Olvasom, hogy 87-es éves korában elhunyt Hankiss Elemér, eredetileg strukturalista irodalomtörténész, majd – saját öndefiníciója szerint – tudatos pályamódosítást végrehajtó értékszociológus. Utóbbi minőségében a rendszerváltás után, az MTV elnökeként egy igen kiélezett közéleti időszakban frontvonalbeli média-politikai szerepet is vállalt, hogy aztán életének utolsó szakaszában a „Találjuk ki Magyarországot!” című országos (?) mozgalom ötletgazdájaként – sőt ennek egyes egyedüli megjelenítőjeként – észlelhessük Őt a különböző média-felületeken.
A politika leginkább a döntésekről és a vezetési képességről (leadership) szól. Aki dönt, hibázhat. Aki viszont csak sodródik az árral, az biztosan veszít.
Magyarország kormányának néhány, korábban vitatott döntését most az idő igazolja.
A svájci frankban eladósodott magyar jelzáloghitelesek fellélegezhetnek. Egyesek pusztán a szerencsének tudják azt be, hogy a kormány még 2014 végén rendelkezett az ilyen lakáshitelek forintosításáról, így a mostani árfolyamkilengés hatását a magyarok nem érzik olyan élesen, mint a lengyelek, vagy a horvátok.
Olvasom, hogy lemondott a gyöngyfai polgármester, mert ahogy fogalmaz, „úgy éreztem csalok, sikkasztok, okiratot hamisítok, és elkövetem a hivatali visszaélés bűntettét. Azzal követem el mindezt, hogy igazolom: a falu közmunkásai dolgoznak, holott ez nem igaz, csak herdáljuk az ország pénzét.” Helyesen tette, hogy lemondott.
Eszembe jutott erről egy közmunka közeli élményem.
Az elmúlt évtizedek megmutatták: a történelem végét hiába várjuk, az emberi természet kiszámíthatatlan.
Fukuyama korabeli tézisét és levezetését, amely a hidegháború végével a liberális demokráciák győzelmét és a történelem végét hirdette, anno talán csak falakra nem fújták fel – már csak azért sem, mert a falak akkor omlottak le. Az 1989/1990-es évek eufóriája a rendszerváltó országok minden akkor aktuális, de előtte már rejtetten is létező szociális nehézségei ellenére tankönyvekbe, kutatási programokba, publicisztikák kezdő soraiba adaptálódott. Múlt az öröm, de az Európai Unió határainak keletre csúszásával, az eurooptimizmus politikai konformizmusával, a határok nélküliség mítoszával az éppen kifulladó „történelem véget ért” szlogenű pólót forgalmazó boltok még egy mentőövet kaptak.
A Tesco üzletbezárásai mögött egyesek szerint a kormányzati intézkedések állnak. Hát, pont hogy nem.
A Tesco pénzügyi problémái nem most, és nem Magyarországon kezdődtek. A Tesco számára a 2012-es év részvényeik zuhanását, adósosztályozásuk romlását, 2013 pedig – 20 év után először – csökkenő profitot hozott, miután a cég az amerikai piac elhagyására kényszerült, ami 199 üzlet bezárását jelentette. Ráadásul a britek büntetőeljárást indítottak a Tesco ellen, miután napvilágra került egy több mint 100 milliárd forintos számviteli botrány – a cég sorozatosan, és nem kicsit túlbecsülte várható eredményeit. A matekkal gond van, az biztos.
A tiltakozások száma ugyan nem apad, a tüntetők létszáma azonban folyamatosan csökken.
Az alábbi grafikonon az önkormányzati választások óta tartott demonstrációk dinamikáját ábrázoltuk. A tüntetés résztvevőinek becsült számát összesítő grafikon alapján a tavaly októberben kezdődő tüntetés-hullám mára kifulladni látszik. Az internetadó tervezett bevezetése elleni demonstráción, amelyet Gulyás Balázs, a józsefvárosi MSZP egykori alelnöke szervezett, körülbelül 30 000 tüntető vett részt (a Reuters információ szerint 100 000), a decemberi és januári tüntetések azonban mindössze néhány ezer, néhány száz tiltakozót tudtak mozgósítani. A netadót követően csak a NAV ellen megfogalmazott korrupciós vádak, az amerikai kitiltási botrány tudott nagyobb embertömeget megmozgatni: a november 17-i tüntetésen („A közfelháborodás napja”) nagyjából 15 000 demonstráló vett részt.
