November 4-e nemzeti gyásznap. Két levert forradalmunk és szabadságharcunk végpontjának emléknapjai szinte egy hónap különbséggel következnek egymás után ősszel: október 6. és november 4.
Mind a két nap egy-egy véres megtorlási hullám szimbóluma lett. Annyi hasonlóság felfedezhető, hogy mind a két megtorlási hullám mellett passzív ellenállási mozgalom bontakozott ki. Természetesen különbség is volt: a Szovjetunió „nagyobb” hatalom volt, és erkölcstelenebb – kiforgatta az ember természetét – és ezért helyi kiszolgálói hatásosabban, könyörtelenebbül és kifejezetten alattomos, sunyi módon jártak el. Az 1956 utáni megtorlás fő adatai mára közismertek: 2500 halott, legalább 228 kivégzett, 26000 hosszabb-rövidebb börtönre ítélt, 170 000 emigráns, és tönkretett életek számolatlan sokasága. Nem voltak válogatósak: a salgótarjáni sortűz száznál is több áldozatát például kifelé a „fasiszta provokáció” számlájára írták, miközben maguk között azon sajnálkoztak, hogy a „valódi” fasisztáknak, vagyis az „ellenforradalmároknak” volt annyi eszük, hogy nem mentek a sortűz színhelyére… A vagyoni kár – például a szovjet nehéztüzérség hathatós közreműködésével szétlőtt főváros – mellett a nem vagyoni kár szinte felmérhetetlen. Az ország gazdaságilag tartósan torz menedzselésével, Kádár szavaival a „hoci-nesze, kis pénz, kis munka” szemlélet bevezetésével, a fusizásba, géemkázásba hajszolt társadalom kiuzsorázásával kommunista utópia nem épülhetett. Nemcsak azért, mivel az egy tagadásra épülő gondolat nemlétező terméke mindössze, hanem azért sem, mert a valóság mindig megcsúfolja azokat, akik erőszakot akarnak tenni rajta. Így mindössze a jóléti társadalom- és a „kapitalizmus” torzképe jöhetett létre.
Érdekes politikai folyamatoknak lehettünk szemtanúi az elmúlt hetekben Németországban, azon belül is Bajorországban. A bajor miniszterelnök a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt élesen bírálta a szövetségi kancellárt, annak „elhibázott” bevándorlás-politikája miatt.
Volt egy pillanat, amikor Horst Seehofer odáig ment, hogy visszahívja a koalíciós kormányból a CSU minisztereit. Azonban annak, aki – akárcsak az elmúlt fél évszázadban – figyelemmel kísérte Bajorország szövetségi politikáját, ez a kijelentés már akkor túlzásnak tűnhetett. Túlzás is volt. Hiszen a „D-Dayként” is emlegetett november 1-jén végül a kancellár asszony megegyezett bajor kollégájával. A megegyezés bajor szempontból kilúgozottnak tűnik, mivel valódi és hatékony gátat végül nem állít a Németországba áramló bevándorlók elé, ugyanakkor némi szigorítás várható a német(bajor)-osztrák határon: tranzitzónák létrehozása, közös német-bajor határellenőrzés, közös rendőri-határőrizeti központ felállítása a munka összehangolására. Azonban a fenti egyezség tartalmi szempontból igencsak távol áll az eredeti bajor szándéktól, miszerint le kellene zárni a határokat és be kellene vonni bajor tartományi rendőrséget a határellenőrzésbe (a határok ellenőrzése Németországban szövetségi hatáskör, így a tartományi rendőrségnek vajmi kevés lehetősége lenne lezárni egy szövetségi határszakaszt).
A migránsválság megoldását sokan a politikától várják. A legtöbb idei európai választáson a bevándorlásellenes pártok erősödtek meg, és ők diktálják a politika napirendjét is. Mi van azonban akkor, ha a választások politikai jelzőfunkciója nem tud érvényesülni? És akkor mi van, ha mindez az újkori népvándorlás szabályozása szempontjából négy legfontosabb európai fővárosában: Berlinben, Brüsszelben, Bécsben és Stockholmban történik?
Nagykoalíció alatt általában a pártspektrum két legnagyobb, ideológiailag egymástól távolabb elhelyezkedő pártjának közös kormányzását értjük. Jellemzően háborús, vagy gazdasági válságok idején alakulnak, mint Angliában a II. világháború alatt, vagy az euróválság alatt korábban Olasz- és Görögországban.
A fiatal magyar demokrácia is majdnem “kvázi” nagykoalícióként kezdte, az állampárt egyik hátrahagyott aknájaként ugyanis 1990-ben szinte minden fontosabb törvény kétharmados volt. Az első szabad választás utáni két legnagyobb pártnak e kardinális kérdésekben együtt kellett volna szavaznia, így mosva el a köztük fennálló ideológiai és programbéli különbségeket. Az MDF-SZDSZ paktum a szükséges minimumra csökkentette a kétharmados törvények számát, így oldva fel a csapdahelyzetet.
A rövid elméleti keret után itt érkezünk el az Európába irányuló újkori népvándorláshoz, amely akkor vált ellenőrizhetetlenné, amikor Merkel kancellár szeptember elején “minden szírt” meghívott Németországba, mondván, közülük egyetlen egyet sem fognak hazaküldeni, és a menedékjognak nincsen felső létszámkorlátja. A másik két kedvelt célország, Ausztria és Svédország is a nyitott kapuk politikáját támogatta.
Megint bakot lőttek a közvélemény-kutatók, szakértők garmadája tévedett. Az iszlamista-konzervatív Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) eddig kisebbségben irányította Törökországot, vasárnap este óta viszont abszolút többség birtokában kormányozhatja.
Bejött Recep Tayyip Erdogan elnök húzása, az előrehozott választásokon pártja fölényes győzelmet aratott. Mutatis mutandis, akár nemrég a görög Alexis Ciprasz, Erdogan szintén lapot kért a tizenkilencre és neki is bejött. Tudnak valamit ezek a görög és török fickók, függetlenül attól, hogy bal- vagy jobboldaliak-e.
Európa, jelesül Merkel asszony fellélegezhet. Migrációs politikájában már eddig is az illiberálisnak, autoriternek nevezett Erdoganra tett, olyannyira, hogy tőről metszett liberális demokrata mivolta ellenére törökországi vizitjével még a választási kampányban is besegített neki. Eközben pedig Juncker Brüsszelben magyarázta buzgón, hogy Erdogan olyan, amilyen, de tetszik, nem tetszik, most nélkülözhetetlen partner, nem muszáj hát tüzetesen a körmére nézni.
Jogállamot, de mindenáron. Ha ehhez fel kell számolni a létezőt, akkor úgy, mert „mi” jobban tudjuk. Ha szembe kell menni az „általunk” felszínesen vallott elvekkel, akkor pedig amúgy. Mert a forradalom megkívánja.
