturális központok nem épülhetnek Budapesten. Épülnek-szépülnek viszont a zuglói parkolóórák, igaz, egy nyolcvanezer rendbeli csalás miatt elítélt vállalkozó kivitelezésében.
Kispesten tovább hajthat a negyvenéves nyugdíjazásra a havi többmilliós fekete jövedelmet szedő fiatalos, pörgős (!) csapat. Az erkölcsi megújulás igénye Győrben ki lett elégítve, így Kispesten és Budaörsön már nem maradt tennivaló.
És ami a legfontosabb, a „felszabadított” Budapesten gombamód szaporodó alpolgármesteri, vezető tisztségviselői és felügyelőbizottsági pozíciók lehetőséget adnak a Gyurcsány- és a Demszky-csapat jól bevált tagjainak, hogy újból megmutassák, mit tudnak.
Draskovics Tibor, Gyurcsány pénzügy-, majd igazságügyi minisztere például a BKK igazgatóságának elnöki székét kapta meg. De megemlíthetjük a Demszky-veterán Atkári Jánost is, aki a Fővárosi Csatornázási Művek Zrt. Igazgatóságában kapott helyet. És nem maradhat ki a sorból az '56-os forradalmat ellenforradalomnak minősítő Havas Szófia egykori fővárosi szocialista képviselő sem, aki a Fővárosi Közgyűlés Emberi Erőforrások és Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának lett a tagja.
Hogy is nélkülözhette az elmúlt kilenc évben az ország fővárosa ezt a szakértelmet és ezt a szilárd erkölcsi normarendszert?
A hazai balliberális ellenzék – sokadjára – egy nyugaton bukott ötletet akar itthon újként eladni. A helyhatósági választási eredményén felbuzdulva most éppen “Szabad városok szövetségéről” fantáziálnak, amibe az ellenzék által irányított nagyvárosok mellé már a V4-országok fővárosait is csatlakoztatnák. Közben a mintának tekintett New York City, Chicago és Los Angeles „failed city”, vagyis bukott város lett.
A balliberális értelmiség még mindig nem tudja feldolgozni, hogy miért szavaznak olyan sokan a hazaszeretet és keresztény kultúra mellett elkötelezett pártokra és miért kell nekik világszerte népfrontba szivárványkoalíciókba tömörülni, ha győzni akarnak. A nem várt módon megerősödött hazai ellenzék is keresi annak módját, hogy miként tudná az ölükbe hullott nagyvárosokat (és ezek politikai-gazdasági erőforrásait) egy hálózatba szervezni.
Egy gondolatkísérlet a “Szabad városok szövetsége” munkacímet viseli és egyenesen a XVIII. századi romantikus regények világába repít minket vissza. Ahogy Robinson Crusoe kis szigetét belakta, vagy doktor Faustus – néhány erkölcsi kanyar után – új várost épített a tengerparton, úgy akarnak a modern kor pionírjai az általuk irányított városokban egy (liberális) utópiát megvalósítani.
Putyin elnök látogatásának napján a ballib sajtó drámai hangon számolt be arról, hogy Magyarország megvétózta a NATO nagyköveteinek közös, Ukrajnával foglalkozó nyilatkozatát.
Cikkeikben az összefüggés látszatát keltették az orosz elnök magyarországi útja és a vétó között: lám-lám, a magyar kormány oroszbarátsága végül a NATO-val is szembefordítja az országot.
A valóság azonban az, hogy a magyar kormány nem utasította el a közös nyilatkozatot, mindössze feltételekhez kötötte az együttműködést: ha a dokumentumba bekerül a jogfosztott kárpátaljai magyar kisebbség melletti kiállás, akkor Magyarország is aláírja azt. Ezt nevezzük nemzeti érdekérvényesítésnek – ideje lenne, hogy a liberálisok szótárába is bekerüljön ez a ballib újságírók fülének egzotikusan csengő kifejezés.
Pecunia non olet (a pénznek nincs szaga), s kiderült, hogy a voksnak sincsen. Az ideológiákat (főleg ha cserélhető matricaként használatosak), felülírhatja a sok kocsi sokra megy matekja.
Nem az a lényeg, ki vagy, mi vagy, hanem, hogy kit gyűlölsz. Mert ha te is azt, akit én, akkor őt kell megölni, más nem számít, gyerünk. Ellenségünk ellensége a barátunk, majd ha előttünk fekszik a közösen kivitelezett hulla, ismét egymásnak eshetünk.
Régi módi ez, Mikszáth, többek közt, például elég sokat írt már erről, valaki talán kézbe vehetett mostanság egy Mikszáth-kötetet.
