Kiszelly Zoltán
Kiszelly Zoltán politológus

Kapaszkodjunk! Berlin migránsügyben ide-oda rángatja a kormányt

A görög adósságválság “megoldása” után Berlin most a migráció terén is saját képére formálná az EU-t. Az eurónál ez persze bevallottan nem sikerült, a probléma nemsokára hatványozottan újra jelentkezik. Mit javasol Berlin ezek után az újkori népvándorlás kezelésére?

A klasszikus vicc szerint a futball egy olyan játék, amelyet két tizenegy fős csapat játszik, és ahol mindig a németek nyernek. Az EU is egy ilyen “játék”, az utolsó szót valójában Berlin mondja ki. Ez jó is lehet, hiszen a magyar és a német gazdaság érdekei nagyrészt azonosak.

Probléma akkor van, ha a német javaslat láthatóan rossz kompromisszumok eredményeként jön létre, nem a probléma gyökerénél hat, vagy a tüneti kezelés után még nagyobb slamasztikába kerülünk. Az újkori népvándorlás (félre-)kezelésénél pont ez a veszély fenyeget.


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Ravaszkodnak a sógorok

Így menti az irháját az osztrák kancellár a magyarok kontójára.

„Senki sem akarja, hogy mindenki kerítéseket emeljen. Ez nem érne célt az embercsempészek ellen, lerombolná Schengent és tönkretenné a közös EU-nkat.” – Ezzel a mondattal Werner Faymann osztrák kancellár (aki egyben az Osztrák Szociáldemokrata Párt elnöke is) bizonyosan megnyerte az európai képmutatási versenyt.

A helyzet ugyanis az, hogy épp Magyarország védi az európai, vagyis a schengeni határt. Erre vállaltunk kötelezettséget, ezt írják elő a jogszabályok és nem utolsó sorban ezt kívánja Magyarország és Európa érdeke is. Ha nem védjük meg a határt, akkor mégis hogyan tartóztassuk fel a dél felől özönlő tömeget?

Ezzel szemben Ausztria tegnap de facto visszaállította a schengeni övezeten belüli határellenőrzést, amit eufemisztikusan mélységi határellenőrzésnek hív. Vagyis éppen ők azok, akik felszámolják a schengeni vívmányokat és akadályozzák az uniós állampolgárok szabad mozgását.


Galló Béla
Galló Béla politológus

Lesz-e itt dzsihád?

Reméljük, nem. Csakhogy a remény nem politikai kategória.

Továbbá azt is csak remélhetjük, hogy a titkosszolgálatok nem csupán reménykednek ebben, hanem megfelelő információk birtokában vannak (lesznek), ne következhessék be semmi ilyesmi. Az elemző persze se nem politikus, se nem titkosszolga, kizárólag az eseményekben kirajzolódó logika alapján bátorkodik gondolni a legrosszabb forgatókönyvre.

Egyébként sem rossz módszer a legrosszabb eshetőségből kiindulni. Ha arra is felkészültünk, ahhoz képest már csak jobb következhet. Ám ha váratlanul ér bennünket a legrosszabb, az minden reakciónkat megnehezíti.


Megyery Gerda
Megyery Gerda politológus

Inkább százezer muszlim, mint egy magyar lány

A híres európai szolidaritás valódi határa nem a Magyarország déli határán épülő, a schengeni övezet védelmét szolgáló kerítés. Sokkal közelebb van annál.

Csütörtökön biztossá vált, hogy a svéd bevándorlási hivatal kiutasítja Svédországból a 20 éves értelmi sérült magyar lányt, aki árvaként az elmúlt két évet a Malmőben élő nagynénjénél töltötte.

Miután a svéd kormány arra hivatkozott, hogy Wilhelm Fruzsina ellátása túl nagy anyagi terhet ró Svédországra , Magyarország felajánlotta, hogy hozzájárul a lány svédországi tartózkodási költségeihez. A svéd migrációs hivatal azonban azt követelte az értelmi fogyatékos lánytól, hogy igazolja: képes fenntartani saját magát. (Cseppet sem cinikus a hatóság hozzáállása…) Ha erre nem képes, akkor legközelebb már csak egy Magyarországra szóló repülőjeggyel jelenhet meg a svéd migrációs hivatalban.


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Téves következtetések

A Bécs mellett megtalált bevándorlók tragédiája kezdi rádöbbenteni az európai politikusokat, hogy tényleg nagy a baj. A gond az, hogy téves következtetéseket vonnak le.

Hetvenegy bevándorló, köztük négy gyermek halt kínhalált abban a járműben, amelyet tegnap találtak meg Bécs mellett. A hír letaglózó és józanésszel felfoghatatlan. A migránsok halálát minden bizonnyal embercsempészek okozták, akik magukra hagyták áldozataikat a koporsóvá váló teherautó rakterében. Az első gondolat a részvété, a második pedig az, hogy az embercsempészeket minden eszközzel üldözni kell. Nem lehet kellően hangsúlyozni, hogy a modernkori népvándorlás egyik hajtómotorjai azok a pénzéhes embercsempészek, akik kíméletlenül visszaélnek áldozataik kiszolgáltatottságával és hiszékenységével.

A csempész-teherautó tragédiájával kapcsolatban mai nyilatkozatában az osztrák belügyminiszter biztos átlépési pontokat javasolt az EU külső határaira, ahol szét tudjuk választani a gazdasági bevándorlókat a valóban menedékjogra jogosult háborús menekültektől.

Johanna Mikl-Leitner osztrák belügyminiszter elképzelése jól hangzik. Igazságosnak, racionálisnak, egyszerűnek, fekete-fehérnek tűnik. A probléma csupán az, hogy a politikus felvetése teljesen irreleváns, megvalósíthatatlan és elhibázott. Nézzük meg, miért?


Szabó Dávid
Szabó Dávid külpolitikai szakértő

A baloldal állapota a migránskérdés tükrében

Hogy a baloldalon egyedül és éppen Gyurcsány Ferenc hangsúlyozza a határok megvédését, az a magyar baloldal súlyos kórtüneteit igazolja – és ez még mindig nem a gödör alja.

Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök, a Demokratikus Koalíció párt elnöke hétfőn tévéinterjút adott, melyben nem túl meglepő módon megismételte az Európai Bizottság elnökének, Jean-Claude Junckernek vasárnap közzétett szavait. Miközben egyértelműen beállt a brüsszeli kórusba, a nyughatatlan DK-vezér mégiscsak vette a fáradságot, hogy egy kicsit beszéljen a magyar választóknak is, akik elsősorban rendet szeretnének és biztonságot. Megértően szólt a déli határzár pszichológiai hatásáról („vannak, akiket ez megnyugtat”), és óriási önellentmondásként hitet tett az európai határok kemény megvédése mellett – majd ha már mindenkit beengedtünk. Ebből kiderül, hogy Gyurcsány kapizsgál valamit abból, hogy nem lehet a választókkal szembemenve megnyerni a bizalmukat.


Kiszelly Zoltán
Kiszelly Zoltán politológus

Németország zöld jelzést adna a migránsoknak

Az EU legbefolyásosabb országaként Németország merész javaslatot tett: Minden szír (idővel afgán és iraki) migránst befogadnak. Nemes gesztus, gondolhatnánk. A zöld jelzést a németek azonban az “egész” EU nevében adnák, ám a kötelező kvótához hasonlóan könnyen ezzel is egyedül maradhatnak.

Juncker EB-elnök véleménycikke, Merkel kancellár és Hollande francia elnök minapi nyilatkozata, valamint a német szociáldemokraták 10 pontos javaslatcsomagja jelezte, hogy az EU meghatározó hatalmi központjai migránsügyben új javaslattal állnak elő. Mostanra körvonalazódik, hogy mit is szeretnének.

Arról már írtunk, hogy új uniós bevándorláspolitikára lenne szükség. Sokan remélték, hogy Brüsszel leállítja a “húzóhatást”, és a válságövezetekhez minél közelebb alakít ki biztonsági zónákat, ahová a szegénység és a háború elől menekülő embereket az EU pénzén (is) el lehetne helyezni.

