Néhai Eörsi István ettől bizonyára forog a sírjában, lévén ő, ha élne, aligha fogadná kitörő lelkesedéssel ezt az ajánlatot.

Pedig korántsem új keletű gondolat, megfordult már mások fejében is, Zizek csupán aktualizálja. 

Erre gondolunk. 

Semmi sincs kőbe vésve (épp erről szól a történetünk), de már maga a felvetés, és főleg annak értelmezése is érdekes. Ilyesmikre tippelhetnénk:

„Az amerikai külpolitika nagyon bölcsen döntött: az amúgy is orosz többségű Krím nem érné meg a háborút. Ez a különalku az Egyesült Államok és Putyin Oroszországa között az amerikai politikai realitásérzéket dicséri. Well done, Mr. Secretary of State!”

Persze, nem lesz ilyen. Pontosabban: nem így. A meglepettség első jelei viszont már láthatóak: „(…) egyre több jel mutat arra, hogy a nagyhatalmi politika felülírja a sokat hangoztatott elveket”.

Egyre.

Bár a Soros-médiabirodalom és csatlósai már jó előre megírták, hogyan fogják Magyarországot legyalulni a washingtoni Külügyi Albizottság meghallgatásán, sőt, azt is tudni vélték, hogy mindez magyar kezdeményezésre jött létre, az események különös fordulatot vettek.

A meghallgatás a várakozásokhoz és a korábbi hasonló alkalmakhoz képest jóval konstruktívabb és kiegyensúlyozottabb volt. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az amerikai-magyar kapcsolatokban lévő feszültségek egy csapásra megszűntek volna, de a hazai baloldal által várt nagy pofon nem csattant el. Sőt, a kongresszusi képviselők mértéktartóak és nem egyszer önkritikusak voltak.

Azoknak, akiknek nincs ideje a kétórás washingtoni bizottsági vitát végighallgatni, kigyűjtöttük a legmeglepőbb mondatokat, amelyeket sosem fog az internetes hisztériakeltés portálain megtalálni:

1. „Egyáltalán miért kell a kritikáinknak ennyire túlzó publicitást kapnia? Többet szidjuk Magyarországot, mint Kínát, komolyan mondom.” (Albio Sires, demokrata képviselő)

2. „Milyen magyar álláspont várható az Oroszországgal szembeni szankciók kapcsán? A Magyarországon tartózkodó kollégáim úgy tájékoztattak, hogy Magyarország fenntartja a többi EU tagállammal kialakított konszenzust és semmi olyan szándékot nem láttunk, amely ennek a konszenzusnak a felbontását vetítené előre.” (Gregory W. Meeks demokrata képviselő kérdésre a tanúként meghívott Hoyt Brian Yee államtitkár helyettes válasza)

3. „Szerintem az eddig elhangzottak kettős mércét alkalmaznak egy barát ellen.” (Dana Rohrabacher, republikánus képviselő, az albizottság elnöke)

4. „Ez a magyar emberek választása. Ez nem az Egyesült Államok választása, miért is kéne annak lennie, hogy kormányzatot és államstruktúrát választanak. Én komolyan úgy vélem, hogy ez nem az Egyesült Államok dolga. Ez az államok belső ügye. (…) Nagyon óvatosnak kell lenniük azzal, hogy akár barátainkra, akár ellenségeinkre rákényszerítsük az amerikai prioritásokat.” (Ted Poe, republikánus képviselő)

5. „Abban, amit ma önöktől hallhattam, az önök tanútételében nem találtam semmilyen antiszemitizmusra utaló bizonyítékot. (…) Mélységesen el kellene magát szégyellnie, hogy ilyet állít.” (Dana Rohrabacher, republikánus képviselő, az albizottság elnöke)

6. „Amikor eldöntjük, hogy milyen kritikai pontokat hangsúlyozunk, akkor jobban tennénk, ha nem választanánk ki csupán egyetlen egy országot. Különösen olyat, amelyik az Egyesült Államok barátja.” (Dana Rohrabacher, republikánus képviselő, az albizottság elnöke)

