Eddig mindenki, aki „szalonképes” akart maradni, kénytelen volt elfogadni az 1945-ös status quot, valamint a második világháború e status quo-n alapuló értelmezését is.

Közhely, hogy a történelmet a győztesek írják, de az ún. hivatalos, nyilvános történetírás is a háborús győzelmeken alapszik. A Szovjetunió nélkül a nyugati szövetségesek nem tudták volna legyőzni a Harmadik Birodalmat, és mivel a Szovjetunió a győztesek oldalán állt a háború végén, így kissé perverz módon a jófiúk közé került. Parádézott már amerikai elnök is a Vörös téren május 9-én. És a mai illatos, kellemesen demokratikus német alkotmányos berendezkedést, meg a Grundgesetz szépségét is amerikai megszállásnak köszönhetjük.

„Nagyon elfáradt és türelmetlen emberek” – vélekedik Gyurcsány Ferenc a Jobbik-szavazóiról az Origónak adott interjújában. Olvasva a beszélgetést, szembetűnő, hogy az egyébként „mindig” türelmes korábbi miniszterelnök a 2016-ra előre hozott választások erőteljes hangoztatása után ismét egy kontemplatív, integrátor, „haza bölcse” hangszerelésben játszik. Kétségkívül váltás az utóbbi időkben megtapasztalt Gyurcsányhoz képest. Az elemző szalad is ilyenkor értelmezni a váltást, mintha Gyurcsány néha még működő helyzetanalízis-képessége és az abból fakadó politikai pragmatizmusa által életre hívott szerepváltása újdonsága lenne a saját „pályaútját” illető­en is. Gyurcsány koncentráltabb pillanataiban érzékeli, hogy létezik egy Magyarország az április hatodikaiak táborán túl is, bár saját magára nézve mindebből sok nem következik, hiszen ahogyan Őszöd után az emblematikus szövege ellenére (a gyurcsányi-progresszív Szembenézés c. dokumentum) sem rá volt szabva az integrátorszerep, úgy ma a politikai közösség szintén nem tőle várja az országegyesítő mondatokat.

Az „Üvegplafon – Meddig terjed a nők szabadsága?” websorozatának első adása kapcsán elsősorban nem az a fontos, hogy mennyire (nem) tudunk azonosulni a feminista műsor üzeneteivel. Ami igazán érdekes, az a tartalom következetlensége. A műsor első részéből megtudhatjuk, hogy a megszólalók szerint a magyar nők igazából nem is szeretnének több gyereket, nem is vágynak családalapításra, ezt csak a társadalom és a kormány erőlteti rájuk (ránk). Az adás második részében azonban már azért kárhoztatják a kormányzati politikát, mert nem segíti a nőket a gyermekvállalásban. A videó végére teljes a káosz a fejekben: Most akkor a kormány akadályozza a magyar nőket a gyermekvállalásban, vagy éppen fordítva, gyermekvállalásra kényszeríti őket?

Talán egyik sem…

A bankszektor a múlt héten megállapodásban vállalta, hogy (végre tényleg) jobban hitelezi a magyar gazdaságot. A kormány cserében minden eddiginél vonzóbb ösztönzőkkel próbálja a pénzpiacot mozgásba hozni, miközben optimizmusa óvatos marad.

Ma Magyarországon egyetlen politikus viselkedik reálpolitikusként: a miniszterelnök. Az ellenzék pedig – részben helyzetéből fakadóan – felelőtlenül vagy ideológiai alapon közelíti meg a magyar-orosz kapcsolatokat. Mintha képtelenek lennének megérteni, hogy doktriner gondolkodással nem lehet választ adni a magyar energiabiztonság, vagy éppen a magyar ipari cikkek és mezőgazdasági termékek exportjának, piacának kérdéseire.

