A magyar külpolitika az új hidegháborúban a német külpolitikát tekinti viszonyítási pontnak – a magyar miniszterelnök ezzel a kijelentésével meglepte a hazai ellenzéket. Mások viszont eddig is tudták: Németország eddig is szoros és jó szövetségese volt Magyarországnak. A szövetség történelmi, kulturális, gazdasági és politikai szinteken, sőt, személyes családfákon is tetten érhető. Kevesen tudják, hogy a német és a magyar törvényhozás épületén is egy-egy emléktábla hirdeti a két nép örök barátságát. A ritka szimbolikus gesztus az egykori, idén 25 éves határnyitásnak köszönhető, de nemcsak egyszeri alkalomnak szól. Valójában a két ország réges-régen és ezer szállal kötődik egymáshoz.

Advent a jótékonyság ideje is egyben. Ilyenkor szeretteink mellett azokra is többet gondolunk, akiknek sorsa a mienknél rosszabb. Nem csak nekünk kell elgondolkoznunk azon, hogy miként tudunk a legjobban segíteni.

A politikai osztály egésze felhúzza az orrát, amikor a nagyvárosi megmozdulásokon a tüntetők az elmúlt negyedszázad egészét kritizálják. Mégiscsak túlzás ez, méltatlankodnak jobbról is, balról is, csináltunk mi azért jó dolgokat, mondják – és ilyenkor kizárólag saját pártjaikra gondolnak. Azt persze megértenék, ha csak a másikat gyepálnák, de ha őket is, azt már nem.

A Google mára a szabadság jelképévé vált. Küldetése a világon fellelhető összes információ rendezése, elérhetővé és használhatóvá tétele. A Google-ra ma mindenki az információszabadság zászlóshajójaként tekint. Mindannyian használjuk a Google-t. Használjuk a munkánk során, tanuláshoz, szórakozáshoz, művelődéshez. A Google segítségével e-mailezünk, képeket és videókat nézünk, útvonalat tervezünk, híreket olvasunk, informálódunk. És mindezt teljesen ingyen. Vagy mégsem? Az, hogy a Google nem csak szolgáltatja az információt, hanem gyűjti is (rólunk, a felhasználókról), teljesen mellékes kérdésnek tűnt mindeddig.

Örök dilemma közgazdászok körében, hogy mivel mérjük az anyagi jólétet. A konszenzus az, hogy a GDP vagy magyarul bruttó hazai termék az egyik legjobb mérőszám, hiszen kifejezi, hogy egy adott országban mennyi terméket és szolgáltatást állítanak elő egy évben.

A közgazdászok hajlamosak túlaggódni a GDP növekedéssel kapcsolatos kételyeket. Valóságos tömeghipnózis alakul ki, ha nem nő a GDP; itt a vég, recesszióban vagyunk, jelennek meg sorra a szalagcímek, de nem biztos, hogy ez a legfontosabb közérzetjavító vagy rontó téma.

Nem folytatja együttműködését az Együtt és a Párbeszéd Magyarországért (PM). Utóbbi érvelésében hangsúlyozza, hogy a kooperáció a választásokra szólt, egyúttal az aktív politizálástól visszavonult Bajnai már a választási szövetségkötés elején is tisztában volt ezzel – így a posztbajnaista „aktuális” Együttet nem érhette váratlanul a bejelentés.

A maga nemében szórakoztató olvasni, nézni, hallgatni az értelmiségiek megfejtéseit a jelenlegi magyar „rendszerről” – bármit jelentsen is ez. Minden különösebb önreflexió nélkül képesek a stúdiók székeibe süppedve olyan mondatokkal dobálózni, hogy Magyarországon diktatúra van, hogy épül a totalitarizmus, illetve, hogy Magyarországon már most is „fél-totalitárius” rendszer van. (Összehasonlításképpen: utóbbi minősítést a politikaelmélet egy klasszikusa az olasz fasizmusra alkalmazta.) Mindez még szórakoztatóbbá válik, ha egyesek az aluljárók Freudjaiként megfejtik a politikusok cselekvéseinek legmélyebb forrásait, és az apa pofonjaiban vélik azt megtalálni.