7. „[Az energiafüggőséget] már régóta ismerjük. De nem úgy tűnik, hogy mindent megtettünk volna a magyar energiafüggőség csökkentése érdekében.” (Albio Sires, demokrata képviselő)

8. „Amikor a NATO-tagállamok esetében arról beszél, hogy a honvédelmi kiadási kötelezettségeiket nem teljesítik (...). Hány tagállam teljesítette azt? Kettő vagy három? Számoljon csak utána!” (Paul Cook, republikánus képviselő)

9. „Tudja, hogy mi az első mondat a magyar alkotmányban? (…) Isten áldja a magyar embereket. Úgy hallottam, ez ellen kifogást emeltünk. Az Egyesült Államokban?!” (Ted Poe, republikánus képviselő)

10. „Nekem nem úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok megtenne mindent azért, hogy alternatívát nyújtson Magyarország számára. Én úgy vélem, hogy Magyarország állandó rossz színben való feltüntetése, hogy amikor szelektív módon emelünk ki országokat, az csak egyre inkább Oroszország malmára hajtja a vizet. (…) Ezzel a hozzáállással csak barátokat veszítünk el.” (Albio Sires, demokrata képviselő)

További jó mondatokat itt olvashat még.

Például azért, mert haza kéne zavarnunk a Tesco Magyarország brit vezérigazgatóját és az összes többit, akik egyáltalán nem tudják bizonyítani, hogy otthon üldöznék őket, politikailag, vagy társadalmilag, viszont az megalapozottan feltételezhető, hogy gazdasági okok miatt vándoroltak ide be, még ha a bevándorlásuk munkaszerződés formájában is történik. Egyrészt elveszik a helyet egy tehetséges magyar ember elől – mindaddig, amíg nem lesz legalább két teljes jogú vezérigazgató a Tesco élén, az egyik magyar –, másrészt megélhetési céllal, tehát gazdasági bevándorlás céljával tevékenykednek itt.

A foghíjas ülésteremben szemmel láthatóan egyetlen ember tudta, hogy miért van ott és mit akar elérni, őt pedig Orbán Viktornak hívták. Ez furcsa, mert a vitát nem ő kezdeményezte, hanem azok a baloldali és liberális EP-képviselők, akik megpróbálták Magyarországot újból szégyenpadra ültetni. Ehelyett maguk ültek oda.

Az EU ezer sebből vérzik: Nem sikerült igazán túljutni a gazdasági válságon, recseg-ropog a közös valuta, rekord magasságban a working poor és az ifjúsági munkanélküliség. Az EU perifériáján soha ennyien nem gondolkodtak még hazájuk elhagyásán. Most ráadásul rekordszámban érkeznek a gazdasági bevándorlók. A kvótarendszer javaslatával az EU jelképesen kitette a “Megtelt!” táblát.

2010, vagyis az Orbán-kormány hivatalba lépése óta megszokhattuk a cirkuszt. Megedződött az ország, és a magyar külpolitika 2011-től kezdve fokozatosan rátalált a hangjára: a határozott, önbizalommal teli hangra, mellyel visszaverheti az ország megválasztott vezetőire, példátlanul nagy felhatalmazással megújított alkotmányos intézményrendszerünkre zúduló méltatlan támadásokat.

