Állítólag ezer pszichológus tiltakozott a véleménye ellen, bár kiderült, hogy a tiltakozókat senki nem ellenőrzi, így aztán bárki, a tiltakozásával párhuzamosan, még pszichológussá is minősítheti magát.

Az eset valószínűleg az olvasók előtt is ismert. A Labrisz egyesület – melynek fő profilja a homoszexuálisok jogainak védelme – kiadott pár éves gyerekeknek egy „mesekönyvet”, melynek főszereplőiről, a mese végére, kiderül, hogy aberráltak. A dologból aztán – a könyv kiadóinak szándékával megegyező módon – vad politikai-ideológiai viszály keletkezett. A normális, józan gondolkodásúak dühödten elutasították, az ellenzék pedig, a szólásszabadságra hivatkozva, támogatta a könyvet. 

Bagdy Emőke megszólalásáig az igazán érintettek, a gyerekek szempontjából nem is vizsgálta senki a viszályt. Csak azt firtatták, lehet-e, a szólásszabadságra hivatkozással efféle könyvet kiadni. 

Bagdy véleménye szerint a pszichológia tudománya az efféle „érzékenyítések” ellen szól, azokat nem ajánlja. Ez ellen tiltakoztak sokan, úgyszintén a pszichológia tudománya nevében. De hát, mi is az a pszichológia mint tudomány és mit tett eddig az eltérő nemi identitások ügyében? Hogy ezt megértsük, némileg messzebbre kell mennünk az időben.

Follow the money! — az oknyomozók régi szabálya a brüsszeli Bábelben is segít eligazodni. Aki unja a sorosozást, gondolkodjon el azon, hogy vajon miért pont erre a milliárdosra figyelnek Brüsszelben, terítenek ki előtte vörös szőnyeget és mosolyognak mellette döntéshozók fényképeken.

Soros György csak egy a sok pénzügyi befektető spekuláns közül, ám ő abban különbözik a többitől, hogy néha kiáll a nyilvánosság elé és nyíltan lobbizik céljai mellett, amelyeket aztán “szövetségesei” segítségével akar elérni. A humanitárius mázzal leöntött célok mögött azonban egy valami konstans: mindegyiken ezer milliárd eurós árcédula van.

Az újkori népvándorlás eddigi csúcspontján, 2015-ben Soros azt javasolta, hogy az EU fogadjon be évi egymillió migránst, akiknek az “integrálására” két évre tizenötezer eurót kéne költeni, ami évi 7,5 milliárd euró. Ezen túl a szír menekültek helyi ellátására évi 20 milliárdot javasolt, míg a többi migrációs “frontline” ország támogatására évi tízmilliárdot kéne költeni. A terv — szerencsénkre — a visegrádi országok ellenállásán elbukott.

Soros következő nagy ötletével 2018 elején állt elő és egy Új Marshall-tervet javasolt Afrikának. Az évi harminc milliárd eurós számlát megint csak az AAA adósbesorolású EU-nak kellett volna állnia

Az idén 90 éves Soros az áprilisi uniós csúcs előtt örökjáradék-kötvények (perpetual bonds) kibocsátását javasolta Brüsszelnek, pont ezermilliárd euró értékben, amelyek után ő 0,5% kamatot, azaz évi ötmilliárd euró törlesztést javasolt. Ezzel felkarolta Guy Verhofstadt “véletlenül” pont öt nappal korábban megjelent javaslatát, igaz ő évi 2,5% kamatot javasolt, ami már évi 25 milliárd euró lenne.

A Soros György által kitűzött célok megvalósításán aztán brüsszeli “szövetségesei” dolgoznak. Az előző ciklusban 226 ilyen EP-képviselő volt, érdeklődéssel várjuk az új listát. Most Vera Jourová cseh uniós biztos az, akinek Neelie Kroes, Rui Tavares, Judith Sargentini és mások nyomdokába lépve le kéne e tervek fő kerékkötőinek számító visegrádi országok ellenállását törni. Elődeinek ez nem sikerült, most rajta a sor.

Most ő a soros. 

A “jogállamiságnak” csúfolt politikai zsarolás “egészen véletlenül” összeköti Soros két kedvenc témáját: Az uniós források felhasználását és a nyílt társadalom mainstream neoliberális társadalmi modell érvényesülését. Biztosra akarnak menni, ezért a “jogállamiság” mérését a Soros és mások által támogatott “NGO-k”-ra bízták. Nagy küzdelem előtt állunk, de nem reménytelen helyzetben. A szabadságszerető európaiak fő fegyvere a nyilvánosság, például a fennkölt célok mögül kikandikáló, ezer milliárd eurós árcédula bemutatása.

(Kép forrása: itt.)

Európa-szerte megszaporodtak mostanság az uniós költségvetéshez, az úgynevezett jogállamisághoz és az ostrom művészetéhez (v.ö.: kiéheztetés) egyaránt érteni vélő megmondóemberek. Hogy a versenyjog méltatlanul elhanyagolt területe se maradjon parlagon, egyes tagállamok vezetése, a Bizottság és az Európai Parlament egyaránt árukapcsolással próbálkozik, és úgy vezetne be újabb, lényegi változásokat az EU politikai konstrukciójában, hogy ne kelljen konszenzussal az uniós alapszerződésekhez nyúlni. A 2021-2027. közötti költségvetési forrásokhoz kapcsolt árukat migrációnak és jogállamiságnak nevezik, bár a két kifejezés a brüsszeli újbeszélben mára szinonímává vált. Már a 2020 nyarán lejátszott költségvetési és helyreállítási alapra vonatkozó tárgyalások során is megfigyelhettük, hogy a nyugat-európai mainstream média és magyarországi fordítói a kelet-közép-európai államokat, elsősorban Magyarországot igyekeztek az alku szabotőreként bemutatni, kis híján Orbán Viktor nyakába varrva a felelősséget, ha az uniós mentőcsomag nem születne meg időben. Ma sincs ez másképp, a migrációs-jogállamisági vita médialenyomatában a szerződéseket felrúgó szereplők küzdenek a szolidaritásért és az EU megmentéséért, a gonosz visegrádiak pedig ismét a haladás útjában állnak. Tiszta sor, nem igaz?

Nem, nem igaz.

Az EU összetartása érdekében felelősen cselekvők, szolidaritást vállalók, hovatovább, az európai nemzetek együttműködésében hívő és invesztált szereplők ugyanis Kelet-Közép-Európában találhatók, amint a lenti történet illusztrálja.

És nem ez az egyetlen, amit nem értek. Az utóbbi egy évben egyre gyakrabban töprengek azon, miért kellett a baloldalnak a főváros irányítása. Mi az, amit Tarlós István vezetése alatt nem kaptak meg, ami nem teljesült, amiben hiányt szenvedtek? Az obskúrus zugszínházaik busás támogatást kaptak. Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar vezetője nem tudott olyan durvát és hazugot mondani a jobboldali kormányról külföldön, hogy elessen a főváros támogatásától. A VI. és a VII. kerület liberális témaparkká változott, romkocsmák tömkelege várta azokat, akik a liberális enyészet és a nyugati dekadencia érzését kívánták átélni. Európai összehasonlításban példátlan módon gyakorlatilag korlátlan nyitvatartással rendelkeztek a szórakozóhelyek. Ha valakik a Szabadság-hídon akartak jógázni, még ennek sem volt akadálya. 

Mindehhez társult egy stílusában néha kicsit sprőd főpolgármester, aki megteremtette mindennek a biztonságos, kiszámítható hátterét úgy, hogy közben a rendezett, polgári életvitelt folytató budapestiek is otthon érezhették magukat a fővárosban. A Demszky-korszak káosza és korrupciós ügyei után rendeződtek a fővárosi közszolgáltatók pénzügyei, megszépültek a 30-40 éve rohadó közterek (kiváltképp a Moszkva tér), a 2017-es vizes világbajnokságra teljesen megújult a Margitsziget, a főváros új buszokat és villamosokat kapott, fejlődött, bővült a közösségi közlekedés hálózata és megépült összesen mintegy 35 kilométernyi kerékpárút – hogy csak néhányat említsünk a 170 sikeresen lezárt projektből. A magyar fővárost Európa legjobb úticéljának választották a Euro­pean Best Destinations szavazásán, a The Economist listáján pedig Kelet-Európa legélhetőbb városa lett Budapest. Tarlós úgy működött, mint egy jóságos és láthatatlan gondnok: jött, megoldott és távozott. És ez igaz volt a főváros jobboldali polgármestereinek többségére is. 

