Elképzelem, ahogy brit civil szervezetek a Lordok Házának szétkergetéséről értekeznek alapjogvédő jelentésükben. Valahogy nincs előttem a kép.

Történt ugyanis, hogy három jogvédő szervezet közös elemzést adott ki az Alkotmánybíróság működéséről. Ebben a 2010 után megválasztott alkotmánybírák ítélkezési tevékenységét vizsgálták, és a kormánypárti szavazatokkal megválasztott testületi tagok többségbe kerülése előtti és utáni döntéseket elemezve arra a megállapításra jutottak, hogy az Alkotmánybíróság jóval nagyobb arányban hoz a kormányzatnak tetsző döntéseket, mint korábban. Az elemzés itt olvasható.

Szinte minden egyes politikai beszéd után megérkezik a Könyvmolyok Társasága, és elkezdi szétszálazni, miben nem stimmel valamely politikus beszéde a forráskritikával, akkurátusan elvégzett tudományos kutatómunka eredményeihez viszonyítva. A méltóságos Társaság a műfajt nem érti.

Van két Józsink.

Józsi1 – nevezzük így – menzát vezet. Minden nap nála ebédelek, mert Józsi olcsó és ízletesen főz. Józsi1 dönthet úgy, hogy olcsóbb alapanyagokból dolgozik, esetleg romlott ételt kínál – sok sóval elmegy alapon. De ha egyszer elrontom a gyomrom, lehet soha többet nem megyek hozzá. A visszacsatolás azonnali. Ezt Józsi1 is tudja.

Józsi2 ígéretet árul. Ha nála helyezem el a pénzem, magasabb hozamot realizálok. Mutat mosolygós, elégedett ügyfeleket és magas hozamokat a múltból. Az elégedett ügyfelek egy reklámügynökség fotó-katalógusából valók, a hozamok fiktívek. De ez nem derül ki azonnal, ugyanis amíg özönlenek az ügyfelek, addig nincs baj a kifizetésekkel, az újonnan befektetők pénzéből ki lehet fizetni a régieket. Ezt nevezik pilótajátéknak. A visszacsatolás nem azonnali, sőt… Ezt Józsi2 is tudja.

Nemzeti ünnepeink demonstrációs forgatókönyve negyedszázada egyazon rugóra jár. A történelmet ilyenkor is mindenki a saját napi politikai helyzetének megfelelően értelmezi, a szereplők vitézül szapulják egymást, hiába az elvileg közös ünnep, nincs vicsorgás-szünet.

Mindenki emlékszik a 2006. október 23-i Fidesz-nagygyűlésre: a résztvevők alig egy perccel a megemlékezés végét követően egy tömegoszlató akció közepén találták magukat – kardlap, gumilövedék, könnygázgránát. Az sem ritka, hogy a baloldali pártok szimpatizánsai erőszakosan lépnek fel. Emlékszünk, amikor a Krétakörös Gulyás Mártont érte fizikai atrocitás a DK rendezvényén. De volt már székházfoglalás és székházostrom is. Az erőszak kultúráját a rendszerváltás után Gyurcsány Ferenc élesztette újjá, és azóta, ha nem is virágzik, de újból és újból kidugja fejét a föld alól.

A politikai gondolkodás egyik alapvető, az emberi állapotra vonatkozó kérdése az, hogy vajon a rossz/gonosz mennyire számolható föl? Vajon kiirtható-e az emberből? Politikai eszközökkel eltüntethető a világból a rossz? Az emberi természet vagy állapot megváltoztatható?

A többnyire baloldalinak, haladónak stb. nevezett klasszikus politikai ideológiák egyik legzavaróbb jelensége az a hit, hogy az emberi állapot/természet (a kettő persze nem ugyanaz) megváltoztatható, programozható, módosítható a megfelelő eszközökkel. Így kiirtható az emberből a féltékenység, irigység, harag, gyűlölet stb. A rossz politikai eszközökkel eltüntethető, csak akarat kérdése.

A mai napon társadalmi egyeztetésre bocsátotta a befektetési cégek ellenőrzésének szigorításáról szóló törvénytervezetet a Nemzetgazdasági Minisztérium. Miért van szükség szigorúbb felügyeletre?