A görög távozás esélyét a hamarosan kezdődő rigai csúcstalálkozó után talán némileg tisztábban latolgathatjuk majd. Ha az uniós vezetők Rigában rá tudják kényszeríteni Alexisz Cipraszt, hogy felpörgesse az állami vagyon privatizációját, puhulhatnak a görögöknek nyújtott hitelkonstrukciók, de ha nem, akkor a kölcsönzők még inkább bekeményíthetnek, s ezzel tovább nőhet a távozás esélye. Értékes vagyonelemek: kikötők, repterek, vasutak, szerencsejáték-monopóliumok, telekommunikációs jogok stb. szerepelnek a privatizációs étlapon, s ezek elvileg még egy olyan csődközeli állam esetében is vonzóak lehetnének, mint amilyen jó ideje már Görögország. De csak elvileg. Gyakorlatilag Cipraszék egyáltalán nem szeretnék kiárusítani az állami vagyont, gazdaságfilozófiájuk merőben ellentétes az uniós akarattal. A gazdaságpolitikát azonban ez utóbbi diktálja, kérdés, hogy Cipraszék szociáldemokrata gazdaságfilozófiája és a EU neoliberális gazdaságpolitikája – akárcsak esetlegesen is – összeegyeztethető-e. Nem venném fix egyesre az igent. (Bár ha görögök távoznak, jelentős német hitelezői pénzek úszhatnak el. Neoliberális példa-statuálás vagy pénzvesztés? Komoly dilemma ez: a németekben ez csap most össze.)

A Fidesz a döntéssel két legyet üt egy csapásra: eleget tesz egy uniós elvárásnak (újabb sárkányfej hullik a porba – hét újabbat növeszt majd helyette), és csökkenti hazánk függőségét a csak határainkon túlról beszerezhető energiahordozóktól és gazdáiktól.

Idén 2,8, jövőre 2,2 százalékos növekedésre számít Magyarországon az Európai Bizottság. A kormány az Európai Bizottságnak megküldött konvergencia programban jövőre 2,5, 2017-ben 3,1 százalékos GDP növekedést vár. Az Equilor Befektetési Zrt. 2,7 százalékról 3,1 százalékra emelte a várható nemzeti össztermék növekedés mértékét 2015-re. A mindig szigorú hitelminősítő, a Standard & Poor’s is 2,5 százalékos növekedést vár az eddig jelzett kettő helyett a 2015-től 2017-ig terjedő időszakban. Az ING Bank szerint pedig kimagasló, 3,5 százalékos növekedés várható 2015-ben. Eközben a munkanélküliek száma csökken, az államadósság mértéke (ha lassú léptekkel is, de) folyamatosan apad. Általánosságban elmondható, hogy a legtöbb előrejelzés már jobb adatokkal számol, mint tették azt akár pár hónappal ezelőtt is.  A javuló adatok meglátszanak a jövő évi büdzsén is.

„Én voltam ennek a pártnak az elnöke, sok helyről vándorolt oda a pénz, Európából nem nagyon, ahonnan meg vándorolt, azt meg jobb, ha nem tudjuk” – mondta Gyurcsány Ferenc 2013 októberében az MSZP pénzügyeiről.

A szocialista párt finanszírozásával kapcsolatban talán sosem fogunk tisztán látni, arról viszont már lehet elképzelésünk, honnan pénzelik Gyurcsány új pártját, a DK-t. Nem ok nélküli a feltételezés, hogy Brüsszelből.

Olvasom a véleményeket a bevándorlás vitában. Állítólag Európa fekete bárányai vagyunk és idegengyűlölők.

Fontos leszögezni, hogy továbbra sem zárt az Európai Unió és így Magyarország sem a humanitárius katasztrófa elől menekülőkkel szemben, sem azokkal a migránsokkal szemben, akik legálisan munkát szeretnének vállalni a területén.

Magyarországnak sem a politikai menekültek és a gazdasági bevándorlók (például az albán pék, a török gyrosos vagy az erdélyi kőműves) okoznak problémát. A baj a migráció harmadik fajtájával van, a megélhetési bevándorlással. Nem kevesen ülnek úgy hajóra Afrikában, hogy bár helyzetük hazájukban siralmas, valójában nem számítanak politikai menekültnek. Európába érve pedig túlélési stratégiájuk legfontosabb pillére a politikai menekülteknek járó juttatások igénybevétele.

A konzervatívok fölényes győzelme Britanniában nem csupán a közvélemény-kutatóknak jelentett újabb szakmai tockost. És nem csak Ed Miliband, a Munkáspárt, valamint Nick Clegg, a Liberális Demokraták vezetője kényszerülhet a fiaskó kendőzetlen beismerésére, alighanem maga az európai balközép is, leszámítva a különutas skandinávokat.