Most még időben lennénk, ugyanis egy ilyen világos üzenet az Európa felé útra kelő tömegnek azt üzenné, hogy főszabályként az EU-n kívül kell megoldást találni helyzetükre.


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Még mindig nem értik

A politikai elemző akár örülhetne is, hogy végül Jean-Claude Juncker lett az Európai bizottság elnöke, mert egy személyben illusztrálja, hogy mi a baj a brüsszeli bürokráciával. Jean-Claude Junckerről eleddig azt tudtuk, hogy szeret a multinacionális vállaltoknak négyszemközti találkozón tetemes adókedvezményeket adni, szeret konyakozni, valamint szereti az európai állam- és kormányfőket pofozgatni.

Most azt is megtudtuk, hogy mit gondol a bevándorlásról:

– „...Európát jelentik azok a Calais-i nyugdíjasok, akik generátorokat visznek a helyszínre, hogy a menekültek egy kis zenét tudjanak hallgatni illetve fel tudják tölteni a mobiltelefonjaikat. De ugyanígy Európát jelentik azok a diákok, akik megnyitják Campusukat a menekültek előtt, vagy épp a görög pékek, akik megosztják kenyerüket az éhes szerencsétlen sorsú emberekkel.”

– „Aggodalommal tölt el, amikor azt látom, hogy a lakosság egy része elutasító ezekkel az emberekkel szemben. Erőszak a menekültstátuszra várókkal szemben, vagy csupán a szemet hunyás a szükség és a segítségre szorulás felett – ez nem Európa.”

– „Európa alakította ki a világon a legmagasabb szintű és színvonalú menekültügyi sztenderdeket. Soha nem fogunk embereket elküldeni, ha a segítségünkre van szükségük. Ezen kötelezettségeket pedig rögzítettük a törvényeinkben és szerződéseinkben. De egyúttal aggodalommal is tölt az el, hogy ez irányú elkötelezettségünk egyre kisebb helyet foglal el a szívünkben.”

Az egészben az a legriasztóbb, hogy Európa első emberének szemmel láthatóan fogalma sincs arról, hogy mi zajlik ma az általa „vezetett” kontinensen. Nem érti, vagy nem akarja érteni, hogy Európának ma kisebb baja is nagyobb, mint hogy generátort vigyen a bevándorlóknak, hogy kellemesen tölthessék az idejüket, amíg megpróbálnak felkapaszkodni egy Angliába induló kamionra.


Szabó Dávid
Szabó Dávid külpolitikai szakértő

A menekültkérdés érzelmi oldala

Ahol szánalom van, ott van idegenkedés is.

Xenofóbia, sőt, rasszizmus. Szégyen és nonszensz. Engedjétek be őket, hiszen elöregedő a kontinens, kell a vérfrissítés, kell a diverzitás, kell a nyugdíjasodó Európát eltartó fiatal tömeg. A kerítés pedig koncentrációs tábor.

(Pedig lehet korrektül is írni a témában, akár a tengerentúlról is, vagy inkább: főleg onnan.)

De mi is inspirálta a fenti cikkek szerzőit e túlzó bírálatokra? Az, hogy a cseh és a szlovák miniszterelnök, csakúgy, mint hosszú hónapokkal korábban Orbán Viktor, kifejtette, hogy nem tartja jó ötletnek az övéktől jelentősen eltérő kultúrájú menekültek, bevándorlók tömeges befogadását. Fico még azt is ki merészelte jelenteni, hogy csak keresztényeket fogadnának be, valamint azt, hogy Szlovákia keresztény ország. Az ellenzők körében beindult továbbá az itthon már untig ismert, üzemszerű rettegés a szélsőjobboldaltól, a radikalizálódástól – szokás szerint összemosva néhány tucatnyi főből álló csürhék erőszakoskodását az aktuális kormány politikájával. Ezekből pontosan kitűnik az egyetlen jó hír mára: a magyar ballib sajtómegmondók nincsenek egyedül sarkos véleményükkel, még ha a minden idegennel radikálisan szimpatizáló hangvételükből néha úgy is tűnik – és ez megnyugtató. Te is más vagy, te sem vagy más.


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Ciprasz és a vörös farok

Ciprasz egyszerre küzd Görögország és személyes politikai túléléséért. Meglepő, de az utóbbiban jobban áll.

Miközben az hitelezők újabb 86 milliárd eurót szavaztak meg Görögországnak, amivel további fél évre megmentették Európa délkeleti határvidékét az összeomlástól, aközben Alexisz Ciprasz újabb manőverbe kezdett, hogy megszilárdítsa hatalmát. Várhatóan szeptember 20-án előrehozott választásokra kerül sor Görögországban.


Kiszelly Zoltán
Kiszelly Zoltán politológus

Tényleg betiltják a készpénzt?

Nem! Pontosabban még nem, de már egyre többen pedzegetik.

Áprilisban a Citigroup egyik közgazdásza, Willem Buiter azt javasolta, hogy recesszió idején vezessék ki a készpénzt mint fizetőeszközt, vagy jelentősen adóztassák meg a készpénzben teljesített pénzforgalmat. Legnagyobb címletként az 5 dolláros (eurós) bankjegy azért forgalomban maradhatna. Vegyük sorra a pro és contra érveket!

Címkék:

Sólyom vagy CÖF?

Migráció ügyében nem kell választanunk Sólyom László és a CÖF véleménye között. A Kormány tegye a dolgát, egyébként pedig segítsünk, ahogy és ahol tudunk.

Sólyom László adományokat osztott a migránsok között, a CÖF pedig ezt sajtóközleményben kifogásolta, azzal vádolva a volt államfőt, hogy politikai értelemben állást foglalt. A nyári szezon közepén az embernek ugyan sokkal kisebb a hírfogyasztó és véleményformáló igénye, mint általában, de mégis, ez a csörte annyira jól szimbolizál sok mindent, hogy írásra inspirált.

Nem akarom ugyanis, hogy mások olyan szituációba toljanak, hogy választanom kelljen a hír két szereplője között! A helyzet ugyanis nem erről szól. Nagyon nem.


Megadja Gábor
Megadja Gábor eszmetörténész

You can’t always get (everything) what you want

Santayana – mára kissé fárasztó közhellyé vált – mondása szerint, aki nem ismeri a történelmet, arra kárhoztatott, hogy megismételje azt. Ha az ember belelapoz a 20. század tudósemigrációjának írásaiba, valamint melléteszi a bevándorlással kapcsolatos liberális véleményeket, kiüti a szemét a párhuzam.

A tudósemigráció nem kevés figurája értette meg, hogy a liberális utópista elvek könnyűnek találtattak, amikor az lett volna a feladatuk, hogy megvédjék az embereket, szabadságukat, rendjüket. Az emigráció e figurái – Arendttől Polányi Mihályig – ezért bírálták a liberalizmust, az emberjogi felfogást, az ideológiákat. Arra hívták föl a figyelmet, hogy egy szabadelvű rendnek is szüksége van olyan nem-liberális előfeltételekre, melyek képesek azt megvédeni. A szabadság bukásáért és a totalitárius rezsimek sikeréért tehát elsősorban e liberális-utópista elveket tették felelőssé, amely szerint a teljes szabadság elve mindenre, bármire kiterjeszthető; tartalmi szempontból nem tehetünk különbséget különböző politikai mozgalmak között, ahogy az erkölcsi nézetek között sem. Polányi találóan fogalmazta meg az ellentmondást, ami ebből következik: „(…) bizonyíthatatlan hiteket senkire sem szabad rákényszerítenünk. Alkalmazzuk ezt a teóriát az etikai elvekre. Az következik belőle, hogy amíg az etikai elveket nem tudjuk minden kétséget kizáróan bizonyítani, tartózkodnunk kell attól, hogy másokra erőszakoljuk őket, és a teljes tagadásukat sem ítélhetjük el. De az etikai elvek természetesen egyáltalán nem bizonyíthatóak: hogyan igazolhatnánk az igazság kimondásának, az igazságosság és a könyörületesség fenntartásának kötelező jellegét? Ha pedig így van, akkor a hazugság, a jogfosztás és a kegyetlenség rendszerét éppen úgy el kellene fogadnunk, az etikai elvek korábbiakkal egyenrangú rendszereként. De egy olyan társadalom, amelyben a gátlástalan propaganda, az erőszak és a terror uralkodik, nem enged teret a toleranciának.”