Tény, hogy a „demokratikus ellenzék” agóniája immáron kilenc éve tart. 2006 tavasza óta ugyanis 1, azaz egy darab országos választást sem tudtak megnyerni, bármilyen összeállításban próbálkoztak is – viszont elvesztettek zsinórban nyolcat. Tény, hogy ilyenkor mindig a választók hülyék, de legalábbis „a proletariátus még nincs eléggé előkészítve eszméink befogadására!” (ahogy a legenda szerint Kun Béla dühöngött 1919-ben). Az is tény viszont, hogy hiába kapja a „nekünk igazunk van történelmileg” tézise a pofonokat a valóságtól futószalagon, ez az érintetteket nem tántorítja el saját igazságukba vetett hitüktől, attól, hogy egyszer ők hozzák majd el a szent világszabadságot. Ha kell, az embereknek – ha kell, akár az emberek ellenében.
Colleen Bell beszédét elmondta. A ballib sajtó már tálalta is a történetet, ekképpen: „példátlanul kemény” szöveg volt. Nos, ha az ember huszadjára néz meg egy horror- vagy akciófilmet, annak „példátlan keménysége” azért apad néhány megtekintés után. A nagykövet beszéde azért nem éri el az ingerküszöböt, mert ezeket már kismilliószor hallottuk, és a „példátlanul kemény” helyett a „példátlanul uncsi” megjelölés jobban illik rá.
Mindezeket ugyanis már ismerjük a Veesenmayer-Vorosilov vonalon mozgó Goodfriendtől, akit azonban – be kár! – már kivontak a forgalomból. Rá és a kis pontjaira majd a végén visszatérünk.
Mindazonáltal e pontok többsége azért továbbra is megmosolyogtató. Persze, a fékek és ellensúlyok iránti aggodalmat jól ismerjük, ezzel kezdődik a Comprehensive Encyclopedia of Concerns & Worries. Két apró megjegyzés ehhez: először is, mintha az Egyesült Államok csak belföldi használatra szánná ennek alkalmazását. A külpolitikában-geopolitikában nem annyira örül bármiféle féknek vagy ellensúlynak. Másodszor, ha már említésre került az Alkotmánybíróság ügye, egy apró aggódás a részünkről is helyénvalónak tűnik. Mélységes tisztelettel viseltetünk az amerikai megoldás iránt, az azonban nekünk nem fér bele, hogy mondjuk öt nem választott ember döntsön tízmillió ember mindennapjairól, ahogy az történik odaát több százmillió ember esetében. With all due respect, az elmaradott magyarok ennél jobban bíznak a polgárokban.
Az európai politikusok migrációs krízissel kapcsolatos nyilatkozatai rávilágítottak a köztük lévő minőségbeli különbségre.
Mára nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország időben és reálisan mérte fel a migrációs krízis súlyosságát – talán egyedüliként Európában. A magyar kormány elsőként fújt ébresztőt: Orbán Viktor a párizsi terrortámadás utáni nyilatkozatában hangsúlyozta a kontrollálatlan bevándorlásban rejlő veszélyeket. A miniszterelnöki nyilatkozat persze minden magára valamit is adó liberális sajtóorgánumot mélységesen felháborított. Pedig nem volt min meglepődniük: Orbán Viktor az illegális bevándorlást már 2007-ben az Európa előtt álló egyik legnagyobb kihívásnak nevezte.
A januári nyilatkozat óta azonban sok minden történt. Ma már azok is beláthatják, hogy a modernkori népvándorlás kifejezés nem túlzás, hanem a valóság pontos leírása, akik a magyar miniszterelnöknél szerényebb előrelátó képességgel rendelkeznek. A balliberális tábor pedig valószínűleg azt kívánja, bárcsak kitörölhetne egy-egy fejezetet a múltból, például amikor azt mondták, hogy a bevándorlás „egy álprobléma, amit a Fidesz kreált”, vagy amikor a déli határzárat „értelmetlen PR-fogás”-nak minősítették. Az események ugyanis alaposan rájuk cáfoltak.
Ha valamit úgy építenek, mint egy kerítést, és úgy néz ki, mint egy kerítés, akkor az bizony egy kerítés.
Akinek még mindig nem esett le, hogy egyes nyugat-európai vezetők milyen játékot űznek Magyarországgal, annak az osztrák politika elmúlt fél évét ajánlom figyelmébe.
Miután az osztrák politikusok fél éven át bennünket savaztak (értsd: náciztak), most mindent ugyanúgy csinálnak, mint mi. Az osztrák rendőrök is ugyanúgy dobálják az élelmet a migránsoknak, mint ahogyan azt a világsajtót bejárt röszkei szendvicsdobálós felvételen láthattuk. Ausztriában is ugyanúgy tüntetnek az "emberi jogaikban" megsértett bevándorlók, mint tették azt a Keleti-pályaudvarnál. És láss csodát, mára az osztrák politikai vezetés is eljutott a kerítésépítés gondolatáig.
A végén kiderül, hogy amint egy nyugati országot megcsap a valóság szele, épp ugyanolyan intézkedéseket hoz, mint amilyeneket mi. A különbség annyi, hogy ezek a kellemetlen fuvallatok Európának ezt a huzatos keleti részét, ahol Magyarország is fekszik, hamarabb érik el.
A V4-ek erősödő szövetsége egyik nagyhatalomnak sem érdeke. A potenciális riválisokat sehol sem látják szívesen.
Hosszú hallgatást tört meg az Amerikai Egyesült Államok. Goodfriend távozása és az új nagykövet érkezése óta a legélesebb politikai nyilatkozatot tette a minap Colleen Bell. A nagykövet asszony az Egyesült Államok aggodalmait tolmácsolta a „magyarországi állapotokkal” kapcsolatban: beszédében megemlítette a sajtó szabadságának hanyatlását, a menekültekkel szembeni intoleráns fellépést, a civil szervezeteket sújtó kormányzati ellenőrzéseket és az Alkotmánybíróság függetlenségének csökkenését.
Az elmúlt hónapok visszafogottsága után tehát szemmel láthatóan ismét megélénkült az amerikai külpolitika. Jogosan merülhet fel bennünk a kérdés: miért éppen most? Mi az oka mindennek?
Az utóbbi időben fundamentális változások történtek térségünkben. A Visegrádi Négyek szövetsége sosem volt még olyan erős, mint amilyenné az elmúlt hónapokban vált. A lengyel választás és annak eredménye pedig még erősebbé tette a V4-ek együttműködését.
Orbán Viktor többször említette példaképként a XX. századi Franciaország alapítójaként számon tartott Charles de Gaulle-t. Egy francia gaullistával folytatott beszélgetésből kiderült, ha de Gaulle élne, valóban vállon veregetné a magyar miniszterelnököt.
Charles de Gaulle-t azért tartják a modernkori Franciaország legnagyobb politikai személyiségének, mert a rövidtávú haszonszerzés és a pusztán pártpolitika helyett távlatokban gondolkozott. Franciaországban ma minden politikus az ő utódjaként szeretné feltüntetni magát. A kommunistáktól kezdve, a baloldali és a jobbközép politikusokon át, egészen a szélsőjobbig. A gaullizmus eszmerendszere összetett, egy-egy részletet kiemelve és ügyesen kiszínezve bármely politikus találhat saját politikáját igazoló részletet. Ettől azonban még nem kerülnek közelebb az ötödik köztársaság alapítójához, akinek erőssége pont abban rejlett, hogy képes volt kialakítani és fenntartani a francia nemzet sajátosságainak legjobban megfelelő politikai érdekegyensúlyt. A de gaulle-i útról mára jószerivel minden politikus letért, a gaullizmus eszmerendszerét Franciaországban ma leginkább értelmiségiek őrzik. Francia kollégáival ellentétben, a magyar miniszterelnök felfigyelt a gaullista hagyományokra, és ennek több ízben hangot is adott. Orbán Viktor lenne Európa következő, magyar de Gaulle-ja?