Az önkormányzati választásokon a sok kis ellenzéki tűz közösen nyelvelve protestált a kormány ellen, ennek okain a Fidesznek nyilvánvalóan el kell gondolkodnia. De túl ezen a közös lobogáson, mire is szavaztak vajon?
Pető Andrea, a genderizmus honi nagyasszonya, (ha és amennyiben az asszony kifejezés nem sértő számára) beszédet mondott a Nagy Imre Társaság koszorúzási ünnepségén, melyet aztán a Mérce nevezetű neokommunista kiadvány is közölt. Úgy vélem, nem mehetünk el szó nélkül a beszéd tartalma mellett.
Mielőtt belebonyolódnánk a szöveg megbeszélésébe, le kell szögeznünk egy alapvetést, melyet szem előtt kell tartanunk Rajk munkásságának tárgyalásánál. Rajk egy aljas, hazaáruló, véres kezű, kommunista tömeggyilkos volt. Mikor elvtársai a nyakára hurkolták a kötelet, annak minden szálát halottak keze sodorta, akiket ő gyilkolt és gyilkoltatott meg. És segítettek az élők is, akiket megnyomorított, kirabolt, tönkretett. Kivégzése – bár nem azért végezték ki, amit elkövetett – megérdemelt volt és remélem, a pokol legmélyebb bugyraiban szenved majd az örökkévalóságig. Halála örömhír volt az ország számára, reményt adott, hiszen „Már gyilkolják egymást!” mondogatták örömmel. Nem volt mártír, a rablóbandák szokásos belső hatalmi harca végzett vele. Akiket legyilkoltatott, azok voltak a mártírok.
Mi, magyarok hajlamosak vagyunk lekicsinyelni saját eredményeinket. Ebben egyébként nem különbözünk a többi közép-európai néptől – igazából valamennyien kicsit irigykedve tekintünk a másikra.
Mindenki talál a másikban valamit, aminek odahaza a hiányát érzi, s így valamennyien azt hisszük, hogy a másik valamiért „bezzeg” hozzánk képest az adott ügyben. Ez nem biztos, hogy baj, hiszen ezek a „bezzegek” adják ki egész Közép-Európát. Az persze más kérdés, hogy ezek a „bezzegek” igazak vagy sem.
Egyvalamiben azonban egészen biztosan igaza lehet a többieknek, ha ránk irigykednek: ez pedig az 1956-os forradalom csodálatos eseménysorozata. Egy pillanatra fénybe borította a sötétségbe borult európai világot. Ez a pillanat azonban elég volt ahhoz is, hogy leleplezze a kommunizmus embertelen és istentelen, kietlen és könyörtelen mivoltát. Az egyik ’56-os fiatal forradalmár így élte meg ezt a csodát: „A szabadság érzete…hogy vörös zászlót lehet égetni. És ujjongtunk, és vadidegen emberek összeborultunk, és zokogtak egymás nyakában. És akkor éreztem azt, hogy én most a csodának vagyok a [része], történelmet élek át.” (Baranyi László színművész).
Miközben Magyarországot „demokrácia-eljárásnak” csúfolt politikai kirakatperbe fogják, számos nyugat-európai országban enyhén szólva is furcsa dolgok történnek.
A közösségi oldalak cenzúrája, a politikai ellenfelek jogi vegzálása, a politikai korrektségbe csomagolt véleményterror megtették hatásukat. A válaszoló németek háromnegyede nem mer nyilvánosan politizálni.
Amikor a rendszerváltó országok polgárait harminc éve a demokráciáról kérdezték, a többpártrendszer és szabad választások után rögtön a véleményszabadság jutott eszükbe. Ez a jog az amerikai alkotmányban is kiemelt helyen szerepel, nem véletlenül büszkék rá Donald Trump országában.
A vén kontinensen azonban más módi járja. Amióta Angela Merkel és a Facebook ura, Mark Zuckerberg egy New York-i találkozóján véletlenül bekapcsolva maradt egy mikrofon, pontosan tudhatjuk, hogy a kancellárnak nem tetszik a közösségi oldal „ellenőrizetlensége”. Berlin hozott is egy törvényt, ami akár 50 millió euró büntetéssel is sújtja a nagy elérésű közösségi oldalak üzemeltetőit, ha azok „gyűlöletbeszédnek” adnak teret. Ennek fogalmát persze a mainstream határozza meg, például a Soros György és mások által bőkezűen finanszírozott Correctiv.
A háromszor egyharmados szimpátia-tagoltság ténye újfent bebizonyosodott. Egyharmad ide, egyharmad oda, a harmadik rész pedig inaktív, illetve bizonytalan.
