Szegény erdélyi magyaroknak könnyebb dolguk lenne, ha nem erdélyi magyarok lennének (micsoda elavult egy kisebbség az már!), hanem mondjuk „queer”-ek (bármit jelentsen is ez), vagy „interszexuálisok” (pláne).

A francia regionális választások első fordulóján országosan a szélsőjobboldal végzett az első helyen, ezt követte a jobbközép pártszövetség, majd a baloldal listája. Az első fordulóban a szélsőjobboldaliNemzeti Front hat régióban, azaz a régiók felében került ki győztesen, míg a maradék hat régióból négyet a jobbközép, kettőt a baloldal nyert meg. Az egy héttel később megrendezett második fordulóban azonban már megváltoztak az arányok, a szélsőjobboldal végül egy régióban sem győzedelmeskedett, a jobbközép hét régió vezetését szerezte meg, a baloldal pedig öt régióban végzett az élen. Az alábbiakban a látszólag ellentmondásos eredményekből levonható néhány következtetés:

Az új év második napján hozott le a New York Times egy cikket arról, hogy a balkáni és közép-kelet-európai országok hatóságai miként bántalmazták a migráns nőket. A lap állítása szerint egy magyar börtönőr eszméletlenre vert egy szír nőt, miután az visszautasította szexuális jellegű közeledését. Kemény szavak, kemény vádak.

(Migránsok és rendőrök a Keleti pályaudvaron tavaly szeptemberben.)

Lényegében igaza is van Henriette Rekernek, valóban teljesen mindegy, hogy az az 1000-1500 – többségében nyilvánvalóan muszlim – elkövető most érkezett Európába vagy „csupán” a szülei vagy nagyszülei minősülnek bevándorlónak. Ha az elkövetők másod- harmadgenerációs bevándorlók voltak (valószínűleg ezt soha nem fogjuk megtudni) annál nagyobb a baj. Hiszen ez pontosan azt a tényt támasztja alá, hogy hiába születtek eltérő kultúrából származó emberek Európában, képtelenek voltak integrálódni a többségi társadalomba. Ezek alapján mit várhatunk azoktól, akik csak pár hónapja élvezik a „Wilkommenskultur” előnyeit?

(Rendőrautó a kölni pályaudvarnál január elsején.)

„Ezerfős külföldi társaság inzultált több tucat nőt Kölnben” – olvashatjuk az egyik hazai hírportálon. Vajon kik lehetettek ezek a titokzatos külföldiek? Egy neveletlen svájci cserkészcsapat? Római ministránsok? Esetleg egy brit bélyeggyűjtő baráti társaság? Rejtély. Egyes beszámolók szerint az elkövetők „feltehetőleg észak-afrikaiak voltak”, de ez persze csak feltételezés. Ugyan, ne csináljuk már.

(A németországi Dortmundban köszöntik az érkező migránsokat 2015 szeptemberében.)

Nem tudom, mit kívántak 2014-ben, de szinte mindegy is.

Akár így, akár úgy: 2015-ben ránk jött az érdekes esztendő.

A pénzügyi világkrach óta a tavalyi év jelezte a leglátványosabban, hogy a világpolitikában kaotikus átrendeződés zajlik: régi erővonalak halványodnak el, újak válnak egyre kontúrosabbá.  

(Az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülése.)

A nagy konfliktusok olyanok, mint a tornyosuló viharfelhők. Messziről látszódnak, baljós árnyakat vetnek, és sejtjük, hogy nem sok jót hoznak. A mennydörgésnek is előbb csak a vészjósló hangja hallatszik, s csak utána hasítja át a sötétséget egy-egy cikázó villám.

A tavalyi évben rengeteg ilyen nagy konfliktus tornyosult Európa egén, amelyek az ünnepnapok alatt csak háttérbe húzódtak, hogy az új esztendőben ismét visszakerüljenek a vezető hírek közé.

(Fokozott biztonsági készültség Párizsban - katonák járőröznek a Saint Lazare pályaudvaron 2015. december 30-án.)

A miniszterelnök már a 2014-es, britekkel közös Juncker-ellenszavazatával is jelezte, hogy nem idegen tőle a kezdeményező szerep, és akár az aktuális európai politikai elit érdekeivel is szembemenő határozott kiállás a magyar érdekek mentén. Orbán a Charlie Hebdo elleni terrortámadást követő párizsi nyilatkozatával mindenkinél előbb és határozottabban figyelmeztetett a bevándorlással és terrorizmussal kapcsolatos veszélyekre. Akkor a nyugati és az azt szolgaian visszhangzó hazai ellenzéki sajtó a már megszokott módon igyekezett barbárnak, embertelennek, szalonképtelennek beállítani a nagy többséggel újraválasztott miniszterelnököt.