A magyar politika többnyire történelmi kérdésekről és azok értékeléséről szól. Kitüntetett helye van az emlékezetpolitikának, és majdnem minden komolyabb vitánkat átszövi egy-egy történelmi korszak, aktus értékelése. Sokak szerint teljesen fölöslegesen foglalkozunk ennyit a múlt kérdéseivel, ám most nem ez a fontos, pusztán az állapot rögzítése.

A magyar és az orosz emlékezetpolitika egymással összeegyeztethetetlen. A két ország története úgy alakult, hogy leginkább egymás ellenségei voltunk. Ezért első lendületemben úgy gondoltam, erős pistába mártom pennámat, amikor azt olvastam, hogy Putyin az „ellenforradalom” leverésére emlékező szovjet obeliszket fog megkoszorúzni. 1956 a magyar politikai-történeti identitás magva, és ha az orosz elnök ezt teszi, azzal szándékosan köpi szembe a magyar identitást, a mielőbbi viszont-nem-látásra.

Csak a számokat nézve Oroszország harmadik legnagyobb kereskedelmi partnerünk. Azonban a számok mögé tekintve egyelőre ennél is fontosabb, ugyanis alapvető nyersanyagaink Oroszország felől érkeznek. Kőolaj importunk közel 100, és földgáz importunk 85 százaléka orosz eredetű. Míg olajat tudnánk importálni máshonnan is, addig földgázt elegendő mennyiségben jelenleg nem. Ha nincsen gáz, nincsen mivel fűteni, ha nincsen mivel fűteni, annak elég rossz az üzenete. Ez értékeli fel gazdaságpolitikai értelemben az orosz kapcsolatot.

Akkor most egy pillanatra vegyünk mély levegőt és emlékezzünk vissza: két-három éve hazai és külföldi elemzők azzal riogatták a közvéleményt, hogy ha nem veszünk fel IMF hitelt, akkor „falnak csapódik az ország, összeomlik a gazdaság”. Aztán teltek, múltak a hónapok és az untergang helyett lassú, de biztos emelkedés kezdődött. Akkor megint jöttek az elemzők, akik elmagyarázták, hogy ez csak átmeneti hatásoknak köszönhető és hamarosan újból leszálló ágba kerül a gazdaság. A magyar gazdaság azonban csak nem akart szót fogadni az aggódó tekintetű közgazdászoknak és a cinikus ellendrukkereknek, sőt, szívósan haladt előre a lanyha európai környezet ellenére. Amikor a gazdasági növekedés a bűvös 3 százalékot is átlépte, akkor a lényeglátó közgazdászok elérkezettnek látták az időt, hogy bevessék a végső fegyvert és kijelentették: szép-szép a növekedés, de „nem fenntartható”. (Ennek az érvnek az előnye, hogy bármire rámondható és mivel örökké semmi sem nőhet, ezért előbb-utóbb biztos igazolódik.)

Így érkeztünk meg napjainkba. 2014-ben éves alapon 3,5 százalékkal, az utolsó negyedévben pedig 3,4 százalékkal nőtt a magyar gazdaság az előző év azonos időszakához képest.

Miután a házigazda Lukasenko, akit a Nyugat régóta és következetesen Kelet-Európa egyik diktátorának nevez, lovagias virágcsokorral fogadta a láthatóan tartózkodó arckifejezésű Angela Merkelt, a Nyugat egyik (primus inter pares) vezetőjét, már sejteni lehetett, hogy ez a mostani minszki „leosztás” bizony a diktátoroknak minősített keleti szláv vezetők partija lesz. Valószínűleg nem az utolsó a zajló ukrán játszmában, de pillanatnyilag a legfontosabb. 

Csak nagy vonalakban nézve, mit ért el Putyin?

Olvasom, hogy Ukrajnában tömegével küldik ki a behívókat Kárpátaljára, illetve hogy Porosenko ukrán elnök már a hadiállapot kihirdetésének szándékával keménykedik. A behívandó katonák ellátás, egyenruha és védőruha nélkül lennének kénytelenek szembenézni a – ha hihetünk a nyugati és amerikai hírforrásoknak – masszívan felszerelt, oroszok által támogatott és/vagy orosz szakadárokkal szemben. Tehát, ha hihetünk a megbízható forrásoknak, szemben a Russia Today-el, akkor ezeket az embereket simán a vágóhídra küldik.

