“Áttörés”, vagy “az általunk ismert EU vége”? Az aktuális brüsszeli migránscsúcs sem hozott érdemi eredményt, ezért tíz nap múlva egy sokadik találkozón folytatódik a birkózás: Berlin és Brüsszel sokadszorra fut neki a kötelező betelepítési kvótának, amiről az európaiak többsége hallani sem akar. Merkel kancellárnak a megbízhatatlan törökök és az egyre kritikusabb tagországok mellett még egy érdemi ellenféllel is szembesülnie kell: a német szavazókkal, akik a hesseni helyhatósági választáson mutattak piros lapot a bevándorlásbarát berlini nagykoalíciós pártoknak. Most vasárnap ráadásul további 3 német tartományban lesz választás…
A sokadik, és vélhetően nem is az utolsó migrációs csúcstalálkozó tanúi lehettünk a minap. A mostani különlegessége abban állt, hogy a törökök (deus ex machina) egy olyan javaslattal álltak elő, amely egészen véletlenül 1:1 a bevándorlásbarát német álláspontot tükrözte.
A csúcs előtt Berlin csökkentette a várakozásokat, a német politikusok (mint Seehofer bajor miniszterelnök Budapesten) leginkább arról beszéltek, amit az újkori népvándorlást ellenző országok politikusai és polgárai hallani akartak: Le kell zárni a nyugat-balkáni útvonalat!
Vajon egeret vajúdik ma Brüsszel? Költői a kérdés, merthogy a válasz aligha kétséges: igen. Lesz persze valamiféle megállapodás a törökökkel, ám bármily előzékenyen bánik is velük Angela Merkel, Törökország semmiképp sem oldhatja meg Európa migráns-problémáját.
Merkelnek azonban a mai csúcson minden áron némi eredményt kell felmutatnia, hogy aztán elhíresült, „liberális gyógyírt” ígérő „A” tervét konokul folytathassa.
Szivárognak a hírek arról, hogy az ukrán válság miatt kárpátaljaiak tízezrei (százezrei?) jönnek és jöhetnek Magyarországra. A baloldal értelmezési kerete nyilvánvalóan az lesz, hogy ha „menekült” címszó alatt őket befogadjuk, akkor az Európán kívülről érkező többi migránst miért nem? Hát azért, mert óriási különbség van a két csoport között, úgy kulturális, mint jogi értelemben.
(Az ukrajnai lakosság nagy része a szegénységi küszöb alatt él.)
Az elmúlt időszakban a lassacskán szivárgó hírek kapcsán Orbán Viktor, majd Lázár János is beszélt arról, hogy jelenleg valahol 50-100 ezer fő között van az ukrajnai konfliktus miatt Kárpátaljáról Magyarországra áramló emberek száma. A történet természetesen nem új, a válság kezdete óta téma és „lehetséges realitás”, hogy a harcok, a destabilizáció és a kényszersorozások miatt egyre többen fognak a határ menti ukrán területekről hozzánk jönni menedéket keresve.
Németországot az egykori náci rendszer korlátozza abban, hogy őszinte nagyhatalmi politikát folytasson Európában.
Ma sokan élcelődnek azon, hogy Merkel asszony európai megoldásról beszél, arra célozva, ez nem más, mint német követelésre megvalósuló kötelező európai program.
A migránsügyben kibontakozó európai szappanopera minden nap új fejleményeket tartogat számunkra. Korábbi szövetségesek fordulnak szembe egymással és kibékíthetetlennek látszó ellentétek lesznek semmivé.