(Orbán Viktor miniszterelnök felszólalása az Európai Néppárt kongresszusán.)

Visszatérő vád a közép-európaiakkal szemben, hogy populisták, xenofóbok, bizalmatlanul viszonyulnak a politikai pártokhoz és a parlamentarizmushoz, továbbá, hogy nem hisznek az EU-ban. Mindez a térségünkkel foglalkozó publicisztikákban rendszeresen előjön, ahogyan a visegradinsisght.eu hasábjain publikáló cseh egyetemi tanár panaszolja. De előkerül a jól ismert értelmiségi nyílt levél műfajában is, ahol a főként közép-európai és balti civil szervezetek által, elvileg a totalitárius múlt feltárására létrehozott Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának elnöke alkotott nagyot: „25 évvel a kommunizmus bukása után […] nem sikerült fejlett demokráciákat létrehoznunk Közép- és Kelet-Európában. […] A jogállamiság minősége ebben a térségben az elmúlt 10 évben romlott.”.

(V4 karszalag.)

Kelly M. Greenhill, a Tufts University docense, a Harvard University tudományos munkatársa, doktori fokozatát az MIT-n szerezte. 2010-es, Weapons of Mass Migration (vagyis tömeges migráció mint fegyver) című könyvében a migrációt egészen új oldalról közelíti meg, és összegyűjti azokat az eseteket, amelyekben a népességmozgásra jelentős befolyást gyakorolt egy-egy olyan politikai erő, amely azt kényszerítő szándékkal, tervezetten idézte elő. (A cím, Weapons of Mass Migration a Weapons of Mass Destruction kifejezésből, vagyis a tömegpusztító fegyverek kifejezésből képzett szójáték.) 

(Migránsok a görög-macedón határon.)

A mai mag-Európa tiszteletre talán, de csodálatra semmiképp sem méltó politikusainak elképzelésük sincs, mit feleljenek e történelmi kihívásra. Nemhogy kiérlelt koncepciójuk nincs, semmilyen se. Ádáz uniós viták folynak arról, vajon kívánatos-e egy föderatív Európai Egyesült Államok, avagy jobb megoldás a nemzetek Európája, de mindeközben a brüsszeli bérlistának elkötelezett brüsszeli bürokráciát leszámítva, gyakorlatilag minden tagország a saját nemzeti önérdekeit követi. Brüsszelben sokkal erősebb hatalmi faktor a de facto, mint a de jure. A Tanácshoz képest a Bizottság és a Parlament sóhivatal. Mai állapotában az Európai Unió szervezetszociológiai képtelenség. Legpontosabb meghatározása: se nem ez, se nem az. Magyarán: se-se.

(Angela Merkel migránsokkal szelfizik.) 

Idehaza csak felsorolásszerűen is hosszú listát jelentene áttekinteni, hogy mi minden történt a történészcéh és az emlékezetpolitika ható- és felelősségi körében. Az év a baloldal immár szokásos öngóljával indult: az MSZP az ostrom befejezésének napján, február 13-án nyílt levélben kérte Tarlós Istvántól, hogy a Moszkva tér maradjon Moszkva tér.

(Moszkva tér utcatábla a Széll Kálmán tér 3. alatti épület kapubejáratában. Fotó: MTI/Róka László)

Ha valamilyen szempontból „hasznos” a jelenlegi migrációs válság – amellett persze, hogy a politikailag korrekt tabuk kezdenek megdőlni –, akkor az az, hogy az EU-ban újra előtérbe került a tagállamok szuverenitásának kérdése. Mennyi hatáskört adtunk át, mit tartottunk meg, ki dönti el és hogyan, mi számít hatáskör-túllépésnek egy uniós szerv részéről? Fordítható-e az EU „fegyvere”, a „jogállamiságra” történő hivatkozás az EU ellen?

(Az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indít Magyarország ellen menekültügyben.)

E két trend lényegében egy tőről fakad. Mindkettő a társadalmak mélységes elégedetlenségét fejezi ki a hagyományos politikával szemben, jelezve, hogy Európában valami nagyon nincsen rendben.

A szélsőjobb Franciaországban, az új szereplők pedig Spanyolországban látszottak esélyesnek.

