A kulturális – mifelénk leginkább konzum – felszín alatt az ünnepnek rendkívül gazdag jelentéstörténete van. A karácsony a latin (in)carnatio szóból ered[1], melynek jelentése: megtestesülés, testet öltés. Ez a fogalom képes egybehozni a teológiát, filozófiát, esztétikát, de még a pszichológiát is, mely tudományok ragyogó eredményt képesek felmutatni így együtt. Ebből a ragyogásból egy fénysugarat kívánok röviden felvillantani a felvetett ellentétpár alapján: idea és matéria.

Szimultán nézem a három tehetségkutatót.

Az egyiken egy vietnámi származású srác énekli a Ha én rózsa volnékot száz százalékos átéléssel, úgy, ahogy még életemben nem hallottam. Majd a zsűrizés után merészen a kamerába néz és azt mondja, hogy azért énekelte el újra, mert valaki a közösségi médiában az üzenőfalára posztolta, hogy ő ezt nem énekelheti, mert nem magyar. Szeretné megmutatni, hogy Ő igenis magyar. Megmutatta.

Obama elnök a minap írta alá a Kongresszus 5859 számú törvényét. Ebben az Ukrajnának nyújtandó további segítség és az újabb Oroszország elleni szankciók részletezése mellett újdonságként került elő a nukleáris fegyverkezési verseny opciója. A 10. szakasz ugyanis azzal vádolja meg Oroszországot, hogy az megszegte a kis- és közepes hatótávolságú rakéták 1987-es tilalmáról szóló INF-egyezményt.

Az elmúlt években a magyarok közhangulatát és politikai kultúráját leíró főbb tabuk megdőlni látszanak. Az Európai Bizottság által készített, az európai polgárok közvéleményét elemző legfrissebb felmérések (a „Standard Eurobarometer” tavaszi, és a „Social Climate Report” novemberi jelentése) alapján a magyar közhangulat több tekintetben trendforduló küszöbén áll – sőt, talán már át is lépte azt.

Az a fajta legitimációs krízis, ami a posztőszödi időszakban a Gyurcsány-kormány osztályrésze lett, abban 2014 végén még nem részesedik a harmadik Orbán-kormány. Annak ellenére, hogy kül- és belpolitikai konfliktusai rövid távon aligha mutathatnak egy „konszolidált” állapot felé, a közvélemény-kutatásokból magától értetődő, kiolvasható alternatívája még hiányzik. Az utóbbi hetek fejleményei tükrében látványos, hogy mennyire csak két szereplő van a Jobbikon túli ellenzéki térfélen: a hagyományos politikai téren kívül a civilek, „bent” pedig az MSZP.

Úgy tűnik, Amerika visszatért térségünkbe, amit a(z előző) hidegháború után oly' bűnösen elhanyagolt. A körvonalazódó új hidegháború Ukrajna ürügyén pattant ki, és úgy tűnik, az USA szilárdan megvetette lábát a Dnyeper partján. Nagy érdeklődéssel figyeljük, hogy vajon szebb, vagy rútabb arcát mutatja-e?

December 9-én, a Korrupcióellenes Világnapon elhangzott egy érdekes mondat Amerikában. Az amerikai Külügyminisztérium (Department of State) polgári biztonságért, demokráciáért és emberi jogokért felelős államtitkára, Sarah Sewall a Carnegie Alapítvány által „Új frontok a korrupció megértésében és leküzdésében” címmel rendezett program egyik előadójaként mondhatni elszólta magát. Felszólalásában ugyanis elmondta: két tucat közép- és kelet-európai országban dolgoznak olyan akcióterveken az amerikai nagykövetek, amelyekkel el tudják érni a közeljövőben, hogy korrupcióellenes reformintézkedéseket vezessenek be a szóban forgó államokban.

Nincs alternatívája az összefogásnak, dörgi-hörgi a szószékről Gyurcsány, s eközben teli tenyérrel többször is saját mellére csap, hogy testbeszédével félreérthetetlenül megmutassa, mindenekelőtt kivel is kell az MSZP-nek összefognia.

Ha ezúttal tényleg a megújulás rögös útjára lépne az MSZP, először is Bill Clinton 1992-ben elhíresült, győztes kampánymondatát kellene átalakítania. „A gazdaság, te ostoba!”, üzente akkor (magának is) Clinton, nos, a szociknak ezt kellene most módosítaniuk. De nem ám az „ostobát” fafejre, hanem a „gazdaságot” társadalomra.