A szappanoperák sajátossága, hogy minden nap új tartalommal kell megörvendeztetni a nézőket. Ezért látszólag rendkívül sok esemény történik, azonban valójában mindig ugyanazokat a konfliktusokat élik meg a szereplők. Szintén műfaji elem, hogy mivel egy-egy karaktert hosszú ideig tart felépíteni, a szerzők ódzkodnak attól, hogy havonta újabb és újabb szereplőket írjanak a sorozatba, helyette a már meglévők mennek át pálforduláson. Így lesz Berényi Miklós példás családapából egyik pillanatról a másikra kopasz gengszter, majd egy hónappal később hősszerelmes. Persze ez csak a szappanoperák világában van így, amely sokszor annyira abszurd, hogy senkiben sem merülhet fel, hogy bármi köze lenne a való élethez. Gondoltuk eddig. Csakhogy az Európai Unióban éppen ilyen abszurd fordulatok történnek mostanában.
A franciaországi Calais-ben az ezredforduló óta állandósultak a migránsok lakta táborok. A főleg Afrikából és Ázsiából származó bevándorlók a közeli „Csalagúton” keresztül próbálnak az Egyesült Királyságba jutni – illegálisan. Mára a calais-i dzsungel néven elhíresült sátortábor 4-5000 illegális migránsnak szolgál lakóhelyül.
A helyzet most megváltozhat, miután az illetékes francia bíróság jóváhagyta a calais-i dzsungel lebontását. A francia hatóságok február utolsó napján megkezdték a tábor déli részének lebontását. Az intézkedés mintegy 1000-3500 migránst kényszerít „lakóhelye” elhagyására.
A V4-eknek nem volt igazuk! Nem mi vagyunk az első védvonal és a macedón-görög határ a második. Hanem pont fordítva. Ráadásul mielőbb harmadik vagy negyedik védvonallá kell válnunk. Ezért ma a macedón határon történő dolgok nem távoli külügyek, hanem a legfontosabb belügyeink.
A mai legfontosabb magyar belügyi kérdéseket a macedón-görög határon kell keresnünk. Ahol egy nem EU- és NATO-tag kis ország az EU és a NATO helyett védi az európai határokat. Nem második védvonal ez Magyarország szempontjából, hanem jelenleg inkább az első. Nekünk pedig az az érdekünk, hogy ne a röszkei határszakasz legyen az első. Sőt, még csak ne is a második, hanem inkább a harmadik vagy a negyedik! Éppen ezért ma azon a határszakaszon történő események a legfontosabbak belügyi kérdések számunkra.
Merkel német kancellár tv-interjújában “kutyakötelességének” tartotta, hogy Európát “egyben tartsa” és a kételkedőket meggyőzze a “közös megoldás” (=kötelező betelepítési kvóta) helyességéről. Berlinben és Brüsszelben komoly erők erőltetik a kvótát, így a március eleji uniós csúcstalálkozó előtt biztosan nőni fog a nyomás, és ez várhatóan így is fog maradni 2016 hátralévő részében is.
Merkel kancellár a március 13-i német tartományi választások előtt politikai túléléséért küzd, így az éppen aktuális uniós csúcstalálkozón valamilyen eredményt kéne felmutatnia. A német kancellár továbbra is a “nagy megoldásban” gondolkodik, azaz Törökországra bízná a külső határok védelmét, és “cserében” az EU meghatározott kvóta kontingens alapján venne át menekülteket közvetlenül Törökországból.
Az időközi polgármester-választás nagy vesztese a Jobbik.
Amikor egy időközi önkormányzati választást elemzünk, két dolgot érdemes szem előtt tartanunk. Először is, egy (vagy néhány) helyi választásból messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le az országos erőviszonyokat illetően. Persze a helyi voksolásnak is van országos relevanciája, de az összefüggés nem magától értetődő. Másodszor, ahogy minden voksolás esetében, egy időközi polgármester-választás elemzésekor is figyelembe kell vennünk az aktuálpolitikai helyzetet és a korábbi választási eredményeket.
(Választók töltik ki szavazólapjaikat a szavazófülkében a salgótarjáni Balassi Bálint Megyei Könyvtárban 2016. február 28-án. Fotó: MTI/Komka Péter)
Kevés politikus van ma Európában, aki nagyobb híve volna az Európai Uniónak David Cameronnál. Ha június 23-án mégis bekövetkezne a „brexit”, vagyis a népszavazáson a kilépés mellett döntenének a britek, neki az aligha tenne jót.