Mégis úgy fest, egyelőre egyikben sem következett be a nagy fordulat.

Meg túlságosan is nagy oroszbarátság is van a rémképekben, az ugye egyenlő azzal, mintha a Szovjetunió csatlósa lennénk megint. A Keleti Nyitás is kicsit azért büdösen despotizmus szagú dolog, hiába a Nyugat szövetségese néhány arab állam, azoknak tavasz kell, a törököknek is, kivéve ha lelőnek egy-két komcsi vadászgépet. Kína is gyanús, Kínával a szabad piac nevében nem ér üzletelni.

Tényleg egy olyan világban akarunk élni, ahol akkor szerződnek veled, ha a hímtagodat pörgeted a TV-ben, és akkor bontják fel a szerződésed, ha azt merészeled mondani, hogy a nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak, hanem hogy tartozzanak valakihez és gyereket szüljenek? Valóban így szeretnénk élni? Tényleg egy ilyen világ kell nekünk?

Természetesen mindenkinek joga van eldönteni, hogy szereti-e Kövér Lászlót és Ákost, vagy sem. De egy valamit szögezzünk le: amit mondtak, abban semmi felháborító sincsen. Amit mondtak, az a világ legtermészetesebb dolga.

Dicsérjen Téged Angela Merkel! — A német kancellár kongresszusi beszédében egyetlen esélyes párton belüli kihívóját Schäuble szövetségi pénzügyminisztert idézte, aki szerint “a bevándorlás Németország randevúja a globalizációval”. A 72 éves Schäuble “fegyelmezte meg” idén nyáron a görögöket, és előbb idézett novemberi interjújában a bevándorlást egy lavinához hasonlította, amelyről még nem tudni, hogy milyen erős, és hol is tart.

Az ellenzék szerint a Fidesznek tehát illendő lett volna önkritikus kongresszust tartania. Marcangolhatták volna önmagukat óraszám, több mint fölényes két választási győzelemmel a hátuk mögött.

Vadul egymásnak eshettek volna, mikor a közvélemény-kutatások pártrangsorát jelenleg is jókora előnnyel vezetik.

Játszhattak volna kíméletlen tetemrehívást, mintha Orbánnak nem jönne be a kötcsei stratégia.

A The Economist legfrissebb címlapján „Playing with fear” felirat alatt a magyar miniszterelnök, Marine Le Pen, a francia Nemzeti Front vezetője és Donald Trump, az amerikai Republikánus Párt elnökjelölt aspiránsa látható. A brit hetilap a populista jobboldal előretörésének szentelt cikkében kifejti: a jobboldali populista erők újabban a polgárok (természetesen nem valós) félelmére és arra a (természetesen nem megalapozott) aggodalomra játszanak rá, hogy a nyugati kormányok nem tudják vagy nem akarják megvédeni az európai lakosokat.

Okkal volt magabiztos a kormánypárt a hétvégi kongresszuson: a Medián friss mérése szerint ha vasárnap a kongresszus helyett választások lettek volna, a Fidesz a szavazatok 51%-át kapta volna meg.

2015 decemberének derekán, a kormányzati ciklus félidejéhez közeledve a Fidesz-kongresszus határozottságot és erőt sugárzó, és egyben mértéktartó, önkritikus volt. A pártkongresszus központi témája az Európát fenyegető újkori népvándorlás és a Magyarországot érő kihívások voltak, de a beszédekben megjelent a humor is – a humor, szemben a cinizmussal, pedig mindig az erő jele.

Az elsősorban Európát érintő migrációs krízis – úgy tűnik – elérte az Egyesült Államok ingerküszöbét is. A fokozott tengerentúli figyelem és cselekvési kedv nyilvánvalóan a szörnyű párizsi terroresemények következménye. A tagállami kormányzók sorra jelentették be november 12-ét követően, hogy nem hajlandóak menekülteket befogadni, illetve a Kongresszus is mozgásba lendült – a Képviselőház már el is fogadta a republikánusok által beterjesztett menekültügyi törvénymódosító csomagot. Természetesen a politikai felállás ott sem különbözik az európaitól. A baloldal egy része – helyi nyelven: progresszívek –, élükön Obama elnökkel továbbra is ragaszkodnak ahhoz a félreértelmezett, liberális emberi jogi dogmatizmushoz, melynek többek között azt is köszönhetjük, hogy az EU-ban sem született eddig hatékony megoldás a menekülthullám megfékezésére.