Miközben az európai elit és a magyar kormány erőfeszítéseket tesz azért, hogy elkerüljön egy kiszélesedő háborút Ukrajnában, és Magyarországot távol tartsa a konfliktustól, eközben két honfitársunk lelkesen dolgozik azon, hogy Magyarországot belekeverjék. Erős szavak? Lehet, de az sem kevesebb, amit a két magyar szerző a világ egyik legtekintélyesebb külpolitikai folyóiratában állít, lényegében revíziós törekvésekkel vádolva a magyar kormányt. Ha ezek a gondolatok egy magyar médiumban jelennek meg, akkor az ember vállat rándít. Akkor sem érdemelne különösebb figyelmet, ha nem egy világméretű konfliktus kirobbanásának előszobájában lennénk. Így azonban minden szónak különös súlya van. A cikk ismertetésével nem bajlódnék, azt mindenki elolvashatja itt, magyarul pedig itt.

Hogy mi a bajom az írással?

A Balkán kapuzárás előtti pánikban él. Látva az észak-afrikai és közel-keleti menekültek áradatát, mindenki sejti, hogy Nyugat-Európa előbb-utóbb bezárja kapuit a tömeges bevándorlás előtt.

A 1938-as müncheni konferencián a Nyugat az európai béke csalóka reményében, elvtelenül elégítette ki a nácik étvágyát, szabad utat biztosítva Hitlernek Csehszlovákia bekebelezéséhez. Az európai biztonságról szóló minapi müncheni tárgyalásokat velejéig hamis hasonlat az akkori találkozóhoz hasonlítani, mondván, hogy az akkori hiszékeny engedékenység példájából okulva, a Nyugat most semmi engedményt nem tehet – Putyinnak.

A baloldal a Fidesz-KDNP második kétharmados győzelme óta igyekszik a kormánypártok támogatottságának mérséklődését drasztikus csökkenésnek beállítani. Mára abból is hírt lehet csinálni, ha akárcsak egy szavazó elpártol a Fidesztől.

Az arab-tavasz és a szíriai polgárháború következtében az Európai Unió délkeleti határa korábban soha sem tapasztalt menekültáraddal szembesül, ami Bulgáriában mára humanitárius katasztrófával fenyeget. A kontrollálhatatlanná váló illegális határátlépések ellen az Unió egyes országai a régi, jól bevált módszerrel küzdenek: falakat építenek határaikon.

Nem egyszerű a kormányzás tempóját – és minőségét – objektív eszközökkel mérni. A felfokozott politikai és közéleti állapotok ugyanis – azon túl, hogy a mutatószámokat sem könnyű megtalálni – torzítják az észlelésünket. Ennek ellenére igenis vannak olyan adatok, amelyek bizonyosan komoly súllyal esnek latba, ha ezt a kérdést szeretnénk vizsgálni.

Az Európai Bizottság 2014 őszi közvélemény-kutatása (Eurobarometer) szerint az európai polgárok egyre súlyosabb kihívásnak érzékelik a bevándorlás kérdését – mind saját országuk, mind az Európai Unió tekintetében. 

Életbe vágóan fontos kérdés, hogy szabad-e kezet csókolni Angela Merkelnek. Rettentően fontos hír az is, hogy mit skandált a néhány száz kormányellenes tüntető a Baross utcában. Nem beszélve arról, hogy mennyit és hogyan mosolygott a kancellár asszony a sajtótájékoztató alatt.

Az évértékelés intézménye az USA-ból jön, ahol az amerikai elnökök alkotmányos kötelezettsége, hogy rendszeresen beszámoljanak a Kongresszusnak az ország helyzetéről.