„Orbán és a mai magyar jobboldal szempontjából azonban döntő »a« pénteki események (utó)kezelése. Ennek módja ma nem tudott és nem is látható.” - írtam a blogfelületre pár héttel korábban. A helyzet az újabb Simicska-interjú után sem tisztább még akkor sem, ha azóta alapos tisztázó írás is megjelent annak kapcsán, hogy tulajdonképpen kevés újdonság értéke volt az újabb megszólalásának.

A minap jelent meg a hír a The Sunday Timesban, hogy a brit kormány a következő hónaptól 25 százalékos különadót vet ki azokra a multinacionális vállalatokra, amelyekről bebizonyosodik, hogy profitjukat tisztességtelen módon viszik ki Nagy-Britanniából, így magas forgalmuk mellett elenyésző társasági adót fizetnek be. Magyarországon 2010 óta érvényben van a multiadó, amelynek célja – hasonlóan a brit tervekhez –, hogy megakadályozza a multikat abban, hogy évente százmilliárdokat vonjanak ki a magyar adófizetés alól.

Az utóbbi időben mintha egy irányban mozogna a mainstream jobboldali gondolkodás: a brit és a magyar kormányfő társadalom- és gazdaságpolitikája közötti párhuzamok magukért beszélnek.

Amióta önálló főhatalommal bíró, területileg elkülönült politikai egységek (államok, birodalmak) léteznek, azóta a külpolitikát többnyire, sőt alighanem mindig az érdek, azaz a „szent önzés” mozgatja. A „szent önzést” persze a szereplők, amióta világ a világ, rendszerint valamilyen (vallási, politikai, civilizációs, stb.) érték burkába csomagolják: az egykori spanyol-brit tengeri vetélkedés például a hithű katolicizmus és a renitens anglikánok harcaként jelent meg a korabeli „médiában”, noha valójában a kereskedelmi utak feletti uralomról szólt; de később a britek és a franciák sem vallásháborút vívtak Kanadáért, sokkal inkább az volt a tét, melyikük dominálja a prémkereskedelmet.

A Kádár-rendszer talán egyik legvisszataszítóbb vonása a társadalom manipulálása volt. Az, hogy különböző módszerekkel mintegy be akarták vonni a lakosság minél szélesebb rétegeit a diktatúra fenntartásába. Piramisjáték volt ez a javából, hatalombirtoklásból és hatalomgyakorlásból nem juthatott egyenlően azoknak, akik beszálltak a játszmába. A 33 hosszú év alatt lassan már azt sem lehetett megkülönböztetni, hogy hol végződik a mindennapi élet és hol kezdődik a diktatúra. Tulajdonképpen ez volt a Kádár-rendszer nagy trükkje: aki nincs ellenünk, az velünk van. De, mint általában a kommunista gyakorlatban az szokásos, átverés volt ez is a javából. Csakhogy ennek az átverésnek nagyon is valós következményei voltak, és ez öltött testet többek között az állambiztonság nyilvántartásaiban is. Ennek az emléke, amely teljesen félrevezető formában „ügynökkérdésként” jelent meg, a mai napig kísérti a magyar politikát.

Az Európai Bizottság sziporkázik: Uniós szintű közös hadsereget és energiauniót szorgalmaznak. Brüsszelben tudják, hogy ezeket a javaslatokat biztosan megtorpedózza valamelyik tagország, így vajmi csekély az esély ezek belátható időn belüli megvalósulására. Mi lehet a háttérben?

Nem különösebben izgalmas, hogy mennyivel nőtt a gazdaság 2014-ben. Sokkal érdekesebb, hogy hogyan. Az 1990-es rendszerváltás utáni időszakban ugyanis ez az első olyan év, amikor pénzügyileg fenntartható módon növekszik jelentős mértékben a magyar gazdaság.

Felemásan. Az Európai Bizottság félidős elemzéséből kiderül, hogy az Unió az emberek mindennapjait meghatározó problémák tekintetében – munkanélküliség, szegénység és társadalmi kirekesztés kockázata – kifejezetten rosszul teljesített az elmúlt 5 évben. Eredményeket elsősorban olyan ügyekben (üvegházhatású gázkibocsátás, megújuló energiaforrások) tudott felmutatni az EU, amelyek hosszú távon ugyan fontosak, de a gazdasági válság által sújtott európai polgárok számára ma nem életbevágóak.