A bevándorlás kérdésének újragondolása nem magyar specifikum, hanem európai feladat.
Az európai baloldal válasza kudarcba fulladt, a multikulturalizmus halott. Az európai jobboldalon belül vita folyik, amelybe nem most jelentkezett be a magyar miniszterelnök. Sajnos egyelőre csak a szélsőségeseknek van világos és veszélyesen csábító válasza.
A Fidesz egyöntetűen mért népszerűségvesztése paradox módon főleg az MSZP-t ijeszthetné meg.
Mert hová is mennek a kormányzóktól szignifikáns mértékben elpártoló szavazók? Nagyobb részük a feszülten apatikus, mindenkire legyintő kiábrándultakhoz, kisebbik részük pedig a régóta ügyesen építkező Jobbik táborába. S ha ehhez hozzá vesszük még, hogy a mentálisan és verbálisan elszánt, ám politikailag műkedvelő és lankadó nagyvárosi tüntetők többek között az MSZP-ből sem kérnek, akkor vajon honnan remélhetnek stratégiai vonzásnövekményt a szocik?
A párizsi terrortámadások élesen rávilágítottak Európa és a bevándorlók rendezetlen viszonyára. A gyász napjai után visszatérnek a hétköznapi problémák. Vajon lesznek új megoldások is?
Tavaly az ausztrál parti őrség kampánya borzolta a politikai korrektség kedélyeit, amellyel az Ázsia felől a szigetország felé hajókkal szerencsét próbáló illegális bevándorlók kedvét próbálták szegni. A plakáton rikító vörös színnel a „NO WAY! YOU WILL NOT MAKE AUSTRALIA HOME” felirat olvasható, alatta a háborgó tengeren egy lélekvesztő küzd a toronymagas hullámokkal.
A következő kihívásokra Európának válaszolnia kell, ha a jövőjét közösen képzeli el.
Még égnek a mécsesek a Charlie Hebdo szerkesztősége előtt, még a fülünkbe csengenek a terrorizmust elítélő mondatok, de Európának hamarosan válaszolnia kell néhány húsba vágó kérdésre. A francia hecclap elleni támadás és az azt követő európai méretű demonstráció egy rövid ideig elfedi ugyan a problémákat, ami miatt Európa közel egy évtizede egy helyben topog. A következő kihívásokra Európának válaszolnia kell, ha a jövőjét közösen képzeli el.
Akkor most módosítsuk a gyülekezési törvényt vagy sem?
A napokban felröppent a hír, hogy a kormánypártok a gyülekezési törvény módosítását tervezik. Habár azt nem tudjuk biztosan, hogy valóban van-e ilyen kormányzati elhatározás, a gyülekezési törvény módosítása számos okból kifolyólag indokolt lehet.
A demonstrációk szervezői ismét az „egyet előre, kettőt hátra” módszer mellett döntöttek.
A múlt pénteki demonstráció után egyre inkább úgy tűnik, a tüntetők a korábban vázolt lehetőségeik közül megmaradnak az unalomig ismételt koreográfiánál: kormányzati döntés – felháborodás és Facebook-esemény létrehozása – tüntetés – hazamenés.
Tavaly épp Izraelben voltam, amikor megöltek három zsidó fiatalt Brüsszelben, ketten közülük Tel-Avivból érkeztek. Az izraeli fiatalok keserűen legyintettek az egészre, mondván, nincs ebben semmi meglepő, hiszen Brüsszel egy kalifátus. És ha Brüsszel az, micsoda, vagy mi lesz perceken belül Párizs vagy London – esetleg Berlin? Itt nem pusztán arról van szó, hogy „megjelent a terrorizmus” – ez igaz ugyan, de már rég, és ez nem a probléma gyökere.
Figyelemmel kísérem az elmúlt időszak szegregációval kapcsolatos vitáját. Erről jutott eszembe Szingapúr.