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Szent István, a magyar király

Augusztus 20-a talán a legfelhőtlenebb ünnepünk. Bő ezer évvel ezelőtt államot alapítottunk itt a Kárpát-medencében és a magyar államiság azóta is töretlenül létezik.

I. István királyunk életműve maradandó alkotás, amely kiállta az idők próbáját. Talán nem véletlen, hogy az „István a király” című rockopera minden idők legnagyobb példányszámban eladott magyar hanghordozója lett.

De milyen ember lehetett István, és vajon mi lehetett a szándéka a keresztény állam szilárd alapokra helyezésével?


Kiszelly Zoltán
Kiszelly Zoltán politológus

Milyen (nem) lesz az uniós menekültpolitika?

A csónak megtelt! Egyre több nyugat-európai vezető ismeri (f)el, hogy az újkori népvándorlás kritikus pontjához érkezett. Egy küszöbön álló választás (mint nemsokára Ausztriában) jótékony hatással van a problémamegoldó képességre, ám a tartós megoldásra még várni kell. Vagy mégsem?

Erről is Cameron tehet! — Gondolhatják sokan Brüsszelben. Amikor az euróválság szélárnyékában “már majdnem sikerült” a tagállamok rovására tovább növelni az EU hatalmát, akkor a britek azzal jönnek elő, hogy több hatáskört kellene a nemzetállamoknak visszaadni. Egészen eddig ez egy hipotetikus vita volt, ám az újkori népvándorlás láttán már tagállamok egész sora gondolja úgy, hogy az EU helyett ők hatékonyabban oldanák meg a helyzetet. Kinyitották Pandora szelencéjét.

A hatályos szabályok csődöt mondtak. Európa szerte nyíltan beszélnek a Dublini toloncegyezmény, és a szabad mozgást biztosító Schengeni Egyezmény kudarcáról. A látlelet egyértelmű, de milyen legyen a minap már Angela Merkel által is sürgetett új európai menekültpolitika?


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Vágjátok ki az erdő leghatalmasabb fáját ezzel a kicsi heringgel

Vágjátok ki az erdő leghatalmasabb fáját ezzel a kicsi heringgel – parancsolják a különös lovagok Artúrnak, a britek királyának a Gyalog galoppban. És amiről azt gondoltuk, hogy csak egy brit abszurd komédiában történhet meg, az most lejátszódik a valóságban is.

Történt ugyanis, hogy az Európai Bizottság szóvivője a minap egy sajtótájékoztatón kifejtette, hogy a Bizottság elvárja a magyar kormánytól, hogy megvédje a schengeni határokat, de támogatást, na, azt nem adnak hozzá. Magyarország oldja meg, ahogy akarja – lényegében ez az elvárás.

Pedig nem nehéz belátni, hogy az idén várható 200-250 ezer határsértő feltartóztatása jócskán túlmutat egy alig tízmilliós ország anyagi, fizikai lehetőségein. Az Unió ugyan ad 60 millió eurót, ami egyrészről alamizsnának is kevés, ráadásul ezt nem fordíthatjuk a határok megvédésére, csak az illegális bevándorlók beilleszkedésének elősegítésére. Vagyis védjük meg az Európai Unió határát a magyar adófizetők pénzéből és nyújtsunk képzést a bevándorlóknak uniós támogatásból.


Kié legyen a bank?

Ha a gazdaság egy hullámvasút, akkor a külföldi tulajdoni többség növeli a kilengéseket és azok meredekségét, a hazai pedig inkább csökkenti azokat.

Előző, a témával foglalkozó írásunkban arról volt szó, hogy 2008 után a hazai leánybankok feltőkésítése párhuzamosan zajlott a vállalati hitelezés csökkenésével és a bankok a megváltozott körülmények hatására hitelezés helyett inkább kockázatmentes jegybanki betétekben tartották pénzüket.

Nemzetközi összehasonlításban nézve Magyarországon különösen súlyossá vált a hitelszűke – 2010-től a vállalati hitelezés (GDP-arányosan) jobban elmaradt a trendjétől mint az eurózónában (miközben a bankrendszer korábban világszinten is magas, 20 százalékos átlagos tőkemegtérülésű volt). Az EU-hoz 2004-ben és 2007-ben csatlakozott közép-európai országokat nézve csak Magyarországon és a Baltikumban csökkent 2009-től 2013-ig minden évben a vállalati hitelállomány. Persze nem csak Magyarország került nehéz helyzetbe – a kelet-európai és közép-ázsiai térség a válság előtti rendkívüli növekedés után aránytalanul nagy hitelszűküléssel szembesült.


Kovács István
Kovács István stratégiai igazgató, Alapjogokért Központ

A Cecil jelenség

Mióta július végén napvilágot látott a hír, hogy Walter Palmer, egy amerikai fogorvos kilőtte Zimbabwe híres oroszlánját, mintha másról sem szólnának a hírek. Na jó, lehet, hogy ez túlzás, de az tény, hogy minden magára valamit adó hollywoodi híresség gyászolja a nagymacskát, Palmer rengeteg mocskolódó, fenyegetőző levelet kapott, egyesek pedig egyenesen azt követelik, hogy az orvvadászt fosszák meg állampolgárságától. De nemcsak Amerikát érte el a „Cecile-láz”, Magyarországon is rég nem látott érzelmeket váltott ki az ügy.

Itt akkor gyorsan szögezzük is le: az orvvadászat súlyos bűncselekmény. A magyar büntetőjogszabályok értelmében három évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható az, aki ilyenre vetemedik. Hasonló rendelkezéseket tartalmaz a magyar jog az állatkínzás és az orvhalászat tekintetében is. Ez jól is van így. Nem hiszem, hogy bárki úgy gondolná, hogy az élővilág büntetőjogi védelme ne lenne indokolt. Ez következik a zsidó-keresztény kultúrkör teremtett világról és annak védelméről szóló tanításaiból és ezt indokolja az eljövendő generációk érdekeinek védelme is.


Galló Béla
Galló Béla politológus

Brüsszeli elvtárs elvállalná

Szinte létrejötte óta skizofrén párt az MSZP. Eredendően a rendszerváltozás veszteseinek képviseletét vállalta volna fel, azonban hamar a későkádári nómenklatúra és technokrácia újdonsült tőkefelhalmozóinak érdekeit kezdte kiszolgálni.

Hályog ül az MSZP szemén, figyelmezteti elvtársait, barátait egy körlevélben (kapcsolat.hu) Szanyi Tibor, a párt egyik brüsszeli parlamentere. 2006 óta nem nyertünk országos választást, akkor történt a neoliberális puccs, s ezután olyan gazdasági és társadalmi döntéseket hoztunk, amelyeknek közük sem volt a baloldalhoz, írja, s hozzá teszi még: ez volt az ősbűn.

Kemény szavak, de lehetnének keményebbek, sőt pontosabbak is. Mert példának okáért az ősbűn dátumában téved. Régebbi a történet. Jóval korábban ott lifegett már a tőke gatyamadzagján a pártelit többsége, hogy ezzel a szerző szívének nyilván kedves, odamondós hasonlattal éljünk. Előbb történt az a „neoliberális puccs”, jószerivel 2004-ben, ámbár a neolib befolyás még ennél is sokkal előbbi, nem kellett ahhoz puccs sem.