Novemberben, nem tehetek róla, nekem mindig politikusaink nemzetközi vaksága jut eszembe.

A valóság azonban az, hogy Gyurcsány fellépése elsősorban a saját közönségének és nem a széles nyilvánosságnak szólt. A legfőbb célja az volt, hogy életben tartsa a radikális baloldali választók hitét, reményét és cselekvőképességét a következő választásokig. Alighanem az előrehozott választások belengetése is ezt a célt szolgálja. Gyurcsány szerint ugyanis 2016 végéig ki kell kényszeríteni az előrehozott választásokat.

Becslések szerint mintegy 2000, zömében 30 év alatti európai állampolgár harcol az Iszlám Állam seregében. A terrorszervezethez csatlakozó európai fiatalok többsége nem első, és még csak nem is második generációs bevándorló. Nem csak útlevelük, származásuk szerint is európaiak. Mi vesz rá egy francia vagy egy brit fiatalt, hogy családját és barátait hátrahagyva csatlakozzon egy iszlamista terrorszervezethez és fegyvert ragadva harcoljon valamiért, amihez igazából semmi köze?

A 80-as években a Szovjetunió kivéreztetésére az USA Szaúd-Arábiával szövetkezve felpörgette az olaj kitermelését 1985-ben, aminek következtében az olaj világpiaci ára közel felére esett pár hónap leforgása alatt, és azon a szinten is ragadt néhány kilengéstől eltekintve egészen a 2000-es évek elejéig. Ezzel párhuzamosan a gazdasági-hadviselés keretében Európa 30%-kal csökkentette szovjet gázimportját.

Több nyugat-európai országban érzik úgy az emberek, hogy „megtelt a csónak”, és már nem kellene több bevándorlót beengedni. A határok átjárhatóságával a munkaerő mellett ugyanis a polgárháborús menekültek és jóléti migránsok áradata is elindult. Térségünk EU-s csatlakozása után ez a modern kori népvándorlás felgyorsult, és tömegessé vált.

Az emberek beszélő teremtmények. Beszéd révén közösségeket hoznak létre. Amikor valaki beszél, annak módjával meghatározza a közösség, és így saját létezésének minőségét is. Amikor a politikáról beszélünk, megszólalásainkkal önkéntelenül is alakítjuk közösségünk kultúráját, játékszabályait.

Közéletünk olyan lesz, amilyenné a szavainkkal tesszük. Aki cinikusan, lekicsinylően, a kívülállók fölényességével beszél, az hamarosan egy céltalan, kicsinyes világban találja magát.

Amikor elhatároztam, hogy ezt a blogot útjára indítom, voltaképp az volt a szándékom, hogy bebizonyítsam: lehet a politikáról másként is beszélni, mint ahogy azt ma sokan teszik a világhálón.

A politikai történések megértéséhez először is szét kell oszlatnunk azt az illúziót, hogy mi magunk az események folyásán kívül állunk. Épp ellenkezőleg, minden megszólalásunkkal alakítói vagyunk az eseményeknek. Másrészt nem árt emlékeztetni magunkat arra, hogy a politika a szűkösen rendelkezésre álló információk világa. Elbizakodott az, aki azt hiszi, mindenről tudomása van és mindent ért. Harmadrészt a politika folyamatos mozgás. Amikor az ember úgy érzi, most végre megragadta a történések lényegét, amikor azt hiszi, markában tartja az események fonalát, hirtelen minden tudás homokként pereg ki a kezéből.

Azok a barátaim, vitapartnereim, akiket felkértem, hogy velem együtt gondolkodjanak és közreműködjenek a blog írásában, sok mindenben nem értenek egyet. Egy valami azonban összeköti őket: a politikával szembeni alázat. Nem akarják megváltoztatni a politika természetét, nem hiszik, hogy jó tanácsnak álcázott kioktatással, a mindenható ítész szerepéből megfogalmazott verbális pörölycsapásokkal kell jó útra téríteni a közszereplőket.

Tudják, hogy a köz ügyeiről beszélni felelősség. A politika végső soron olyan lesz, amilyen módon beszélünk róla.