Lohnabstandsgebot. A német szóval azt az elvet jelölik, amely szerint a munkával elérhető jövedelemnek magasabbnak kell lennie, mint a segélynek. Ez az ösztönzés jelenik meg Magyarországon is, amikor a segély nagyjából a minimálbér negyede, miközben a közmunkások nagyjából a minimálbér felét -háromnegyedét keresik. Az ösztönzés iránya egyértelmű: Aki tud, keressen magának munkát, és rögtön magasabb lesz a jövedelme.

Nem gondoltam, hogy erről a témáról kellene írni. A politika a veszprémi választásokat és a kétharmad elvesztését követően mégis úgy alakul, hogy a választott téma a következő néhány hétben bizonyosan – de lehet, hogy hosszabb távon is – meg fogja határozni a magyar közbeszédet.

Történt ugyanis, hogy a kormánypártok elvesztették kétharmados többségüket a parlamentben. Többen próbálták bemutatni, illetve növelni vagy kisebbíteni ennek jelentőségét, de eddig szerintem nem nagyon sikerült megragadni ennek a közjogi szempontból is jelentőséggel bíró új fejleménynek a lényeget.

1. A keleti nyitás gazdasági szükségszerűség. Napjainkban a 7 legnagyobb keleti gazdaság (az E7-ek, azaz East7), vagyis Kína, Brazília, India, Oroszország, Indonézia, Mexikó és Törökország 21 ezer milliárd dolláros éves GDP-je már majdnem akkora, mint a 29 ezer milliárdos G7-ek – USA, Kanada, Németország, Franciaország, Anglia, Olaszország, Japán – bruttó gazdasági termelése. A keleti régió összevont GDP-je  a PwC tanácsadó cég előrejelzése szerint 2050-re 140 ezer milliárdra nő, a G7-eké viszont csak 70 ezer milliárdra bővül. (Érzékeltetésképpen az éves magyar termelés 140 milliárd dollár.)

Borítékolni lehetett, hogy a miniszterelnök, ki egyébként sem kifejezetten önmarcangoló alkat, most is pontosan érzi, politikai habitusából fakadóan mi a teendője: támadni, támadni, támadni, nehogy a saját tábor bármi komolyabb ütésnyomot véljen fölfedezni rajta, netán lássa megroggyanni.

Bár Veszprémben oda lett a kétharmados parlamenti többség (de csak az), Orbán azt üzente sajátjainak, ennek ellenére jó úton jár, s bizonyítékként hosszú eredménylistát is közre adott, hogy akit esetleg megkísértett a kétely, tetszés szerint válogathasson belőle. A hiba nem a kormány készülékében, hanem a kétharmadok hatására kissé elkényelmesedett hívekben van, üzente. Jó reggelt Magyarország, jó reggelt magyarok, ami dekódolva azt jelenti, ébresztő Fidesz, ki a karosszékből, a politikában soha sincs pihenő, tessék keményen dolgozni!

Pár hónappal a választás előtt a Republikon kutatásának publikálásakor senki nem gondolta volna, hogy a 30 százalékos ismertségű Kész Zoltán hozhatja a mandátumot abban a választókerületben, amelyet korábban Navracsics Tibor toronymagasan nyert. A tárgyalt kutatás ugyanakkor azt is megmutatta, hogy az ismertségi problémákkal küzdő Késznek  kedveltsége azok körében, akik ismerik magas, szimpátia-indexe nem elhanyagolható. Ugyanezen kutatás jelezte azt is, hogy bár a megkérdezettek szerint helyben a dolgok elismerésre méltóan folynak, jelentős többségük szerint Magyarországon rossz irányba mennek a folyamatok. Azaz: ha és amennyiben a kormánnyal kapcsolatos ellenérzések dominálnak majd a választás kapcsán, akkor megfelelő mobilizáció mellett éles lehet a verseny, ha viszont a helyi ügyek „haladása”, Veszprém fejlődése lesz a fontosabb tényező – ahogyan a Fidesz ezt próbálta is kidomborítani, kiemelni Veszprémet a közhangulatból –, akkor a rá jellemző mobilizációs képességével inkább a jobboldal nyerhet. A végeredmény ismert, s lám a decemberben még nem látott jobboldalon belüli és környéki konfliktusok csak erősítették azt, hogy nem a helyi fejlesztések irányáról szól majd a kampány.