December 10-ét az ENSZ 1948 óta az Emberi Jogok Világnapjának tekinti. Az emberi jogok Günter Frankenberg, a Frankfurti Egyetem alkotmányjogi professzorának megfogalmazása szerint a mai modern világ meghatározó „ikonjai”. Olyan pozitív töltetű, univerzális értékek, amelyek a korábban hasonló funkció betöltő vallási előírásokat és természetjogi gondolatokat felváltva az emberiség élő lelkiismereteként igyekeznek megfékezni az erőszakot és a brutalitást a világon. Mint láthatjuk, ez nem minden esetben jár sikerrel; de nem is ez a lényeg, hanem az a tény, hogy jelenleg ez az a nyelvezet, amelynek révén az értékek civilizációkon átívelően terjednek a világban.

A politikai vélemény világából a tudatosság, a szándék és az akarat vezet el a politikai cselekvésig. Az elmúlt hetekben szinte minden, a kormány kritizálására alkalmas témában szerveződött demonstráció, ahol a tüntetők hangot adtak (politikai) véleményüknek. A résztvevők száma azonban egyre fogy. Ennek oka, hogy idővel a tüntetők a politikai vélemény világát egyhelyben ácsorgásként élik meg – konkrét és elvont értelemben egyaránt. A demonstrálók összegyűlnek, hangot adnak nemtetszésüknek, majd ki-ki megy a maga dolgára.

December 16-án újra közfelháborodás napja, 24-én szenteste. A két időpont között mindenki be tud vásárolni.

Szerzőtársam szerint nincsenek összeesküvés-elméletek, csak összeesküvések. Tanult kollégám blogján a minap olvashattunk is egy okfejtést, amely szerint a Magyarország elleni nyílt amerikai nyomásgyakorlás mögött az a szándék állhat, hogy a Déli Áramlat ellehetetlenítése után majd Horvátországon keresztül, az Adria LNG projekt keretében adnának el cseppfolyósított amerikai palagázt nekünk.

Már majdnem eldöntött kérdésnek tekinti a Wall Street Journal, hogy az Obama adminisztráció megadóztatja az internetet.

Megtörte a Fidesz politikai lendületét, visszaadta a szocialista szavazók hitét, hogy képesek megnyerni a 2006-os választásokat, és sikerült elkerülnie, hogy a határon túli magyarok az állampolgársággal esetleg szavazati joghoz is juthassanak. Valószínűleg politikai zseninek érezte magát. Tévedett. A politikában a győzelem sok mindent igazol, de egy dolgot biztosan nem: azt, ha valaki szembefordul a sajátjaival.

A Jobbikot leszámítva az ellenzéki oldalon egyetlen olyan párt van ma, amely a pártszerű működés jeleit mutatja fel, a Demokratikus Koalíció (DK). Láthatóan hajt az országos lefedettségre – legalábbis sajtóértesülések szerint a több mint 10 000 feletti taglétszám ennek a jele –, tulajdonképpen rendszeresen mobilizálható, bár leginkább főváros-centrikus, tüntetésképes aktivistahálózattal bír, egyúttal van vezetője – ez ma egyetlen baloldali-liberális pártról sem mondható el –, aki pártjában teljes mértékben elfogadott és láthatóan kontroll alatt tartja saját stábját és párttagságát. A DK heterogén összetétele ellenére kiszámíthatóan mozog, a Magyar Bálint képviselte „elmélet” (maffiaállam) pártos képviselője. Anti-orbánizmusban kihívója nincs, sajátos politikai pragmatizmusára a többi baloldali nem találja a megoldást. Politikájának fő tartalmi iránya egy Európánál is európaibb önkép, illetve minden egyes szakpolitikai téma kormány/rendszerellenes politikai kérdéssé konvertálása. A DK a 2010 utáni politikai helyzet antitézise. Emellett közpolitikailag amuzikális, sőt, a 2000-es évek modernizációs történetéhez képest egyelőre semmiféle új politikai innovációt felmutatni nem akaró szervezet. A DK szakpolitikai érdektelensége ellenére gazdaságpolitikai programja alapján jobbra áll a PM-től, MSZP-től, az Együtt-höz közelebb, és társadalompolitikai tekintetben szintén nem a bal szélen van. Leginkább egy balközép párt, amelynek viszont olyan újdonsült „romaszakértője” van, mint Debreczeni József, akinek „téziseit” Niedermüller Péter DK-s EP-képviselő aligha osztaná meg egy plenáris ülés alkalmával.