Mindenről az európaiak tehetnek! – Ha senki sem akar pl. Angliában minimálbérért napi 8-10 órában szendvicset kenni, vagy Kölnben havi bruttó 1,500 euróért idős németeket ápolni, akkor “nincsen más lehetőség”, olyan bevándorlók kellenek, akik ezeket a munkákat elvégzik. Ja, hogy a bevándorlók sem ilyen munkára vágynak!? Részletek egy nagymintás kísérlet feljegyzéseiből…
Nézem a német tv különböző vitaműsorait, ahol szakértők már nyár óta a “menekültek” “integrálásáról” = letelepítéséről beszélnek. Német logika szerint a megoldandó feladatra összpontosítanak: A 600 000 jelenleg betöltetlen munkahelyre nem jelentkezik senki. Egyszerűen nem találnak ennyi alkalmas embert.
Pedig lenne honnan meríteni: 2,5 millió munkanélkülit tartanak nyilván csak Németországban. Az európai összehasonlításban alacsony (6-7%) felnőtt- és ifjúsági munkanélküliség mellett is bőven kijönne ez a létszám. Ha a németek nem jelentkeznek a hiányszakmákba, akkor itt vannak az eurózóna perifériájának országai, ahol, mint pl. Franciaországban rekord-magas (10%, 3,5 milliós) a munkanélküliség. Valahogy ők sem mozdulnak, inkább maradnak segélyen.
Beszéljünk világosan. A migráció kihívásaira a sok-sok egymást keresztező nagyhatalmi érdek miatt nincs igazán jó válasz, ám a lehetséges megoldások közül az Európai Unió egy alvajáró magabiztosságával választja ki a legrosszabbat.
A legkevésbé rossz a politikai gyökereinél megragadott szíriai rendezés lenne, de ezt a kiújuló hidegháborús mentalitás „kissé” hátráltatja.
Az Egyesült Államok gyanakodva nézi az oroszok látványos katonai aktivizálódását. Attól fél, hogy a közös keresztény értékekre mostanság előszeretettel hivatkozó Putyin kitörhet az Ukrajna miatt köréje tákolt nyugati karanténból, megerősíti fajsúlyos világpolitikai szerepét, s egyre hangosabban követeli az amerikai dominanciát felülíró, több pólusú világrend kialakítását. Józanabb amerikaiak hiába figyelmeztetnek rá, hogy az oroszok státusa, tetszik, nem tetszik, nagyhatalmi státus, az orosz érdekeket nem lehet csak úgy egyszerűen félresöpörni. Washingtonban úgy látszik, mintha tartósan a szuterénba szorulnának az ilyen hangok.
Elszívni a legtehetségesebb és legképzettebb munkaerőt a világ fejlődő részéről nem kimondottan humánus megoldás.
Van itt egy helyzet. Az EU döntésképtelen. A nép türelmetlen. A nemzetközi helyzet fokozódik.
Úgy látom, hogy a menekültkérdés vagy a népvándorlás európai nézőpontból elsősorban humanitárius, másodsorban nemzetbiztonsági és csak harmadsorban gazdasági kérdés. A legnagyobb kihívást az jelenti a fejlett európai politikai gondolkodásban, hogy látszólag a feje tetejére állt. Humanitárius köntösbe bújtatott gazdasági kérdésként tekintenek a migránskérdésre, amelynek a nemzetbiztonsági vonatkozásaival az általunk érzékelhető tartományban nem törődnek.
„Budapest ma ennyit tesz, mint a tanknak neki lehet menni puszta kézzel.” (Örkény István)
Döntik a Juszufot. 1956. október 23-án estefelé körbeszaladt a hír, először a környéken, majd az egész városban. A szobor kezdetben ellenállt a teherautókra kötött drótköteleknek. Amíg a lángvágók megérkeztek, szinte népünnepéllyé változott a tüntetés, majd utána a szobordöntés, végül pedig a szobor elvontatása és szétdarabolása.
Előbb-utóbb be fog telni a pohár. A politikába szükségszerűen átszivárog majd az a választói akarat, hogy Európa nem fogadhat be mindenkit, aki a szegénység elől a jobb élet reményében igyekszik a kontinensre.
Ha úgy jobban tetszik: azokat a kijelentéseket, amelyek szerint a menekültstátuszra nem jogosultakat nem szabad beengedni az EU-ba hamarosan gyakorlati lépéseknek kell követniük. Az „européer” döntéshozók ekkor azzal fognak szembesülni, hogy több százezer (addigra lehet, hogy több millió) embert kellene kitoloncolni az Unió területéről.
Már most látszik azonban, hogy a tagállamok a jelenlegi jogi keretek között még a kérelmeket sem tudják feldolgozni: Németországban több százezer olyan kérelmet adtak be (némelyiket 2013-ban), amelyről a hatóságok semmit sem tudnak azon kívül, hogy léteznek. Ha valamilyen csoda folytán felgyorsulnának az eljárások, akkor megállapítást nyerne, hogy a kérelmezők többsége nem menekült. Ezek az emberek nem jogosultak arra, hogy az Unió területén maradjanak, tehát vissza kellene menniük oda, ahonnan jöttek. De nagy összegben mernék fogadni rá, hogy maguktól nem fognak.
Több mint 99%-kal csökkentette az illegális határátlépők számát a teljessé vált határzár. Újabb kommunikációs lecke az ellenzéknek.
A magyar-horvát zöldhatár lezárásával október 17. éjféltől teljessé vált déli biztonsági határzár. Az intézkedés látványosan enyhítette a hazánkra nehezedő migrációs nyomást: míg pénteken 6353 illegális bevándorló lépett magyar területre, szombaton a számuk már 870 főre apadt. Vasárnap pedig összesen 41 illegális bevándorlóval szemben intézkedtek a hatóságok.
Az ellenzéki politikusok hosszú hónapokon át bizonygatták, hogy a határzár nem fog működni, haszontalan, semmit sem old meg. Hatalmas energiát invesztáltak abba, hogy meggyőzzék a választókat a kerítés értelmetlenségéről.