A híradások 2015 decemberéig folyamatosan arról számolnak be, hogy Angela Merkel, német kancellár teljes mértékben kitart korábbi álláspontja mellett, és továbbra is úgy véli, hogy meg lehet birkózni a migrációs válsággal, illetve az a helyes, ha „Németország barátságos arcot mutat” a világnak, továbbá világossá tette, hogy „nem akar olyan országban élni, ahová nem engedik be a menekülteket.”
A Szoborparkban egy időben árultak üres konzervdobozt, amelyre az volt ráírva: a kommunizmus utolsó lehelete. És valóban, úgy tűnik, hogy a klasszikus kommunizmus – Észak-Korea zárványától eltekintve – az egész világon lekerült a napirendről.
Sokatmondó folyamat, hogy néhány év alatt a „mind szorosabb unió” elképzeléstől eljutottunk a mind erősebb nemzetállamok gondolatáig.
(Orbán Viktor miniszterelnök sajtótájékoztatója a Parlament Delegációs termében. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
A ma bejelentett kvótanépszavazás belpolitikai következményei többnyire egyértelműek. Az ellenzék előtt két út áll. Amennyiben az ellenzéki pártok a népszavazási kampányban ellentmondanak a kormánynak, és a kötelező betelepítési kvóta támogatására buzdítanak, akkor garantáltan kisebbségbe szorulnak, tovább erodálva támogatottságukat. A másik lehetőség az, hogy kénytelen-kelletlen beállnak a kormány mögé és magukévá teszik a Fidesz kvóta-ellenes álláspontját. Ez azonban azt is jelenti, hogy egy kardinális kérdésben nem tudják megkülönböztetni magukat a kormánypárttól, ami szintén nem egy sikeres ellenzéki stratégia. Az ellenzék számára tehát a népszavazás kérdése veszett ügy.
A migrációs krízis az összeomlás szélére sodorta Svédországot, de a szomszédos Norvégia nem tervez osztozni a sorsában.
A norvég kormány akár nemzetközi egyezményeket is hajlandó felrúgni, ha a svéd menekültügyi rendszer összeomlik. A határokat erővel lezárják, a Svédország felől érkező migránsoknak pedig lehetőségük sem lesz menedékkérelem benyújtására – jelentette be a minap Erna Solberg miniszterelnök-asszony. A norvég kormányfő szerint ugyanis nagyon is valós annak a veszélye, hogy a schengeni egyezmény és a svéd menekültügyi rendszer rövid időn belül összeomlik. Ebben az esetben a migránsok várhatóan a szomszédos Norvégia felé kezdenek majd özönleni, amit a norvégok egyáltalán nem tartanak jó ötletnek.
Áprilisban közvetlen elnökválasztás lesz, így Ausztriában ismét kampány van! A lecsúszó osztrák alsó középosztály szavazataiért rögtön két nagy párt is csatába indult: a feljövő Szabadságpárt (FPÖ) és a töpörödő szocdemek (SPÖ). A szocdemek látszólag annyira megirigyelték az idegenellenes FPÖ tavalyi sikereit, hogy az egyébként betelepítési kvóta-párti Faymann kancellár pártja most a közép-európai uniós országokból érkező vendégmunkások ellen uszít.
Amióta Ausztria 2011-ben teljesen megnyitotta munkaerő-piacát az új tagországok munkavállalói előtt, a keleti tartományokban (főként Bécsben és Burgenlandban) nagyot nőtt a munkanélküliség. Talán ezért sem csoda, ha az áprilisi elnökválasztás és a Brexit körüli tárgyalások láttán több osztrák politikus is előveszi az idegenellenesség kártyáját.
Az immáron politikai túlélésükért küzdő osztrák szocdemek tavaly nyáron még a hamis politikai korrektség magas lován ülve oktatták ki a magyar kormányt. Azóta nagyot fordult a világ (és az osztrák közhangulat), így a sógorok is építettek határkerítést kaput oldalszárnyakkal, és tranzitzónát beléptetési pontot.