Miután az uniós belügyminiszterek tanácsa megszavazta azt a rendeletet, amely 120 ezer menedékkérőt helyez majd át Olaszországból és Görögországból a többi tagállamba, több tagállam kilátásba helyezte, hogy az EU Bíróságán támadja meg a döntést. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 263. cikke alapján ezen megsemmisítés iránti perre akkor kerülhet sor, ha a kérelmező szerint a kérdéses jogi aktus ellentétes az uniós szerződésekkel vagy az alapjogokkal. A benyújtandó keresetben meg kell jelölni a semmisségi okokat (cas d’ouverture) – lehet kérni a luxembourgi székhelyű Bíróság szabályzatának 160. cikke alapján a tanácsi határozat végrehajtásának felfüggesztését – és a szóbeli és írásbeli szakaszból álló processzus végén a legfőbb uniós ítélkezési fórum alapvetően ex tunc, azaz visszamenőleges hatályú döntést fog hozni, amely mindenkire (erga omnes) kötelező és ítélt dolognak (res judicata) minősül, azaz tárgyügyben újabb eljárás nem kezdeményezhető.

Miért jó nekünk a kontrollálatlan tömeges bevándorlás? Mert a menekülteket erkölcsi kötelességünk befogadni és mert ők fogják eltartani a korosodó európai nyugdíjasokat, betölteni a hiányszakmákat és felpörgetni az Unió motorját – mondják a vezető európai politikusok. Nem firtatva, hogy mennyire férnek meg együtt a humanitárius és a gazdasági megfontolások („ajtócska oldalelemekkel”!), nézzük meg, mennyi alapja maradt mára a fenti érveknek.

Mármost persze igaz, hogy a Monarchia Ferenc József nélkül, a Horthy-rendszer Horthy nélkül, Rákosi nélkül a magyar sztálinizmus, a puha diktatúra pedig akkor nem működött volna, ha nem lett volna Kádár, szóval mindez kétségtelen igazság, vitatkozni ezen merő komolytalanság volna.

Inkább az a kérdés, vajon tényleg létezik-e már itt Orbán-rendszer?

Ahogy a vicc mondja: még nem, de igény az volna rá.

Svédország az újkori népvándorlás kapcsán radikális liberalizmusával és bevándorlás-párti politikájával került reflektorfénybe. A svédekről azt tudjuk, hogy ők a multikulti örökös olimpiai bajnokai és népességarányosan ők fogadják be a legtöbb bevándorlót az EU-ban. A svéd miniszterelnök számtalanszor kifejezte nemtetszését a déli határzár miatt, sőt, néhány hónapja svéd kisdiákok küldtek megrovó levelet a magyar miniszterelnöknek.

A helyzet azonban változni látszik. A bevándorlók számának drasztikus növekedésével a svédek migráns-szeretete kezd alábbhagyni. Legutóbb a svéd miniszterelnök-helyettes könnyek között jelentette be a menekültügyi szabályok szigorítását. Szörnyű döntés – mondta a bevándorláspárti zöldek politikusa. Most pedig a svéd kormány javaslatot nyújtott be a törvényhozásnak, amely lehetővé tenné a Svédországot Dániával összekötő híd lezárását.

Hogy mennyi múlik egy választáson, azt mi sem mutatja jobban, mint a 160 000 migráns szétosztását célzó, “vészhelyzeti” kvótáról szeptember 22-én tartott szavazás és a minapi csúcstalálkozó közötti különbség. Előbbin az előző lengyel kormány még a kötelező kvóta mellé állt, így akadályozva meg a blokkoló kisebbség létrejöttét, és Merkel kancellár politikájának látványos bukását. Az új lengyel kormány már a magyar álláspontot erősíti, így most hétvégén már csak a bevándorlást támogató 8 ország vezetője tartott külön tanácskozást, ahol évi 500 000 bevándorló szétosztásának lehetőségét vizsgálták.

Nagyjából egy éve írtam egy bejegyzést arról, hogy Európában fájóan kevés karakteres, nagyformátumú politikus van. Arctalan tucatemberek ülnek vezető pozíciókban, egy olyan időszakban, amikor Európa válságos periódust él át.

Azt is írtam, hogy Orbán az egyik üdítő kivétel, aki azonosítható politikai karakterrel rendelkezik. Kaptam ezért hideget, meleget. Néhány kritikusom igyekezett bebizonyítani, hogy Orbánt a kutya sem ismeri Európában, ami ha igaz lenne, az különösen Soros György kitartottjainak fájhatna azok után, hogy mekkora erőfeszítést tesznek, hogy a magyar miniszterelnököt lejárassák külföldön.