A mostani történések megértéséhez érdemes felidéznünk a több mint egy évtizeddel ezelőtti eseményeket. Az 1999-es NATO csatlakozásunkat követően az amerikai fegyverlobbi érezhetően magasabb fokozatba kapcsolt. Céljuk az volt, hogy az elavult szovjet vadászgépek cseréjekor Magyarország amerikai repülőket szerezzen be. Az akkori amerikai nagykövet, Peter Tufo számos fórumon hangsúlyozta: nagyon reméli, hogy amerikai gépeket fogunk venni. A NATO vezető tisztségviselői pedig jelezték: Tufo nincs egyedül a véleményével. De emlékezhetünk a Lockhheed-ügyre is, ahol az amerikai cég kormánypárti képviselőket környékezett meg.

A magyar külpolitika az új hidegháborúban a német külpolitikát tekinti viszonyítási pontnak – a magyar miniszterelnök ezzel a kijelentésével meglepte a hazai ellenzéket. Mások viszont eddig is tudták: Németország eddig is szoros és jó szövetségese volt Magyarországnak. A szövetség történelmi, kulturális, gazdasági és politikai szinteken, sőt, személyes családfákon is tetten érhető. Kevesen tudják, hogy a német és a magyar törvényhozás épületén is egy-egy emléktábla hirdeti a két nép örök barátságát. A ritka szimbolikus gesztus az egykori, idén 25 éves határnyitásnak köszönhető, de nemcsak egyszeri alkalomnak szól. Valójában a két ország réges-régen és ezer szállal kötődik egymáshoz.

Advent a jótékonyság ideje is egyben. Ilyenkor szeretteink mellett azokra is többet gondolunk, akiknek sorsa a mienknél rosszabb. Nem csak nekünk kell elgondolkoznunk azon, hogy miként tudunk a legjobban segíteni.

A politikai osztály egésze felhúzza az orrát, amikor a nagyvárosi megmozdulásokon a tüntetők az elmúlt negyedszázad egészét kritizálják. Mégiscsak túlzás ez, méltatlankodnak jobbról is, balról is, csináltunk mi azért jó dolgokat, mondják – és ilyenkor kizárólag saját pártjaikra gondolnak. Azt persze megértenék, ha csak a másikat gyepálnák, de ha őket is, azt már nem.

A Google mára a szabadság jelképévé vált. Küldetése a világon fellelhető összes információ rendezése, elérhetővé és használhatóvá tétele. A Google-ra ma mindenki az információszabadság zászlóshajójaként tekint. Mindannyian használjuk a Google-t. Használjuk a munkánk során, tanuláshoz, szórakozáshoz, művelődéshez. A Google segítségével e-mailezünk, képeket és videókat nézünk, útvonalat tervezünk, híreket olvasunk, informálódunk. És mindezt teljesen ingyen. Vagy mégsem? Az, hogy a Google nem csak szolgáltatja az információt, hanem gyűjti is (rólunk, a felhasználókról), teljesen mellékes kérdésnek tűnt mindeddig.

Örök dilemma közgazdászok körében, hogy mivel mérjük az anyagi jólétet. A konszenzus az, hogy a GDP vagy magyarul bruttó hazai termék az egyik legjobb mérőszám, hiszen kifejezi, hogy egy adott országban mennyi terméket és szolgáltatást állítanak elő egy évben.

A közgazdászok hajlamosak túlaggódni a GDP növekedéssel kapcsolatos kételyeket. Valóságos tömeghipnózis alakul ki, ha nem nő a GDP; itt a vég, recesszióban vagyunk, jelennek meg sorra a szalagcímek, de nem biztos, hogy ez a legfontosabb közérzetjavító vagy rontó téma.

Nem folytatja együttműködését az Együtt és a Párbeszéd Magyarországért (PM). Utóbbi érvelésében hangsúlyozza, hogy a kooperáció a választásokra szólt, egyúttal az aktív politizálástól visszavonult Bajnai már a választási szövetségkötés elején is tisztában volt ezzel – így a posztbajnaista „aktuális” Együttet nem érhette váratlanul a bejelentés.

A maga nemében szórakoztató olvasni, nézni, hallgatni az értelmiségiek megfejtéseit a jelenlegi magyar „rendszerről” – bármit jelentsen is ez. Minden különösebb önreflexió nélkül képesek a stúdiók székeibe süppedve olyan mondatokkal dobálózni, hogy Magyarországon diktatúra van, hogy épül a totalitarizmus, illetve, hogy Magyarországon már most is „fél-totalitárius” rendszer van. (Összehasonlításképpen: utóbbi minősítést a politikaelmélet egy klasszikusa az olasz fasizmusra alkalmazta.) Mindez még szórakoztatóbbá válik, ha egyesek az aluljárók Freudjaiként megfejtik a politikusok cselekvéseinek legmélyebb forrásait, és az apa pofonjaiban vélik azt megtalálni.