Egy évvel ezelőtt Karácsonyék mégis úgy jöttek be a hatalomba, mintha Budapestet egy rabiga alól kellene felszabadítani. Már akkor sem értettem, hogy mi ez az óriási elnyomás, amitől egy baloldali ember nem érzi jól magát a fővárosban, mi az, amit nem kap meg. Azóta kiderült, hogy ez az egész kamu volt. A fővárosban az elmúlt évben nem történt semmi, leszámítva azokat a kormányzati beruházásokat, amiket Karácsonyék kegyesen hagytak tovább menni. Még a beígért Budapest-alkotmányt sem sikerült összehozni, pedig ahhoz tényleg elég lett volna, ha Karácsony Gergely 44 tanácsadója leül egy fél órára, és papírra vetnek néhány sort. Aki arra számított, hogy tíz év lefojtott balliberális energiája gejzírként tör majd a felszínre és átmozgatja Budapest életét (nem tudom, hogy voltak-e ilyenek), azok most azzal szembesülnek, hogy nemhogy nagyívű tervek megvalósítása történne gőzerővel, de még a napi ügymenet menedzselésére sincs energia. 

Hiába, uralkodni fárasztó dolog. Szemmel láthatóan Karácsonyéknak nem fűlik hozzá a foga. A város koszos, visszatértek a hajléktalanok, a járvány miatt megroppant fővárosi turizmus feltámasztására nemhogy ötlet nincs, de még további adminisztratív intézkedésekkel sújtják az ágazatot. És újra előkerülnek a Demszky-korszakból ismert nyavalyák: hitelfelvétel és kiárusítás (lásd Liget). Egy év se kellett hozzá, hogy “kiderüljön”, az ország legprosperálóbb és legtöbb lehetőséggel rendelkező településének egy árva garasa sincs. És jön majd a többi: a közszolgáltatások árának emelkedése, korrupció, kilátástalan téblábolás és a vádaskodás, hogy kik miatt nem sikerül megvalósítani a liberális álmot.

Sejtjük persze, hogy Karácsonyékat valójában nem érdekli a főváros, ahogy ezt a főpolgármester és a többi ellenzéki polgármester el is ismerte. Csak dobbantóként tekintenek rá a 2022-es választáshoz. 

Már csak az a kérdés, hogy ha a fővárossal nem tudnak mit kezdeni, akkor minek nekik az egész ország? 

Na, ez volt a naiv kérdés.

(Kép forrása: itt.)

Szerencs, az elvileg billegő körzet, gyakorlatilag most (is) a fideszes jelölt felé billent. Egy másik ellenzéki politikus (momentumos) szerint azért, mert az ellenzéki jobbikos jelölt úgymond megosztó figura volt: nemrég még bőszen „rasszizált”, hogy a cigányozást-zsidózást eme szép műszóval illessük. Ehhez képest az ellenzéki politikusok mégis szorosan odaálltak mögé, még Karácsony Gergely is lement Szerencsre, hogy Budapest is a „judapestező” kandidátust támogassa. (Arról nem szól a fáma, vajon lent is Unicumot ivott-e, netán most azért már valami erősebbet?)  Híresen mérsékelt személyes vonzerejükben bizakodva az ellenzéki „nagypolitikusok” talán azt remélték, példájuk ragadós, az emberek fegyelmezetten követik majd őket.

De nem követték.

A 2018-as választáson Borsod-Abaúj-Zemplén megye 6. számú egyéni választókerülete – ahol most az időközi választásra sor került – az egyik legerősebb jobbikos körzet volt. A két és fél évvel ezelőtti országgyűlési választáson alig egy százalékpontnyi különbség volt a kormánypárti szavazatok és az ellenzéki jelöltekre leadott voksok között.

Az is segíteni látszott az ellenzéket, hogy a ciklus félidejénél került sor erre az időközi választásra – ez az időzítés hagyományosan mindig az ellenzéknek kedvez. Emlékezzünk csak vissza az előző ciklusban a tapolcai, a veszprémi és az újpesti időközi választásokra, amelyeket az ellenzék nyert meg. Ráadásul a járvány egész Európa és Magyarország gazdaságát is negatívan befolyásolja – ez a helyzet sem a kormánynak kedvez.

Továbbá, az ellenzék egy tapasztalt jelöltet indított – Biró László már 2018-ban is indult a 6. számú választókerületben a Jobbik színeiben –, a Fidesz pedig a szimpatikus, de újoncnak számító Koncz Zsófiát.

Lélektanilag is kedvező volt az ellenzék helyzete, hiszen ők egy rövid tőmondatban megfogalmazható tétet tudtak adni a választásnak: Bontsuk le a kétharmadot!

Karácsony Gergely, Kunhalmi Ágnes, Márky-Zay Péter, Jakab Péter és Biró László közösen kampányolnak a választás előtti napon. 

Mi történt ehhez képest tegnap a borsodi 6. számú egyéni választókerületben?

Leszól, és Brüsszelből senki sem szól neki vissza, vajon hogyan képzeli ezt Soros úr? És főleg milyen alapon?

Brüsszel most éppen a jogállamiságból és a demokráciából tart előadásokat néhány kiszemelt - szerinte renitens - tagországának, s miközben elszántan vizsgáztatná őket, ő maga látványosan megbukik a vizsgán.

A politológia három alapkérdése tudniillik így szól:

Ki dönt, ki cselekszik?

Ki legitimálja a cselekvőt?

Milyen identitással bír a cselekvő?

Az unióban Soros a jelek szerint az egyik erős cselekvő, noha erre jottányi legitimációja sincsen, identitása pedig – a nyitott társadalom Karl Poppertől átvett, de meglehetősen zanzásított elképzelése   - legalábbis vitatható, de semmi esetre sem Európa közkeletűen elfogadott értékein alapszik. Marad tehát a sok pénz, amellyel ezeket a politológiai hiátusokat bárki könnyedén be tudja tömni, ámbár ez nemigen válik sem a jogállamiság, sem a demokrácia dicsőségére.

1849 őszén a magyarok személyes ügyként siratták a szabadságharc leverését. A pártviszályoktól, egyéni ambícióktól, és főként a közel-külföld, vagyis Bécs lenéző elnyomásától szenvedő nemzet nagy pillanata volt az 1848 őszén kezdődő szabadságharc.

Nyugodtan lehetünk pongyolák, és mondhatjuk: össznépi vállalkozás volt. Ugyanis a Pozsonyban ülésező utolsó reformkori országgyűlés 1848. március 18-án (három nappal a Pest-Budai forradalom után) felmentette úrbéres szolgáltatásai alól a jobbágyságot, és a volt jobbágy tulajdonába adta az úrbéresként és úrbérpótló szerződés alapján birtokolt földbirtok-állományt, vagyis a jobbágytelkeket. A földbirtokosok kárpótlását az államkincstár terhére rendelték el. Ezzel még az április törvények előtt sikerült a nemzeti mozgalomnak komoly tömegbázist szerveznie.

És másfél évvel később, úgy tűnt, hogy hiábavaló volt ez a nagy erőfeszítés. A nemzeti és népi felemelkedés útja elzáródott, a közös harc rossz véget ért. A Habsburg-rezsim a tizenhárom vértanú kivégzésével azonban öngólt lőtt. Rövidlátásuk sikeresen sűrítette egy pontba a magyar tragédiát és emelte szinte bibliai magasságokba. „Őt [Damjanichot] miután Vécsey gróf is követte, a borzasztó spectaculum megszűnt, vagyis inkább csak most tűnt fel egy borzasztó, szívet repesztő látomány.  Kilenc oszlopon, kilenc tábornok, velők annyi család öröme örökre eltemetve." – írta az aradi ferences kolostor naplójába a rendház szerzetes főnöke, aki a tábornokokat utolsó útjukra kísérte.