Nem tudni még, mi kerül szóba a mai budapesti magyar-német csúcstalálkozón, ám hagymázos ellenzéki lázálom azt várni, hogy a német kancellár-asszony ridiküljében ott lesz az „oroszbarát” Orbán Viktornak szánt selyemzsinór. Az atlantista Németországot nemzeti és európai érdekei sok-sok szállal kötik Oroszországhoz, miért lenne hát ésszerű egy olyan politikust támadnia, aki külpolitikájában a maga módján ugyancsak támogatója a perspektivikus német-orosz, illetve európai-orosz gazdasági kapcsolatoknak?

Már-már elcsépelt tény, hogy Magyarország legfontosabb kereskedelmi partnere Németország. Szinte döbbenetes, de exportunknak és importunknak is közel negyedét Németországgal bonyolítjuk. Bár annak tükrében nem meglepő, hogy a legnagyobb külföldi tőkebefektetők is németek Magyarországon, az összes külföldi működő tőke harmada Németországból érkezett a 90-es évek elejétől egészen napjainkig. Áttételesen tehát Németországon, a német cégeken keresztül kereskedünk a világgal.

Megadja Gábor:

Azt tudjuk, hogy Machiavelli még nem volt machiavellista, ahogy Descartes sem volt karteziánus. És ha Machiavelli csak annyit mondott volna, amivel gyakran vádolják – ti. a vezető legyen genya –, ma senki sem olvasná, idézné, nem töprengene rajta. Machiavelli fontossága inkább egy általánosabb dilemmára mutat, a morál és a hatalom kapcsolatára.

A kérdés azért fontos, mert az elmúlt időszak szabadság-szimbóluma az ukrán-orosz konfliktus lett. Bátor twitter-üzenetek, profi imázs-videók, hangos jogvédő segítségkérések kísérték a Majdan forradalmát, és az azt követő orosz agresszió eseményeit is.

Az LMP frakcióval bent van a magyar törvényhozásban és az EP-ben, a PM egyik társelnöke, Karácsony Gergely a legnépszerűbb baloldali politikus, Zugló polgármestere, továbbá egy EP- és egy hazai parlamenti képviselővel bír a párt. Az LMP a küszöb környékén táncol, PM egyelőre alatta.  Mindkét párt üdvözölte a Sziriza győzelmét, Schiffer András már-már akkora kitörő örömmel és balos hangszereléssel fogadta az új baloldal sikerét, mintha nem is pártja lenne a jobb-bal meghaladásának „szóvivője”. Az LMP politikai állapota két éve nem változott, azaz semmiféle együttműködést nem tud elképzelni az ellenzék további pártjaival, így Veszprémben is egy helyben ismert, de teljesen esélytelen jelölttel fut neki. Sem a győzelem, sem a kétharmad megakasztása nem célja.

A keretet a határnyitás 25. és a magyarországi Holokauszt 70. évfordulójának megemlékezései adják, ám jócskán akad aktuális téma is.

A magyar politikusoknak hamarosan eleget kell tenniük vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettségüknek. Mivel az elmúlt hónapokban az ellenzék és a radikális baloldali média előszeretettel foglalkozott a kormánypárti politikusok anyagi helyzetével, nincs kétségem afelől, hogy a következő napokban ismét ki fog törni a vagyonosodási vita.

Görögország elmúlt 5 éve a szélsőséges pártok gyarapodásának és erősödésének története. A 2009-es parlamenti voksoláson a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali pártok összességében még „csak” a szavazatok 19 százalékát szerezték meg. Ez az arány 2012-re – a válság elmélyülése valamint az EU, az IMF és az Európai Központi Bank („trojka”) megszorító válságkezelési politikájának következményeként – elérte a 40 százalékot. A tegnapi választáson pedig már a szavazatok 50 százalékát szerezték meg a különböző radikális erők.