Szingapúr háromnemzetiségű (74% kínai, 13% maláj, 9% indiai) és négy hivatalos nyelvű (mandarin, maláj, tamil, angol) ország. Valahogy úgy, mint Svájc. Bár alapterülete alig 36 százalékkal nagyobb Budapesténél, de 5,4 millióan sűrűsödnek össze erre a piciny szigetre.
A Megáll az idő c. filmben a Kakassy Ágnes alakította anya lenéz a szétlőtt, golyózáporban ázó budapesti utcára, ahonnan férje éppen disszidál, majd azt mondja a karjai alatt álló gyermekeinek: „Jó, hát, akkor itt fogunk élni.” Eltelt azóta sok-sok évtized, és bár már más miatt, de még mindig ez az általános közérzet családok milliói körében. Nincs más, itt fognak élni, le- és eltelik majd az, amit leegyszerűsítve életnek szoktak hívni a betűkkel dolgozó mindent tudók és mindenkit ismerők.
Az óév vége a leltárkészítés és az új tervek készítésének ideje is egyben. Utóbbihoz nyújtunk segítséget egy rövid kül- és belpolitikai előrejelzéssel.
Az amerikai-orosz konfliktus felgyorsította a nemzetközi tömbösödést. Januárban indul a gazdaságilag meggyengült Oroszország által vezetett Eurázsiai Unió, amely maga is egy nagyobb integráció, a Shanghaji Együttműködés része. Ennek már Kína, India és Törökország erősödő gazdaságai is részei, és terveik szerint a kétoldalú forgalmukat dollár helyett egyre inkább saját valutáikban számolnák el.
Karácsony után itt a kijózanító hideg. Hol is tart az emberi civilizáció?
Ahogy a tavaszias karácsony után a hideg átmenet nélkül megérkezett, rögtön két hajléktalan jelent meg a kapunk alatt. Talán a szigetről jöttek be, hiszen plusz tíz-tizenöt fokban ott kétségkívül kellemesebb ugyan, de ha már mínusz van, sokat számít nekik a bérházakból valamennyire mégiscsak kiszivárgó meleg. Szombat-vasárnap Budapesten jócskán mínusz volt már, s emiatt a széljárta, hideg bokrokból, nincs mese, a belváros „hőtározós” kapualjaiba kellett átcuccolniuk.
Talán 2014 lehet a fordulat éve. A régóta várt demográfiai fordulaté.
Az Európai Unió szinte minden országa demográfiai problémákkal küzd. Habár az Unió népessége még ma is gyarapszik, ez a növekedés elsősorban a bevándorlásból táplálkozik. A demográfiai problémák már középtávon is társadalmi és gazdasági válsághoz vezethetnek: a munkaképes korosztály arányának csökkenése ugyanis aláássa a gazdasági növekedés lehetőségeit.
Így karácsony környékén, előtt, után érdemes eltöprengeni azon, mi is a kereszténység valódi üzenete, hiszen annyi téveszme forog közkézen ezzel kapcsolatban.
Egyesek szerint a gyűlölet és a hatalom álcája a vallás, vagy a vallás maga a gyűlölet és a hatalom (különösen a kereszténység), mások szerint pedig az eredeti üzenet eltorzult. Az eredeti ugyanis a feltétel nélküli szeretet és elfogadás hitvallása volt. De valóban így lenne ez? Aligha lehet ezt pár bekezdésben kifejteni, így ez maximum töredék lesz.
Karácsony van, a keresztyén kultúra egyik legnagyobb ünnepe.
A kulturális – mifelénk leginkább konzum – felszín alatt az ünnepnek rendkívül gazdag jelentéstörténete van. A karácsony a latin (in)carnatio szóból ered[1], melynek jelentése: megtestesülés, testet öltés. Ez a fogalom képes egybehozni a teológiát, filozófiát, esztétikát, de még a pszichológiát is, mely tudományok ragyogó eredményt képesek felmutatni így együtt. Ebből a ragyogásból egy fénysugarat kívánok röviden felvillantani a felvetett ellentétpár alapján: idea és matéria.