Ez volt a 19. század magyar Golgotája.

Ne legyenek kétségeink! Az újkori népvándorlásban sokan esélyt látnak az unió további föderalizációjára; a csökkenő lélekszámú és öregedő európai társadalmak vérfrissítésére; a fogyasztás szinten tartására és persze ezek mentén a saját hatalmuk megőrzésére. Ezért támogatják a migrációt. Berlin és Brüsszel a migráció kérdését európai szinten tartja, hogy arra “európai megoldást” találhasson. Néha persze “rá kell segíteni” a problémára.

Van képük hozzá.

A Lega (Salvini), a Forza Italia (Berlusconi/Tajani) és a Fratelli d’Italia (Meloni) szövetsége a 14. csillagot megszerezve immár az olasz tartományok kétharmadában kormányoz a római koalíciós pártokkal szemben. Mégis araszolásnak kell neveznünk azt, ami szabad szemmel is előretörésnek látszik, hiszen az establishment-baloldali Demokrata Párt és az anti-establishment posztmodern Ötcsillag Mozgalom a látványos lakossági bizalomvesztés ellenére eltökéltek hatalmuk megtartása mellett, amihez minden jogi és politikai támogatást megkapnak a római, a brüsszeli, berlini, párizsi elittől. A Salvini-Meloni szövetségnek pedig marad a “Találkozunk 2023-ban!” elköszönés, előtte egy évvel pedig egy elnökválasztáson vigasztalódhatnak.

De hogy jön ide Bajnai Gordon és kormánya?

Azon nincs mit csodálkozni, hogy a "baloldal" beáll egy rasszista jobbikos képviselőjelölt mögé; elvi szerelem ez, sok nagy elme követelte anno az efféle hasznos csókváltásokat, s az engedély pecsétjét se most ütötték rá, hanem még a Spinoza-házban. A cél szentesíti a "Judapestet" – ettől olyan szép ez a széles összefogás, ettől olyan ellenállhatatlanul csiricsáré.

Mindennek persze, ahogyan az dukál, "tudományos" magyarázata van: "a kutatásokból az jön ki, az emberek már nem akarnak pártot választani, hanem kormányváltást akarnak" – imígyen szóla az egyik. A másik ennél egy fokkal azért őszintébb: "Ez a népfront nem lesz, nem is lehet hosszú életű. Győzelme, a IV. köztársaság alkotmányozása után a pártoknak vissza kell találniuk saját arcukhoz."

Ez megnyugtató.

Tudom magánügy, hogy mit, mikor írok alá, vagy nem, de ezt az ügyet nagyon fontosnak kell tartanunk és magam is arra serkentek minden normális embert, hogy írja alá ő is.

Maga a „mesekönyv” és annak kiadása, terjesztése természetesen nem más, mint provokáció. Nem valószínű, hogy nálunk túl sokan vennék meg és ebből olvasgatnának a gyerekeknek az elalvás előtti meghitt pillanatokban, hogy aztán a kis lurkók homoszexuálisokról álmodjanak. Erre nálunk azért csak a legelvetemültebbek, vagy legelmebetegebbek képesek – őket egyébként megrontásért büntetni kéne. Az üzleti siker, minden bizonnyal, nem elégséges magyarázat a könyv kiadására. A provokáció pedig kettős célt szolgál.

Előbb-utóbb minden begyűrűzik hozzánk. Márciusban külföldi diákok házibuliján szabadult el az új vírus Budapesten, majd az országban. A magyar kormány onnantól a fertőzöttségben előttünk járó Ausztria példáját követte, annak lépéseiből tanult. A magyar védekezés néhol azért annál szigorúbb volt (például az idősek bevásárlási idősávjánál), máshol megengedőbb. A válaszadók elsöprő többsége elfogadja a kormány járványvédelmi intézkedéseit, a kormánypártok támogatottsága többéves csúcson van.

Akkor miért tüntetnek mégis a járvány, vagy a védekezési intézkedések ellen? — kérdezhetjük okkal. Nálunk is felütötte a fejét egyfajta Corona-fáradtság, a jövőtől és a gazdasági helyzet alakulásától való félelem. Ez emberi. Hatékonyságra és folyamatos növekedésre optimalizált világunkban a bizonytalanság és a félelem érzése sokak számára szokatlan és elbizonytalanító.

Ki miben hisz?

19 évesen faragta az „Alvó Cupido” című szobrát, ám mivel ekkor még teljesen ismeretlen szobrász volt, nem sajátjaként adta el, hanem „antikolta”, sőt egy időre el is ásta, hogy régi római alkotásként több pénzt kapjon érte. Szerencséje volt, mert mikor a csalás kiderült, a vásárló Raffaele Riario bíboros nem haragudott meg rá, sőt, mivel tetszett neki a szobor, meghívta Rómába, elindítva ezzel szédületes művészi karrierjét. 

Régi tapasztalatom, hogy mikor művészek társaságában időzik az ember, nagyjából negyed-, vagy félóra elteltével mindenki kizárólag a pénzről kezd beszélni, legyen ez a pénz a faragni való kő ára, vagy a fellépésenkénti honorárium. Ha valaki a „művészetről” szeretne beszélgetni ne menjen hivatásos művészek közé; arról ott ritkán lesz szó. Persze, tudom én, hogy mindenkinek meg kell élni valahogyan és a pénzt – bár meg lehet vetni – muszáj erre előteremteni. Valakinek tehát fizetnie kell a művészeket. A „művészetfinanszírozás” távolságtartó fogalma a művészek finanszírozását takarja, hiszen, végső soron, ők maguk a művészet.

A hazai földgáz-szükséglet 10%-át fedező üzlet létrejötte önmagán túlmutató jelentőségű fejlemény, mely illeszkedik hazánk mozgástér-bővítő eredménysorába.

2010-ben két dolgot is kvázi-tényként hallottam iparági és külügyi szakértőktől: Aszadnak meg vannak számlálva a napjai Szíriában; és rövidesen már érkezhet is Magyarországra “az amerikai gáz” a Krk-i LNG-terminálon keresztül. A két állítás közül a szíriai elnökre vonatkozó madárjóslásnak bizonyult, hiszen Aszad azóta is él és virul.  A magukat jól értesültként pozicionáló transzatlanti bennfentesek jövendöléseit azóta is fenntartásokkal kezelem. A Krk-i terminál ehhez képest majd’ egy évtizedes késéssel, de legalább valóra válik, a magyar gázvásárlás pedig a közép-európai építkezés fontos és kézzelfogható eredményét jelenti.

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter és Kapitány István, a Shell International Petroleum alelnöke.

Minden egy provokációval kezdődött. Annak a 2015. szeptemberi napnak a reggelén egy Twitter-üzenet azt sugallta, hogy Berlin vonatokat küld a Keleti pályaudvar előtt feltorlódott migránsokért. A hírt hamar cáfolták, ám a tömeget ez nem nyugtatta meg. Elindultak gyalog álmaik földje, Németország felé.

A német politika a nagy válságoktól reméli az integráció elmélyítését, így ami nem sikerült az euró “megmentésénél”, az majd menni fog a “szír menekültek” befogadásánál, valójában az újkori népvándorlás kezelésénél — remélték. Ehhez akartak momentumot teremteni, ehhez kellettek a hatásvadász képek és az, hogy a tömeg ne messze a Balkánon torlódjon, hanem Észak- és Nyugat-Európa pályaudvarain keresztül a földrész közepére is eljusson.

"Minden szírt befogadunk!"

Összesen 14 ember került bíróság elé, akik a vád szerint támogatást nyújtottak annak a két terroristának, akik mindössze 2 perc leforgása alatt 12 személyt gyilkoltak meg a Charlie Hebdo szerkesztőségében, illetve a velük kapcsolatban álló harmadik dzsihadistának, aki az elkövetkező két napban további 5 franciával végzett.  