MSZP sajtótájékoztató, 2015 (Fotó: MTI - Varga György)

Szinte létrejötte óta skizofrén párt a szocialistáké. Eredendően a rendszerváltozás veszteseinek képviseletét vállalta volna fel, a későkádári nómenklatúra és technokrácia tőkevagyonra szert tett tagjai csak később csatlakoztak hozzá. Politikusai jó ideig ügyesen fogták vitorlájukba a Tiborcok halmozódó társadalmi elégedetlenségét, miközben gazdaságpolitikailag egyre inkább az új tulajdonosok érdekhelyzetének megfelelő neolib kottát követték. Skizofréniájukat csak Horn Gyula, s amíg tehette, Medgyessy Péter enyhítette valamelyest, meggyógyítani azonban ők se tudták. Sőt, Horn még a Bokros-csomagot is letuszkolta a társadalom torkán, bár személy szerint aligha azonosult vele. Medgyessyt pedig, aki a neolib kánon szerinti főbűnnel, az „osztogatással” kezdte kormányzását, az SZDSZ - aprócska szocialista segédlettel - még a kormány éléről is eltávolíttatta. Hiába volt tehát az MSZP és az SZDSZ között méretes nagyságrendi különbség, az egér irányította itt az elefántot.

Címkék:

Munkaalapú társadaLOM?

Egyes közgazdászok szerint a munkaalapú társadalom ötlete kukába való.

Az ország egyik legolvasottabb portálján megjelent írás szerint az illiberális gazdaságpolitika alapja a munka, ami ezért elavult. Úgy fogalmaz, hogy „egy modern gazdaság alapvetően már nem a munkára épül. A modern gazdaság az értéktermelő képességre épül.”

Valóban, ahol teljes a foglalkoztatottság, ott csak az értékteremtő képesség fejlesztésén múlik egy gazdaság sikere. Magyarországon ugyanakkor a 90-es évek közepe óta a fejlett nyugati és fejlődő kelet-ázsiai országok foglalkoztatási szintjétől 10-15 százalékponttal elmarad a foglalkoztatás. Ugyanis a 80-as évek közepére jellemző 5 millió 400 ezer fős foglalkoztatási csúcsról a 90-es évek közepére 3 millió 700 ezerre esett vissza a foglalkoztatottak száma Magyarországon, hogy aztán lényegében stagnáljon a foglalkoztatás 2010-ig. (A 90-es évek közepére több mint másfél millió fővel csökkent a munkahelyek száma, míg 2010-ig a minimumszinthez képest kevesebb mint 200 ezer fővel bővült hazánkban a foglalkoztatás.) Ilyen körülmények között félreértésre adhat okot szakmai köntösbe bújtatva a munkaalapú társadalom kukába valóságáról írni.


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Nem Vasfüggöny, hanem határzár

A Vasfüggöny a totális diktatúrák országait választotta el a szabad világtól, az épülő határzár pedig pedig a rend és a törvény világát a káosztól.

Bizonyára mindenki emlékszik még tanulmányaiból a „limes” kifejezésre. Vajon a rómaiak kirekesztő módon jártak-e el, amikor szigorú határzár – a limes – segítségével tartották távol az összefoglalóan Barbaricumnak nevezett területek lakosságát?

Természetesen mint minden történelmi példa, ez is sántít. Egyvalami azonban bizonyos: a limes a maga korában azokat a területeket védte, ahol a rendezett viszonyrendszer és a viszonylagos jólét uralkodott. Az is egy hasonló mintázat, hogy a bebocsátást békésen vagy erőszakosan követelő népeket nem különösebben érdekelte, hogy miért és hogyan jött létre az állapot, amelynek áldásaiból részesülni kívántak.

Ma a világon számos helyen építettek kerítést egy-egy ország határán. Ezek egy része kifejezetten határvédelmi célokkal épült – ilyen például az izraeli fal, de ilyen lesz az EU által is finanszírozott vizesárokkal és lőtornyokkal cifrázott rendszer az orosz-ukrán határon – más része viszont azért, hogy az illegális határátlépők rohamát feltartóztassa. Ilyenről beszélhetünk az Egyesült Államok esetében, ahol a mexikói határon épült 6 méter magas kerítés. Egy ugyanilyen céllal épült szögesdrót kerítés létezik a bolgár-török határon is, amely egyúttal az Európai Unió határa is. De említhetnénk Ceuta és Melilla kerítéseit is.

MTI Fotó: Kelemen Zoltán Gergely


Normális ellenreakció

Ha a társadalmi szerepeket teljesen átrajzolni kívánó lobbik tevékenységének a normalitás nem szab időben gátat, akkor félő, hogy 20-30 év múlva a nyugati világ tényleg nem fog magára ismerni.

Talán túlzás lenne rögtön tendenciákról értekezni, de annyi bizonyos, hogy az eredetileg társadalmi egyenlőségért küzdő, mára már egyre inkább erőszakos szektává alakuló „jogvédő” mozgalmak problémafelvetéseire kezdenek megszületni az ellenreakciók, hovatovább ellenmozgalmak. Például ott van az Egyesült Államokban már 2013-ban megalakult a „Women Against Feminism” antifemisita blog - a feminizmus ellen tiltakozó nőmozgalom egészen mostanáig Magyarországon túl sok publicitást nem kapott. Viszont a közelmúltban megalakult a „Nők a feminizmus ellen” nevű magyar Facebook-csoport, mely egyfajta franchise-a az eredeti amerikai kezdeményezésnek, ahol magyar nők fogalmaznak meg éles kritikát a feminizmussal szemben. Bár a magyar oldal még alig érte az ezer követőt, az amerikai blog Facebook-csoportjának már közel 32 ezer követője van és rendszeresen frissül az oldal új tartalmakkal. Mind a blog, mind a Facebook-oldal leginkább a feminizmus kritikáját megfogalmazó nők és lányok véleményeivel van tele, melyekből érdemes egy-két rövid üzenetet idecitálnunk: „Nincs szükségem a modern feminizmusra, mert ha Isten szándéka az lett volna, hogy a nőket és a férfiakat egyformának teremtse, akkor csak férfiakat teremtett volna. Különbözőnek vagyunk teremtve”. „Nincs szükségem a feminizmusra, mert nem szenvedek alsóbbrendűségi komplexusban”. „Nincs szükségem feminizmusra, mert szeretem a férfiakat”.

De talán nem is annyira a konkrét tartalom a lényeges, hanem az eredeti szándék, illetve a mozgalom célja. Az utóbbi években ugyanis súlyos deformációkat lehetett tapasztalni az egalitárius mozgalmak háza táján. Legyenek azok akár homoszexuálisok jogaiért küzdő szervezetek, feministák, vagy akármilyen vélt vagy valós kisebbségi helyzetben lévő társadalmi csoportok kirekesztettségének a megszüntetéséért kardoskodó szervezetek – egy közös bennük: hogy túllépték a józan ész egészséges határát. Ennek próbál gátat szabni a fenti antifeminista nőmozgalom jogos dacreakciója.

Címkék:

Kiszelly Zoltán
Kiszelly Zoltán politológus

99,5% gazdasági bevándorló, 0,5% politikai menekült

Miközben Magyarország, Anglia és Franciaország már az újkori népvándorlás kezelhető mederbe terelésén dolgozik, és világos üzenetet küld a migránsoknak, addig a német és osztrák politikusok még csak a tüneti kezelésnél tartanak.

Az EU-ban már csak három ország tartja kapuit tárva nyitva a bevándorlók előtt: Svédország, Németország és Ausztria, melyek közül szeptemberben és októberben Ausztriában lesznek tartományi választások. Ha nem a hamis politikai korrektség 1968-as talaján álló nyugati főáramlatú média cikkeit és politikusi nyilatkozatait nézzük, hanem az “utca hangjának” választási eredményekben is mérhető véleményét, úgy azt láthatjuk, hogy európaiak elsöprő többsége ugyanúgy ellenzi a tömeges bevándorlást, mint minden tárgyilagosan és távlatosan gondolkodó szakember.