Az egyiken egy vietnámi származású srác énekli a Ha én rózsa volnékot száz százalékos átéléssel, úgy, ahogy még életemben nem hallottam. Majd a zsűrizés után merészen a kamerába néz és azt mondja, hogy azért énekelte el újra, mert valaki a közösségi médiában az üzenőfalára posztolta, hogy ő ezt nem énekelheti, mert nem magyar. Szeretné megmutatni, hogy Ő igenis magyar. Megmutatta.
Komolyra fordulhat az amerikai-orosz konfliktus, ha a gazdasági szankciókat fegyverkezési verseny is követi.
Obama elnök a minap írta alá a Kongresszus 5859 számú törvényét. Ebben az Ukrajnának nyújtandó további segítség és az újabb Oroszország elleni szankciók részletezése mellett újdonságként került elő a nukleáris fegyverkezési verseny opciója. A 10. szakasz ugyanis azzal vádolja meg Oroszországot, hogy az megszegte a kis- és közepes hatótávolságú rakéták 1987-es tilalmáról szóló INF-egyezményt.
A térségben egyedül a magyar társadalom hangulata javult az elmúlt 4 évben. Méghozzá nem kicsit.
Az elmúlt években a magyarok közhangulatát és politikai kultúráját leíró főbb tabuk megdőlni látszanak. Az Európai Bizottság által készített, az európai polgárok közvéleményét elemző legfrissebb felmérések (a „Standard Eurobarometer” tavaszi, és a „Social Climate Report” novemberi jelentése) alapján a magyar közhangulat több tekintetben trendforduló küszöbén áll – sőt, talán már át is lépte azt.
Januárban újabb szereplő érkezik a baloldali ellenzék térfelére. A civil mozgalomként induló MostMi jövőjével kapcsolatban sok a kérdés, de még kevés a válasz.
Az a fajta legitimációs krízis, ami a posztőszödi időszakban a Gyurcsány-kormány osztályrésze lett, abban 2014 végén még nem részesedik a harmadik Orbán-kormány. Annak ellenére, hogy kül- és belpolitikai konfliktusai rövid távon aligha mutathatnak egy „konszolidált” állapot felé, a közvélemény-kutatásokból magától értetődő, kiolvasható alternatívája még hiányzik. Az utóbbi hetek fejleményei tükrében látványos, hogy mennyire csak két szereplő van a Jobbikon túli ellenzéki térfélen: a hagyományos politikai téren kívül a civilek, „bent” pedig az MSZP.
Ukrajna a nyugati integrációtól remélt béke és fejlődés helyett egyelőre csak az IMF-et és a megszorító költségvetési politika gyakorlatát kapta. Vajon erre vágytak a kijevi tüntetők is?
Úgy tűnik, Amerika visszatért térségünkbe, amit a(z előző) hidegháború után oly' bűnösen elhanyagolt. A körvonalazódó új hidegháború Ukrajna ürügyén pattant ki, és úgy tűnik, az USA szilárdan megvetette lábát a Dnyeper partján. Nagy érdeklődéssel figyeljük, hogy vajon szebb, vagy rútabb arcát mutatja-e?
Amerika mindenhol korrupciót lát. Különösen ott, ahol az érdekei is azt kívánják.
December 9-én, a Korrupcióellenes Világnapon elhangzott egy érdekes mondat Amerikában. Az amerikai Külügyminisztérium (Department of State) polgári biztonságért, demokráciáért és emberi jogokért felelős államtitkára, Sarah Sewall a Carnegie Alapítvány által „Új frontok a korrupció megértésében és leküzdésében” címmel rendezett program egyik előadójaként mondhatni elszólta magát. Felszólalásában ugyanis elmondta: két tucat közép- és kelet-európai országban dolgoznak olyan akcióterveken az amerikai nagykövetek, amelyekkel el tudják érni a közeljövőben, hogy korrupcióellenes reformintézkedéseket vezessenek be a szóban forgó államokban.
Baloldali összefogás és össze-nem-fogás a szombati szocialista pártértekezlet tükrében.
Nincs alternatívája az összefogásnak, dörgi-hörgi a szószékről Gyurcsány, s eközben teli tenyérrel többször is saját mellére csap, hogy testbeszédével félreérthetetlenül megmutassa, mindenekelőtt kivel is kell az MSZP-nek összefognia.