A 2015 januári francia terrortámadás-sorozat kitörölhetetlen nyomot hagyott nem csak Franciaországban, de egész Európában, sőt, a teljes nyugati világban. Ma már furcsa visszaemlékezni arra, mekkora felháborodást váltott ki a mainstream sajtóban, amikor a terrortámadásokat követő megemlékező felvonulás után a magyar miniszterelnök a gazdasági bevándorlás káros hatásairól beszélt, majd az év novemberében a Politiconak nyilatkozva kimondta, hogy a bevándorlás és a terrorizmus között kapcsolat van. Az akkor szentségtörésnek számító kijelentéseket ma a kontinens lakói - kimondva, kimondatlanul - tényként kezelik. Orbán Viktor kiállása előtt az európai politikában a migráció, és az azzal összefüggő kulturális és biztonságpolitikai kérdések egyszerűen tabunak számítottak, amiről nem szabadott beszélni. Mára ezekben a kérdésekben részben sikerült lerombolni a liberális véleményfolyosó falait, de legalábbis kisebb lendülettel fasisztázzák és nácizzák le az embert, ha kiejti a száján az “illegális bevándorlás” kifejezést. 

A terrortámadásokkal összefüggésben van azonban egy másik tabu is, ami megdőlni látszik. Ez azonban nem a liberális véleménydiktatúra elleni lázadásból fakad, épp ellenkezőleg: a szélsőliberális politika közvetlen következménye.

A németek sokáig tűrnek, ám egyszer megelégelik, hogy hülyének nézik őket és fellázadnak. Nem olyan látványosan, mint a franciák, lengyelek, vagy magyarok, amúgy a maguk módján.

Tudom, a magyar olvasó kétkedve hallja, ha azt mondom, az átlagos amerikai és nyugat-európai rosszabbul él, mint négy éve. No persze nem hozzánk, vagy az afrikai éhezőkhöz képest, hanem saját és szülei életszínvonalához képest.

A többség már visszacsinálná a globalizációt, az eurót, az EU keleti bővítéseit és a migránsok beengedését. Ezek társadalmi és anyagi árát ugyanis az őslakosokkal fizettetik meg, míg a multik és bankok legális, de erkölcstelen adóoptimalizációval vonják ki magukat a közteherviselés alól.

Az Elbától keletre mindig is szkeptikusak voltunk mindenfajta unióval szemben. Azok ugyanis jönnek-mennek, ám a nemzetek maradnak. Most éppen egy Európai Unió tagjai vagyunk, amelynek kaffkai berlini és brüsszeli központja előre akar menekülni és az euró megmentésével akarja Európa nemzetközi gazdasági súlyát növelni.

Hogy miért? A Brexit után és Trump elnök remélhető újraválasztása után Nagy-Britannia valószínűleg csatlakozni fog az USA-Kanada-Mexikó Kereskedelmi Megállapodáshoz, a NAFTA utódjához, amely így vitathatatlanul a három közül legerősebb világgazdasági pólus lesz. Minimum a hollandok és lengyelek élénken figyelik majd, hogy a britek jól döntöttek-e.

Bismarck emlékezetes kijelentését, melynek igazságát valószínűleg senki sem vitatja, aki csak kicsit is ismeri a történelmet, napjaink fehéroroszországi eseményei kapcsán érdemes felidézni. Amint azt a napi sajtót figyelő közönség tudhatja, a távoli vadregényes országban választások történtek és – ahogyan az már lenni szokott – az ellenzék azonnal csalást kiáltott. Nincs ebben semmi különös, honi ellenzékünk is minden választás után, amiket nem ő nyert meg, hasonló vádakkal állt elő. A fehérorosz ellenzék azonban most nem elégedett meg a verbális tiltakozással, az utcára vonult és ott fejezte/fejezi ki elégedetlenségét.

A diktátor, Lukasenko pedig – diktátoroktól szintén nem meglepő módon – erőszakkal oszlatja fel e tüntetéseket, sokakat letartóztatnak, közülük jó párat meg is vernek, a szokásoknak megfelelően. Ehhez egyébként nem is kell annyira diktátornak lenni, hisz nem oly régen a demokrácia és a szabadság európai fellegvárában, Franciaországban, Macron elnök hasonló eszközökkel küzdött az ún. „sárga mellényes” tüntetők ellen. Csak hát, mint tudjuk, óriási különbség van a demokratikus és a diktatórikus gumibot között, különösen azok számára, akinek hátán csattan.

Ami az eseményeknek különös sármot kölcsönöz, az a haladó erők messze hangzó sikolya az eseményekkel kapcsolatban. Az európai baloldal láthatóan szükségét érzi, hogy véleményt nyilvánítson, mi több, beavatkozzon az eseményekbe. Legalább olyan vitézül kívánnak beavatkozni, mint amilyen vitézül hallgattak az említett Franciaországi események kapcsán. Az – úgyszintén szokott módon – egyáltalán nem zavarja őket, hogy fogalmuk sincs, mi is történik Fehéroroszországban, milyen politikai, gazdasági előzményei vannak az ottani történéseknek; ahogyan mondani szokás: ki kicsoda és miért.

A nyári uborkaszezonban végül hozzánk is eljutott a nyugaton dúló kultúrharc. Igaz, szokás szerint csak a pop-up bicikli utakkal teletűzdelt körúton belülre, pontosabban néhány ellenzéki városháza homlokzatára. A kedélyeket most éppen a progresszió aktuális jelképének tartott szivárványos zászló borzolja, amit pár ellenzéki polgármester helyezett ki.

A jelképválasztással ellenzékünk le van maradva egy brosúrával a neokommunista kultúrharc élcsapatától, náluk ugyanis a jellemzően privilegizált fehér homoszexuális férfiak által lengetett zászló már a kirekesztés jele. Akinek van gusztusa ideje itt elmélyedhet a különböző szexuális kisebbségek közötti kirekesztések komplex világában.

Az egész elsikkadt volna, ha a magukat hazafiaknak nevező focidrukkerek és az általuk keltett hullámon egy radikális politikus le nem szedik a zászlókat. Ha nincsen a habverés, a zászlók idegen testek maradtak volna a város életében, amiről a legtöbben azt sem tudják, mit jelképeznek.

A homoszexualitás propagálása nálunk nem igazán működik, a mi népünk a szexualitást ugyanis magánügynek tekinti, ami nem az utcára, hanem az otthon négy fala közé való. Ezért is szánalmas a nyugati diplomaták és multi cégek erőlködése, akiknek “munkaköri kötelességből” kötelező szolidaritani a Pride-on, és jó érzés tudni, hogy a magyar diplomácia külföldön kimarad ebből a polkorrekt őrületből.

Nemrég „leleplező”, „mítoszromboló” cikk jelent meg a sajtóban arról, hogy a Trianon-emlékmű miért lenne úgymond történelemhamisító. Vegyük végig fontosabb állításait!

1. Azt a hamis képzetet kelti, hogy „a magyar etnikum lett volna domináns a Kárpát-medence minden szegletében a történelem folyamán”. Valóban, ezt keltené vagy szándékos csúsztatásról van szó? A magyar etnikum ugyan nem minden szegletben, de tényleg domináns volt a Kárpát-medencében több száz évig.

2. „A törzskönyvbizottság elkezdte patinás, régi, jól ismert és teljesen egyedi településnevek megváltoztatását, azaz magyarosítását is”. Az rendben van, hogy régi és jól ismert (mármint a helybeliek számára jól ismert), de hogy patinás és egyedi? Mondjuk Lopadea Veche tényleg egyedi volt? „Régi Lapád”, a magyarul Oláhlapád néven ismert település a török-tatár tömeggyilkosságok után létesült, és neve nem egyedi volt, hanem egy magyar településnév románra fordítása.

A Károlyi-féle ámokfutás, utána a vörös terror, végül pedig a fehér különítmények tevékenysége keserű bosszúvágyat és félelmet hagyott maga után. Az idegen megszállók rémuralma elől már megindult az új, abszurd határokon túlra szakadtak menekült-áradata. Igen, rémuralom volt ez a javából: százezernyi magyar nőt erőszakoltak meg, ezreket sújtottak nyilvános botbüntetéssel, sokakat meggyilkoltak, és a szisztematikus rablás szinte az egész országot kifosztotta. A román megszállók egész gyárakat szállítottak el, hogy azután a leszerelt és elzabrált gépsorok ott rozsdásodjanak szét a Kárpátok déli lejtőin.