2015-öt a kormány a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások és politikai foglyok emlékévének nyilvánította. 70 évvel ezelőtt már nagyban folyt a magyar férfiak és nők elhurcolása. Ma sem tudjuk pontosan, hogy hányan vesztették életüket az itthoni gyűjtő- és tranzitlágerekben, a halálmenetekben vagy a vonatút alatt. Hány magyart lőttek agyon szökés közben, hányan haltak meg tífuszban, vérhasban. Az a diktatúra, ami 70 évvel ezelőtt Magyarországon is megtette az első lépéseket, hogy csaknem fél évszázadra berendezkedjen, mindent megtett, hogy az elhurcoltak emlékét törölje a közösségi emlékezetből, de legalábbis hazugságokat terjesszen róluk, illetve megbélyegezze őket.

Az érzelmek azonban nem sokat segítenek egy választás eredményeinek, azok jelentőségének megértésében. Van-e egyáltalán jelentősége egy természetszerűen alacsony részvétel keretei között zajló időközi voksolásnak? Vagy éppen ellenkezőleg: mindent eldöntő, sorsfordító helyzetet jelez? Kinek kell tanulnia az eredményekből és mit? Mit jelent mindez 2018 vonatkozásában? Zuhanóban a Fidesz? Feltámadt a baloldal? Vagy éppen ellenkezőleg: az eredmény semmin sem változtat?

Ezekre a kérdésekre csak higgadt elemzői szemszögből érdemes választ adni, ellenkező esetben politikai diskurzusok foglyaként azt látjuk, amit látni akarunk, vagy azt nem vesszük észre, amit nem is akarunk észre venni.

A menekültkérdés szó szerint megérkezett Nyugat-Európa. 2014-ben 20 éves csúcsot döntött a Németországban benyújtott menekültkérelmek száma: Míg tavaly egész évben 203 000 ilyen kérvényt nyújtottak be, addig 2015 januárjában már 25 000 körüli kérvénynél járnak, ami komoly nyomás alá helyezi a német politikát.

Ha a résztvevő felek úgy érzik, korai még minden kártyájukat kiteríteni, s ezzel végérvényesen lezárni a játszmát, gyakran folyamodnak a halasztott döntések „megoldásához”. Főleg olyankor jön szóba ez a verzió, amikor a másik fél teljes veresége – noha realitás – nem kifizetődő a potenciális győző számára sem. Más szóval, amikor a játszma zéró összegű végkifejlete még magának a nyertesnek sem kívánatos.

Nagy értelmezési küzdelem látszik kibontakozni akörül, hogy milyen szabályok szerint fotózhatunk másokat: vannak olyanok, akik korlátozás nélkül – mondjuk a kép szereplőjének engedélye nélkül is – lehetővé tennék a fotózást, mások viszont ezt csak bizonyos korlátok között tartják lehetségesnek. A Kormány most beterjesztett törvényjavaslata nem a tartalmi értelemben hosszú évek óta változatlan szabályozást kívánja megváltoztatni, hanem a kikényszeríthetőséget akarja egyszerűbbé és az eljárást életszagúbbá tenni.

Eddig mindenki, aki „szalonképes” akart maradni, kénytelen volt elfogadni az 1945-ös status quot, valamint a második világháború e status quo-n alapuló értelmezését is.

Közhely, hogy a történelmet a győztesek írják, de az ún. hivatalos, nyilvános történetírás is a háborús győzelmeken alapszik. A Szovjetunió nélkül a nyugati szövetségesek nem tudták volna legyőzni a Harmadik Birodalmat, és mivel a Szovjetunió a győztesek oldalán állt a háború végén, így kissé perverz módon a jófiúk közé került. Parádézott már amerikai elnök is a Vörös téren május 9-én. És a mai illatos, kellemesen demokratikus német alkotmányos berendezkedést, meg a Grundgesetz szépségét is amerikai megszállásnak köszönhetjük.

„Nagyon elfáradt és türelmetlen emberek” – vélekedik Gyurcsány Ferenc a Jobbik-szavazóiról az Origónak adott interjújában. Olvasva a beszélgetést, szembetűnő, hogy az egyébként „mindig” türelmes korábbi miniszterelnök a 2016-ra előre hozott választások erőteljes hangoztatása után ismét egy kontemplatív, integrátor, „haza bölcse” hangszerelésben játszik. Kétségkívül váltás az utóbbi időkben megtapasztalt Gyurcsányhoz képest. Az elemző szalad is ilyenkor értelmezni a váltást, mintha Gyurcsány néha még működő helyzetanalízis-képessége és az abból fakadó politikai pragmatizmusa által életre hívott szerepváltása újdonsága lenne a saját „pályaútját” illető­en is. Gyurcsány koncentráltabb pillanataiban érzékeli, hogy létezik egy Magyarország az április hatodikaiak táborán túl is, bár saját magára nézve mindebből sok nem következik, hiszen ahogyan Őszöd után az emblematikus szövege ellenére (a gyurcsányi-progresszív Szembenézés c. dokumentum) sem rá volt szabva az integrátorszerep, úgy ma a politikai közösség szintén nem tőle várja az országegyesítő mondatokat.