A szocialista politikusok még ma is a neoliberalizmus nyelvét beszélik. Az MSZP politikai megújulásához először is nyelvújításra lenne szükség, hiszen a nyelvhasználat a gondolkodás tükre.
Ha ezúttal tényleg a megújulás rögös útjára lépne az MSZP, először is Bill Clinton 1992-ben elhíresült, győztes kampánymondatát kellene átalakítania. „A gazdaság, te ostoba!”, üzente akkor (magának is) Clinton, nos, a szociknak ezt kellene most módosítaniuk. De nem ám az „ostobát” fafejre, hanem a „gazdaságot” társadalomra.
Az univerzális értékeket képviselő emberi jogok korunk vallásaként működnek. Megvalósulásuknak azonban annyiféle módja lehetséges, ahányfélék mi, emberek vagyunk.
December 10-ét az ENSZ 1948 óta az Emberi Jogok Világnapjának tekinti. Az emberi jogok Günter Frankenberg, a Frankfurti Egyetem alkotmányjogi professzorának megfogalmazása szerint a mai modern világ meghatározó „ikonjai”. Olyan pozitív töltetű, univerzális értékek, amelyek a korábban hasonló funkció betöltő vallási előírásokat és természetjogi gondolatokat felváltva az emberiség élő lelkiismereteként igyekeznek megfékezni az erőszakot és a brutalitást a világon. Mint láthatjuk, ez nem minden esetben jár sikerrel; de nem is ez a lényeg, hanem az a tény, hogy jelenleg ez az a nyelvezet, amelynek révén az értékek civilizációkon átívelően terjednek a világban.
A demonstrálók és a baloldali ellenzék viszonya a mindenkori politikai szereposztás függvénye. Az önálló cselekvés útjára lépve a tüntetők riválissá, a barátok ellenfelekké válhatnak.
A politikai vélemény világából a tudatosság, a szándék és az akarat vezet el a politikai cselekvésig. Az elmúlt hetekben szinte minden, a kormány kritizálására alkalmas témában szerveződött demonstráció, ahol a tüntetők hangot adtak (politikai) véleményüknek. A résztvevők száma azonban egyre fogy. Ennek oka, hogy idővel a tüntetők a politikai vélemény világát egyhelyben ácsorgásként élik meg – konkrét és elvont értelemben egyaránt. A demonstrálók összegyűlnek, hangot adnak nemtetszésüknek, majd ki-ki megy a maga dolgára.
Egyre nehezebb megmondani, miről is szólnak az elmúlt hetek tüntetései. A célokat és a következményeket talán maguk a szervezők-finanszírozók sem látják tisztán.
December 16-án újra közfelháborodás napja, 24-én szenteste. A két időpont között mindenki be tud vásárolni.
Zajlik a világ energiapiacának újraosztásáért vívott küzdelem. Részletek alább.
Szerzőtársam szerint nincsenek összeesküvés-elméletek, csak összeesküvések. Tanult kollégám blogján a minap olvashattunk is egy okfejtést, amely szerint a Magyarország elleni nyílt amerikai nyomásgyakorlás mögött az a szándék állhat, hogy a Déli Áramlat ellehetetlenítése után majd Horvátországon keresztül, az Adria LNG projekt keretében adnának el cseppfolyósított amerikai palagázt nekünk.
Amikor Gyurcsány Ferenc 2004. december 5-én elégedetten nyugtázta a népszavazás eredményét, vélhetően úgy gondolta, hogy egy briliáns húzással három legyet ütött egy csapásra.
Megtörte a Fidesz politikai lendületét, visszaadta a szocialista szavazók hitét, hogy képesek megnyerni a 2006-os választásokat, és sikerült elkerülnie, hogy a határon túli magyarok az állampolgársággal esetleg szavazati joghoz is juthassanak. Valószínűleg politikai zseninek érezte magát. Tévedett. A politikában a győzelem sok mindent igazol, de egy dolgot biztosan nem: azt, ha valaki szembefordul a sajátjaival.