Ebben a helyzetben Magyarország, amely átélte azt, hogy mit jelent a kommunizmus tapasztalata, felkelt a földről, hogy segítséget nyújtson a régi barátnak, az életéért küzdő Lengyelországnak. A lengyelek ugyanis hadba szálltak ősi területeikért Szovjet-Oroszországgal – csak éppen elfelejtkeztek arról, hogy az ukrán parasztok többsége inkább húzott az önmagát „népinek” hazudó keleti szláv hatalomhoz, a bolsevik Moszkvához, mint a lengyel „urakhoz”. Már csak azért is, mert előtte Lwów (Lviv / Lemberg / Ilyvó) városáért véres harc folyt lengyelek és ukránok között, amely az előbbiek javára dőlt el. A meghasonlott ukránok egy része úgy látta, hogy mégis jobb a lengyellel tartani, mint a kommunista Oroszországba beolvadni. A zavaros helyzetben a lengyel politikai elit is megosztottá vált, ráadásul az első világháború nagy győztesei, a nyugati hatalmak nem kedvelték az önálló lengyel döntéseket.

"Segítsetek, testvérek!" - Lengyel háborús plakát.

Mint mindenben, a kettős mérce nyugaton a tüntetéseknél is érvényesül. Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek. A BLM-tüntetéseknél nem mérik a távolságot, nem kérik számon a maszkviselést. Ott még a fizikai erőszakot is elnézi a mainstream média.

Bezzeg, amikor a társadalom fő teherviselő rétegének számító középosztálybeliek mennek az utcára, már jó előre megkapják, hogy “összeesküvés-elmélet hívők”, “szélsőségesek”, vagy egyszerűen csak “önzők”. A német szocdem párt elnökasszonya egyenesen “covidiótáknak” nevezte azokat, akik múlt héten tízezerszázra tüntettek Berlinben. A verbális erőszak onnan is táplálkozhatott, hogy a hivatalosan 22 000 tüntető létszáma és képe messze felülmúlta az összes addigi és aznapi baloldali és “progresszív” tüntetés létszámát és hírértékét.

Másként gondolkodók.

Az iromány, mely hosszú, lapos és rettentően unalmas nem más, mint – elnézést a vulgáris kifejezésért, de nem tudok másképpen fogalmazni – értelmiségi szellemi onánia. Az első néhány tízezer karaktert arra szánják a szerzők, hogy benevezzenek a haladó értelmiség által 1998-ban, az első Fidesz kormány ideje alatt meghirdetett, „Ki tud illően kétségbeejtőbb jelzőt találni a magyar államberendezkedésre” című versenybe. Ez igen unalmas elfoglaltság, lévén a verseny szabályai, bár igen egyszerűek, nem adnak tág teret a fantáziának.

Az első szabály, hogy az elnevezés minél lesújtóbb legyen, és ebből fakad a második, mely szerint mindenképpen szerepelnie kell benne a „diktatúra” (értelmiségi eleganciával „autokrácia”) szónak. Ezek a szabályok aztán különböző, bár egymástól alig eltérő megoldásokat eredményeztek eddig. Egy darabig úgy tűnt a „hibrid rezsim” lesz a nyerő, de most a két nagyeszű szerző előállt a „patronális autokrácia” jelzős szerkezettel, megmutatván, hogy ők sem akárkik. A későbbiekben aztán, mikor az alkotókat magával ragadja a forradalmi hév, már csak „maffiaállamnak” nevezik a honi államberendezkedést, hogy a kevésbé vájt fülű olvasó is tudja, miről van szó.

Gyurcsány Ferenc és Magyar Bálint.

Helena Dalli tevékenységéről mindeddig nem sokat hallhattunk, a múlt héten azonban a nyilvánosság előtt is elbüszkélkedett munkája első gyümölcsével: az egyenlőségért felelős biztos megtagadta hat lengyel település testvérváros-programbeli finanszírozását, mert azok elutasítják az LMBTI-ideológiát és támogatják a hagyományos családmodellt:

Helena Dalli politikai karrierje természetesen nem az Európai Bizottságban kezdődött. Dalli a máltai Munkáspárt oszlopos tagja, 2013-tól 2019 nyaráig miniszteri tisztséget töltött be Joseph Muscat szocialista kormányában. Abban a kormányban, amelyik nem csak nyakig benne volt a „panamázásban”, de amelynek tagjaihoz vér is tapad.

A forint nehéz születése előrevetíti az euró sorsának beteljesülését, a fedezet nélküli pénznyomtatást. A nyugat-európai magazinok és könyvesboltok tele vannak az euró összeomlásáról és az azt követő — például aranyalapú — pénzügyi rendszer lehetséges módjairól szóló írásokkal.

Abban minden szerző egyetért, hogy a fiat-pénzrendszer elérte teljesítőképessége határát. Ebben a pénzt papírra nyomtatják és annak az aranyérmével — vagy válság idején a kockacukorral, cigarettával vagy nejlon-harisnyával — ellentétben semmilyen saját értéke nincsen. A papírpénz fedezete az a hit, hogy a mögötte álló nemzetgazdaság annyi árut és szolgáltatást ad érte, amennyit a piac reálisnak tart. Eddig a történelem minden fiat-pénzrendszere összeomlott. A kérdés csupán az, hogy mikor?

Szeretem, nem szeretem (én szeretem) a focit, de akárhogy is, Bölöni mindenképpen a sikeres européer magyar egyik jelenkori megtestesülése. Öt nyelven beszél, „műveltségével, intellektusával a futballvilágban nem mindennapi jelenségnek számít.”

Alapszakmáját tekintve – családi hagyományai okán – egyébként ő is fogorvos, életének egyik fordulópontján mégis az edzői karriert választotta. Szerencsére, mondhatjuk immár bátran, hiszen jó fogorvos egész biztosan több akad, mint kiváló futballedző.

Mindezt mégse hoztam volna szóba, ha a lapban csupán Bölöni sportkarrierjét ecsetelik. Ennél azonban jóval több van benne. Hogyan lehet, s hogyan kell sikeres magyarként létezni a 21. században? – ez a kérdés lüktet a sorokban, amelyekből aztán az erre adott vonzó válasz is kiolvasható.  

„A civilizált Nyugatnak halvány gőze sincs, hogy kik vagyunk mi.”, mondja egy sikeres magyar, akinek szakmai érdemeit Európa szerte elismerik. Tehát nem egy kudarcos ember savanyú véleménye ez, hanem egy nyugatias mércével mérve is Valakié. Ráadásul egy erdélyi, sőt székely magyar emberé, akinek román állampolgárként mind Romániával, mind az anyaországgal megvoltak a maga kényszerű játszmái.

Idézzük fel a Tó-retró blog segítségével az üdülő történetét!

„A II. Világháború után a Rákosi féle pártvezetés is szemet vetett a jól felszerelt, viszonylag épen maradt üdülőre. Így azután 1951-ben a már birtokolt főépülethez közel eső villák közül 50-et kisajátítottak, a környező földterületekkel együtt. Az egykori tulajdonosok pedig kisebb-nagyobb telkeket kaptak a szomszédos Szemesen kárpótlásként. A kor viszonyait jól mutatja, hogy a visszaemlékezések szerint a villák egykori tulajdonosai még a 60-as évek elején is kaptak villany és gázszámlákat, holott akkor már 10 éve a párt és a mindenkori minisztertanács használta az ingatlanokat. (…)

A magas kerítésekkel körülvett, külvilágtól teljesen elzárt üdülőhöz saját vitorlás is tartozott, amelyet bejelentkezés alapján vehettek igénybe a legegyenlőbb elvtársak. Az komplexum része volt mindezeken felül egy saját bölcsőde, óvoda és tiniközpont is, ahol a miniszterek csemetéire vigyáztak mindaddig, amíg a szülők pihentek.”

De nem ez volt az egyetlen partszakasz, amit kisajátítottak. Volt nagyobb is, hiszen az igazán menő komcsik Aligára mentek üdülni. Itt sétálgatott a mai MSZP-s, DK-s és Momentumos pártvezetők szüleinek, nagyszüleinek jórésze. Azt a területet is jogos tulajdonosaiktól zabrálták el. És akkor még nem beszéltünk a tíz évvel ezelőtti sukorói telekcseréről, ahol Gyurcsányék egy 70 hektáros velencei-tavi állami telket próbáltak átjátszani egy izraeli befektetőnek, hogy ott kaszinóvárost építsen.