(A magyar kormány figyelemfelhívó kampányának egyik plakátja.)
180 fokos fordulat – a Pedagógus Sztrájkbizottság 25 pontos követeléscsomagja.
A pedagógustüntetések kapcsán sokan megírták már, hogy a háttérben tevékenykedő szervezők és a pirosló arcú szónokok között javában előfordulnak a balliberális ellenzékhez ilyen-olyan módon kötődő figurák. Már itt is írtunk arról, hogy a jelek szerint a tüntetések szervezőinek a legkevésbé sem célja a szakmai párbeszéd. Ha pedig összevetjük a pedagógus szakszervezetek korábbi követeléseit és akcióit a mostaniakkal, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire politikai indíttatású az egész tüntetéssorozat.
A jelenleg is zajló uniós csúcson az érdemi fordulat Törökország távolmaradása miatt mindenképpen elmarad. Valószínű azonban, hogy Jean-Claude Juncker újabb felejthetetlen pillanatokat szerez majd nekünk.
(Juncker, az Európai Bizottság elnöke és Erdogan, Törökország elnöke.)
Az Európai Bizottság alkoholproblémákkal küzdő különc elnöke Jean-Claude Juncker messze földön híres teátrális gesztusairól, egyedülálló mimikájáról és arról, hogy úgy viselkedik a tagállamok miniszterelnökeivel, ahogy más csak a kocsmában merne. Öt sör után… Nyugodtan nevezhetjük őt az Európai Unió trolljának anélkül is, hogy politikai teljesítményének részletes értékelésébe bocsátkoznánk.
A személyi jövedelemadózás egykulcsossá tétele és a különadók rendszere nem az alsó 80 százaléktól csoportosított át a felső 20 százalékhoz, hanem a tulajdonosi jövedelmeiből élő globális felső tízezertől a középső 20 százalékhoz.
(Karikatúra az adóoptimalizáló multikról és az adóterheket viselő alkalmazottaikról.)
Közel 40 éve tartó tendencia a világban, hogy a tőkejövedelmek (továbbiakban az egyszerűség kedvéért tulajdonosi jövedelmek) részesedése az összes megtermelt jövedelemből folyamatosan növekszik, míg a munkajövedelmeké ezzel fordítottan arányosan csökken. Ennek számunkra legkézzelfoghatóbb tünete, hogy míg az egy foglalkoztatott által előállított jövedelem Magyarországon megtriplázódott 1970-2010 között, addig az átlag munkavállaló nettó reálbére csupán 28 százalékkal nőtt. Az USA-ban a 80-as évek eleje óta megduplázódott a GDP, míg az átlag jövedelem lényegében nem változott. Világméretű tendenciáról beszélhetünk tehát, ami hazánkban az átlagnál jobban érezteti hatását.
Az 52. müncheni nemzetközi biztonságpolitikai konferencián újfent bebizonyosodott Virág elvtárs igazsága, mi szerint „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”.
Tényleg fokozódik.
(John McCain arizónai szenátor és Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnök az 52. müncheni nemzetközi biztonságpolitikai konferencián.)
Számos, korábban szidott és lesajnált “politikai hungarikum” fut be európai karriert. A határkerítés és a tranzitzóna után most éppen az ágazati különadók (“multiadó”) iránt nő az érdeklődés. Az új varsói kormány a lengyel családok szociális támogatását fedezné ilyen forrásból. A minap az Európai Bizottság is bejelentette, hogy lecsap az “adóoptimalizáló” (=adócsaló) multikra, akik évi 50-70 milliárd euróval rövidítik meg a tagországok költségvetését.
(Moscovici uniós biztos az adóoptimalizáció hátrányait bemutató kisfilmben.)