Az „Üvegplafon – Meddig terjed a nők szabadsága?” websorozatának első adása kapcsán elsősorban nem az a fontos, hogy mennyire (nem) tudunk azonosulni a feminista műsor üzeneteivel. Ami igazán érdekes, az a tartalom következetlensége. A műsor első részéből megtudhatjuk, hogy a megszólalók szerint a magyar nők igazából nem is szeretnének több gyereket, nem is vágynak családalapításra, ezt csak a társadalom és a kormány erőlteti rájuk (ránk). Az adás második részében azonban már azért kárhoztatják a kormányzati politikát, mert nem segíti a nőket a gyermekvállalásban. A videó végére teljes a káosz a fejekben: Most akkor a kormány akadályozza a magyar nőket a gyermekvállalásban, vagy éppen fordítva, gyermekvállalásra kényszeríti őket?

Talán egyik sem…

A bankszektor a múlt héten megállapodásban vállalta, hogy (végre tényleg) jobban hitelezi a magyar gazdaságot. A kormány cserében minden eddiginél vonzóbb ösztönzőkkel próbálja a pénzpiacot mozgásba hozni, miközben optimizmusa óvatos marad.

Ma Magyarországon egyetlen politikus viselkedik reálpolitikusként: a miniszterelnök. Az ellenzék pedig – részben helyzetéből fakadóan – felelőtlenül vagy ideológiai alapon közelíti meg a magyar-orosz kapcsolatokat. Mintha képtelenek lennének megérteni, hogy doktriner gondolkodással nem lehet választ adni a magyar energiabiztonság, vagy éppen a magyar ipari cikkek és mezőgazdasági termékek exportjának, piacának kérdéseire.

A magyar politika többnyire történelmi kérdésekről és azok értékeléséről szól. Kitüntetett helye van az emlékezetpolitikának, és majdnem minden komolyabb vitánkat átszövi egy-egy történelmi korszak, aktus értékelése. Sokak szerint teljesen fölöslegesen foglalkozunk ennyit a múlt kérdéseivel, ám most nem ez a fontos, pusztán az állapot rögzítése.

A magyar és az orosz emlékezetpolitika egymással összeegyeztethetetlen. A két ország története úgy alakult, hogy leginkább egymás ellenségei voltunk. Ezért első lendületemben úgy gondoltam, erős pistába mártom pennámat, amikor azt olvastam, hogy Putyin az „ellenforradalom” leverésére emlékező szovjet obeliszket fog megkoszorúzni. 1956 a magyar politikai-történeti identitás magva, és ha az orosz elnök ezt teszi, azzal szándékosan köpi szembe a magyar identitást, a mielőbbi viszont-nem-látásra.

Csak a számokat nézve Oroszország harmadik legnagyobb kereskedelmi partnerünk. Azonban a számok mögé tekintve egyelőre ennél is fontosabb, ugyanis alapvető nyersanyagaink Oroszország felől érkeznek. Kőolaj importunk közel 100, és földgáz importunk 85 százaléka orosz eredetű. Míg olajat tudnánk importálni máshonnan is, addig földgázt elegendő mennyiségben jelenleg nem. Ha nincsen gáz, nincsen mivel fűteni, ha nincsen mivel fűteni, annak elég rossz az üzenete. Ez értékeli fel gazdaságpolitikai értelemben az orosz kapcsolatot.