Persze számos ponton bírálhatták volna a kormányt (vagy akár csendben is maradhattak volna), ők azonban úgy döntöttek, hogy a kormány kompetenciáját veszik tűz alá és megpróbálják bebizonyítani, hogy intézkedései nem hatékonyak. Nem volt nehéz dolguk, amíg a határzár félkész állapotban volt, ám amióta elkészült a kerítés és gyakorlatilag nullára csökkent az illegális migránsok száma az ellenzéki kommunikációs csodafegyver az ellenzéket veszi célba. Mindaz, amivel a kormányt támadták egyszerre ellenük fordul. Épp úgy, mint amikor azt igyekeztek bebizonyítani, hogy az egész migráció krízis nem is létezik. Mindenki okulására összeszedtem egy csokorra valót az elmúlt hetekben elhangzott ellenzéki mondatokból:
Z. Kárpát Dániel, Jobbik: „egy határzár elrendelése nem jelent rendszerszintű megoldást, hosszú távon nem szünteti meg a menekültáradatot” (2015-06-17, sajtótájékoztató)
Magyar Liberális Párt: „a határra tervezett négyméteres kerítés terve embertelen és értelmetlen” (2015-06-17, közlemény)
Barabás Richárd, Párbeszéd Magyarországért: „a kormány 22 milliárd forintért egy olyan kerítést akar húzni a magyar-szerb határon, ami csak a gyűlöletkeltést szolgálja […] a menekültprobléma egyáltalán nem olyan súlyos, mint amilyennek a kormány megpróbálja beállítani” (2015-06-18, sajtótájékoztató, MTI)
A migrációs válság félrekezelése – sőt, félreértelmezése – könnyen lejtmenetbe válthatja Angela Merkel politikai karrierjét. Saját korábbi hibás döntéseihez és a polkorrekt dogmákhoz való ragaszkodása miatt a kancellár nehezen érthető döntéseket hoz és egymással nehezen korreláló nyilatkozatokat tesz. Eközben mozgástere is egyre szűkül, hiszen támogatottsága mélyponton van Európában, Németországban, sőt, még saját pártjában is.
„Hogy egy sor ügyben fogalmam sincsen, hogy melyik a nem a hatodik lépés, még a harmadikat sem tudom. Tudom az első kettőt. És egyszerre kell megpróbálni előre vinni ezeket az ügyeket, fenntartani közöttünk az együttműködést, a jóhiszeműséget, biztosítani a koalíciós partner támogatását, fölkészíteni a legbefolyásosabb lapok vezetőit, és vezető publicistáit, hogy mire számíthatnak. Bevonni őket ebbe a folyamatba. Megtanulni nem fölszisszenni minden pillanatban, és menni előre.” (Gyurcsány Ferenc: Őszödi beszéd)
Merkel bevándorlás-politikája egyre messzebb kerül az európai polgárok vélekedésétől, és a valóságtól is: a kancellár még szeptember elején is azt mondta, nincs felső határa a befogadásnak. Mára ez a formula úgy módosult, hogy Merkelék döntenék el, hogy melyik migráns maradhat, és melyiknek kell mennie.
Legújabb bejelentésével Merkel igyekszik javítani mélyponton lévő népszerűségén és reagálni a vele szemben felmerült kritikákra, anélkül, hogy önellentmondásba kerülne. Ez azonban lehetetlen feladatnak tűnik.
Volt a hetvenes évek végén egy igen kiváló filmvígjáték, a „Hogyan csináljunk svájcit?”, eredeti címén „Die Schweizermacher.” Egy olasz, egy német és egy jugoszláv munkavállaló kálváriáját követi nyomon, akik elkövetik azt a merészséget, hogy véglegesen Helvéciában szeretnének letelepedni.
Már akkor sem ment ez máról-holnapra, például tizenkét évig ugyanabban a kantonban kellett élni, „nem svájciként is svájcihoz méltó módon”. Ám hogy ez utóbbi mit jelentett, azt a hatóságok mellett mindenekelőtt az illető szomszédjai határozták meg, márpedig Svájcban a szomszédoknak mindig igaza van.
Ma is.
Sőt, ma még inkább.
A tegnap lezajlott svájci parlamenti választásokat az a Svájci Néppárt (SVP) nyerte, amely minden eddiginél határozottabban szigorítana a menedékjogon. Profánul szólva az a programjuk, hogy a kérelmezők köréből ne csináljunk immár több svájcit, az ország egyötöde már most is külhoni, éppen elegen vagyunk. Eleve kétharmaddal csökkenteni kell a menekültek számát, tovább nehezíteni a „behatolási” feltételeket, s az sem ördögtől való, mondja az SVP, hogy felmondjuk az Európai Unióval kötött schengeni és dublini egyezményeket. A svájci Marine Le Pen-nek is titulált Magdalena Martullo-Blocher, a legnagyobb svájci kanton most megválasztott SVP képviselője, ehhez hozzáfűzi még, hogy Svájc második legnagyobb vallása jelenleg már az iszlám, a lakosság mintegy négy százaléka követi Mohamedet.
Valamelyik alig észlelhető, csupáncsak a médiában, ám a választók tudatában nem igazán megtapadt baloldali pártocska egyik részecskéje a minap úgy döntött, szakít a pártocska másik részecskéjével, s innentől fogva önállóan munkálkodik majd.
Nem érdekes melyik. Lehetne a sok pártocska közül bármelyik. Mindegyik fölöttébb hajlamos potenciális megváltónak, de legalábbis igazi pártnak képzelni magát.
Most éppen az egyik van soron, holnap, holnapután jön majd egy másik. Ebben az értelemben a baloldal tartalékai kifogyhatatlanok.
Egy európai egyház püspökasszonya a minap azzal az ötlettel állt elő, hogy templomának kereszténységre utaló szimbólumait eltávolítaná megnyitva ezzel az imaházat a muszlim hitűek előtt.
Bónuszként még Mekka irányára utaló jelzéseket is elhelyezne a lelkésznő, hogy minél otthonosabban érezhessék magukat a muzulmánok a rendeltetését tekintve evangélikus templomban. Elmebaj a köbön? Nem. A svéd valóság.
Kölyökkorom egyik kedvenc filmje volt a Becsületbeli ügy. Már akkor is zseniálisnak tartottam Jack Nicholson emlékezetes monológját, de a lényege mégis az volt, hogy a film igyekszik valami fontosat mondani az igazságosságról.
Nem kérdéses a film végkicsengése (bár ezt már a rendező személyéből is azonnal tudhatjuk), és nem volt kétséges számomra annak idején, hogy a Nicholson által alakított figurának nincs igaza. A végére győz az igazság, az igazságosság.
A bevándorlásról mindenkinek Európa jut eszébe, pedig az óceán túlpartján is küzdenek a tömeges migráció problémájával. Éppen csak kicsit másként, mint mi.
A „bevándorlók országaként” emlegetett Amerikai Egyesült Államok az utóbbi időkben a kevésbé befogadó arcát mutatja az Amerikába vágyódó migránsok felé. Legyen szó gazdasági bevándorlókról vagy az életüket féltő menekültekről, az USA-ba messze nem olyan könnyű bejutni, mint Európába – gondoljunk csak az amerikai-mexikói határon működő, a világ egyik legszigorúbb határvédelmi rendszerére. Az amerikai határok ugyanis – szemben az Európai Unióval – nem szűnnek meg néhány Germany „United States of America” feliratú táblától.
Nemrég Nyugat-Európában jártam, volt alkalmam az úgynevezett egyszerű emberekkel, még kevésbé elegánsan: az utca népével beszélgetni.
Sétáló „szociológiának” nevezném az ilyesmit, alkalom szülte, véletlenszerű „mintavételnek”, ám a nagy európai téma, a migráció, ezúttal kurrens érdeklődési keretbe foglalta kószáló kíváncsiságomat.