Nem éppen.

Miközben az Európai Parlament arról vitatkozik, hogy megint felütötte-e fejét Magyarországon a diktatúra vagy most kivételesen mégsem, a magyar értelmiség pedig azon rágódik, hogy a bevándorlásról szóló konzultáció kérdései megfelelnek-e az uniós elvárásoknak vagy sem, a kormányzó dán Szociáldemokraták törvényjavaslata értelmében egy Dániába érkező menekültnek heti tíz órát kell dolgoznia a jövőben.

David Cameron és pártja mindent megtett a sikerért. Eredményesen torpedózták meg eddigi koalíciós partnerük, a Liberális Demokraták egyik 2010-es fő követelésének teljesülését, az arányos választási rendszerre való áttérést. A hagyományos brit relatív többségi modell nélkül ugyanis ismét koalíciós kormányzásra kényszerültek volna.

Európában 1945. május 7-én hajnalban a lassan teljesen felmorzsolt német erők vezetője, az elkötelezett náci Alfred Jodl tábornok aláírta Reimsben a feltétel nélküli fegyverletételt elrendelő okmányt. A szovjetek persze azonnal dühösen reklamáltak: egy nappal később Berlinben, Zsukov marsall főhadiszállásán is aláírtak egy azonos okmányt. Az éjfél körüli aláírás és a szovjet időeltolódás miatt már szimbolikusan is két részre osztotta a világot: a Nyugat május 8-án ünnepelte a háború végét, míg a Szovjetek és a keleti blokk május 9-én.

Minden döntésnek megvan a maga következménye. Alapvető, közhelyszerű igazság. Olyan, amelyet egy parlamentáris demokrácia útjára 25 éve lépett országban, a korábbi politikai rendszer ellentétes tapasztalatai és működési logikája szerint felnőtt generációknak mindig figyelembe kell venniük, illetve újra és újra meg kell tanulniuk.

Én úgy látom, hogy a halálbüntetésről szóló közéleti vitának egyetlen, de kétségtelenül jelentős hozadéka lehet ennek a „tudásnak” az elsajátítása.

Senki sem szeret áfát fizetni. Ez világos. A magyar adórendszer az elmúlt években a jövedelemadó csökkentésének irányába mozdult el, magasan tartva a fogyasztási adót. Szerintem ez helyes, de lehet róla értelmes vitát folytatni.

Az viszont, hogy az MSZP kilenc év után ismét elővetette az áfacsökkentés témáját, inkább tűnik önsorsrontásnak, mint megalapozott politikai tervnek. Mármint a részükről.

Hangulati különbségük a szavak szintjén is jól kifejezi azt a háromszögletű geopolitikai játszmát, amely mostanság döntően határozhatja meg a kelet-ázsiai, csendes-óceáni térség – és az egész világ jövőjét.

Mielőtt elkezdenénk erről beszélni, érdemes lenne két lépéssel távolabbról nézni a problémát. Ami a kérdés praktikus szintjét illeti, már be is fejezhetjük: az Európai Unió tagállamaiban tilos halálbüntetést alkalmazni. Pont. A napirenden tartás azonban más kérdés.

A nyitott, szabad viták őszinte hívei ilyenkor szoktak fintorogva elfordulni, erkölcsileg számon kérve a(z amúgy velük persze egyenlő) vitapartnert, hogy mégis hogy jut egyáltalán ilyesmi az eszébe? A szabad viták szabad szellemei érvek helyett előveszik a morál tam-tam dobját, és elnyomva minden emberi hangot elkezdik püfölni.

Azért hiányos a magyar kapitalizmus, mert a fogyasztói vágy felébresztése és fenntartása gyerekcipőben jár. Nem a reklámok szintjén, hanem a kereskedelemben és a szolgáltatásban. Amikor vásárolunk, fogyasztunk.

A „populista” a demokratikus ellenzék média-szótárában rögtön a „komcsi” és a „náci” után következik. (Ámbár ne nagyon osszuk ki a dobogós helyeket, mert sorrendjük alighanem a szituációtól függ.)