Novemberben, nem tehetek róla, nekem mindig politikusaink nemzetközi vaksága jut eszembe.

A valóság azonban az, hogy Gyurcsány fellépése elsősorban a saját közönségének és nem a széles nyilvánosságnak szólt. A legfőbb célja az volt, hogy életben tartsa a radikális baloldali választók hitét, reményét és cselekvőképességét a következő választásokig. Alighanem az előrehozott választások belengetése is ezt a célt szolgálja. Gyurcsány szerint ugyanis 2016 végéig ki kell kényszeríteni az előrehozott választásokat.

Becslések szerint mintegy 2000, zömében 30 év alatti európai állampolgár harcol az Iszlám Állam seregében. A terrorszervezethez csatlakozó európai fiatalok többsége nem első, és még csak nem is második generációs bevándorló. Nem csak útlevelük, származásuk szerint is európaiak. Mi vesz rá egy francia vagy egy brit fiatalt, hogy családját és barátait hátrahagyva csatlakozzon egy iszlamista terrorszervezethez és fegyvert ragadva harcoljon valamiért, amihez igazából semmi köze?

A 80-as években a Szovjetunió kivéreztetésére az USA Szaúd-Arábiával szövetkezve felpörgette az olaj kitermelését 1985-ben, aminek következtében az olaj világpiaci ára közel felére esett pár hónap leforgása alatt, és azon a szinten is ragadt néhány kilengéstől eltekintve egészen a 2000-es évek elejéig. Ezzel párhuzamosan a gazdasági-hadviselés keretében Európa 30%-kal csökkentette szovjet gázimportját.

Több nyugat-európai országban érzik úgy az emberek, hogy „megtelt a csónak”, és már nem kellene több bevándorlót beengedni. A határok átjárhatóságával a munkaerő mellett ugyanis a polgárháborús menekültek és jóléti migránsok áradata is elindult. Térségünk EU-s csatlakozása után ez a modern kori népvándorlás felgyorsult, és tömegessé vált.

Az emberek beszélő teremtmények. Beszéd révén közösségeket hoznak létre. Amikor valaki beszél, annak módjával meghatározza a közösség, és így saját létezésének minőségét is. Amikor a politikáról beszélünk, megszólalásainkkal önkéntelenül is alakítjuk közösségünk kultúráját, játékszabályait.

Közéletünk olyan lesz, amilyenné a szavainkkal tesszük. Aki cinikusan, lekicsinylően, a kívülállók fölényességével beszél, az hamarosan egy céltalan, kicsinyes világban találja magát.

Amikor elhatároztam, hogy ezt a blogot útjára indítom, voltaképp az volt a szándékom, hogy bebizonyítsam: lehet a politikáról másként is beszélni, mint ahogy azt ma sokan teszik a világhálón.

A politikai történések megértéséhez először is szét kell oszlatnunk azt az illúziót, hogy mi magunk az események folyásán kívül állunk. Épp ellenkezőleg, minden megszólalásunkkal alakítói vagyunk az eseményeknek. Másrészt nem árt emlékeztetni magunkat arra, hogy a politika a szűkösen rendelkezésre álló információk világa. Elbizakodott az, aki azt hiszi, mindenről tudomása van és mindent ért. Harmadrészt a politika folyamatos mozgás. Amikor az ember úgy érzi, most végre megragadta a történések lényegét, amikor azt hiszi, markában tartja az események fonalát, hirtelen minden tudás homokként pereg ki a kezéből.

Azok a barátaim, vitapartnereim, akiket felkértem, hogy velem együtt gondolkodjanak és közreműködjenek a blog írásában, sok mindenben nem értenek egyet. Egy valami azonban összeköti őket: a politikával szembeni alázat. Nem akarják megváltoztatni a politika természetét, nem hiszik, hogy jó tanácsnak álcázott kioktatással, a mindenható ítész szerepéből megfogalmazott verbális pörölycsapásokkal kell jó útra téríteni a közszereplőket.

Tudják, hogy a köz ügyeiről beszélni felelősség. A politika végső soron olyan lesz, amilyen módon beszélünk róla.