„Minden őrültségben van rendszer!” – a német mondás talán még soha nem volt ennyire aktuális, mint most, az újkori népvándorlás kapcsán. Magyarázatok keresése közben utazzunk vissza az időben, és térjünk vissza Abszurdisztánba, Angélához.
Angéla az újraegyesítéskor 35 éves kelet-abszurdisztáni politikus volt. Pártja szóvivőjeként jól teljesített, ezért karrierje új lendületet vett. Az USA-ban is felfigyeltek rá, ezért egyhónapos tanulmányútra hívták meg, hogy jobban megismerhesse az új nagyhatalmi központot, és annak működését.
Angéla természettudósként mindent aprólékosan megfigyelt, sokat kérdezett és jegyzetelt. Összehasonlítási alapja is volt, hiszen a fordulat előtt az előző nagyhatalom nyelvét is kitűnően megtanulta, sőt, még tanulmányi versenyen is volt a Szovjetunióban. Az amerikai tanulmányút végén, már kicsit fáradtan szállt fel a repülőre, amikor kezébe akadtak jegyzetei. A fáradtság elszállt, és friss lendülettel kezdte összegezni a látottakat. Rögtön egy gondolatkísérletbe fogott: Európából is egy nagyhatalmat kellene csinálni!
Az elmúlt héten Krzysztof Charamsa, egy a Vatikán hivatalában dolgozó lengyel pap újságinterjúban közölte a világgal, hogy homoszexuális és régóta kapcsolatban él egy spanyol melegjogi aktivistával.
Az eset után a Vatikán elbocsájtotta hivatalából Charamsát. Az eset kihívta maga ellen az „európai felvilágosult értelmiség” haragját, annak ellenére is, hogy a Szentszék által kiadott nyilatkozat rögzítette, hogy a felmentés oka nem Charamsa coming outja, amely „tiszteletet érdemel”, hanem az, hogy a lengyel pap meggondolatlan nyilatkozata hatással lehet a hamarosan összeülő szinódus munkájára. Az érseki testület egyébként éppen a családdal kapcsolatos kérdéseket fogja megtárgyalni, többek között azt, hogy kell-e változtatnia a Katolikus Egyháznak a homoszexuálisokkal kapcsolatos nézetein.
Merthogy a minden vallás nézeteit tisztelő, végletekig toleráns hivatásos elfogadók tábora hosszú ideje követeli (sic!), hogy a világ legnagyobb felekezetét irányító Szentszék fogalmazzon meg új téziseket a melegekkel kapcsolatban, a jelenlegiek felett ugyanis „eljárt az idő”. A píszí tanait vallásos szintre emelő ateista tábor éppen ezért fogadta kitörő örömmel Őszentsége, Ferenc Pápa gesztus értékű telefonhívását, amikor az egyházfő megnyugtatott egy homoszexualitása miatt frusztrált katolikus hívet, hogy nem a szexuális orientációja, hanem a hite a lényeg. A regnáló pápában sokan egy haladó szellemiségű, a jelen kor kihívásait megértő egyházi vezetőt látnak, aki majd ledöntheti az ezeréves dogmákat.
A baloldali-liberális politikai elit és „befolyásos véleményformálók” – emlékszünk, ők azok, akikkel Gyurcsányék végigszenvedték, végig üvöltözték az Őszöd előtti hónapokat – nem mernek szembenézni a valósággal, migránsügyben sem.
Főleg azért nem, mert akkor annyi dilemma kerülne hirtelenjében a felszínre, hogy azokkal kezdeni is kellene valamit. Itt van például a „menekült, mint jó munkaerő” ügye. A százezer szám érkezőket a szakszervezetek valami félreértett szolidaritásból üdvözlik – miközben valójában ezen „jómunkásemberek” tömeges alkalmazása csak ahhoz fog vezetni, hogy a vállalatok könnyen törik majd le a jelenlegi bérszínvonalat. Na, most akkor jólét vagy jónak lenni? Hoppá.
A modern erkölcsfelfogás kettős felfordulást okozott: egyrészt tagad bármiféle morált, másrészt a talpáról a feje tetejére állított erkölcsöt abszolútnak tételezi.
Nagyjából egyszerre látott napvilágot két eset. Az egyik Cecil, az oroszlán esete, amit fölösleges taglalni, hiszen oda-vissza körbejárta a világot. Némiképp kevesebb figyelmet kapott a másik, a Planned Parenthood (PP) elnevezésű „egészségügyi” hálózat botránya. Az „egészségügyi” hálózat valójában abortusz-klinikákat takar, melynek vezetői magzati szervekkel kereskednek. (Majd egyszer, ha felébredtünk a progresszió csipkerózsika-álmából, nem árt felülvizsgálni az olyan eufemizmusokat, mint a „születésszabályozás”, meg az „Endlösung”.) Nem szükséges véletlenszerű tragédiákat utóbbi eset mellé tenni, hiszen ilyenekkel bármikor inflálható bármilyen probléma, így ez nem volna fair. A két eset azért összevethető, mert azonos morális problémahelyzetet előfeltételez, azaz, ártatlan lényekkel szembeni igazságtalanságot, kegyetlenséget. A reakció azonban nem volt azonos: míg a Cecilt lelövő orvvadász ellen hajtóvadászat indult, lincseléssel fenyegetik, addig közel sem tűnik ekkorának a PP ügyét érintő felháborodás. (Apropó: állítólag a magzatok nem is emberi lények. A kérdés az, akkor hogyan használhatóak a szerveik emberi célokra? Haladó logika 1.0.)
„A szabadság fáját néha hazafiak és zsarnokok vérével kell meglocsolni” (Jefferson)
Elcsépelt közhely az a történelmi igazság, amely szerint a modern Magyarország alapjait 1848-49-ben, a forradalom és a szabadságharc idején tették le.
Mai cinikus, de legalábbis ironizáló, mindent elpoénkodó világunkban nehéz látni és láttatni azt a lelkesedést, amely egy egész nemzedéket lendített át a katonai vereség utáni csalódáson és a megtorlás évtizedein. Hogy is írta Jókai? „Talán álmodtuk mindezt? Bizony csak úgy álmodtuk mindezt.”.
Meglepően sok lett hirtelen a kereszténység-szakértő. Különös ismertetőjegyük, hogy többségük nem keresztény, nem is szereti túlzottan sem a kereszténységet, sem a keresztényeket, ám azonnal a Tanítóhivatal helyébe lép, ha valamiféle visszásságot lát a keresztények viselkedésében.
A kereszténység tök jó lenne, ha olyan lenne, ahogy ezek a felkent szakértők látni szeretnék.
„ A kereszténység egyik legfőbb alaptétele az Isten- és emberszeretet. Mivel Isten az embert a saját képmására teremtette, ezért az egyik embernek úgy kell tekintenie a másik emberre, mintha az maga az Isten volna.” – írja az egyik teológus-professzor, és ezt a bravúrt nehezen lehetett volna előre látni. Ha nem is nyúlunk sem a Szentíráshoz, sem az egyházi értelmezéshez, akkor is nehezen követhető, hogy a puszta formális logika alapján hogyan következik az első állításból a második. Ilyenkor az az érzésünk, hogy egy egészen más vallás hittételét írta le a szakértő, nem a kereszténységét. Utóbbi esetében ez a kijelentés kissé blaszfém volna.