Az uralkodó neolib nemzetközi kánon szerint Görögország gazdasági helyzete a megszorítások hatására máris javul, s csupán járulékos veszteségnek tekinthető, ha eközben a társadalom nagy részének élete mindennapi katasztrófákba fullad. Hiszen ahol fát vágnak, ott hullik a forgács, mondotta volt annak idején tovaris Sztálin, ámbár ő nem volt neoliberális.

Barack Obama, az Amerikai Egyesült Államok elnöke magyar idő szerint kedd hajnalban tartotta meg State of the Union elnevezésű, évenként aktuális, ikonikus felszólalást, amelyben a mindenkori amerikai elnök a Kongresszus előtt számol be az Unió helyzetéről.  Az évértékelő megtartása az elnök alkotmányos kötelezettsége. A beszéd a történelem során egyre nagyobb politikai jelentőséget kapott, s különösen igaz ez a média által meghatározott modern politika korában. Nem véletlen, hogy míg a XIX. században végig írásos formában tettek eleget az elnökök a beszámolási kötelezettségüknek – nem ritkán részletes gazdasági, költségvetési adatokkal tarkítottan –, addig a XX. és a XXI. században már szinte kivétel nélkül a szóban elmondott beszéden és az abból kiolvasható politikai üzeneten volt a hangsúly.

2014 szeptemberében megjelent egy könyv Németországban, amelyről a német lakosság nagy része semmit sem tud. Nem véletlenül. Hiszen olyan témát feszeget, amelyet a médiában dolgozók legszívesebben elhallgatnának. A továbbiakban egy kisebb ízelítőt szeretnék adni a könyv azon részeiből, amelyek a magyar olvasók számára is érdekesek lehetnek, gondolatébresztőként hathatnak, vagy talán magyarázatot adhatnak a jelenlegi hazai viszonyokra is.

Az európai egységet hivatott demonstrálni a január 7-i párizsi terrortámadásokat követő közös tüntetés, a „Köztársasági Menet”. A terrorizmus elleni tiltakozást mintegy 40 ország állam- és kormányfője vezette, akik mögött 1,5-2 milliós tömeg vonult. Szintén az európai összetartást szimbolizálta a „Je suis Charlie” jelmondat, vagyis hogy a terrortámadás után mindenki Charlie lett – illetve statáriumot hirdettek azok ellen, akik nem a megfelelő módon vagy nem a kellő mértékben vallották magukat Charlie-nak. George W. Bush szavai reneszánszukat élik: „aki nincs velünk, az a terroristákkal tart”.

Olvasom, hogy 87-es éves korában elhunyt Hankiss Elemér, eredetileg strukturalista irodalomtörténész, majd – saját öndefiníciója szerint – tudatos pályamódosítást végrehajtó értékszociológus. Utóbbi minőségében a rendszerváltás után, az MTV elnökeként egy igen kiélezett közéleti időszakban frontvonalbeli média-politikai szerepet is vállalt, hogy aztán életének utolsó szakaszában a „Találjuk ki Magyarországot!” című országos (?) mozgalom ötletgazdájaként – sőt ennek egyes egyedüli megjelenítőjeként – észlelhessük Őt a különböző média-felületeken.

Magyarország kormányának néhány, korábban vitatott döntését most az idő igazolja.

A svájci frankban eladósodott magyar jelzáloghitelesek fellélegezhetnek. Egyesek pusztán a szerencsének tudják azt be, hogy a kormány még 2014 végén rendelkezett az ilyen lakáshitelek forintosításáról, így a mostani árfolyamkilengés hatását a magyarok nem érzik olyan élesen, mint a lengyelek, vagy a horvátok.

Olvasom, hogy lemondott a gyöngyfai polgármester, mert ahogy fogalmaz, „úgy éreztem csalok, sikkasztok, okiratot hamisítok, és elkövetem a hivatali visszaélés bűntettét. Azzal követem el mindezt, hogy igazolom: a falu közmunkásai dolgoznak, holott ez nem igaz, csak herdáljuk az ország pénzét.” Helyesen tette, hogy lemondott.

Eszembe jutott erről egy közmunka közeli élményem.