Az osztrák közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy Felső-Ausztriában, de még az egyébként “vörös” Bécsben is a bevándorlás-ellenes Szabadságpárt (FPÖ) válhat a legerősebb politikai erővé. Ha Bécs októberben a Szabadságpárt vezetése alá kerülne, az elementáris hatással lenne a német politika állóvizére is.


Galló Béla
Galló Béla politológus

Merre mész, Európa?

Annak idején az európai integráció ideája azon a feltevésen alapult, hogy a gazdaságok egymásra utaltsága, egymásba fonódása jó garanciája a békés fejlődésnek. E szép gondolat eminensen megfelelt a tőkelogika terjeszkedési igényeinek, ráadásul még egy politikai motívum is társult hozzá. Németországot mindenki keretek, sőt abroncsok közé akarta szorítani, de lehetőleg úgy, hogy abban a németek mégse lássanak börtönt, sokkal inkább perspektívát. Azaz, ne legyen többet „német kérdés”.

Méltányos megfékezésüknek két világháború sokszor tízmillió katona és civil áldozata adott „némi” históriai nyomatékot.

Az 1945 után kialakult kétpólusú világ szükségképpen kétpólusú Európát jelentett, az integráció így eleve fél európai – politikai értelemben vett nyugati – integrációnak indult. Demokráciák és közel azonos gazdasági fejlettségi szinten álló országok alkották, hiszen a németek a győztesek nagyvonalú adósság-politikája és a Marshall-segély révén hamar utolérték önmagukat s a korabeli Nyugat-Európát.


Megyery Gerda
Megyery Gerda politológus

Liberális hiszti 8.

Ami a liberálisoknak álprobléma, az az európai polgárok szerint az EU előtt álló legnagyobb kihívás. Bevándorlás az európai közvélemény tükrében.

Már nem csak a külföldi híroldalak kommentjei árulkodnak arról, hogy az európai polgárok többsége támogatja a magyar kormány bevándorlás-politikáját. Közzétette legfrissebb közvélemény-kutatását az Európai Bizottság, amelyből kiderül: az európaiak szerint ma a bevándorlás az Európai Unió legsúlyosabb problémája. A felmérés eredménye a hazai liberális értelmiségieken és politikusokon túl keveseknek okozhatott meglepetést.


Szerénytelen javaslat

Az „itt és most” mellett a modernkori népvándorlás problémájának hosszú távú megoldásával is foglalkoznunk kell.

Jelen blog, de az egész magyar és európai sajtó is napi szinten foglalkozik a menekülthelyzettel, elemzi annak okait és lehetséges következményeit.  A hazai tudósítások természetszerűleg az ad-hoc válaszként adott jogalkotási lépésekre fókuszálnak, melyeket nem a „jó-rossz” minősítési tengelyen érdemes szemlélni, hanem úgy, hogy szükségesek-e vagy sem. És igen, szükségesek, ameddig az Európai Unió nem képes felülvizsgálni menekültügyi szabályrendszerét, valamint legalább mondani valamit arról, hogy mit gondol a bevándorlókról – ezen keresztül arról is, hogy mit gondol önmagáról. És azt is mondom, hogy ezen viták mind fontosak és elengedhetetlenek. Azonban mindezeken túllépve érdemes távlatosabb időhorizonton is gondolkodni és megfogalmazni, hogy úgy általában hogyan lehetne megoldást találni az egész problémakörre. Íme néhány szerény javaslat.


Galló Béla
Galló Béla politológus

Régi nóta

Darázsfészekbe nyúl, aki a legújabb civilizációs kihívás, a népvándorlás elején (mert ami ma van, korántsem a kellős közepe még a problémának...) nemzet és baloldal viszonyát feszegeti. Kiérlelt válaszokra nemigen számíthat, legföljebb sommás véleményekre.

Politikusok gyakorolhatják is az utóbbit, Orbán Viktor Tusnádfürdőn pár napja meg is tette ezt, amikor tudatosan leegyszerűsítve kijelentette, hogy a baloldal azért nem szereti a magyarokat, merthogy magyarok. Politikusoknak nincs kötelezettségük pontos definíciókra, árnyalt magyarázatokra, támogató lábjegyzetekre, annál inkább egyetértő tekintetekre. Csakhogy amit a politikai arénában egy politikus csinál, azt egy elemző – elvileg távol a harcmezőtől – lehetőleg ne engedélyezze magának.

Tóth Csaba a Magyar Narancs online felületén „Nemzet és baloldal” címmel a minap jegyez egy írást, melyben elemzőként reflektál Orbán fenti véleményére, s ennek kapcsán a közelmúltból véve a példákat, arra a következtetésre jut, hogy a baloldalnak azért nincs releváns válasza a jobboldal nemzetfelfogására, mert az MSZP szemlélete nem elég liberális.

Mintha ismerősen csengene, ugye? Nem csoda, hiszen meglehetősen régi nóta.


Megadja Gábor
Megadja Gábor eszmetörténész

Kik a Fidesz legelszántabb szekértolói?

Nem, nem azok, akikre elsőre gondolnánk. Nem a misztikus színben bemutatott „agytrösztök”, és nem is a „Habony-Finkelstein duó”, ahogy aposztrofálni szokták.

Megérne egy kört az is, hogy a politikai újságírás egy jelentős része hogyan fogja fel a politika világát: nagyjából úgy, mint egy Da Vinci-kód-szerű összeesküvést, ahol susmusolnak az ún. tanácsadók a döntéshozók fülébe, és onnan erednek a nagy kampányötletek. Mintha a politikai cselekvés így nézne ki. De erről majd máskor.

A Fidesz legelszántabb szekértoló csoportja, vagyis azok a keményen dolgozó kisemberek, akik mindenáron a Fidesz 2018-as győzelméért harcolnak: a balliberális értelmiségiek. Persze, tudom, ők már nem is léteznek, vagy ha igen, nincs jelentőségük. Ám nemsokára érkezik egy film Németországból – honnan máshonnan –, ahol megszólaltatják többek között Heller Ágnest, Marsovszky Magdolnát és Alföldi Róbertet. Aligha kell ennél több. A legelvetemültebb jobber publicisták szoktak rájuk mutogatni, és íme, előkerültek, feltárják az Orbán-rezsim valódi természetét. Már a cím is kiváló: Orbanistan. Mi más? Külön prémium kategória, hogy a filmet valamelyik aktivista-antirasszista-anti-minden hippi dobolókör vezetője rendezte. Az egész összetétel olyan, mintha valamelyik szélsőjobboldali konteó-honlap egyik bejegyzéséből vált volna valósággá.


Kovács István
Kovács István stratégiai igazgató, Alapjogokért Központ

Európai Egyesült Államok: Nagy tervek és sok kérdőjel

Mostanában sorra látnak napvilágot azok az írások, amelyek az Európai Unió válságát a gazdagabb tagállamok (magországok) szorosabb együttműködésével javasolják megoldani.

Előbb a német gazdasági miniszter és francia kollégája sürgették közös írásban egy új Európai Unió létrehozását, amelynek közös költségvetése és közös parlamentje lenne, vasárnap pedig a francia államfő írt hasonlókról. Francois Hollande az Európai Bizottság egykori elnöke, Jaques Delors kitüntetése kapcsán vetette papírra gondolatait az európai álomról (államról), odáig menve, hogy egy új európai kormány felállítását vizionálta. Egybecseng ez a gondolat Martin Schulz minapi nyilatkozatával, melyben az Európai Parlament német elnöke azon szörnyülködött, hogy az Európai Tanácsban ülő tagállami vezetők – horribile dictu – a saját államaik érdekeit képviselik, ezért új megoldásra van szükség. Jól látható tehát, hogy a német-francia tengely teljes erővel azon dolgozik, hogy lerakják az Európai Egyesült Államok alapköveit, ezért szükséges feltenni a kérdést, hogy van-e egyáltalán realitása egy ilyen tervnek. Másként fogalmazva: válhat-e szuperállammá az Európai Unió, illetve annak egy része?


Kiszelly Zoltán
Kiszelly Zoltán politológus

Illegal alien? Tessék kopogni!