Most a Politico című hetilap európai kiadása jutott arra a következethetésre, hogy Orbán Európa meghatározó politikusa. A kontinens 28 meghatározó közéleti személyisége közé választották a magyar miniszterelnököt. Nem is akárhová. Rögtön az első helyre.

Közhely, hogy előítéletek nélkül – bármennyire ostorozzák is – lehetetlen élni. Az előítélet segít abban, hogy ne próbáljam ki, vajon én vagyok erősebb, vagy a villamos. A felvilágosult világpolgár azonban tagadja, hogy hasznunkra lennének az előítéletek, sőt egyenesen károsnak tartja azokat.

Nagy Konstantin midőn a Milvius hídi csata előtt az égen keresztet látott, hangot is hallott hozzá: „E jelben győzni fogsz!” Tóbiás József elnök az MSZP-kongresszusán, mikor a digitális kivetítőn megjelent neki a felkiáltójel, a hétvégén egyelőre aligha hallhatta ugyanezt. (Persze változnak az idők, a szimbólumok sem a régiek, az égi hangokról nem is beszélve...)

Tengerésztiszteknek állítólag mindmáig tanítják, ha süllyed a hajó, és semmi ötletük sincs, legjobb figyelemelterelési módszer, ha a matrózokkal gyorsan átfestetik az árbocokat.

Oké, segítse ki a szegfűt mostantól a felkiáltójel.

De miért csak egy? Miért nem – legalább – három?

Soha nincs olyan, hogy ha az egyik szereplőnek gondja van a másikkal, akkor elé áll és a szemébe mondja, hogy mi bántja. Ehelyett elmegy az érintett barátaihoz, családjához tanácsot kérni. Itt rendre egymásnak ellentmondó információkat kap, amelyeken aztán újra hetekig lehet vívódni, majd végül jön valami új fejlemény, ami miatt lehet újrakezdeni az egészet előröl. A nézők akkor sem maradnak le semmiről, ha a fárasztó munkanapok közben kihagynak egy-két epizódot, mert mikor újra felveszik a fonalat, a szereplők még mindig ugyanazokat a konfliktusokat próbálják megoldani, mint legutóbb.

Olyan ez, mint az Európai Unió és a bevándorlás esete. Persze ez egy modern sorozat, ott pedig fontos a nemek közötti egyensúly: hiába férfiak (Juncker és Tusk) a címszereplők, a valódi főszerepet Angela Merkel játssza. Csak itt a konfliktuskezelés életszerűtlensége nem azt eredményezi, hogy a nézők elfordulnak, hanem azt, hogy lassan tényleg megoldhatatlan lesz a probléma, akkor pedig véget ér a sorozat. Nagyjából minden hétre jut már egy rendkívüli csúcs, amely a migrációval foglalkozik. Mindig ugyanazok a konkrét problémák jönnek elő: túl sokan jönnek Európába; a migránsok többsége illegálisan, mindenféle kontroll nélkül lépi át a határokat; a jelenlegi jogszabályok betarthatatlanok. Erre rendszerint ugyanazok a válaszok születnek: fontos a határvédelem; be kell vonni a Nyugat-Balkán országait a probléma megoldásába; meg kell állapodni Törökországgal. Csak éppen közben nem történik semmi. Az Unió semmit sem tesz, hogy visszaszerezze a kontrolt a schengeni határok felett, sőt azok ellen vizsgálódik, akik tesznek ezért. A nyugat-balkáni vezetők ugyan feltűnnek néha a sorozatban, de még csak nem is mellékszereplők ők, hanem inkább kiemelt statiszták.

A VW-botrány kapcsán 1 milliárd dollár gazdasági kár éri Németországot, de ezt bőven kompenzálja a 7 milliárd dolláros többlet, amivel a migránsok járulnak hozzá a német gazdasági növekedéshez 2016-ban – írja a Bloomberg német közgazdászokra hivatkozva.

Az érvelés a következő: a 800 ezer migráns ellátása kapcsán jelentkező extra fogyasztási kereslet dobja meg ennyivel a gazdaságot. Vagyis a 80 milliós Németország lakossága 1 százalékkal bővül, miközben a gazdaság teljesítménye 0,2 százalékkal. Káprázatos.