Egy „szakpolitikai” kezdeményezésnek, tüntetésnek, netán sztrájknak nem tehet rosszabbat, ha arról hamar kiderül: az adott hivatásrend érdekei, a „szakma követeléseinek” megvalósítása helyett valójában pőre kormánybuktatás a cél. Márpedig a szombati pedagógus-tüntetésnek erősen efféle bukéja volt.
(Résztvevők a pedagógusok tüntetésén a budapesti Kossuth téren 2016. február 13-án.)
Ismét felkapott téma lett a bulvár. Érték- és ókonzervatívok tömkelege kívánja tulajdon testével – pontosabban persze pennájával – útját állni a hanyatlásnak, dekadenciának. Emberek! – kiáltják – Olvassátok Márait, Parti-Nagyot, esetleg Esterházyt. Nézzetek mély mondanivalójú művészfilmeket, elemzőműsorokat! Hagyjátok el a bulvár és a pletykák sivár világát. Térjetek meg.
Manapság különösen divatos értelmiségi körökben az olyan vélemény hangoztatása, amely az elegáns, vagy éppen racionális, netalán emelkedett, már-már spirituális kívülállóságot hangsúlyozza.
Mindezt persze legtöbbször trendi, de leginkább kritikai stílusban. „De ő nem olyan, ő mindenkit anyáz!” – vagy éppen fordítva: „Most aztán konzervatívok és liberálisok és baloldaliak is hülyézhetnek egyszerre”. Ennek a faramuci, néha pedig káros mivoltáról kár lenne most hosszan értekezni, viszont vannak olyan helyzetek, amikor látszólag ebbe a helyzetbe kerül az, aki a véleményét leírja, pedig bizony egész másról van szó.
Itt van ez a február 11-e (vagy 12-e, esetleg 13-a), amikor a végéhez érkezett Budapest ostroma. Régebben „Becsület Napi” megemlékezést szerveztek az össz-európai szkinhed egyletek, amit vígan fotózhatott az össz-európai sajtó hátborzongatásban utazó része, a baloldali kormányok meg dörzsölhették a kezüket, krokodilkönnyeket morzsolgatva a fasizmus terjedése feletti szomorúságban, sanda módon a magyar népre kenve a felelősséget. Manapság a bőrfejűek eltűntek, teljesen átlagosnak tűnő figurák tartanak kitörési emléktúrákat. A másik oldalon az antifasiszták meg kellemes sóhajtozás közepette koszorúzhattak- és koszorúzhatnak, a szovjet „felszabadítókra” emlékezve, miközben valójában továbbra is ránk, magyarokra mutogatnak.
Miközben a nyugat-európai államok képtelenek kitoloncolni az illegális bevándorlókat, több ezer migráns döntött az önkéntes távozás mellett.
(Sorban álló bevándorlók egy finnországi menekültcentrum előtt.)
Döcögve halad a menekültstátuszra nem jogosult migránsok kitoloncolása. Az észak-afrikai anyaországok ugyanis nem hajlandóak együttműködni a nyugati hatóságokkal. A német szövetségi kormány folyamatosan tárgyalásokat folytat a Maghreb-országokkal, de azok csak extra juttatások ellenében vennék vissza állampolgáraikat. Pedig bőven lenne kit visszafogadniuk. A Szövetségi Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal adatai szerint a Németországban tartózkodó marokkói migránsok száma 2015-ben megtízszereződött, az algériaiaké több mint megnégyszereződött, a tunéziaiaké pedig megkétszereződött. A pozitív elbírálású kérelmek aránya azonban rendkívül alacsony az esetükben: a marokkóiaknál 3,7%, az Algériából érkezőknél 1,7%, a tunéziaiaknál mindössze 0,2%. Többségüknek tehát mennie kellene.
A napokban néhány olyan esemény történt a nyugati világban, amely a szólás- és a véleményszabadság híveit félelemmel töltheti el.