Tájkép csata után: a baloldali ellenzék pártjai – 2. rész
A Jobbikot leszámítva az ellenzéki oldalon egyetlen olyan párt van ma, amely a pártszerű működés jeleit mutatja fel, a Demokratikus Koalíció (DK). Láthatóan hajt az országos lefedettségre – legalábbis sajtóértesülések szerint a több mint 10 000 feletti taglétszám ennek a jele –, tulajdonképpen rendszeresen mobilizálható, bár leginkább főváros-centrikus, tüntetésképes aktivistahálózattal bír, egyúttal van vezetője – ez ma egyetlen baloldali-liberális pártról sem mondható el –, aki pártjában teljes mértékben elfogadott és láthatóan kontroll alatt tartja saját stábját és párttagságát. A DK heterogén összetétele ellenére kiszámíthatóan mozog, a Magyar Bálint képviselte „elmélet” (maffiaállam) pártos képviselője. Anti-orbánizmusban kihívója nincs, sajátos politikai pragmatizmusára a többi baloldali nem találja a megoldást. Politikájának fő tartalmi iránya egy Európánál is európaibb önkép, illetve minden egyes szakpolitikai téma kormány/rendszerellenes politikai kérdéssé konvertálása. A DK a 2010 utáni politikai helyzet antitézise. Emellett közpolitikailag amuzikális, sőt, a 2000-es évek modernizációs történetéhez képest egyelőre semmiféle új politikai innovációt felmutatni nem akaró szervezet. A DK szakpolitikai érdektelensége ellenére gazdaságpolitikai programja alapján jobbra áll a PM-től, MSZP-től, az Együtt-höz közelebb, és társadalompolitikai tekintetben szintén nem a bal szélen van. Leginkább egy balközép párt, amelynek viszont olyan újdonsült „romaszakértője” van, mint Debreczeni József, akinek „téziseit” Niedermüller Péter DK-s EP-képviselő aligha osztaná meg egy plenáris ülés alkalmával.
Mindaz, ami most az amerikai-magyar kapcsolatokban történik, korántsem példa nélküli. Számos párhuzam fedezhető fel a napjainkban és az 1998-2002-es időszakban zajló amerikai nyomásgyakorlás módszereiben. Ahogyan akkor, most is az amerikai gazdasági érdekek képviseletéről van szó. Míg másfél évtizeddel ezelőtt az F-16-osok miatt fenyítették Magyarországot, most a világ energiapiacának újraosztása a tét.
A mostani történések megértéséhez érdemes felidéznünk a több mint egy évtizeddel ezelőtti eseményeket. Az 1999-es NATO csatlakozásunkat követően az amerikai fegyverlobbi érezhetően magasabb fokozatba kapcsolt. Céljuk az volt, hogy az elavult szovjet vadászgépek cseréjekor Magyarország amerikai repülőket szerezzen be. Az akkori amerikai nagykövet, Peter Tufo számos fórumon hangsúlyozta: nagyon reméli, hogy amerikai gépeket fogunk venni. A NATO vezető tisztségviselői pedig jelezték: Tufo nincs egyedül a véleményével. De emlékezhetünk a Lockhheed-ügyre is, ahol az amerikai cég kormánypárti képviselőket környékezett meg.
Ahhoz, hogy egy állam Magyarország politikai és gazdasági szövetségese legyen, nem szükséges, hogy nagykövetét "Jóbarátnak" hívják. Elég az is, ha maga az ország barátként viselkedik.
A magyar külpolitika az új hidegháborúban a német külpolitikát tekinti viszonyítási pontnak – a magyar miniszterelnök ezzel a kijelentésével meglepte a hazai ellenzéket. Mások viszont eddig is tudták: Németország eddig is szoros és jó szövetségese volt Magyarországnak. A szövetség történelmi, kulturális, gazdasági és politikai szinteken, sőt, személyes családfákon is tetten érhető. Kevesen tudják, hogy a német és a magyar törvényhozás épületén is egy-egy emléktábla hirdeti a két nép örök barátságát. A ritka szimbolikus gesztus az egykori, idén 25 éves határnyitásnak köszönhető, de nemcsak egyszeri alkalomnak szól. Valójában a két ország réges-régen és ezer szállal kötődik egymáshoz.
A kérdés ugyan nem új, de mindig aktuális – különösen advent idején.
Advent a jótékonyság ideje is egyben. Ilyenkor szeretteink mellett azokra is többet gondolunk, akiknek sorsa a mienknél rosszabb. Nem csak nekünk kell elgondolkoznunk azon, hogy miként tudunk a legjobban segíteni.