Ez a képlet eddig is fennállt, a vasárnapi választáson azonban - hosszú idő után - ismét ki is derült. Mint ahogy megerősítést nyert az a trend, hogy a vidék (falvak, kis- és közepes városok) inkább a jobb-, a nagyvárosok egy része, főleg a főváros pedig inkább a balliberális oldalé. (Ez persze egyben nemzetközi jelenség, például Trump, Putyin, Erdogan a saját országukban egyaránt erőteljes vidéki bázisra támaszkodhatnak.)
Budapesten, amely kommunikációs szempontból döntő csatatér volt, az ellenzéki kampánystratégáknak sikerült saját táborukat az általános kormánykritika jegyében mozgósítaniuk. Karácsony személye ilyen értelemben másodlagos volt, mert az ellenzék mindenáron összefogást akart bizonyítani a jelölt - történetesen Karácsony - mögött. Sikerült is. Ezzel szemben a Fidesz-KDNP és maga Tarlós szintén Karácsony személyére, "alkalmatlanságára" összpontosított, ami egy tisztán helyhatósági választáson akár be is jöhetett volna, csak hát a fővárosi voksolás már menetközben is jól láthatóan nagypolitikai küzdelem volt.
A véghajrában az ellenzék a karaktergyilkosok országos versenyét is megnyerte. E nemes bajnokság sokáig döntetlenre állt, de a Borkai-videóval az ellenzék a célban előzött. A szexualitás politikai tárgyiasítása innentől fogva alighanem az arzenál megbecsült fegyvere lesz, a továbbiakban tessék tehát a mindenre képes mobiltelefonokat a ruhatárban hagyni. Mert bár Borkait újra választották Győrben (igaz, éppenhogy csak), az ügy negatív hatása mégis tagadhatatlan volt, legalábbis a fővárosban.
Bár a főhatalmat nem érinti, a vasárnapi választásnak nemcsak a helyhatósági szint a tétje, hanem az európai nagypolitika (is).
Átrendeződés zajlik az unióban, új Európai Bizottság van kialakulóban, s nem tudni még, hogy ez tovább erősíti-e a népvándorláspárti főáramot, avagy éppen ellenkezőleg, az új felállás valamiképp korlátok közé is szoríthatja. Ámbár ne kerteljünk: a korábbi olasz kormányképlet sikeres – bár könnyen meglehet, átmeneti – szétzilálása elég egyértelműen azt bizonyítja, hogy Brüsszel népvándorláspárti politikája egyhamar aligha változik meg. Szívós érdekazonosságok állhatnak fenn a régiek és az újak (az új régiek) között.Brüsszelben ebből a szempontból árgus szemekkel figyelhetik a soron következő lengyel parlamenti választásokat, valamint az október 13-ai magyar voksolást.
Ha Varsóban idén ősszel kormányváltás lenne, az gyengítené a népvándorlásra kritikusan tekintő országok erejét, kiváltképp a V4-ekét.
Török Gábor, miután több mint négy évvel ezelőtt holttá nyilvánította a politikai elemzést, feltámasztotta hamvaiból és interjúkat ad.
Jó hír ez nekünk, elemzőknek, hogy a szakmánk mégis él, sőt a szakma doyenje ismét a fedélzeten van, még ha általában semmiben sem értünk egyet. Így van ez a mostani interjújával is, amelyben több érdekfeszítő megfejtést is olvashatunk az önkormányzati választásokról. Ezekre szeretnék most röviden reagálni, segítve Gábor visszarázódását a szakmába.
A beszélgetés első témája az eltérő közvélemény-kutatási eredmények: míg a Medián szerint mindössze 1, a Nézőpont Intézet szerint 18 százalékpont Tarlós előnye Karácsonyhoz képest. Török szerint „ilyen brutális különbségek nem szoktak lenni a kutatóintézetek számai között”, illetve, „amíg korábban inkább csak az interpretációk különböztek élesen, most már a számok is”.
A helyzet drámaiságát árnyalja, ha visszaemlékezünk a 2018-as országgyűlési választásokat megelőző mérésekre. 2018 márciusában a teljes népesség körében a Medián 29 százalékpontos különbséget mért a két legerősebb versenyző között (Fidesz: 41%, Jobbik: 12%), a Nézőpont is hasonló eredményre jutott, 32 százalékpontos különbséget mérve (Fidesz: 41%, Jobbik: 9%). Ezzel szemben a Publicus mindössze 11 százalékpontos előnyt jósolt a kormánypártoknak (Fidesz: 25%, Jobbik: 14%). Tehát a felmérések közti eltérés tavaly tavasszal még meg is haladta a mostani különbséget.