A szeptember 15-étől a szerb-magyar határon felállt új jogi rendszer működésének első tapasztalatai azt mutatják, hogy a rendszer jól működik. A tranzitzónában a hatóságok kiszűrik azokat, akik bizonyosan nem jogosultak menedékjogra, de folyamatosan, kontroll alatt engedik be azokat, akiknek a kérelmét alaposabb vizsgálat alá kell vetni.
Érdemes innen felvennünk a fonalat: az elmúlt időben tapasztalt bevándorlási hullám megfelelő kezelése és a határok védelme érdekében szeptember 15-én a szerb-magyar határon új bevándorlási, idegenrendészeti és büntetőjogi szabályok léptek életbe.
…tiszteletben kell tartanod a német választók véleményét.
Az elmúlt hónap nagy változást hozott a német közvéleményben. Mára a „Refugees welcome!” szólama visszaszorult, a német átlagpolgár kezdi levetni magáról a polkorrektség zubbonyát. A politikusok népszerűsége és a migráció megítélése komoly átalakuláson megy keresztül.
Az elmúlt időszakban általánossá vált az a tendencia, hogy olyan történések, amelyek máskor vezető helyet kapnának a média különböző szegmenseiben, most hátrébb sorolódnak, vagy egyáltalán nem kerülnek be a hírekbe. Ennek oka, hogy a migrációs válság minden nap új fejleményeket hoz és ez a téma uralja a közbeszédet is.
Mégis mindenhol átütötte az ingerküszöböt, hogy a legtöbbször csak szélsőségesként aposztrofált FPÖ történelmi sikert ért el a felső-ausztriai választásokon, leszorítva a második helyről a szocialistákat. A Szabadságpárt előretörése persze Ausztria tekintetében is nehezen túlértékelhető jelenség, de akár sokkal komolyabb folyamatok előszele is lehet.
Arabra fordítják a német Alaptörvény első húsz cikkét.
Úgy tűnik, végül Németország is arra a következtetésre jutott, mint a magyar kormány: a migránsoknak be kell tartaniuk az őket fogadó ország törvényeit. Így értelmezhető legalábbis a német Szociáldemokraták minapi bejelentése, hogy a német Alaptörvény bizonyos részeinek arab nyelvre történő lefordítását kezdeményezik. A szövegeket a menekültszállók lakói között fogják szétosztani.
Sokáig Magyarország volt az újkori népvándorlás frontországa. Kaptunk hideget-meleget. Miközben a bevándorlásbarát nyugati politika és média továbbra is hurráoptimista, addig a migránsok el nem apadó áradatával a pályaudvarokon egye halkabbá válik a “Refugees welcome!”. Ezzel a korábban pökhendi bevándorláspárti politikusok hatalma is a végéhez közelít.
Viviane Reding bukott uniós biztos szerint a “kútmérgező” Orbán Viktor által vezetett Fideszt ki kéne zárni az Európai Néppártból. Az egyébként szintén néppárti politikus ezzel pont az európai liberálisok és szocialisták követelését hangosítja fel, akik a “Tavares-jelentéssel” felsültek, és jobb híján most ezzel próbálkoznak.
A Bilderberg-talákozón is járt Reding azt már nem teszi hozzá, hogy Orbán Viktor a magyarok és a nyugati kommentelők elsöprő többsége által támogatott politikát folytat, ami az uniós jog betartására és betartatására épül. Ha lefordítjuk, akkor Reding azt követeli, hogy a magyar kormányfő a magyar, osztrák, német, szlovák, lengyel közvéleménnyel, valamint az EU tételes jogával szembemenve válassza az öngyilkos politikát, mindenkit engedjen be, vagyis csináljon Magyarországból egyetlen nagy menekülttábort!
Akár a trendet, akár a legfrissebb havi kutatásokat nézzük, a Fidesz jobban áll, mint négy éve.
Az elmúlt napokban nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatások egyértelműen a Fidesz erősödését mutatják. Sokan felhívták rá a figyelmet, hogy a nyári hónapok győztese kétségtelenül a Fidesz. A havi mérések elemzése mellett érdemes kicsit messzebbre tekintve összehasonlítani a második és a harmadik Orbán-kormány népszerűségének ciklusbeli alakulását, megnézni azt, hogy hogyan állt a kormánypárt az előző parlamenti ciklus azonos időszakában.
A történelem rendje, hogy birodalmak felemelkednek, majd elbuknak, mindaddig, amíg el nem jön Krisztus királysága, amely örökké fennáll majd. Bár valahol mindenki tudja ezt, mégis minden állam kétségbeesetten tanulmányozza elődei bukásának történetét és példájukon tanulva próbálja minél tovább nyújtani saját szerepét.
Európa eddigi legnagyobb birodalma a Római Birodalom volt, amely hosszú évszázadokon keresztül tartotta magát a történelem fenti aranyszabályával szemben, ezért mindenkinek hasznos lehet tanulmányozni virágzását és bukását egyaránt. Merthogy a hosszú virágzás után természetesen Róma is elbukott. Sokan sokat vitatkoztak már azon, hogy honnan eredeztethető a birodalom hanyatlása, jómagam nem tudom és nem is kívánom eldönteni a kérdést. Az elmúlt időben viszont többen is párhuzamot vontak Róma végnapjai és Európa jelenlegi politikai helyzete között, a következőkben szeretnék én is kiemelni néhány elemet.
Talán nem túlzás tényként kezelni, hogy a liberális politikai és médiaelit teljes kudarcot vallott a jelenlegi migrációs kérdésekre adott válaszait tekintve.
Sőt, ez az egész Európát érintő kihívás mutathatja meg általában, hogy képes-e a liberális világ kibújni a saját magára fűzött kényszerzubbonyból vagy továbbra is a politikailag korrekt „eszméinek” a fogságában esik majd hanyatt. A nyugati világ a XX. század második felében, a „boldog békeidőkben” egyszerűen belekényelmesedett a jólétbe, és valódi problémák nem lévén, kreált magának újakat. Lépésről lépésre talált olyan vélt vagy valós kisebbségi helyzetben lévő társadalmi csoportokat, melyeket mindenáron – akár a normalitást megerőszakolva – igyekezett felszabadítani az „elnyomás” alól. Persze azt érdemes itt aláhúzni, hogy nyilvánvalóan az aufklérista lobbi sok esetben valódi eredményeket ért el, vegyük csak példáként a női egyenjogúság megvalósulást a XX. század utolsó harmadára. Azonban „küzdelmeik” többsége ’68-ban és azt követően is a mi nézőpontunkból szélmalomharcnak tűnhetne, de a nyugati világ nagy része mégis térdre kényszerült előttük, gondoljunk csak az amerikai Legfelsőbb Bíróság azonos neműek házasságában hozott döntésére.
Orbán Viktor tabudöntögető bevándorláspolitikája ragadós. A francia jobboldal is egyre nyíltabban beszél a multikulturális társadalom okozta nehézségekről. A „politikailag korrekt” egyeduralma gyengülni látszik.