Ha valaki be akar jönni, az válassza az ajtót, és kopogjon! Orbán Viktor tusványosi beszédében ezt az egyszerű szabályt ajánlotta a hozzánk érkező migránsok figyelmébe.

Az újkori népvándorlás köré felépített beszédben szó volt Európa felelősségéről is, hiszen egyetlen nemzetállam sem tudja ezt a fenyegetést önmaga kezelni. Miközben e kérdésben Közép-Európa egységes, addig Nyugat-Európában most fordul a hangulat. Nézzük meg, hogyan!

Az újkori népvándorlás kezelésében az EU problémamegoldó képessége igen gyatra. Már sokszor utaltunk az Európai Bizottság (EB) elhibázott politikája által gerjesztett húzóhatásra, vagy “Mediterrán taxira”, amely a tengerből kimentett emberek tízezreit hozza havonta — az EU-n kívüli menekülttáborok helyett — egyenesen a “vén kontinensre”.


Máthé Áron
Máthé Áron történész

Történelmi különbségek

A modernkori népvándorlás ügyében megszólaló értelmiségiek egy része valamiért óhatatlanul szükségét érezte, hogy a mostani, bevándorlókból, honfoglalókból és menekültekből álló tömeget az 1956-os forradalom utáni magyar emigrációs hullámhoz hasonlítsa. Néhány különbség azért felfedezhető, az alábbiak szerint:

1. Amiért elhagyták a hazájukat: az ’56-os magyarok egy újra-berendezkedő totális diktatúra-, és az 1956 novemberében meginduló megtorlások elől menekültek el. Tehát a magyarok politikai menekültek voltak. A mostani tömeg többsége egyszerűen a nyomor miatt indult útnak.

2. A hazatérés: a 200 ezer magyarból, akik elhagyták az otthonukat, nagyjából 30 ezren hazatértek. A mostani népvándorlás esetében nem tudunk arról, hogy ilyen arányokban térnének haza.


Megyery Gerda
Megyery Gerda politológus

Tanuljunk meg arabul, és minden rendben lesz

Az illegális migráció kezelése jogász-módra.

Nemrég jelent meg a Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetének blogján egy írás, ami jogászi köntösbe burkolva ismétli meg a ballib ellenzék bevándorlás-kommunikációját: a bevándorlás álprobléma, a magyar állam gonosz, a magyar társadalom pedig „történelmileg” rasszista.

Először is, szögezzük le: a kollektív bűnösség elve a XX. század egyik, a történelem szemétdombjára dobott agyréme, ami összeegyeztethetetlen minden létező emberi jogi dokumentummal. Jól ismerjük a magyar nemzet mindenkori főbűnösségét sulykoló propagandaszövegeket, így a blog szerzőjének állításával – a magyarok történelmileg bizonyított rasszizmusáról – nem fogunk vitatkozni. Foglalkozzunk inkább a bejegyzés többi, látszólag szilárd tényeken alapuló állításával.

Az írás részben arról szól, hogy mennyire nem probléma ma Magyarországon az illegális migráció, részben pedig arról, hogy a magyar állam mikor és hogyan nem tesz eleget a nemzetközi kötelezettségeinek. Kezdjük először ez utóbbival.


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Liberális hiszti 7.

Bevándorló üldözés nincs, de igény volna rá.

Apróság, de azért nem árt felhívni a figyelmet egy vezető baloldali sajtótermékben tegnap megjelent cikk címére: Védett házakban bújtatják a menekülteket. Az írás arról számol be, hogy budapesti lakosok illegális migránsokat fogadnak be lakásaikba. Erről sikerült a valaha volt legnagyobb példányszámú napilap online változatának olyan stílusban tudósítani, mintha a főváros utcáit nyilas keretlegények tartanák rettegésben. 

(Bevándorlók a Keleti pályaudvaron)

Nos, tisztázzunk pár dolgot. A védett ház történelmileg foglalt kifejezés. Azokra az épületekre használták, amelyeket a II. világháborúban a semleges országok védelme alatt álló zsidó személyek számára jelöltek ki lakóhelyül.

Azok, akik ma, 2015-ben emberbaráti szeretetből, vagy a jelenlegi kormánnyal szembeni dacból illegális bevándorlókat fogadnak be az otthonukba, nem XXI. századi Wallenbergek, hanem legjobb esetben is jó szándékú, de megtévesztett emberek. A védett ház kifejezés és a „bújtatás” azt sugallja, mintha a migránsok ma ugyan olyan üldöztetésnek lennének kitéve, mint a magyar zsidóság 1944-ben. Felesleges is lenne belemenni, mennyire elhibázott ez a párhuzam, de azért annyit mindenképp érdemes tisztázni: ezeket az embereket senki sem üldözi Magyarországon. Sem a magyar törvények, sem a magyar hatóságok, sem a magyar állampolgárok, senki az ég adta egy világon. A ballib sajtó azon igyekezetéről, hogy Magyarországot egy gyűlöletgombócként állítsa be, a régi vicc parafrázisa jut eszembe: bevándorló üldözés nincs, de igény volna rá. Ballib körökben bizonyosan.


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Megvédeni Európát

A nagy nemzeteknek megvan a maguk sajátos önképe, amely alapján a maguk és mások számára érthetővé teszik, hogy miért vannak a világon.

Az angolszászok a jogállamiságot, a németek a technikát és precizitást, a franciák a szabadságot és a kifinomult ízlést, az olaszok az élet szeretetét képviselik a világban.

A magyar önértelmezésnek is van egy ilyen szerves része: mi a nyugat bástyájaként tekintünk magunkra. Állami szuverenitásunk és a kontinens nyugati felének védelme sok száz éven keresztül egybe esett. A magyar nemzet önvédelme így kezdetektől túlmutatott önmagán és erkölcsi töltetet kapott. Mi nem csak őseink földjét védtük, hanem egy egész civilizációt.


Galló Béla
Galló Béla politológus

Rosszabb a helyzet

Tusványoson meglehetősen borús jövőképet vázolt fel Orbán Viktor, mégsem elég borúsat, pedig a helyzet rosszabb.

Igaz, politikus ritkán lehet minden ízében őszinte, ámbár az se kifizetődő, ha rajtakaphatóan hazudik. Orbán nem hazudott, ez kétségtelen, de azért nem bontotta ki az igazság minden részletét.

Európára koncentrált, Európa jövőjéről vizionált realistán, ami szokatlan a kontinens politikusaitól, akár a víziót, akár a realizmust tekintjük. Pragmatikus, de többnyire csak a gazdasági pragmatizmusra felügyelő politikusok jellemzik ma (elég régóta már) Európát, s az efféle egyoldalúság, a megtévesztő látszat ellenére nélkülözi a realizmust. Magyarul: a széleskörű valóságérzékelést. A társadalom például rendre kimarad e korlátozott pragmatizmus látóköréből, pontosabban tetszés szerint formálható gyurmaként kezeli azt, ami azért még ebben a szinte korlátlan manipulációs lehetőségek formálta világban sem igaz.

Orbánnak régóta érzékelhető ambíciója, hogy egy viszonylag kis ország vezetőjeként nagyon is kitűnjék e politikusi garnitúrából, fellépései Tusványoson, egyebek közt, ezt a célt szolgálják.

És a maga módján tűnjék ki persze, nem prófétaként, hanem politikusként.


Tusnád után/tusnád előtt, avagy nem lehetne végre a lényegről beszélni?

Figyelve, hogy milyen tudományos viták folynak a világban, a honi közélet begyepesedettsége néha elkeserítő. Tegyünk ez ellen, különösen a tusnádi beszéd idején!