Érdeklődve olvastam Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter bejelentését a 2016-os költségvetésről. Egyelőre a legnagyobb izgalmat a személyi jövedelemadó 1 százalékpontos csökkentése jelenti. Az intézkedés hatására 120 milliárd forinttal több marad a bérből élőknél és munkaadóiknál.

2011-ben a sajtó a médiatörvénytől volt hangos. Meg a magánnyugdíjpénztáraktól. Meg az egykulcsos személyi adótól. Meg az új alkotmánytól. Meg az IMF-fel és az Unióval való harctól.

Értelmiségiek jobb- és baloldalon intően emelték fel mutatóujjukat, hogy ez így bizony nem lesz jó… Csődbe fog menni az ország, soha nem lesz gazdasági növekedés, vége a sajtószabadságnak, a demokráciának, a piacgazdaságnak, és így tovább. Különösen élénken emlékszem az egykulcsos adó bevezetésére.

El lehet-e választani egy politikai aktor és házastársa magánszemélyét és pénzét azok üzleti, vagy politikusi énjétől? Ez a vita foglalkoztatja most leginkább a politika iránt érdeklődő Amerikát, ahol Hillary Clinton elnökjelölti ambíciójának bejelentése után élénk oknyomozás indult. A New Yorkerben is arról értekeznek, hogy a Bill Clintonnak beszédenként kifizetett / alapítványainak alkalmanként juttatott akár több százezer dolláros tiszteletdíjjal és adománnyal vajon nem a következő esélyes amerikai elnök(asszony) jóindulatát akarják-e külföldi multik, vagy kormányzatok megvásárolni? Utóbbi az USA-ban is tiltott pártfinanszírozásnak számít, mint ahogyan Magyarországon is.

Ezek fényében is pikáns, hogy Brüsszel pont az Altust bízta meg konzorciumvezetőként a 28 tagország 2014-2020 közötti uniós fejlesztési projektjeinek elemzésével. Bár az Altus vezetője szerint ők nem a magyar kormányt ellenőrzik, hanem tapasztalatokat gyűjtenek és szakértenek, Csepreghy Nándor helyettes államtitkár szerint az Altus emberei máris kutakodtak a budapesti minisztériumokban. Szerinte azért is furcsa az Altus-konzorcium megbízása, mert ezt a munkát eddig Brüsszel saját apparátusával végezte el.

A Népszabadság értesülései szerint majd ősszel jön a nagy dobás, az őszi Fidesz kongresszusra időzítve.

4 éve, 2011. április 25-én hirdettük ki Magyarország új alkotmányát, az Alaptörvényt. Az évfordulót nagyszabású nemzetközi alkotmányjogi konferenciával ünnepli az Igazságügyi Minisztérium és az Országgyűlés.

Mindannyian tudjuk, és azok, akik alapesetben kevésbé érdeklődnek az alkotmányjogi kérdések iránt, bizonyosan kevéssé aktív érdeklődéssel hallgatták és hallgatják az Alaptörvénnyel kapcsolatos vitákat. Ennek ellenére a 4 éves évforduló és a Párbeszéd és identitás című konferencia annyit mindenképpen megkövetel, hogy latolgassuk az új alkotmányos berendezkedés és annak alapdokumentuma jövőjét. Hogyan is áll tehát az új alkotmány legitimitása, másképpen mondva: igazolása? Mennyire elfogadott, mennyire bejáratott?

Valószínűleg mindenki ismeri az oligarchia vastörvényéről szóló szociológiai tételt – ha máshonnan nem is, a Wikipediáról. De most nem az oligarchiáról érdemes beszélnünk (az is megér egy misét), hanem az elit és nép problémájáról. A demokratikus politika legfőbb és végső kérdése ugyanis az, hogy létezhet-e valódi elit a nép „mellett” vagy „fölött”, a demokrácia megengedi-e az aristoi létezését, és fordítva: bármely elit tud-e demokratikus lenni, akként működni, és főleg figyelni a „nép” problémáira.