A politikailag korrekthez szokott francia olvasó kezében ezúttal kilöttyenhetett a kávé, miközben múlt vasárnap reggel az újságot lapozgatta. A Journal du Dimanche nagy betűkkel hozta címlapján: François Fillon, volt francia miniszterelnök etnikai statisztikákat vezetne be, hogy tisztában lehessünk azzal, egyáltalán hogyan is áll össze a francia társadalom. A francia alkotmánybíróság 2007-ben megtiltotta a hasonló jellegű hivatalos felmérések készítését. Idén májusban egy szélsőjobboldali polgármester verte ki a biztosítékot azzal, hogy kijelentette, adatai szerint a városában élő iskolás diákok 64%-a muzulmán. A Sarkozy-féle jobbközép párt meghatározó politikusa ilyen előzmények után állt elő a merész javaslattal.
1945. szeptember 24-én két civilruhás idegen kopogtatott be a Budapesten 11. kerületében levő Ercsi út 15. szám alatti ház egyik lakásába.
Odabent a család éppen ünnepelt: a szülők a lányuk, Marczin Borbála 18. születésnapjára készült szerény, de a körülményekhez képest kivételes vacsorát tették az asztalra. A lány feltette megmaradt ékszereit, és örömmel készült a közös ünnepre. Úgy tűnt, hogy lassan elfelejthetik a szörnyű közelmúltat, az ostromot, a belövéseket, a hullákat, és a többi, nevenincs gyalázatot – ugyanis a város bevétele során a szovjetek itt is látogatást tettek, és százezernyi más esethez hasonlóan bántak el a háziakkal. A két idegen a zavaros időkben szokatlannak nem tűnő kéréssel állt elő: jönne be a 18 éves Marczin Borbála a hatóságokhoz bizonyos igazolás végett.
Az amerikai professzor szerint Magyarország a rohadás, amit meg kell fékezni.
A migrációs krízis kapcsán Magyarországot élesen támadó írás jelent meg a minap a Foreign Affairs online hasábjain. A cikk szerzője a szabadságszerető és demokratikus Nyugat első számú közellenségeként aposztrofálja Magyarországot. R. Daniel Kelemen írása az Orbán-kormány mihamarabbi megdöntésére szólítja fel Európa vezető politikusait, és ennek eléréséhez minden elképzelhető pénzügyi, jogi és politikai eszköz bevetését jogosnak nyilvánítja. (Liberális demokrácia, első lecke: a másként gondolkodókat el kell hallgattatni.)
Germany! Germany! – skandálják a döntően 20-30 körüli migránsok. “Álmaik földjére”, Német-, vagy Svédországba akarnak eljutni, ahol egyetemre járnának, megtanulnák az államnyelvet és legszívesebben középvezetőként kezdenének sokezer eurós fizetéssel. Eddig a vágyak. Nézzük meg a kijózanító valóságot!
Samir egy átlagos huszonéves szír fiatal. A német média még augusztusban készített vele interjút, amiből kiderül, hogy ő Isztambulban napi 10-12 órát dolgozott, hogy megkeresse az embercsempészek által a Németországba jutásért kért pénzt. Szerinte ez nem élet, ezért inkább Németországban akar egyetemre járni, és egy “normális” életet kezdeni.
Amíg az ellátórendszer “viszi” a migránsokat, kapnak szállást, ellátást és gondoskodnak alapvető igényeikről, vagy fizetik a tanfolyamokat, addig nincsen baj. Amint azonban maguknak kell(ene) munkajövedelmükből eltartani magukat, a “Refugees welcome!” helyett a német munkaerőpiac kőkemény valóságával kell szembesülniük.
A The Economist szerint a 23 millió arab orvos országa lehetnénk vagy valami hasonló. A számok mást mondanak.
A The Economist, tekintélyes brit gazdasági hetilap egy meglehetősen jól szerkesztett publicisztikában bírálja a magyar kormány migrációs politikáját, amely szerintük szembemegy minden gazdasági logikával. Ezt azzal indokolják, hogy a magyar népesség fogy a leggyorsabb ütemben Európában, ráadásul a cégek nálunk töltik be a legnehezebben a megüresedett álláshelyeket. Tovább is sorolják hazánk munkaerőpiaci problémáit: közel 200 körzetben betöltetlen a körzeti orvos pozíciója, és az orvosok több mint 40 százaléka 60 év feletti. Ezért érthetetlen számukra, hogy miért ellenkezünk a bevándorlással szemben.
Ciprasznak bejött. Sokan nem vettek volna rá mérget, mondván, túltaktikázza, pár hónap alatt nem engedhető meg ennyi politikai flikk-flakk, de nem lett igazuk.
Túlélve a Sziriza radikálisainak lázadását, akik nem kevesebbel, mint árulással vádolták, Ciprasz a vártnál sokkal magabiztosabb győzelmet aratott. Mindenki másnál pontosabban mérte be a társadalom hangulatát, megérezte, hogy a lázadók radikalizmusa már túl sok a görögök többségének, ami pedig a jobboldal Új Demokráciáját illeti, azt épp a jobbra húzók nem tartják elég újnak.
A magyar ember azt látja, hogy egész Európa össze-vissza beszél, és a meghatározó politikusok életidegen módon álszenteskednek a polkorrekt kánon szerint. De az is látszik, hogy a környező országok közül egyedül mi tudtuk kezelni a helyzetet.
A XX.század nem sok jót hozott a magyarok számára. Két vesztes világháború, Trianon, levert ’56-os szabadságharc, azután a téeszesítés („Nem győztük az angolokat várni, be kellett a, be kellett a téeszcsébe állni”). Végül a kommunizmus bukása után egy millió megszűnt munkahely, szegénység, és lecsúszás várt a társadalom jelentős részére. Sikereink közül a sportsikerek voltak jó darabig a legtartósabbak; ’56 három négy-hónapja után a Kádár-rezsim szürke, langyos sörrel locsolt hétköznapjai jöttek, a ’89-es csodák éve és az első szabad választások meg inkább csak a politikailag tudatos rétegek számára jelentettek valamit – a többség bizony hamar vesztesnek érezte magát. Azóta csak a sportsikerek csörgedeztek, néha vékonyan, néha bővebben, de hát a foci az sajnos nem állt talpra.
Van egy nép Európában, amely szinte csak a végleteket ismeri. Angyalok, vagy ördögök. Most szerencsénkre angyalok, akiket éppen saját kormányuk állít próbára. Nézzük, mit is terveznek Abszurdisztánban:
Az idénre “várt” egymillió bevándorló elhelyezése egyre nagyobb gondot okoz. Bár Abszurdisztánból sokan indulnak önhatalmúlag tovább Északra, más, “kevéssé telített” jóléti államok felé, a befogadóállomások így is megteltek. Semmi gond, gondolják, van elég üresen álló ingatan, azokat kéne lefoglalni a jövevények számára.
Két tartomány annak vizsgálatát kéri, hogy az üresen álló ingatlanokat milyen feltételekkel lehetne “kényszerbérleményként” hasznosítani (=államosítani). Ez nem vicc! Berlinben már egy üresen álló bankszékházat át is alakítanak “kényszerbérleménnyé”. A korábbi pénztárcsarnokban lesz a regisztráció, az üres irodákban pedig hálóterem és közösségi tér. Ez jó hír néhány száz bevándorlónak, de naponta ezer érkezik csak Berlinbe.