Egy tüntetés sikerét a média híradásai mellett a résztvevők száma határozza meg a leginkább. Sokszor látjuk, hogy több újságíró és rendőr jelenik meg egy “tüntetésen”, mint tüntető maga. Más esetekben pedig az értelmiségi csoportok által lángszavúan meghirdetett ellentüntetés marad el az érdeklődés hiánya miatt, vagy a fotelforradalmárok a like-olástól nem jutnak el a tüntetésig.

Demokráciáról beszélve sokszor elfelejtjük, hogy az önmagában nem jelent szabadságot, jogállamiságot, nem jelenti az emberi jogok védelmét. Hajlamosak vagyunk a demokráciát összemosni ezekkel a fogalmakkal, pedig a demokrácia valójában mindössze egy eljárást, egy procedúrát jelöl, azt a módot, ahogyan egy közösség meghozza a döntéseit. A demokrácia tehát nem maga a tartalom, csak a forma.

Az, hogy milyen tartalommal telik meg a demokratikus eljárás, attól függ, hogy kik vesznek részt benne. Ha pedig egy terület, egy ország lakossága etnikai és kulturális értelemben jelentősen átalakul, akkor ugyanaz a demokrácia egészen más eredményekhez, más tartalomhoz vezethet.

Gyertek csak bátran akárhányan vagytok!, biztatta a migránsokat pár hónapja még Merkel, most meg azt kellene nekik üzennie, bocs, mégse gyertek annyian, Németország megtelt. Akkor meleget fújt, most meg ugyanabból a szájból hideget kellene – nehéz feladvány, nem magától értetődő dolog.

Persze a politikában soha nincsen soha, az üzenetek elég rugalmasak, jó kommunikációval állítólag a fekete is fehérré manipulálható, mégis, van evvel azért itt egy-két bökkenő.

Eldőlt, hogy bár mindhárom nagy hitelminősítőnél pozitív kilátásokkal zárja Magyarország az évet, 2015-ben nem kerülünk egyiknél sem a befektetésre ajánlott kategóriába. A hitelminősítők 3 szempontot mérlegelnek: hogyan jutott a jelenlegi helyzetbe a magyar gazdaság és költségvetés, milyen helyzetben van most, valamint hogy merre tart. E háromból csak a jelenlegi helyzet megítélése lehetséges objektív szempontok alapján. Az objektív szempontok szerint már fel kellett volna minősíteni Magyarországot, hiszen a költségvetés évek óta stabil, a kormány kivezette a válságból az országot, a gazdaság bővül, az infláció alacsony, az államadósság csökkenő pályán van, az ország külső tartozása szintén, külső finanszírozási pozíciónk rekordokat döntöget.

Az alábbiakban idézett két fő iránymutatás úgyszólván mérsékelten alkalmas arra, hogy kizökkentse a szervezett bűnözői csoportokat a komfortzónájukból.

1. „A büntetőjogi intézkedések igen kényesek az alapvető jogok szempontjából: Az új jogszabályok megkövetelik az Európai Unió Alapjogi Chartájában és az emberi jogok védelméről szóló európai egyezményben biztosított alapvető jogok szigorú tiszteletben tartását.”

2. „Minden arra vonatkozó határozatot, hogy milyen típusú büntetőjogi intézkedést vagy szankciót alkalmazzanak, egyértelmű tényszerű bizonyítékokkal kell alátámasztani, és tiszteletben kell tartani a szubszidiaritás és az arányosság elvét.”

A józanabbak a migránsáradat kezdete óta hangsúlyozzák, hogy ez az egész nem valamiféle, amúgy téves szolidaritás-felfogáson alapuló humanitárius válság, hanem közép- és hosszútávon kulturális, aktuálisan pedig biztonságpolitikai kérdés. Az „ez az egész” pedig nem kizárólag az elmúlt hónapokban Európába áramló illegális migránsokra, hanem a „Willkommenskultur”, a „multikulti” és a „nyitott ajtók politikájának” következményeire (is) vonatkozik. Európa évtizedek óta fennhéjázó módon úgy hirdeti magát a glóbusz „maradék” részének, mint a „lehetséges világok legjobbika”, a „fejlett Nyugat”, az emberi jogok – elnézést a groteszk szójátékért – „Mekkája”, miközben valódi gyökereiről, önazonosságáról, de legfőképpen az alapvető önvédelmi reflexekről megfeledkezett. Aki gazdag és gyenge, azt a legkönnyebb legyőzni. Ha mindehhez még hülye is, akkor meg pláne.