Közeledik a miniszterelnök tusnádfürdői beszédének ideje, amely rendszerint a nyári politikai uborkaszezon egyik legnagyobb durranása. A tavalyi beszéd, amelyen Orbán Viktor a nyugati típusú demokráciákon túli, általa illiberálisnak nevezett országok sikerességéről (is) szólt, különösen nagy politikai felzúdulást váltott ki. Nem túlzás azt állítani, hogy az egész nyugati tudományos és politikai elit érdeklődését felkeltették a miniszterelnök mondatai, s nyugodtan mondhatjuk, hogy komoly botrány is keveredett belőle. Az olvasási élményeim és a személyes tapasztalataim pedig egyértelműen azt mutatják, hogy az ún. illiberális beszédhez való hozzáállás – tudniillik az, hogy empátiáival vagy totális tagadással próbáljuk meg értelmezni a mondanivalót – az Orbán-kormányhoz fűződő viszony meghatározó elemévé vált. Nem a beszéd mélyebb rétegeinek megértése számít, hanem hogy valaki elfogadja vagy elutasítja-e azt. Köztes álláspont nincs: az abban foglaltak minimális elfogadása esetén valaki az „orbáni rezsim elvtelen kiszolgálójává”, míg teljes tagadással „a kormányzat legádázabb politikai ellenségeinek csahos kutyájává” válik.

Márpedig ez így bizonyosan nincsen jól. A beszédben felvetett kérdések ugyanis több mint relevánsak: jelenleg alapjaiban határozzák meg a nyugati gondolkodók mindennapjait. Ebbe a termékeny vitába pedig nekünk magyaroknak is be kellene szállnunk, hiszen mi vagyunk képesek hozni a demokráciaépítés tekintetében azokat az értékes tapasztalatokat, amelyekkel a közép-kelet európai demokráciák és a huszonöt évvel ezelőtt végrehajtott rendszerváltozás szolgál. Ilyen szempontokat – sőt, egyáltalán sikeres demokratikus átmenetet – ugyanis nem sok nyugati ország tud magáénak, így azok az országspecifikus helyzetek, amikkel például mi tudunk szolgálni, különösen fontosak lehetnek.

Éppen ezért jelen blogbejegyzésben a demokrácia helyzetével összefüggő pezsgő tudományos vita létezésének alátámasztására egyetlen – véleményem szerint viszont meglehetősen szuggesztív – példát szeretnék részletesebben bemutatni.  Nézzük tehát!


Szabó Dávid
Szabó Dávid külpolitikai szakértő

A nemzeti érdek reneszánsza Európában

A politika feltámadása, melyet az elmúlt hónapokban sokan sokféleképpen tárgyaltunk, nem korlátozódik a nemzeti agendákra.

Szakértelemfetisiszta politikusok és szakértők-újságírók, valamint büszke eurokraták tömegei szemlélik egyre fehérebb arccal, hogy az európai belpolitikában újfent utat törtek maguknak a versengő gondolatok és még inkább a választóikra tekintő, versengő politikusok. Mindeközben az európai országok nemzetközi viszonyrendszereiben is határozottan feslik fel a hosszú ideje mindent betakaró semleges-technikai narratíva vékony szövete. Végső soron ugyanis, ha tetszik, ha nem, az Európai Unió szuverén államok önkéntes közössége. Szuverén államokban pedig már csak úgy szokás, hogy a külpolitikában a vélt nemzeti érdek követése mindenek felett áll.

Nézzünk egy releváns példát!


Határtalan házasság?

Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke a minap azt fogalmazta meg célként, hogy minden EU-s tagállamban meg kellene valósulnia az azonos neműek házasságának.

Az alelnök szándéka a homoszexuális házasság generális bevezetésén túl kiterjedt arra is, hogy ha egy azonos nemű pár olyan tagállamban házasodik össze, ahol erre van lehetőség, akkor ez a házasság legyen érvényes az összes tagállamban – még ott is, ahol ennek nem adottak a jogszabályi feltételei. Timmermans nem véletlenül fogalmazta meg ebbéli szándékát, hiszen az elmúlt hetek, hónapok egyik kiemelt témájává vált a homoszexuálisok házasságának lehetősége az ír népszavazás, majd az amerikai Legfelső Bíróság döntése nyomán. A kijelentéssel nagyjából egy időben került sor Európa-szerte az LMBTQ Pride menetekre, így a budapestire is. Ugyanakkor minimum véleményes egy magas rangú EU-s döntéshozónak olyan kijelentést tennie, amely számos tagállamot – nem csak jogi, de morális szempontból is – érzékenyen érinthet.


Államvezetők felelőssége népvándorlás idején

Sarkozy szerint 2050-re 600 millió afrikainak nem lesz hol laknia, nem lesz elegendő vize és élelme. Hogyan segítsünk rajtuk és magunkon egyszerre?

Van itt egy helyzet. Szíriában 11 millió embernek kellett elhagynia az otthonát. Ebből 7 millió országhatáron belül talált magának menedéket, közel 3 és fél millió a Szíriával szomszédos Törökországban, Libanonban és Jordániában. Ők nagy valószínűséggel a helyzet minél hamarabbi enyhülésében reménykednek és vissza akarnak térni hazájukba, újjá akarják azt építeni. Van ugyanakkor egy fél milliónyi kisebbség, amely vállalja a 2000-4000 km-es utat Európába. Hogy vissza akar-e térni innen és mikor, az jó kérdés. Hogy tudunk-e nekik megélhetést, munkát biztosítani, az is.


Kiszelly Zoltán
Kiszelly Zoltán politológus

Menekültügyben is sikeres a magyar modell!

Nehéz dolog elsőnek lenni! Tegyük hozzá, gyakran hálátlan is. Az újkori népvándorlásra adott magyar válaszra a balliberális média és értelmiség szokás szerint itthon és nyugaton is kígyót-békát kiáltott. Az EU-s tagországok politikusai előbb kényelmetlenül mocorogtak székükön, utána elgondolkodtak, majd szép csendben átveszik a magyar megoldásokat. Most éppen az illegális határsértők kezelésében.

Magyarország földrajzi fekvése, történelme és társadalmi viszonyai miatt jobban, és a szerencsésebb nyugat-európai országokhoz képest hamarább szembesül a sors nagy kihívásaival. Napjainkban leginkább az újkori népvándorlással. 2010 óta a magyar kormány végre a hamis politikai korrektség kényszerzubbonya nélkül, gyakorlatiasan és a nemzeti érdek maximális figyelembevételével kezelheti a nagy társadalmi problémákat.

Kezdetben még sok a kétkedő, ám a legnagyobb kérdésekben az idő a polgári kormányt igazolta: Az IMF nélkül is finanszírozható az államadósság. A neoliberális megszorító politika nélkül is működik a magyar gazdaság. Jó ötlet volt a deviza jelzáloghitelek forintosítása és kivezetése. Az egykulcsos SZJA miatt ismét megéri többet dolgozni. A családbarát adópolitika miatt a gyermekvállalás már nem egyenes út a szegénységbe. Most az illegális határsértés visszaszorítása kerül mérlegre.


Megadja Gábor
Megadja Gábor eszmetörténész

Ki a kedvenc merénylőd?

1944. július 20: Claus Schenk von Stauffenberg merénylet- és puccskísérlete Adolf Hitler ellen.

Az intézményes, pozitivista politikaelméletben talán nem, de azon kívül talán már közhely, hogy a politika kulcsa a határhelyzetek megértése. Ha nagyon akarjuk, Platóntól Hobbesig – és tovább – el tudjuk képzelni úgy a nagy emberek nagy könyveit, mint határhelyzetek tárgyalását.

Jóllehet, nem túl korszellem-konform, de van egy személyes kedvenc merénylőm: Claus Schenk von Stauffenberg. Ő irányította az 1944. július 20-án végrehajtott, végül kudarcot vallott merényletet és puccskísérletet Adolf Hitler ellen. De vajon milyen alapon lehet tisztelni egy merénylőt? Ezen az alapon lehet egy trónörökös gyilkosának, vagy egy RAF-tagnak is szobrot emelni? Hiszen minden merénylő, terrorista azt állítja magáról, hogy a szabadságért küzd.