Fukuyama korabeli tézisét és levezetését, amely a hidegháború végével a liberális demokráciák győzelmét és a történelem végét hirdette, anno talán csak falakra nem fújták fel – már csak azért sem, mert a falak akkor omlottak le. Az 1989/1990-es évek eufóriája a rendszerváltó országok minden akkor aktuális, de előtte már rejtetten is létező szociális nehézségei ellenére tankönyvekbe, kutatási programokba, publicisztikák kezdő soraiba adaptálódott. Múlt az öröm, de az Európai Unió határainak keletre csúszásával, az eurooptimizmus politikai konformizmusával, a határok nélküliség mítoszával az éppen kifulladó „történelem véget ért” szlogenű pólót forgalmazó boltok még egy mentőövet kaptak.

A Tesco pénzügyi problémái nem most, és nem Magyarországon kezdődtek. A Tesco számára a 2012-es év részvényeik zuhanását, adósosztályozásuk romlását, 2013 pedig – 20 év után először – csökkenő profitot hozott, miután a cég az amerikai piac elhagyására kényszerült, ami 199 üzlet bezárását jelentette. Ráadásul a britek büntetőeljárást indítottak a Tesco ellen, miután napvilágra került egy több mint 100 milliárd forintos számviteli botrány – a cég sorozatosan, és nem kicsit túlbecsülte várható eredményeit. A matekkal gond van, az biztos.

Az alábbi grafikonon az önkormányzati választások óta tartott demonstrációk dinamikáját ábrázoltuk. A tüntetés résztvevőinek becsült számát összesítő grafikon alapján a tavaly októberben kezdődő tüntetés-hullám mára kifulladni látszik. Az internetadó tervezett bevezetése elleni demonstráción, amelyet Gulyás Balázs, a józsefvárosi MSZP egykori alelnöke szervezett, körülbelül 30 000 tüntető vett részt (a Reuters információ szerint 100 000), a decemberi és januári tüntetések azonban mindössze néhány ezer, néhány száz tiltakozót tudtak mozgósítani. A netadót követően csak a NAV ellen megfogalmazott korrupciós vádak, az amerikai kitiltási botrány tudott nagyobb embertömeget megmozgatni: a november 17-i tüntetésen („A közfelháborodás napja”) nagyjából 15 000 demonstráló vett részt.

Az európai baloldal válasza kudarcba fulladt, a multikulturalizmus halott. Az európai jobboldalon belül vita folyik, amelybe nem most jelentkezett be a magyar miniszterelnök. Sajnos egyelőre csak a szélsőségeseknek van világos és veszélyesen csábító válasza.

Mert hová is mennek a kormányzóktól szignifikáns mértékben elpártoló szavazók? Nagyobb részük a feszülten apatikus, mindenkire legyintő kiábrándultakhoz, kisebbik részük pedig a régóta ügyesen építkező Jobbik táborába. S ha ehhez hozzá vesszük még, hogy a mentálisan és verbálisan elszánt, ám politikailag műkedvelő és lankadó nagyvárosi tüntetők többek között az MSZP-ből sem kérnek, akkor vajon honnan remélhetnek stratégiai vonzásnövekményt a szocik?

Tavaly az ausztrál parti őrség kampánya borzolta a politikai korrektség kedélyeit, amellyel az Ázsia felől a szigetország felé hajókkal szerencsét próbáló illegális bevándorlók kedvét próbálták szegni. A plakáton rikító vörös színnel a „NO WAY! YOU WILL NOT MAKE AUSTRALIA HOME” felirat olvasható, alatta a háborgó tengeren egy lélekvesztő küzd a toronymagas hullámokkal.

Még égnek a mécsesek a Charlie Hebdo szerkesztősége előtt, még a fülünkbe csengenek a terrorizmust elítélő mondatok, de Európának hamarosan válaszolnia kell néhány húsba vágó kérdésre. A francia hecclap elleni támadás és az azt követő európai méretű demonstráció egy rövid ideig elfedi ugyan a problémákat, ami miatt Európa közel egy évtizede egy helyben topog. A következő kihívásokra Európának válaszolnia kell, ha a jövőjét közösen képzeli el.