Akkor most egy pillanatra vegyünk mély levegőt és emlékezzünk vissza: két-három éve hazai és külföldi elemzők azzal riogatták a közvéleményt, hogy ha nem veszünk fel IMF hitelt, akkor „falnak csapódik az ország, összeomlik a gazdaság”. Aztán teltek, múltak a hónapok és az untergang helyett lassú, de biztos emelkedés kezdődött. Akkor megint jöttek az elemzők, akik elmagyarázták, hogy ez csak átmeneti hatásoknak köszönhető és hamarosan újból leszálló ágba kerül a gazdaság. A magyar gazdaság azonban csak nem akart szót fogadni az aggódó tekintetű közgazdászoknak és a cinikus ellendrukkereknek, sőt, szívósan haladt előre a lanyha európai környezet ellenére. Amikor a gazdasági növekedés a bűvös 3 százalékot is átlépte, akkor a lényeglátó közgazdászok elérkezettnek látták az időt, hogy bevessék a végső fegyvert és kijelentették: szép-szép a növekedés, de „nem fenntartható”. (Ennek az érvnek az előnye, hogy bármire rámondható és mivel örökké semmi sem nőhet, ezért előbb-utóbb biztos igazolódik.)

Így érkeztünk meg napjainkba. 2014-ben éves alapon 3,5 százalékkal, az utolsó negyedévben pedig 3,4 százalékkal nőtt a magyar gazdaság az előző év azonos időszakához képest.

Miután a házigazda Lukasenko, akit a Nyugat régóta és következetesen Kelet-Európa egyik diktátorának nevez, lovagias virágcsokorral fogadta a láthatóan tartózkodó arckifejezésű Angela Merkelt, a Nyugat egyik (primus inter pares) vezetőjét, már sejteni lehetett, hogy ez a mostani minszki „leosztás” bizony a diktátoroknak minősített keleti szláv vezetők partija lesz. Valószínűleg nem az utolsó a zajló ukrán játszmában, de pillanatnyilag a legfontosabb. 

Csak nagy vonalakban nézve, mit ért el Putyin?

Olvasom, hogy Ukrajnában tömegével küldik ki a behívókat Kárpátaljára, illetve hogy Porosenko ukrán elnök már a hadiállapot kihirdetésének szándékával keménykedik. A behívandó katonák ellátás, egyenruha és védőruha nélkül lennének kénytelenek szembenézni a – ha hihetünk a nyugati és amerikai hírforrásoknak – masszívan felszerelt, oroszok által támogatott és/vagy orosz szakadárokkal szemben. Tehát, ha hihetünk a megbízható forrásoknak, szemben a Russia Today-el, akkor ezeket az embereket simán a vágóhídra küldik.

Miközben az európai elit és a magyar kormány erőfeszítéseket tesz azért, hogy elkerüljön egy kiszélesedő háborút Ukrajnában, és Magyarországot távol tartsa a konfliktustól, eközben két honfitársunk lelkesen dolgozik azon, hogy Magyarországot belekeverjék. Erős szavak? Lehet, de az sem kevesebb, amit a két magyar szerző a világ egyik legtekintélyesebb külpolitikai folyóiratában állít, lényegében revíziós törekvésekkel vádolva a magyar kormányt. Ha ezek a gondolatok egy magyar médiumban jelennek meg, akkor az ember vállat rándít. Akkor sem érdemelne különösebb figyelmet, ha nem egy világméretű konfliktus kirobbanásának előszobájában lennénk. Így azonban minden szónak különös súlya van. A cikk ismertetésével nem bajlódnék, azt mindenki elolvashatja itt, magyarul pedig itt.

Hogy mi a bajom az írással?

A Balkán kapuzárás előtti pánikban él. Látva az észak-afrikai és közel-keleti menekültek áradatát, mindenki sejti, hogy Nyugat-Európa előbb-utóbb bezárja kapuit a tömeges bevándorlás előtt.

A 1938-as müncheni konferencián a Nyugat az európai béke csalóka reményében, elvtelenül elégítette ki a nácik étvágyát, szabad utat biztosítva Hitlernek Csehszlovákia bekebelezéséhez. Az európai biztonságról szóló minapi müncheni tárgyalásokat velejéig hamis hasonlat az akkori találkozóhoz hasonlítani, mondván, hogy az akkori hiszékeny engedékenység példájából okulva, a Nyugat most semmi engedményt nem tehet – Putyinnak.

A baloldal a Fidesz-KDNP második kétharmados győzelme óta igyekszik a kormánypártok támogatottságának mérséklődését drasztikus csökkenésnek beállítani. Mára abból is hírt lehet csinálni, ha akárcsak egy szavazó elpártol a Fidesztől.