A film pörög, nevettet, de ami a leglényegesebb, kiváló konzervatív lecke a 2020-ra végképp elhülyült nyugati elitnek. Igen, olyan időket élünk, amikor egy Guy Ritchietől kapja meg a jobboldali ember a napi betevőt.

Az Index kapcsán sokadszorra adják elő itthon és a nemzetközi balliberális “civil-“ és médiavilágban a hattyú halálát. Pedig a képlet egyszerű: a XX. századi hírportál oligarcha tulajdonosai dobták őket üzleti modellje kifutott, a szerkesztőség nem fogadott el kormányzati hirdetéseket, és a XXI. századba átvezető új modellre is nemet mondtak. A kormánypártisággal aligha vádolható tulajdonosnak az átszervezési terv kiszivárogtatása és elutasítása után nem maradt más választása, mint kirúgni a főszerkesztőt, akit a szerkesztőség zöme követett.

A lengyel kormány ki akar lépni az Isztambuli Egyezményből. A hír mögött egy folyamat látszik, amely a nemzetközi jogot visszaterelné eredeti medrébe. Az ugyanis az államok közötti viszonyokat szabályozza, ám az utóbbi időben soft politics eszközzé silányult és a globalista NGO-k homokozójává vált.

Amikor 1917-ben a mérsékelten szocialista Kerenszkij oktondi módon a háború folytatása mellett döntött, Lenin rögtön észrevette a kínálkozó dupla lehetőséget. Béke-propagandát indított erőteljesen, miközben hajszálpontosan tudta, hogy a folytatás minden egyes pillanata a bolsevikok kezére játszik. A főleg parasztkatonákból álló elcsigázott orosz seregek pokolba kívánták már a háborút, ő pedig jó érzékkel kiadta azokat a jelszavakat – " Béke, földosztás, szovjetek" – amelyekkel mindkét lehetőséget kiaknázhatta. Utóbbiról a muzsikok ugyan nemigen tudták, mi fán terem, de az első kettő telibe talált. Hamarosan jött is '17 októbere: a jövőt ily módon a Kerenszkij és Lenin közötti tálentum-különbség billentette el, mint tudjuk, az utóbbi javára.

Mutatis mutandis, Index-ügyben itt és most szintén két dongó zümmög a levegőben.
Az egyik az ellenzéki pártok közötti csípési sorrend mielőbbi eldöntése, aminek eminens mozzanata, ki milyen felületet birtokol az internetes médiában. Ha az Index eddig inkább a Momentumhoz húzott,  innentől – tessék jól figyelni – a DK-hoz húz majd. Persze a közös gyűlöletplatform meglesz, hogyne lenne, ez lévén ma a liberális minimum, ám léteznek emellett pluszpontok is. Ki gyűlöli a legsárgábban Orbánt, ki mondja rá a legszaftosabbakat, ki lenne erre a  g....-re a legveszélyesebb? Stb.
Szóval szép és nemes küzdelmek egész sora van még hátra addig, amíg el nem dől, ki is az első lúd az ellenzéki brancsban. (Az MSZP régóta a hátsó sorokban gágog már, miközben hatvan pluszos törzsközönsége szíve szerint inkább a hasonszőrű DK-hoz idomulna a juventokrata, ámde mérsékelt politikai okosságú Momentum helyett.)

Németországnak megmarad a házi piacának számító EU, így az USA-val és Kínával továbbra is egy súlycsoportban játszhat. A franciák megkapták az “uniós pénzügyminiszter” előszobájának számító transzferuniót. Az olaszok újabb ingyen pénzt kapnak, míg a fukar ötök nagyobb visszatérítésre számíthatnak. Az eurozónán kívüli országok kevesebb pénzt égetnek délen, és ami nekünk, magyaroknak a legfontosabb, időt nyerünk, ami alatt országunk tovább erősödik.

Sikerült!

Európai értékek – 

Bármi, ami a nagy nyugati országok vélt vagy valós érdekét szolgálja. Illetve: német autógyárak.

Uniós támogatás – 

Magyarul: üveggyöngyök, amit az unió keleti végein élő barbár hordák elé kell szórni, cserébe a belső piacuk lerablásáért.

Szolidaritás – 

"Vigyétek el tőlünk a migránsokat!"

Jogállamiság –

Bármi, amire Nyugaton azt mondják, hogy az.

Azt nevezzük EU-csúcsnak, amikor 27 kormány egyeztet és végül a németek fizetnek. Merkel kancellár európai ámokfutását vízióját a német-francia javaslatként beterjesztett euró-kötvény mentőcsomag koronázná meg.

Az EKB kötvényvásárlási programjaival a déliek még így-úgy kihúzzák az idei évet, így januártól jöhet a Next Generation EU és az új hétéves költségvetés. Már ha záros időn belül elfogadják azokat. Jönne az adósságunióvá váló EU, amelyet a mostani eredendő bűn közös hitelfelvétel tart majd össze. Szerencsére ez a befizetők körében eléggé népszerűtlen javaslat.

A kérdés, hogy ki állja a számlát? Az Európai Központi Bank már szinte az összes puskaporát ellőtte, és az eddigi stabilitási horgonynak számító Németország most adta fel a fegyelmezett költségvetés (Fekete Nulla) politikáját. Mivel a déliek aligha fogják adósságukat visszafizetni, legalábbis nem az euró mai értékén, mást kell keresni. Maradnak az északiak és a hamarosan nettó befizetővé váló visegrádiak. Többségük nem is tagja az eurózónának, így jön képbe az EU mint hitelfelvevő, az eurozónán túlnyúló euró-kötvény.

A britek pont az ilyen adósságunió és föderalizáció elől menekültek el. Egyelőre a bizonytalanba, Trump elnök novemberi újraválasztása esetén pedig egy angolszász integrációba. Felkészül Hollandia.

Ha például én ósdi természetemnél fogva gyakorlatilag állva pisilek, attól szülni még elvileg jogom van, már ha ragaszkodom hozzá. A többi már az orvostudomány dolga.

S hogy e szabadságvívmányokra mindenki nyitott legyen, páros napokon gyermekünkre adjunk lányka ruhát, a páratlanokon meg fiúsat, hadd dönthesse el a kölyök, melyiket fixálná a kettő közül. Ötvözheti is persze a kettőt, egyszer így, egyszer úgy, elől vőlegény, hátul mennyasszony, ahogyan ezt vidékiesen mondják, szóval ez a harmadik is egy kézenfekvő opció.

Mindez arról jut eszembe, hogy miközben önfeledten tapsolnék a humán lehetőségek eme maholnap kötelező, végtelenül vonzó, új tárházának, jön Kádár Barnabás (Barnabásia?) a Momentumtól,  és megnyirbálná avíttas emberi jogaimat.

Egyelőre még nem jogilag nyirbálná meg, csupáncsak ifjonti észjárásának sárgászöld lendületével arra venne rá, hogy mielőtt még ilyesmire sor kerülne, jobb volna, ha önszántamból immár nem szavaznék többet.

A napokban sok szó esik a jogállamiságról. A józanul gondolkodó európaiak döbbenve hallgatják azon brüsszeliták szájából ezt a kifejezést, akik hosszú évekig szemet hunytak az uniós szerződések, pl. a Maastrichtiben rögzített szigorú költségvetési szabályok, déli országok általi megsértése fölött. Most éppen a járványra hivatkozva helyezték hatályon kívül a felelős költségvetés szabályait.

Amikor Jean-Claude Juncker korábbi bizottsági elnököt arról kérdezték, hogy a bizottság miért nem indít túlzott deficit-eljárást Franciaország ellen, csak széttárta kezeit, és azt válaszolta, hogy “Franciaország kérem, az Franciaország!” 2010-ben a polgári magyar kormány nem számíthatott ekkora nagylelkűségre.