A szeptemberi dán parlamenti választás kampányának fő témája a (megélhetési)bevándorlás és a menekültprobléma. A dán kormányfő, Helle Thorning-Schmidt egyik legfontosabb választási ígérete, hogy változtatni fog a menekültekkel és bevándorlókkal kapcsolatos szabályokon, a szociális ellátásban részesülőknek pedig a jövőben többet kell tenniük a szolgáltatásokért.

A kormányátalakítás rendkívüli, ám egyáltalán nem szokatlan politikai eszköz, amelynek sajátos dinamikája van. A médiában elhúzódó találgatások és jelölt-castingok csak rontanak a kormányok helyzetén, míg a váratlan, „fentről” levezényelt kormányátalakítások az új irány körüli – inkább pozitív – várakozásokat erősítik.

Gyurcsány izgése most elsősorban az MSZP ellen irányul, szeretné azt sugallni, hogy pártja sokkal alkalmasabb a demokratikus ellenzék irányítására, mint a szocik vezetése. Lám, sejthette ezt Martin Schulz is, merthogy az Európai Parlament minap hazánkban járt szocialista elnöke nemcsak Tóbiásékkal, hanem állítólag vele is találkozott, ami némi nagyvonalúsággal akár így is magyarázható. Ráadásul a DK és az MSZP között bizonyos szemszögből nincs is akkora különbség, már csak azért sem, mert mindketten Orbán távozását akarják, üzeni a szocialisták szimpatizánsainak Gyurcsány, tudván tudva, közöttük is lehetnek ám az ő nyomulására fogékonyak.

A magyar választók elsősorban a nyugalmat és a kompetenciát preferálják. Ez volt a Fidesz kormány sikerének a kulcsa 2010 után. Nyugodtnak tűnt a szocialista kormányok kapkodása, és kompetensnek a félresikerült reformelképzelések után. Jó érzékkel vette észre ezt a tényt a Jobbik vezetése is. Bár az úgynevezett „cukiságkampány” eleinte parodisztikusnak hatott, jól jelezte a kommunikációs fordulópontot. Azóta a Jobbik „nyugodt erőként” próbálja magát aposztrofálni, saját bevallásuk szerint is elindultak a „néppártosodás” útján. Megszerezni az első egyéni országgyűlési mandátumot valóban eredmény, de a Jobbik feletti „üvegplafon” (ahogy Török Gábor és Vona Gábor egyaránt nevezte) valójában párton belül van.

Van egy ember, akinek ravatalánál 1,5 millióan rótták le tiszteletüket egy hét leforgása alatt március utolsó napjaiban, ha kellett órákon át sorban állva. A temetésére a trópusi viharral dacolva 100 ezres tömeg gyűlt össze.

Nem, nem egy rettegett diktátorról beszélünk, hanem egy a népe által tisztelt (félt?) és szeretett államférfiról. Szingapúr első miniszterelnökéről, a 91 éves korában elhunyt Lee Kuan Yew-ról, akinek a vezetésével a városállam ötven év leforgása alatt a harmadik világ szegénységéből a világ egyik leggazdagabb és legélhetőbb államává nőtte ki magát.

A rendszerváltozás idején az egész ország azt remélte, hogy a nyugati társadalmi és gazdasági modellre való áttérés elhozza az addig jellemzően tv-sorozatokból és turistautakról ismert életszínvonalat. Az 1990 utáni kormányok felelőssége, hogy akkor nem építettek ki olyan rendszereket, amelyek közelebb vitték volna az országot a hőn vágyott nyugati nivóhoz. Most, 25 év késéssel nyílik erre újra lehetőség. A sor az energiaszektorral kezdődik.

A napokban jelent meg a hír, hogy a kormányzat a munkahelyvédelmi akcióterv további kiterjesztését tervezi a mezőgazdaságban.