A tüntetések természetrajza: szegények, nem szavazók, elitellenesek és politikai hajléktalanok?
A politikai osztály egésze felhúzza az orrát, amikor a nagyvárosi megmozdulásokon a tüntetők az elmúlt negyedszázad egészét kritizálják. Mégiscsak túlzás ez, méltatlankodnak jobbról is, balról is, csináltunk mi azért jó dolgokat, mondják – és ilyenkor kizárólag saját pártjaikra gondolnak. Azt persze megértenék, ha csak a másikat gyepálnák, de ha őket is, azt már nem.
Spanyolország megadóztatná, Brüsszel pedig feldarabolná a Google-t.
A Google mára a szabadság jelképévé vált. Küldetése a világon fellelhető összes információ rendezése, elérhetővé és használhatóvá tétele. A Google-ra ma mindenki az információszabadság zászlóshajójaként tekint. Mindannyian használjuk a Google-t. Használjuk a munkánk során, tanuláshoz, szórakozáshoz, művelődéshez. A Google segítségével e-mailezünk, képeket és videókat nézünk, útvonalat tervezünk, híreket olvasunk, informálódunk. És mindezt teljesen ingyen. Vagy mégsem? Az, hogy a Google nem csak szolgáltatja az információt, hanem gyűjti is (rólunk, a felhasználókról), teljesen mellékes kérdésnek tűnt mindeddig.
Kinek az érdekét szolgálja a transzatlanti partnerség?
Örök dilemma közgazdászok körében, hogy mivel mérjük az anyagi jólétet. A konszenzus az, hogy a GDP vagy magyarul bruttó hazai termék az egyik legjobb mérőszám, hiszen kifejezi, hogy egy adott országban mennyi terméket és szolgáltatást állítanak elő egy évben.
A közgazdászok hajlamosak túlaggódni a GDP növekedéssel kapcsolatos kételyeket. Valóságos tömeghipnózis alakul ki, ha nem nő a GDP; itt a vég, recesszióban vagyunk, jelennek meg sorra a szalagcímek, de nem biztos, hogy ez a legfontosabb közérzetjavító vagy rontó téma.
Tájkép csata után: a baloldali ellenzék pártjai – 1. rész
Nem folytatja együttműködését az Együtt és a Párbeszéd Magyarországért (PM). Utóbbi érvelésében hangsúlyozza, hogy a kooperáció a választásokra szólt, egyúttal az aktív politizálástól visszavonult Bajnai már a választási szövetségkötés elején is tisztában volt ezzel – így a posztbajnaista „aktuális” Együttet nem érhette váratlanul a bejelentés.
Farkast kiáltani csak akkor érdemes, amikor biztosan tudjuk: nem a saját házőrzőnk árnyékától ijedtünk meg.
A maga nemében szórakoztató olvasni, nézni, hallgatni az értelmiségiek megfejtéseit a jelenlegi magyar „rendszerről” – bármit jelentsen is ez. Minden különösebb önreflexió nélkül képesek a stúdiók székeibe süppedve olyan mondatokkal dobálózni, hogy Magyarországon diktatúra van, hogy épül a totalitarizmus, illetve, hogy Magyarországon már most is „fél-totalitárius” rendszer van. (Összehasonlításképpen: utóbbi minősítést a politikaelmélet egy klasszikusa az olasz fasizmusra alkalmazta.) Mindez még szórakoztatóbbá válik, ha egyesek az aluljárók Freudjaiként megfejtik a politikusok cselekvéseinek legmélyebb forrásait, és az apa pofonjaiban vélik azt megtalálni.
A Demokratikus Koalíció hétvégi kongresszusa csaknem érdektelenségben fulladt. Gondolhatnánk, hogy amikor CCCP-trikós szónokok veszik birtokba az utcát, még Gyurcsánynak is erőlködnie kell, hogy áttörje az ingerküszöböt.
A valóság azonban az, hogy Gyurcsány fellépése elsősorban a saját közönségének és nem a széles nyilvánosságnak szólt. A legfőbb célja az volt, hogy életben tartsa a radikális baloldali választók hitét, reményét és cselekvőképességét a következő választásokig. Alighanem az előrehozott választások belengetése is ezt a célt szolgálja. Gyurcsány szerint ugyanis 2016 végéig ki kell kényszeríteni az előrehozott választásokat.