Ehhez is kellett azért pár évtized, mely évtizedek alatt a nyugati értelmiség úgy védte a Szovjetuniót, mint gyermekkori plüssmackóját. Tehát, ahogy annak idején a mantra az volt, hogy a szovjetek csak „elferdítették” a csodálatos marxi tanokat, és a marxizmus valójában az egalitárius humanizmust takarja, úgy ma minden egyes iszlamista terrortámadás alkalmával megírják a hivatásos érzékenyítők, hogy ez nem az igazi iszlám.

Nézzük meg közelebbről ezt az érvet. Akik azt mondják, hogy a muzulmánok csak egy töredéke radikális, azoknak természetesen igazuk van: az összes létező becslés valahová 15 és 25 százalék közé teszi a szélsőséges muszlimok arányát a világ muszlim populációján belül. A szélsőségesek aránya tehát valóban egy kisebbség, a világon élő muszlimok többsége békés és mérsékelt. Csakhogy itt arányról beszélünk. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ma már több, mint kétmilliárd muszlim él a világon, az a 15-25 százalék korántsem megnyugtató.

A nagy tragédiák megváltoztatják a közhangulatot. 1940-ben Coventry német bombázása elszánttá tette a briteket. A 2001-es New York-i terrortámadás után az amerikaiak már elfogadták a szigorú nemzetbiztonsági szabályokat és a (“terror elleni”) háborút. Idén szeptember elején a tengerbe fulladt szír kisfiú képe rázta meg a világot, és ébresztett — egy időre — részvétet a bevándorlók iránt. Egyáltalán nem mindegy, hogy a média mit sugall.

A párizsi merényletből a bevándorlásbarát nyugati fősodor azt a következtetést vonná le, hogy nem az újkori népvándorlás megállítására, hanem csupán annak “ellenőrizhetővé” tételére és lassítására van szükség. Az új üzenet szerint “a bevándorlók maguk is a Párizsban látott terror elől menekülnek”, ezért érdemben nem kell változtatni a “nyitott kapuk” politikáján. Véletlenül sem akarnak összefüggést látni a tömeges bevándorlás és a növekvő terrorveszély között.

Víziói, azok viszont nem voltak neki.„Csupán” tárgyismerete. Ráadásul tárgyilagos volt. Ha politikai ellenfelei azt mondták, kék az ég, nem azt felelte, szó sem lehet róla, hogy kék volna, hiszen az ellenlábasnak soha, sehol, semmiben sem lehet igaza.

Persze, hogy kék. Ettől azonban még lehetnek vitáink.

Még tart a pénteki áldozatok azonosítása, de Európa már egy újabb lehetséges terrortámadástól tart. Akik azt hitték, hogy az események kijózanítják Európa bevándorláspárti felét, azok keserűen csalódnak. Európa vezetői hallgatnak. Jó okuk van erre, hiszen ha szembenéznének a valósággal, akkor azonnal le kéne mondaniuk. A valódi okok kimondása helyett inkább álvitákat folytatnak. Valódi intézkedések helyett pedig látszatcselekvés zajlik. A vita most épp arról folyik, hogy honnan és mikor érkeztek a terroristák. Számít ez? Változtat-e valamit, ha a merénylők a múlt hónapban lépték át a határt, vagy már Franciaországban született másod- vagy harmadgenerációs bevándorlók voltak? Mindez részletkérdés.

Szó nincs arról, hogy most kezdődött volna, és arról sem, hogy ne hirdették volna meg. Több alkalommal is megüzenték: engesztelhetetlen harcot fognak folytatni a nyugati civilizáció ellen a terror eszközével. Számunkra minden ilyen eset megdöbbentő, számítani azonban sajnos lehetett erre. Ígéretet tettek rá.

A háború nem most kezdődött. Ennek a háborúnak az előző felvonásait láttuk New Yorkban, Madridban, Londonban, Toulouse-ban, Brüsszelben, Párizsban most már sokadjára. A nyugati civilizáció pedig egy ideje úgy reagál a hadüzenet fázisát már többszörösen túllépő háborúra, hogy nem vesz róla tudomást; ettől még a háború zajlik, és nem tesszük nem létezővé azzal, ha úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla, vagy, ha nem így nevezzük.

Így volt ez Európában is egészen a XX. század második feléig: a zsidó-keresztény vallások, az általuk meghatározott családmodell és a nemzetállamok jelentették az identitást minden európai számára. (Persze a mai értelemben vett nemzetállamok csak a XIX. században jöttek létre, a nemzetségeket előtte felkent uralkodóházak kötötték össze, akik között családi alapon öröklődött a hatalom. Isten-család-nemzet, tehát összefügg egymással).