A 2015-ös események ismétlődését látjuk: “humanitárius vészhelyzetről” és “európai szolidaritásról” beszélnek. Szerintük egyébként is csak kisszámú migráns önkéntes szétosztásáról lenne szó.
Négy éve azonban pontosan láttuk, hogy a végén mindebből – akár egy többségi szavazással – kötelező szétosztás és hipp-hopp, akár másfél millió migráns is lehet.
Kísérteties a hasonlóság. Négy éve is a tengeren lejátszódó “humanitárius vészhelyzetről” beszéltek, amit valójában az embercsempészekkel összejátszó NGO-k generálnak azzal, hogy elhitetik a jobb életet kereső fekete-afrikaiakkal: érdemes vízre szállniuk, mivel előbb-utóbb kimentik őket és eljutnak Európába. Az embercsempészek ezért kétezer eurót kérnek.
Most a pálfordulást bemutató Horst Seehofer (CSU) német szövetségi belügyminiszter a kötelező önkéntes kvóta fő szószólója, pedig tavaly, 69. születésnapján még annak örült, hogy “Migrációs mesterterve” keretében egyszerre 69 afgánt toloncoltak haza. A bajor politikus most teljesen Merkel kancellár nyitott kapuk politikáját követi, megágyazva ezzel a CDU/CSU - Zöldek koalíciójának.
1849. október 6-a beégett a magyar nemzet tudatába.
Az aradi 13 vértanú, a kivégzett Batthyány Lajos, a többi meggyilkolt, börtönbe zárt szabadságharcos mellett tízezrekre rúgott azoknak a honvédeknek a száma, akiket besoroztak a Habsburg-hadseregbe. Szörnyű körülmények között kellett szolgálniuk, főleg Észak-Itáliában, de a birodalom más vidékein is. A tiszteket is közlegénysorban vették állományba és a szadista császári strázsamestereket nem nagyon kellett bíztatni, hogy rajtuk éljék ki frusztrációikat. Persze azért még bíztatták is őket.
A besorozott tisztek közül az egyik a ma kissé abszurdan ható Kun Béla nevet viselte. De akkoriban még becsületes név volt ez. Kun Béla a Veszprém megyei alispán fia volt, s a szabadságharc idején, 18 évesen, hadnagyi rangban az egyik huszárezredben szolgált. Két bátyja és egy öccse szintén honvédnak állt, s csak kishúga maradt a családi otthonban.
1848 csikorgó szilveszterén a vérmes, de nem valami ügyes hadvezér, Perczel Mór a saját nevét viselő városka előtt csatát ajánlott a visszavonuló honvédsereget üldöző császári seregnek. Nem volt jó döntés, ráadásul – ahogyan Jókai írja – Perczelnek megjósolták, hogy a saját nevét viselő helységektől óvakodjon.
A magyar sereg vereséget is szenvedett, s az áttörés kihasználására Jellasic két vértesezredet küldött előre. Úgy tűnt, hogy minden el fog veszni, és a magyar sereget nagyjából-egészében fogságba ejtik. Néhány huszárszázad sorakozott fel az ellenlökésre, de közülük is vagy három megfutott látva a vértesek rendezett acélfalát közeledni. Kun Béla hadnagy rászólt a legényekre, hogy neki kell menni a vasas németeknek.
- Márpedig mi ezzel a csapattal meg nem mérkőzhetünk, csóválta a fejét egy vén huszár.
Jóllehet az eredmények már nyilvánosak, ebben a pillanatban is több millió osztrák választópolgár ül az internet és a tévé előtt, izgatottan várva, hogy kire is szavazott.
Az úgynevezett „eredmények” persze már nyilvánosak, csak éppen azt nem lehet tudni, jobb- vagy baloldali kormány alakul. Tudniillik az osztrák pártok a választások előtt eltitkolták, kivel terveznek koalícióra lépni, és kivel utasítják el az együttműködést. A tegnapi voksolás fényében lehetséges, hogy Ausztriában egy markáns jobboldali kormány alakul az osztrák Néppárt és a Szabadságpárt koalíciójával, de ugyanilyen erővel az is elképzelhető, hogy baloldali-liberális vezetése lesz az országnak. Minden attól függ, hogy kivel köt koalíciót a Néppárt: a 22 százalékos szocialistákkal, a 16 százalékos Szabadságpárttal vagy a 14 százalékos Zöldekkel? Ezt ugyanis Kurzék nem kötötték előre a néppárti választók orrára.