Az ellenzék által „finanszírozhatatlannak” ítélt akcióterv 2013-tól 800 000 foglalkoztatottat érintett, összesen több mint 240 milliárd forintot hagyva a munkáltatóknál. A baloldali pártok korábban azt is biztosan állították, hogy „az akcióterv nem fog új munkahelyeket létrehozni”, illetve hogy mivel „a kormánynak nincs elképzelése a gazdasági növekedés beindítására” ezért „a foglalkoztatási adatok javulása sem várható”. Ehhez képest ma Magyarországon 450 ezerrel dolgoznak többen, mint négy évvel ezelőtt és tavaly 3,6 százalékkal nőtt a GDP.

Ahogyan a jobboldali szavazatok összesített száma valamennyivel már Veszprémben is meghaladta a „baloldali” jelöltre adott voksmennyiséget, Tapolcán ez a különbség sokkal látványosabb lett. Ki tudja, a Fidesznek Kész Zoltán, avagy Rig Lajos győzelme fáj-e jobban, de Tapolca után az MSZP már a veszprémi eredménynek sem örülhet igazán.

Az emberjogi doktrína univerzális, pártokon és politikai nézeteken átívelő elfogadottságnak örvend. Hivatkoznak rá bal- és jobboldaliak egyaránt, ez a pozitív kánon, amit szembeállítanak a zsarnokságokkal, diktatúrákkal. Talán épp e széles, majdhogynem kérdés nélküli konszenzusnak köszönhetően a doktrína tartalma megfoghatatlan, változékony, illékony. Általánosságban nehéz is bírálni, mert azt sem tudjuk, mit bírálunk.

Ezért érdemes a feltétel nélküli alapjövedelem példáját venni (Orbán Balázs egy más szemszögből már írt róla itt). Ez ugyanis remek példa arra, hogy egy doktrína miként inflálódik, és hogyan terjeszti ki logikáját mindenre – majd válik abszurddá.

Közel egy hónapja jelent meg a hír, amely elkerülte a magyar sajtó figyelmét: Egy amerikai kutatóintézet elkészítette a 10 befektetésre leginkább ajánlott ország rangsorát. A legjobb tízbe bekerült Magyarország is, az elemzők a kilencedik helyre rangsorolták hazánkat.

Ha június végén tényleg létrejön a kiegyezés a Hatok (USA, Kína, Oroszország, Németország, Nagy Britannia, Franciaország) és Irán között, akkor az akár új fazont is szabhat a térség – mindig nagyhatalmi érdekekkel átszőtt – politikájának. 

Nemrég jelent meg a Reutersen egy írás, ami a horvát devizahitelesek helyzetét ismertette. Horvátországban ugyan úgy problémát okoz (bár nem akkora mértékben) a frank hitelek magas aránya, mint ahogy februárig Magyarországon is ez volt jellemző. A hosszasan elhúzódó tárgyalások és sikertelen megoldási kísérletek után a horvát pénzügyminiszter, Boris Lalovac a hitelek átváltását szorgalmazza. Szerinte hosszú távon ez az egyetlen jó megoldás.

Ha nem lenne sokszor használt és elcsépelt fordulat, akkor azt is mondhatnánk, hogy Görögország, az EU és az Eurózóna is sorsdöntő hét elé néz. Vegyük sorra, hogy ez a Húsvét utáni, átlagos áprilisi hét miként befolyásolja 2015 európai biztonság- és gazdaságpolitikáját.

70 évvel ezelőtt Magyarországon már nagyjából elhallgattak a fegyverek. A nyugati határszegélyen a makacsul ellenálló németek még védekeztek. A szovjetek lényegében befejezték az ország meghódítását, és megkezdték a berendezkedést 46 évnyi, végül mégiscsak ideiglenesnek bizonyuló itt-tartózkodásukra. Visszatekintve, látható hogy már a szimbolikát tekintve is hazugságban fogant a magyarországi szovjet rezsim: nem április 4-én értek véget a harcok, hanem április 12-én, továbbá a hadműveletek nem „Battonyától Nemesmedvesig” folytatódtak, hanem a Kárpátok székelyföldi hágóitól Pinkamindszentig.