A napokban felröppent a hír, hogy a kormánypártok a gyülekezési törvény módosítását tervezik. Habár azt nem tudjuk biztosan, hogy valóban van-e ilyen kormányzati elhatározás, a gyülekezési törvény módosítása számos okból kifolyólag indokolt lehet.

A múlt pénteki demonstráció után egyre inkább úgy tűnik, a tüntetők a korábban vázolt lehetőségeik közül megmaradnak az unalomig ismételt koreográfiánál: kormányzati döntés – felháborodás és Facebook-esemény létrehozása – tüntetés – hazamenés. 

Tavaly épp Izraelben voltam, amikor megöltek három zsidó fiatalt Brüsszelben, ketten közülük Tel-Avivból érkeztek. Az izraeli fiatalok keserűen legyintettek az egészre, mondván, nincs ebben semmi meglepő, hiszen Brüsszel egy kalifátus. És ha Brüsszel az, micsoda, vagy mi lesz perceken belül Párizs vagy London – esetleg Berlin? Itt nem pusztán arról van szó, hogy „megjelent a terrorizmus” – ez igaz ugyan, de már rég, és ez nem a probléma gyökere.

Figyelemmel kísérem az elmúlt időszak szegregációval kapcsolatos vitáját. Erről jutott eszembe Szingapúr.

Szingapúr háromnemzetiségű (74% kínai, 13% maláj, 9% indiai) és négy hivatalos nyelvű (mandarin, maláj, tamil, angol) ország. Valahogy úgy, mint Svájc. Bár alapterülete alig 36 százalékkal nagyobb Budapesténél, de 5,4 millióan sűrűsödnek össze erre a piciny szigetre.

A Megáll az idő c. filmben a Kakassy Ágnes alakította anya lenéz a szétlőtt, golyózáporban ázó budapesti utcára, ahonnan férje éppen disszidál, majd azt mondja a karjai alatt álló gyermekeinek: „Jó, hát, akkor itt fogunk élni.” Eltelt azóta sok-sok évtized, és bár már más miatt, de még mindig ez az általános közérzet családok milliói körében. Nincs más, itt fognak élni, le- és eltelik majd az, amit leegyszerűsítve életnek szoktak hívni a betűkkel dolgozó mindent tudók és mindenkit ismerők.

Az amerikai-orosz konfliktus felgyorsította a nemzetközi tömbösödést. Januárban indul a gazdaságilag meggyengült Oroszország által vezetett Eurázsiai Unió, amely maga is egy nagyobb integráció, a Shanghaji Együttműködés része. Ennek már Kína, India és Törökország erősödő gazdaságai is részei, és terveik szerint a kétoldalú forgalmukat dollár helyett egyre inkább saját valutáikban számolnák el.

Nézem az év első ellenzéki tüntetésének képeit, hallgatom a szónokokat és sorjáznak bennem a kérdések:

1. Miért ismételnek meg a szervezők egy három évvel ezelőtti sikertelen tüntetést?

2. Miért melegítenek fel olyan témákat, amelyek szemmel láthatóan a tüntetés résztvevőit sem hozzák lázba, nem hogy a szélesebb politikai közösséget?

Ahogy a tavaszias karácsony után a hideg átmenet nélkül megérkezett, rögtön két hajléktalan jelent meg a kapunk alatt. Talán a szigetről jöttek be, hiszen plusz tíz-tizenöt fokban ott kétségkívül kellemesebb ugyan, de ha már mínusz van, sokat számít nekik a bérházakból valamennyire mégiscsak kiszivárgó meleg. Szombat-vasárnap Budapesten jócskán mínusz volt már, s emiatt a széljárta, hideg bokrokból, nincs mese, a belváros „hőtározós” kapualjaiba kellett átcuccolniuk.