Nehéz meghatározni a fordulópontot, de az bizonyos, hogy mára a fenti hármasból az első kettő megingott, a harmadikra pedig elementáris veszélyt jelentenek az Európába illegálisan beáramló tömegek. Pedig ha a nemzetállamok is semmivé lesznek, akkor Európa végleg megszűnik európainak lenni. Ezt épeszű ember nem akarhatja, gondolnánk joggal.

A döntés ellenzői a netsemlegesség elvtelen feladásával, a telco cégek lobbytevékenysége előtti meghajlással, a vélemény- és információszabadság indokolatlan kockáztatásával és az európai innováció és a startupok ellehetetlenítésével vádolják a jogalkotókat. A másik oldal szerint viszont reális kompromisszum született, amely mindössze megnyitotta a lehetőségét annak, hogy az „ésszerű forgalomszabályozás” keretében bizonyos szolgáltatások adatforgalma előnyt élvezzen – akár fontosságuk miatt, akár mert szolgáltatójuk hajlandó ezért fizetni a hálózatok üzemeltetőinek.

Az ilyen, végső soron a jók és rosszak harcára egyszerűsíthető történetekben az olvasók a szegények és elnyomottak oldalán álló pozitív hősöket keresnek, akikkel könnyen azonosulhatnak, hogy gyakran sommás ítéleteik megfogalmazásában ne zavarja őket a mélyebb szakmai, közgazdasági vagy társadalmi összefüggések túlzottan részletes ismerete. A magukat az internetes tartalmak egyenjogúságáért folytatott szabadságharc élharcosaiként láttató szervezetek rendre figyelmen kívül hagynak néhány kritikus tényt, amely árnyalhatná a képet. Ezek közül szeretnék felvillantani néhányat.

A hazai liberális tábor előszeretettel beszél magyar-amerikai konfliktusról, diplomáciai háborúról, úgy festve le a helyzetet, mintha az Orbán-kormány az Amerikai Egyesült Államok egészével állna konfliktusban. Sőt, az erősebb fantáziával megáldottak egészen addig a feltételezésig eljutottak, hogy a magyar kormány Obama elnök megbuktatására törekszik (ennek fordítottját persze merő fikciónak és összeesküvés-elméletnek bélyegzik).

Merkel kancellárasszony a minap szigorúbb hangot ütött meg migráns-ügyben és kijelentette: a Németországba érkezett menekültek hosszú várakozásra számíthatnak, mielőtt maguk után hozhatnák családjaikat. A családegyesítések késleltetését Merkel a német ellátórendszer túlterheltségével magyarázta.

Miközben a Jobbik nagy tempóval igyekezett a politikai spektrum közepe felé, aközben a szavazók nagy tömege indult el a közép felől a spektrum széle felé. Fél úton Vona Gábor találkozott szavazóival: szervusz Gábor, sziasztok szavazók, köszöntek egymásnak és mindenki ment tovább a maga útján. Vona befelé, a szavazók kifelé. Mire a Jobbik vezérkar észbe kapott, már messze jártak egymástól.

Vajon mire gondolhatott Tóbiás József, az MSZP elnöke, amikor a kerítés kapcsán tisztázásra szólította fel párttársát, Hiller Istvánt? Mihez képest kellene tisztáznia magát? Avagy csupán burkolt elnöki felszólítás ez arra, hogy Hiller fejtsen ki végre egy kerítésmentes baloldali koncepciót?

Ha így volna (persze nyilván nincs így), a dolgot csak bonyolítaná, hogy a közkeletű vélekedés Tóbiás elnököt az MSZP balszárnyához, Hillert meg éppenséggel a párton belüli liberális oldalhoz sorolja. Akkor hogy is volna ez? Aki baloldali, kerítésügyben mégis liberális, aki pedig liberális, jobb híján elfogadja, bár utálja a kerítést? 

Kétszer is a figyelem középpontjába kerül Magyarország tegnap az USA Képviselőházának Külügyi Bizottságában. A teljes bizottság előbb az Obama-adminisztráció Szíria-politikáját vette górcső alá; az Eurázsiával foglalkozó albizottság pedig a migránsválság EU-ra gyakorolt hatásairól informálódott.

A megjelent kongresszusi képviselők és a meghívott tanúk által elmondottakból az alábbi fontos tanulságokat érdemes levonni.