Amelyből kiderül, hogy az európai átlagpolgár nem kapott megfelelő PC-kiképzést.
Elég csak beleolvasnunk a nagy nyugat-európai lapok online cikkeihez írt kommentekbe, hogy lássuk: végzetes szakadék tátong az újságírók és az újságolvasók között.
Különösen igaz ez a német lapokra: sok kommentelő panaszkodik arra, hogy a német sajtóban véleménydiktatúra uralkodik. Nem kell gyülőletkeltőnek vagy rasszistának lenni ahhoz, hogy kitiltsák az embert: ha valaki az aktuális PC fő szabásvonalától eltérő véleményt fogalmaz meg, megjegyzését máris „moderálják”.
Ha néha-néha mégis lehetőséget kapnak az emberek, hogy hangot adjanak véleményüknek, az rendszerint nem a tervek szerint sül el. Emlékszünk még az egyik német hírcsatorna esetére: a nézők 83%-a igazat adott Orbán Viktornak abban, hogy a menekültügy mindenekelőtt német probléma. Válaszul a szavazás nem kívánt eredményét a tv nem kommentálta, és gyorsan eltüntette a képernyőről.
Igaz ugyan, hogy nem szabad messzemenő következtetéseket levonni egy internetes szavazás eredményéből, mégis beszédes a Le Figaro neves francia napilap minap indított (mostanra lezárt) online szavazásának eredménye. A lap a következő kérdést tette fel olvasóinak:
„Egyetért Ön Magyarország döntésével, hogy kerítést épít a határaira?”
A válaszok pedig a következőképpen alakultak:
Igen: 88%
Nem: 12%
(Beérkezett szavazatok száma a szavazás lezárásakor: 56 250.)
Ellamentálgathatunk még egy darabig a menekültstátuszt kérelmezők jogain meg a legutóbbi jogszabály-változások alkotmányosságán, de felesleges, ha nem adunk választ a legalapvetőbb kérdésre.
Az alapvető kérdés pedig Európa, az európai civilizáció jövője: milyen Európában szeretne élni egy konzervatív vagy egy liberális 10, 20, esetleg 30 év múlva? Mert hogy továbbra is a „fehér ember” európai kultúrájának és a muszlim világnak az összecsapásáról, kulturális karamboljáról van szó „menekültügyben”, az biztos – a Nyugaton (láthatóan sikertelenül) "megvalósult" multikulti mellett, vagy talán éppen azért.
Csak az a kérdés, hogy ezen karambol, pontosabban „káresemény” előtt vagy annak elhárításaként ki mit szeretne megőrizni, konzerválni? A konzervatív-nemzeti oldal értelemszerűen Európa keresztény hagyományára, zsidó-keresztény mitológián alapuló történetére gondol, amikor Európa megvédendő öröksége kerül szóba – bár nyilvánvaló, hogy a szélsőséges liberalizmus, az emberi jogi fundamentalizmus és a politikai korrektség számos sebet ejtett ezen az Európa-képen. Mégis, a nemzeti-konzervatív attitűd abból indul ki, hogy Martell Károly poitiers-i győzelme vagy a nándorfehérvári diadal, a déli harangszó, Buda töröktől történő visszahódítása közös történetünk és identitásunk alapja. Erre és az alapvető keresztény történeti tradíciókra tekintettel életformánk, gondolkodásunk, de legfőképpen gyökereink – és így életvitelünk – összeegyeztethetetlen a muszlim bevándorlóéval. Akinek politikai utópiája a pánarab egység, történeti fogódzópontja pedig az idealizált szeldzsuk és ottomán török birodalom nagysága. Ezért az egyébként is szkeptikus konzervatív fél a bevándorlástól, veszélyt lát benne, mert egy alapvetően más kulturális kódokkal, más viselkedésmintával rendelkező tömeg akar Európába hatolni – aminek nem lehet jó vége. Csak példaként: annak a bornírtságán gondolkodott már valaki, hogy miközben egyesek szerint a karácsonynak inkább „fenyőünnepnek” kellene lennie, nehéz lesz megtagadni a „hivatalos” ramadánt az azt tartó sokaságtól?
Mindenki felfelé kerekít. A német alkancellár már egymillió bevándorlóval számol 2017-re, miközben Brüsszel immáron 160,000 menedékkérőt osztana szét a tagállamok között. A német politikusok kinyitották Pandóra szelencéjét, és most európai szintre tolnák a “megoldást”, miközben az újkori népvándorlás csúcsjáratra kapcsol.
„307 bevándorlót kell csak befogadni 2017-ig!” Emlékszünk a tavaszi vitákra, amikor a hazai ellenzék még “álproblémának” nevezte az újkori népvándorlást, és kéjesen számolta át a kormány figyelemfelhívó kampányának költségeit a ránk éppen akkor jutó kvótára. Már akkor is sokan sejtették, hogy ennél sokkal nagyobb számok jönnek.
Az Európai Bizottság májusban a kvóta alapján a menedékkérők 1,79 százalékát osztotta volna Magyarországra. Ez 160 000 migránsnál 2864, míg egymilliónál 17 900 főt jelentene. Ráadásul olyan emberekről beszélnénk, akiknek zöme inkább Németországba és Svédországba szeretne menni. Budapest a nemzeti konzultáció és a határzár körüli polémiával tudta elérni, hogy a “balkáni útvonal” kapujaként mentesüljön a befogadási kvóta alól.
Az EU belügyminisztereinek tanácskozásának eredményeit összefoglaló konklúzió a menekültkvóta mellett hangsúlyosan kitér olyan pontokra, amely a magyar kormány eddigi, a migrációs válság kapcsán megfogalmazott megoldási javaslatait is visszatükrözi. Így megjelenik a Szíriával szomszédos országok közvetlen támogatása, az EU külső határainak megerősített védelme vagy éppen a nyugat balkáni országok részvételének növelése is.
Jean-Claud Juncker, az Európai Bizottság elnökének, az Európai Parlament előtt az EU helyzetéről tartott beszédében bemutatott menekültügyi kvótarendszerben nem sikerült a tagállamoknak egyhangúlag elfogadható megoldást találniuk. Mint ismeretes, a tervezet a májusban ismertetett kvótarendszert egészítette volna ki, vagyis a Görögországból és Olaszországból már befogadott 40.000 szír menekült mellett újabb 120.000 fő áthelyezését tette volna kötelezővé. Miközben továbbra is el kívánt fogadtatni egy, a jövőben permanensé és kötelezővé váló kvótarendszert is. A magyar Kormány értelmezése szerint hazánknak ez a jelenlegi formájában nem érdeke, hiszen megerősítené az ország migrációs frontország szerepét. Ez különösen igaz abból a szempontból, hogy a Bizottság tervei alapján Magyarországon úgynevezett ’hot spot’ befogadó állomásokat létesítenének a menekültügyi kérelmek központosított elbírálása céljából. Ennek következményeként pedig az elbírálás és elosztás idejére akár több tízezer menedékjog iránti kérelmet benyújtó is Magyarországon maradhat – amely nyilvánvalóan szembe megy a magyar Kormány stratégiai céljaival, még akkor is, ha ehhez az Európai Unió külön forrást is biztosítana hazánk számára.