Megadja Gábor
Megadja Gábor eszmetörténész

Mélydél

Az Egyesült Államokban a már korábban is zajló zászló-és identitásvita új lendületet kapott a charlestoni merénylet után. Nem csak a demokraták, liberálisok igyekeznek érvelni a konföderációs zászló középületekről, emlékhelyekről való eltüntetése mellett: maga Mitt Romney is ellenzi, hogy a déli zászló tovább loboghasson.

A helyzet bonyolultságát talán érzékelteti, hogy a paleó American Conservative déli szerzője sem szeretné tovább látni a konföderációs lobogót (közben – fonák módon – az inkább neó National Review-n a zászló megtartását támogató vélemény jelent meg). A vita alapvetően az amerikai történelemről szól. Kis öröm az ürömben: megnyugvással vehetjük tudomásul, nem csak nálunk éles vita tárgya az ország történelme.


Az EU nélkül nem fogunk fejlődni

Szívem szerint társadalmi vitát kezdeményeznék, de biztos vagyok benne, hogy a kutyát nem érdekli ez a téma, úgyhogy csak annyit teszek, hogy megírom ebben a posztban azt, ami szerintem Magyarország stratégiai fenyegetettsége.

A magyar nemzet nemzeti jövedelme termelése során képtelen annyit termelni, hogy fejlesztésekre is fussa – ha a jelenlegi nemzeti jövedelmet és kiadásainkat adottnak vesszük.

Csak akkor tellene fejlesztésre, azaz új kórházi műszerekre, illetve a fenntartásra, például az utak színvonalának megőrzésére, ha csökkentenénk az oktatási, egészségügyi, igazgatási vagy akár rendőri, katonai kiadásainkat.


Galló Béla
Galló Béla politológus

Minden hatalmat a cégeknek?!

A görög tragikomédia, a népvándorlási dráma elhomályosítják kissé a transzatlanti világ egy harmadik színpadát, noha azon aztán tényleg jövőformáló erőpróba zajlik.

Lehet persze, hogy e homály nem véletlen.

Az Egyesült Államok és az Európai Unió között idestova két éve tartó szabad kereskedelmi és beruházási tárgyalásokra gondolok, angol „becenevén” a TTIP-re. 

Tárgya ezeknek egy olyan politikai dilemma is, amelyre nagyon nem mindegy, mi lesz a megoldás: a válasz ugyanis egész világunkat átalakíthatja.

Látszólag ártatlan a kérdés, pedig nem az.


Megyery Gerda
Megyery Gerda politológus

Eurózóna a kint lévők szemével

A görög válság kapcsán ugyan sok szó esik az eurózónáról, arról azonban keveset beszélünk, hogy mit gondolnak a közös valutaövezetről az európai polgárok.

Európai Központi Bank, görög válság, alacsony gazdasági növekedés az euróövezetben, trojka, euró árfolyam, Angela Merkel, infláció az eurózónában, grexit… És a sort még folytathatnánk. Az utóbbi hetekben számtalan megközelítésben foglalkoztunk az eurózónával, csak azt nem vettük még számba, hogy mit gondolnak minderről az EU állampolgárai.


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

Sziriza – hulló csillag

Így nem újult meg az európai baloldal, avagy ha szabadságharcba kezdesz, ne válassz baloldali kormányt.

A kilencvenes évek végén még meredeken felfelé ívelő baloldal karrierje a 2000-es évek közepére leáldozott. Schröder kancellár beült a Gazprom egyik cégének felügyelőbizottságába, Tony Blair belesült az iraki tömegpusztító fegyverekről hamisított jelentésbe, Zapatero egy pénzügyi csődtömeget hagyott Spanyolországra, a szebb napokat látott lengyel utódpárt pedig végleg kiszenvedett. A baloldal hanyatlása, a szokásos jobb-bal ciklikusság mellett valószínűleg arra is visszavezethető, hogy a 90-es évek gazdasági hurráoptimizmusát a kétezres évekre a gazdasági lassulás váltotta fel, 2008-tól pedig stagnálás, sőt hanyatlás kezdődött. A baloldali kormányok redisztributív, osztogató politikája a romló gazdasági környezetben már nem volt fenntartható.  


Kiszelly Zoltán
Kiszelly Zoltán politológus

Tisztaságcsomaggal az “álprobléma” ellen?

A balliberális ellenzék újra a “régi” formáját hozza. Egy valós probléma megoldása helyett a párttöredékek “házi versenyében” leginkább egymás rovására próbálnak pontot szerezni. Realitásérzékük továbbra is nulla: Most éppen az újkori népvándorlás kellős közepén nyitnák még tágabbra Magyarország és az EU kapuit. Még szerencse, hogy nincsenek kormányon!

A szokásos minta érvényesül: A liberális avantgárd már nem lát értelmiségi kihívást egy kérdésben, és az elefántcsonttorony magasabb szférájába költözik. Közben a fővárosi szocialisták lecsapnak az otthagyott témára, és minden “kreatív” tudásukat beleadva próbálnak a balliberális “házi versenyben” pontot szerezni. Ezt látjuk most az illegális határsértők kérdésében is, amikor tisztaságcsomagok osztogatásával oldanák meg azt, amit eddig “álproblémának” tartottak.


Lánczi Tamás
Lánczi Tamás politológus

A görög megállapodás hat tanulsága

Az éjjel elfogadott görög megállapodás legképmutatóbb része valószínűleg maga az elnevezés: mentőcsomag. A feltétel nélküli kapituláció sokkal pontosabb lenne. Lássuk miért:

1.  Görögország elveszítette a szuverenitását. Igaz, valójában ez már évekkel ezelőtt megtörtént, de a most kötött megállapodás üti rá a pecsétet Görögország gyarmati státusára. A felelősök hosszan sorolhatók, kezdve a korrupt görög kormányoktól, a velük összejátszó nemzetközi pénzintézeteken át a görög választókig bezárólag, de itt most nem ez a lényeg. A mostani megállapodás lényege, hogy az utolsó csepp pénzt és vagyontárgyakat is kifacsarják Görögországból a következő években, évtizedekben. A megállapodás egyik sarokpontja a „depolitizált” és „független” privatizációs ügynökség kitétel. Hogy a csodába lehetne független egy privatizációs ügynökség? Kitől? A választott kormánytól? A magyar fülek persze pontosan értik, hogy ez mit jelent.


A lovon fordítva

Menekültügy. „Remélem, hogy komoly, mert viccnek azért durva lenne”. És ezt most tényleg komoly. Talán a kora középkor óta a legnagyobb és leginkább mellbevágó népvándorlással, menekültáradattal néz most szembe Európa.

A hivatásos relativizálók által erőszakoltakkal szemben a probléma viszont azért lehetetlenebb, mint korábban, mert ez az Európa nem az az Európa. Itt nincsenek nagy, erőtől duzzadó nemzetek, nincsenek erős nemzeti identitástudatok, megszűnt a kulturális identitás magabiztossága. Persze, korábban is többnemzetiségűek voltak az európai államok, birodalmak – de ez a „multietnikumúság” nem az egyenlőségelvűsdi hamis próféciáján nyugodott, mint a kortárs multikulturalizmus. Utóbbi hívei pedig bőszen hirdetik: Európa legyen még befogadóbb, tárja még szélesebbre a kapukat – az, hogy mi lesz az általunk ismert kontinens önképével, azonosságtudatával, másodlagos. Szólok: fordítva ülnek a lovon.


Megadja Gábor
Megadja Gábor eszmetörténész

Néhány mondat a civilizációról

A bevándorlás-vitában felsorakozott az állandó jelleggel érzékenyítő tréningeket vezető élcsapat – holott a foglalkozások megtartására nem érkezett kérés sehonnan.

Mindezzel önmagában nincs baj, amíg nem lesz ezekből az érzékenységekből politikai döntés. Az érzékenyítő tréning vezetői afféle civilizációs elit öngyilkos-alakulatként járnak el (álá Brian élete).

Az alakulat egyik kedvenc érve az, hogy mit szóltunk volna ahhoz, ha 1956-ban a nyugatiak nem fogadják be a menekülő magyarokat. Igen tetszetős érv, csak épp hamis. Kellemetlen belátások következnek.