 – Te normális vagy, hogy szóba állsz ezekkel? – kérdezte egy futó ismerősöm, nyilván nem az írásaimra, csupán arra a sajtóinformációra alapozva, mi szerint baloldali értelmiségi létemre egy jobboldali médiablognak írok.

Persze, hogy normális vagyok.

Normális országban ez nem is lenne hír: miért ne írhatná meg a véleményét egy baloldali egy jobboldali fórumon, illetve vice versa? Már amennyiben hívják persze, mert feltehetőleg nem tartják szakmai kóklernek, politikailag pedig eleve elvakultnak.

A feltétel nélküli, mindenki számára egyenlő mértékben járó alapjövedelem kérdése évtizedek óta része a különböző nyugati országok utópisztikus társadalompolitikai vitáinak. Szerencsére mindezidáig Magyarországon a kommunista utópia gyakorlati megvalósulásának keserű tapasztalatai elegendő elrettentő erővel bírtak ahhoz, hogy a magyar közbeszédnek nem vált részévé ez kérdéskör. Ahogyan azonban várható volt, a gazdasági válság által keltett hullámok alkalmasnak bizonyultak arra, hogy néhányan jól meglovagolják ezt a régóta ismert, szélesebb körben soha meg nem valósult idealisztikus elképzelést.

Lélektanilag a feltétel nélküli alapjövedelemmel pontosan ugyanaz a probléma, mint a szocializmussal. Támogatói is ugyanarra építenek. Az egyenlőség és igazságosság mindannyiunk szíve által oly kedves ideájára. A probléma ott kezdődik, hogy az idea megvalósíthatatlan, illetve a megvalósítás érdekében kifejtett intézkedések olyan torzulásokhoz vezetnek, amelyek az abban élő nemzetek gazdaságát tönkreteszik és a normális társadalmat működtető szöveteket darabokba szakítják.

Két, a maga nemében roppant szórakoztató interjúval lettünk gazdagabbak (itt és itt).

Vagy naivitásra, vagy arcpirító cinizmusra tudok csak gondolni magyarázatként. Tertium non datur. Az emberarcú jobbikos azt kéri számon a magyar kormányon, hogy legyen értékelkötelezettebben keleti nyitás-párti, a szankciós politika amerikai felelőse pedig a Közös Értékek 101-et vezeti elő.

Cáfolta a Magyar Nemzetnek adott kolumnás interjújában Vona Gábor, hogy a Jobbik csupán „cuki” párt lenne. Persze e cáfolattól még nyugodtan lehetne az, politikusok gyakran mondják az igazság ellenkezőjét. – De nem, nem – bizonygatta Vona. Egész másról van szó. Új stratégiáról. Határozott, kemény programról, higgadt, nyugodt hangnemről, mellyel a társadalom legszélesebb rétegeire akarnak hatni, s amely reményei szerint a váltópártiságig repíti őket.

A minap megjelent az EU statisztikai hivatalának legfrissebb jelentése az európai bevándorlási helyzetről. A jelentés lehetőséget teremt arra, hogy megvizsgáljuk, miért is került a bevándorlás a magyar média-tematizáció homlokterébe.

Abban a kérdésben nincs vita – sőt inkább ritkán látott, oldalakon átívelő konszenzus uralkodik –, hogy a Jobbik esetleges megerősödése nem áll összhangban Magyarország érdekeivel. Egy szélsőséges, végletesen (nem csak érdekek, hanem értékek mentén) oroszbarát, ellenőrizhetetlen forrásokból gazdálkodó párt rejt magában kockázatot az ország jövője szempontjából. Nem beszélve Vona Gábor furcsa vonzalmáról az Iszlámhoz, illetve a párt okkult felhangokat hallató vezetőképzőjéről. Mégis a nagybetűvel írt „Baloldali Értelmiség” a szélsőséges párt megerősödését a Fidesz elleni munícióként használja.

A kormányfő ma soproni sajtótájékoztatóján elmondta: ő maga rendelte el, hogy minden minisztérium, amelyik közpénzt tart brókercégnél, azt azonnal vonja ki onnan, hiszen a Buda-Cash bedőlése dominóhatással fenyegetett.