Az uniós jogfelfogás másik gyöngyszeme a Joszif Visszarionovics nyomdokait (Nem az számít, hogy hányan szavaznak, hanem hogy ki számolja a voksokat!) követő eljárás, ahogy a Sargentini-jelentés szavazásánál a voksokat számolták. Sztálin legjobb tanítványai ugyanis úgy végül csak kihozták a kétharmadot.

Az üléspont határozza meg az álláspontot. A németek jóléte felerészben az exporttól függ, aminek aránya a csökkenő kereslet, alacsony olajár és a Kínával körvonalazódó kereskedelmi háború miatt aligha tartható fenn. Nem csoda, ha Berlin a német Európa az EU mint házi piac egyben tartásában érdekelt. Ehhez asszisztálnak a brüsszeli eurokraták, a multicégek, no meg a spekulánsok, akik az egységes és nagy piacokat szeretik.

A britek sosem szerették, ha a kontinens hatalmai dominálják őket. Napóleon, Hitler és Sztálin hadait angolszász összefogással tartották távol a szigettől. Most is valami hasonlóra készülnek, bár ennek formája és sikere még kétséges. A Brexit azonban nyitott egy európai alternatívát és megmutatta, hogy az “ever closer union” nincsen kőbe vésve.

Szeretjük elfelejteni, de a Balkán – mint évszázadok óta mindig – ma is egy puskaporos hordó, ahol népek, népcsoportok, vallások nyelvek csapnak össze, hol „békésen”, tehát csak a szavak szintjén, hol pedig erőszakkal, sőt fegyverrel.

A legutóbbi szerbiai eseményekkel kapcsolatban erős déjà vu érzés vehet erőt a külső megfigyelőn. Láttunk már ilyet. Láttuk már, hogy az utcai megmozdulások felölelik a politikai paletta teljes skáláját, összefog a szélsőjobb és a szélsőbal; kibékíthetetlen ideológiai ellenfelek verik szoros egyetértésben a rendőröket és mindannyian a hatalom, a kormány távozását követelik, anélkül hogy bármi támpontot adnának a hogyan tovább kérdésére. A járványügyi korlátozások bevezetése, minden bizonnyal, ürügy csupán.

Az is jól látható, hogy a felforgatás azokban az országokban talál követőkre, melyek – születésüktől fogva – instabilak. Azokban, melyeknek határai, nemzeti összetétele vitatott, történelme – és itt most az állam történetére gondolok – rövid és különböző nagyhatalmi tárgyalások révén jöttek létre. Ezek az országok a nemzetté válás kínjaival néznek szembe ez pedig igencsak hosszú, a történelmi tapasztalatok alapján több százéves feladat. A rendezetlen problémák, a hamu alatt parázsként izzó etnikai, vallási, nyelvi feszültségek megágyaznak a külső beavatkozás sikerének. Lehet a zavarosban halászni. A kétes helyzet lehetővé teszi a beavatkozásokat olyan külső erők részéről, melyeknek egyébként semmi köze az adott országhoz, viszont nagy élvezettel rabolnák ki, miközben még abszurd társadalmi kísérleteik terepévé is tennék.

Erőszakos kormányellenes tüntetés a szerb fővárosban.

“Németország jól tette, hogy 2015-ben barátságos arcát mutatta” — nyugtatja Merkel kancellár a németek lelkiismeretét és ugyanazzal a lélegzettel azt is hozzáteszi, hogy “2015 nem ismétlődhet meg!”. Ez a két mondat jellemzi a német migrációs politika hivatalos részét. A nem hivatalos részt a tanulmányokból ismerhetjük meg.

Német probléma.

Az ENSZ becslése szerint 2050-re Európa lakossága legalább 26 millióval csökken és 714 milliós lesz. Az őslakosok egyre kevesebb gyermeket vállalnak és Kelet-Közép-Európából sem érkezik már elég vendégmunkás. Sőt, az utóbbi években már többen költöznek vissza, mint ahányan útra keltek.

A tanulmányok ezért az unión kívüli bevándorlásban látnak megoldást nemcsak a német, hanem a többi uniós ország demográfiai problémájára. Évi félmillió migránst kéne beengedni, akkor nem csökkenne a lélekszám. Igaz, az már egy teljesen más “Európa” lenne.

Az Egyesült Államokban már több mint 300 nagyvállalat csatlakozott a Facebook bojkottjához, amivel arra akarják rávenni Zuckerberget, hogy minden eddiginél szigorúbb cenzúrát vezessen be a közösségi médiában. Többek között az Adidas, a Puma, a Coca-Cola, a Ford, a Honda amerikai divíziója, a Starbucks, a The North Face, az Unilever, a Clorox és az amerikai telekommunikációs óriás, a Verizon is leállította a Facebookon futó hirdetéseit, arra hivatkozva, hogy a közösségi médiaóriás nem lép fel kellő elszántsággal a gyűlöletbeszéd és az álhírek ellen. Az NCAAP (National Association for the Advancement of Colored People /Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért) jogvédő civil szervezet által szervezett koalíció a múlt héten indította útnak a #StopHateforProfit kampányt, amelynek célja, hogy a Facebookból egy igazi liberális safe-space legyen, ahol a valóság totális kizárásával csak és kizárólag szélsőbaloldali tartalmak kapnak helyet.

Az évek óta tartó folyamat, amely a közösségi médiát az elnyomás tartóoszlopává formálja, valójában messze túlmutat azon, hogy milyen bejegyzéseket és hirdetéseket látunk a Facebookon. Globális szinten a szemünk előtt zajlik a képviseleti demokrácia leváltása egy olyan rendszerre, amelyben a nagy cégek a polgárok, nekik van polgárjoguk, ők írják a szabályokat. Ebben a szép új világban már nincs szükség államra, hiszen a szabályszegők megbüntetéséhez nem kell többé hatósági beavatkozás: a rendfenntartás új eszközei a megbélyegzés és a bojkott – és ha ezekkel nem tudnak célt érni, akkor jöhet a fosztogatás, gyújtogatás, fizikai agresszió.  

A nagyvállalatok és civil jogvédők zsaroló-koalíciója nagy valószínűséggel célt fog érni, hiszen a Facebook a hirdetési pénzekből él:

Zuckerberg üzletpolitikája arra épül, hogy rengeteg pénzt szed össze a – jobb- és baloldali – politikai hirdetésekből. A pártok és a politikusok vagy hajlandóak óriási összegeket elkölteni a Facebookon, vagy a választók egy jelentős részéhez egyszerűen nem jutnak el. (A licit-rendszer miatt ráadásul kampányidőszakban megugranak a hirdetési költségek, sokkal drágábbá válik az elérésvásárlás.) A Facebookot globálisan eddig csak az érdekelte, hogy minél több pénzt szedjen be, nem igazán válogatott a hirdetők között.

Most ez a globális profitorientáltság áll támadás alatt, ezt akarják átalakítani.

Ha a Facebook beadja a derekát, és teret enged a totális ideológiai irányításnak, az olyan helyzetet fog teremteni az online térben, mintha a televízióban csak egyetlen csatorna működhetne: a liberálisoké. Persze ehhez Kínának is lesz egy-két szava. A globális játékossá előlépett kommunista ország alig várja, hogy a véleménydiktatúra miatt a Facebookban és társaiban csalódó embereknek virtuális teret biztosítson új, feltörekvő szolgáltatásokon keresztül.

Amúgy fogadjunk, hogy te is azt hitted, hogy a karantén időszak nagy sztárja, a Zoom alkalmazás egy amerikai fejlesztés. A cég valóban az Egyesült Államokban van bejegyezve, de a 700 fős kutató és fejlesztő csapat Kínában dolgozik, a cég tulajdonosa pedig egy kínai úriember, bizonyos Eric Yuan. Jó reggelt.

A járvány első hulláma elmúlt, és vele kimúlt egy igazságosabb világ reménye is. Az amerikai birodalom ellenőrzése fölötti harcban elnökválasztási kampányban a Wall Street, Hollywood és a Szilícium-völgy milliárdosai most éppen a feketéket ámítják azzal, hogy bábjuk a demokrata jelölt majd elhozza az igazságos társadalmat.

Pedig a szegények problémáira a tartós megoldást a jobboldal kínálja, a járvány előtt Magyarországon és az USA-ban is szárnyalt a gazdaság, soha nem látott szintre csökkent a munkanélküliség, soha ennyi fekete, spanyolajkú, vagy cigány nem dolgozott, mint idén év elején. Erről kell most a figyelmet elterelni.