A nevelés a demokrácia kulcskérdése. Azonban ha csak magánügyként tekintünk rá, elveszíti közösségmegtartó erejét.
Becslések szerint mintegy 2000, zömében 30 év alatti európai állampolgár harcol az Iszlám Állam seregében. A terrorszervezethez csatlakozó európai fiatalok többsége nem első, és még csak nem is második generációs bevándorló. Nem csak útlevelük, származásuk szerint is európaiak. Mi vesz rá egy francia vagy egy brit fiatalt, hogy családját és barátait hátrahagyva csatlakozzon egy iszlamista terrorszervezethez és fegyvert ragadva harcoljon valamiért, amihez igazából semmi köze?
Az olaj világpiaci árának alakulását nem csak a kereslet és kínálat törvénye határozza meg. Az árképzésbe néha a politika is beleszól, és nem mindig a környezetvédelem javára.
A 80-as években a Szovjetunió kivéreztetésére az USA Szaúd-Arábiával szövetkezve felpörgette az olaj kitermelését 1985-ben, aminek következtében az olaj világpiaci ára közel felére esett pár hónap leforgása alatt, és azon a szinten is ragadt néhány kilengéstől eltekintve egészen a 2000-es évek elejéig. Ezzel párhuzamosan a gazdasági-hadviselés keretében Európa 30%-kal csökkentette szovjet gázimportját.
Nyugaton nemcsak a konyhában nyert teret a gourmet szemlélet: a bevándorlók között is válogatnak.
Több nyugat-európai országban érzik úgy az emberek, hogy „megtelt a csónak”, és már nem kellene több bevándorlót beengedni. A határok átjárhatóságával a munkaerő mellett ugyanis a polgárháborús menekültek és jóléti migránsok áradata is elindult. Térségünk EU-s csatlakozása után ez a modern kori népvándorlás felgyorsult, és tömegessé vált.
Az emberek beszélő teremtmények. Beszéd révén közösségeket hoznak létre. Amikor valaki beszél, annak módjával meghatározza a közösség, és így saját létezésének minőségét is. Amikor a politikáról beszélünk, megszólalásainkkal önkéntelenül is alakítjuk közösségünk kultúráját, játékszabályait.
Közéletünk olyan lesz, amilyenné a szavainkkal tesszük. Aki cinikusan, lekicsinylően, a kívülállók fölényességével beszél, az hamarosan egy céltalan, kicsinyes világban találja magát.
Amikor elhatároztam, hogy ezt a blogot útjára indítom, voltaképp az volt a szándékom, hogy bebizonyítsam: lehet a politikáról másként is beszélni, mint ahogy azt ma sokan teszik a világhálón.
A politikai történések megértéséhez először is szét kell oszlatnunk azt az illúziót, hogy mi magunk az események folyásán kívül állunk. Épp ellenkezőleg, minden megszólalásunkkal alakítói vagyunk az eseményeknek. Másrészt nem árt emlékeztetni magunkat arra, hogy a politika a szűkösen rendelkezésre álló információk világa. Elbizakodott az, aki azt hiszi, mindenről tudomása van és mindent ért. Harmadrészt a politika folyamatos mozgás. Amikor az ember úgy érzi, most végre megragadta a történések lényegét, amikor azt hiszi, markában tartja az események fonalát, hirtelen minden tudás homokként pereg ki a kezéből.
Azok a barátaim, vitapartnereim, akiket felkértem, hogy velem együtt gondolkodjanak és közreműködjenek a blog írásában, sok mindenben nem értenek egyet. Egy valami azonban összeköti őket: a politikával szembeni alázat. Nem akarják megváltoztatni a politika természetét, nem hiszik, hogy jó tanácsnak álcázott kioktatással, a mindenható ítész szerepéből megfogalmazott verbális pörölycsapásokkal kell jó útra téríteni a közszereplőket.
Tudják, hogy a köz ügyeiről beszélni felelősség. A politika végső soron olyan lesz, amilyen módon beszélünk róla.