Az arab-tavasz és a szíriai polgárháború következtében az Európai Unió délkeleti határa korábban soha sem tapasztalt menekültáraddal szembesül, ami Bulgáriában mára humanitárius katasztrófával fenyeget. A kontrollálhatatlanná váló illegális határátlépések ellen az Unió egyes országai a régi, jól bevált módszerrel küzdenek: falakat építenek határaikon.

Nem egyszerű a kormányzás tempóját – és minőségét – objektív eszközökkel mérni. A felfokozott politikai és közéleti állapotok ugyanis – azon túl, hogy a mutatószámokat sem könnyű megtalálni – torzítják az észlelésünket. Ennek ellenére igenis vannak olyan adatok, amelyek bizonyosan komoly súllyal esnek latba, ha ezt a kérdést szeretnénk vizsgálni.

Az Európai Bizottság 2014 őszi közvélemény-kutatása (Eurobarometer) szerint az európai polgárok egyre súlyosabb kihívásnak érzékelik a bevándorlás kérdését – mind saját országuk, mind az Európai Unió tekintetében. 

Életbe vágóan fontos kérdés, hogy szabad-e kezet csókolni Angela Merkelnek. Rettentően fontos hír az is, hogy mit skandált a néhány száz kormányellenes tüntető a Baross utcában. Nem beszélve arról, hogy mennyit és hogyan mosolygott a kancellár asszony a sajtótájékoztató alatt.

Az évértékelés intézménye az USA-ból jön, ahol az amerikai elnökök alkotmányos kötelezettsége, hogy rendszeresen beszámoljanak a Kongresszusnak az ország helyzetéről.

Nem tudni még, mi kerül szóba a mai budapesti magyar-német csúcstalálkozón, ám hagymázos ellenzéki lázálom azt várni, hogy a német kancellár-asszony ridiküljében ott lesz az „oroszbarát” Orbán Viktornak szánt selyemzsinór. Az atlantista Németországot nemzeti és európai érdekei sok-sok szállal kötik Oroszországhoz, miért lenne hát ésszerű egy olyan politikust támadnia, aki külpolitikájában a maga módján ugyancsak támogatója a perspektivikus német-orosz, illetve európai-orosz gazdasági kapcsolatoknak?

Már-már elcsépelt tény, hogy Magyarország legfontosabb kereskedelmi partnere Németország. Szinte döbbenetes, de exportunknak és importunknak is közel negyedét Németországgal bonyolítjuk. Bár annak tükrében nem meglepő, hogy a legnagyobb külföldi tőkebefektetők is németek Magyarországon, az összes külföldi működő tőke harmada Németországból érkezett a 90-es évek elejétől egészen napjainkig. Áttételesen tehát Németországon, a német cégeken keresztül kereskedünk a világgal.

Megadja Gábor:

Azt tudjuk, hogy Machiavelli még nem volt machiavellista, ahogy Descartes sem volt karteziánus. És ha Machiavelli csak annyit mondott volna, amivel gyakran vádolják – ti. a vezető legyen genya –, ma senki sem olvasná, idézné, nem töprengene rajta. Machiavelli fontossága inkább egy általánosabb dilemmára mutat, a morál és a hatalom kapcsolatára.

A kérdés azért fontos, mert az elmúlt időszak szabadság-szimbóluma az ukrán-orosz konfliktus lett. Bátor twitter-üzenetek, profi imázs-videók, hangos jogvédő segítségkérések kísérték a Majdan forradalmát, és az azt követő orosz agresszió eseményeit is.

Az LMP frakcióval bent van a magyar törvényhozásban és az EP-ben, a PM egyik társelnöke, Karácsony Gergely a legnépszerűbb baloldali politikus, Zugló polgármestere, továbbá egy EP- és egy hazai parlamenti képviselővel bír a párt. Az LMP a küszöb környékén táncol, PM egyelőre alatta.  Mindkét párt üdvözölte a Sziriza győzelmét, Schiffer András már-már akkora kitörő örömmel és balos hangszereléssel fogadta az új baloldal sikerét, mintha nem is pártja lenne a jobb-bal meghaladásának „szóvivője”. Az LMP politikai állapota két éve nem változott, azaz semmiféle együttműködést nem tud elképzelni az ellenzék további pártjaival, így Veszprémben is egy helyben ismert, de teljesen esélytelen jelölttel fut neki. Sem a győzelem, sem a kétharmad megakasztása nem célja.

A keretet a határnyitás 25. és a magyarországi Holokauszt 70. évfordulójának megemlékezései adják, ám jócskán akad aktuális téma is.