Biden megválasztásával Berlinben és Brüsszelben fellélegeznének, azt remélve, hogy a dolgok visszatértek “rendes” kerékvágásukba, és Trump csak egy baleset volt.

A német uniós elnökség pont azt a politikát szeretné Európában keresztül boxolni, amire a britek és az amerikaiak 2016-ban már nemet mondtak. Csak sajnos kevesen emlékeznek már erre, hiszen az aktuális válság fontosabb, mint a tapasztalat.

Meddig bírja?

Olvasom, hogy már a klasszikus zene sem PC, mert túlságosan fehér. Meg kell támadni a komolyzene „fehérségét”, mert „eredendően rasszista”, „kirekesztően fehérségpárti”, itt az ideje, hogy „meghaljon”. És nemcsak a zeneszerzők közt túl sok a fehér, hanem a zenekarokban is.

Rendben, de miért állnánk meg itt?

Hiszen rasszista a Biblia is.

Mi az, hogy a háromkirályok közt csak egy a szerecsen?! Az új ballib kőtáblák szerint köztük legalább másfél négusnak kellene lennie, Boldizsár így, egy szál magában, mi más, ha nem a fehér elnyomás árulkodó jele? És miért ne szülhetett volna Mária sötétbőrű Jézuskát? És egyáltalán miért fehér az a Mária?! Hát, nyilván mert a kaporszakállú maga is elég rasszista. Szóval a szűznemzés kiszemeltje miért is nem egy fekete hölgy? Nem volt a környéken alkalmas színesebb?

De menjünk tovább.

Shakespeare? Na, ő aztán kiváltképp megéri a pénzét.

A hazai ellenzék le van maradva egy brossúrával. Persze ez kényszerű is, hiszen a “fekete életekért” való aggódás és a neokommunista kulturális forradalom nálunk — szerencsénkre — érdeklődés hiányában elmarad, vagy csak importált tüntetőket tud lázba hozni. Marad a tavalyi klíma hiszti és az autóellenesség.

A járvány alatt Londontól Brüsszelen át Berlinig és Bécsig a balliberális városvezetők tovább nehezítettek az ingázók, teherszállítók és gyerekes családok életén, amikor az ideiglenesnek mondott forgalomkorlátozást a járvány után is megtartották. Erre a hullámra ugrott fel a budapesti városháza is.

A számok pedig azt mutatják, hogy a korlátozások alatt az emberi légzés szempontjából fontos földközeli rétegben nem mindenhol csökkent egyértelműen az NO2-koncentráció. A komoly tudósok legalábbis még várnak az egyértelmű csökkenés bejelentésével és ünneplésével.

A járvány alatt végzett egyes kutatások pont az autóhasználat reneszánszáról tudósítanak. A fertőzés szempontjából rizikós tömegközlekedés helyett sokan (ismét) saját autójukkal járnának dolgozni. A repülés és hajókázás ugyanúgy vesztett népszerűségéből, mint a külföldre utazás, ezért az európaiak többsége belföldi nyaralást tervez. Naná, hogy autóval.

Tiltás helyett vonzó alternatíva.

A Kínai Kommunista Párt pekingi székhelyű médiakonglomerátuma, a China Global Television Network (CGTN) 2019 óta „regisztrált külföldi ügynökként” működik az Egyesült Államokban. A CGTN angol nyelvű honlapját böngészve az első felületes benyomásunk az, hogy egy nyugati, szabad és független hírportálon járunk, ahol a környezetvédelemtől kezdve az utazási tippeken át a nemzetközi politikai hírekig a legkülönbözőbb témákban fogyaszthatunk tartalmakat. Néhány cikk elolvasása után azonban kirajzolódik az állandó vezérfonal – Hszi Csin-ping jó, a Trump-adminisztráció pedig rossz –, és világossá válik, hogy a kínai kommunista propagandagépezet egyik kifinomult eszközével van dolgunk, ami mindent megtesz annak érdekében, hogy ne annak tűnjön, ami valójában.

A konzervatív The National Pulse munkáját dicséri a felfedezés, hogy a CGTN  számos ex-CNN-es riportert leigazolt az utóbbi időben, akik most ugyanolyan lelkesedéssel szajkózzák a kommunista állam propagandáját, mint ahogy korábban a liberális mantrát vitték. Tegyük hozzá, a kettőt egyre nehezebb egymástól megkülönböztetni. A folytonosságot korábbi munkahelyükkel Donald Trump kérlelhetetlen kritizálása teremti meg, új elemként pedig megjelenik Kína és a Kínai Kommunista Párt iránti látványos elfogultság.

A funkció nyilvánvaló.

Takarni kell a lényeget.

A gyarmatosítás miatti kései bosszú ezen fedősztorik közé tartozik. Kábé olyan ez, mintha az egyébként számos ok miatt kritizálható múlt századi magyar politikusok nyakába varrnánk a mohácsi vészt.

Nem.

Kolumbusz nem felelős az elmúlt ötszázvalahány évért, Tomori se Trianonért.

Lássunk már át a szitán.

Az elkötelezettekkel van a legkisebb gond. Ezeket az úgynevezett törzs-szavazókat csupán karban kell tartani, s jókor észlelni, ha velük netán valami baj van, nehogy egyszercsak a bizonytalanok felé kezdjenek szivárogni.

A csalódottak maguk is két részre oszlanak. A fogukat csikorgató, de jobb híján még mindig maradókra, akik a törzs-szavazókból kerülnek ki, valamint olyan elpártolókra, akik szituatíve csalódtak abban a pártban, amelyre ilyen-olyan várakozásból, de nem elkötelezettként voksoltak. A "még maradók" jól időzített s fokozott karbantartást, az "elpártolók" új csábítási technikákat igényelnek. Egyik se könnyű, de kötelező feladat, mert a pártok felől nézve mind a két típusú csalódása veszélyes folyamat.

A veszély az, hogy a fogcsikorgató törzs-szavazók hamar bizonytalanokká válhatnak, a szituatíve csalódottakat pedig egy másik párt csábíthatja el.

A bizonytalanok a fentieken kívül magukban foglalják az új szavazó-generációk ama részét is, amely határozott pártpreferenciák nélkül lép a porondra. A fiatalokért folytatott harc fontos kihívás: ne legyenek inaktívak, ki képes belőlük törzs-szavazókat, de legalábbis szituatív szimpatizánsokat csinálni? Ez még egy olyan elöregedő politikai piacon is jelentős kihívás, mint amilyen a magyar.

Mindenhonnan áradnak a kétségbeejtő képek, melyeken a megvadult csőcselék rabol és gyújtogat. Az erőszak aztán erőszakot szül, és ki tudja, mikkel kell még szembenéznünk, mire csillapodnak az indulatok. Függetlenül a tartalmi kérdésektől, hogy mennyiben szükséges és törvényszerű egy bűnöző halálának ürügyén városokat lángba borítani, és hogy mindez miképpen függ össze a közelgő elnökválasztással, van egy furcsa vonatkozása is ezeknek az eseményeknek, mégpedig olyan, amely egy látszólag távoli dolgot, az ízlést érintik. Erről szeretnék elmélkedni most egy kicsit.

Azt látjuk, hogy a „fehérek” térdre borulnak a négerek előtt, mi több megmossák a lábukat, mint Jézus a tanítványokét, vagy Ferenc pápa a migránsokét. Ugyancsak a keresztény tradícióból származik a térdre borulás gesztusa is. Teszik mindezt bűneik bocsánatért, anélkül, hogy valójában megneveznék ezeket a bűnöket. Gusztustalan látvány ez, hiszen szabad ember csak a Teremtője előtt borul térdre, alázkodik meg. Miután egy halott bűnöző emlékét tiszteljük letérdelve, vajon miképpen tiszteljük ezután a Teremtőt? Hogy ki kezdte, az kinyomozhatatlan, azonban az amerikai politikai elit egy része kapva kapott rajta és most már szükségesnek vélik időről időre térdre hullani.

Minneapolis polgármestere George Floyd temetésén.