Vegyük sorra ezeket: John Cleese, a Monthy Python tagja (egyébként sikeres üzletember) bejelentette: nem megy többet egyetemi campusokra előadni, mivel az érzékenységre való polkorrekt hivatkozás megöli a humort. Nemrég itthon is felbukkant a „safe space” faramuci fogalma. Ez utóbbi nagyjából azt jelenti, hogy egyes kijelölt területeken – az egyetemi campusokban - semmi olyan nem hangozhat el, ami bárki érzékenységét sérti. Ha ezt Amerikában nem gondolnák halálosan komolyan, akkor fáradt humorral mondhatnánk, hogy a vége az lesz, hogy mindenki csöndben üldögél – ha csak a csönd nem zavar valakit…
("A jogaid ott végződnek, ahol az érzéseim kezdődnek." Kép forrása: itt.)
Ha a kormány tényleg újabb nemzeti konzultációval rukkol elő – ezúttal a terrorveszéllyel indokolt alaptörvény-módosítás ügyében –, az eredmény borítékolható. A válaszadók többsége alighanem rábólint majd a nagyobb biztonságot ígérő változtatásokra.
Hiába a protestáns etika, a németek is eladósodhatnak az illegális bevándorlás következtében.
A kölni Gazdaságkutató Intézet legfrissebb számításai szerint a migránsok az elkövetkező két évben 50 milliárd euróba fognak kerülni Németországnak. Az eddig érkezett 1,5 millió menedékkérőre 2016-ban körülbelül 17 milliárd eurót kell fordítania a német államnak – és ez az összeg csak a kosztot és a kvártélyt fedezi. A különböző nyelvi- és integrációs kurzusok az idén további 5 milliárd euróval terhelik meg a német költségvetést.
A menekültválság erősítheti az európai közös külpolitika kialakulását.
A menekültválság kezelése azt igényli, hogy az európai államok kialakítsák a maguk „közel külföld” elképzelését, ahogyan az orosz stratégák is kitalálták ezt a fogalmat az egykori Szovjetunió területének kezelésére.
Senki sem állítja, hogy a magyar közoktatási rendszer tökéletes volna. Biztos vagyok benne, hogy van rajta javítani való. De abban is egyre biztosabb vagyok, hogy az utóbbi napokban zajló pedagógustüntetés szervezőit a legkevésbé sem érdeklik a szakpolitikai kérdések. A mostani akciók ugyanis sokkal jobban hasonlítanak a Hallgatói Hálózat 2012-es és 2013-as demonstrációihoz, mint egy értelmes szakmai párbeszéd kezdetéhez.
Angela Merkel egyre nehezebb helyzetbe hozza magát immáron belpolitikai szempontból is. Azt talán az elmúlt egy évben megszokhatta az európai közvélemény, így a német is, hogy a kancellárt számos bírálat éri menekültpolitikája miatt – elsősorban Közép-Kelet Európából, azon belül is a V4-ek részéről. Most azonban Merkelt saját koalíciós partnerei kezdik szorongatni, balról és jobbról egyaránt.
A politika egyik aranyszabálya, hogy a világot barátra és ellenségre osztja, de úgy ám, hogy a barátot sem feltétlenül az érték-szimpátia, hanem az érdek hozza létre, példának okáért az ellenségem ellensége egyben nagy valószínűséggel a barátom is.
Úgy tűnik, az ember valóban – a szó legszélesebb értelmében – vallásos lény. Mindig szüksége van valamiféle eszményre, emberekre, amelyek a megváltást testesítik meg. Még akkor is, ha nem vallásos szókészlettel beszélnek róla, ennek jelei felismerhetőek.
Vegyük a magyarországi politikai rajongás tárgyait. Vannak egyrészt az ún. „atlantisták”, akik az Egyesült Államok minden külpolitikai lépését igazoltnak látják, helyeslik azokat. Szerintük egy szövetséges kapcsolat a hiánytalan egyetértést jelenti. Vannak aztán az „oroszpártiak”, akik Putyin személyében afféle „konzervatív megújulást” látnak, aki fellép a „nyugati liberális dekadenciával” szemben. Utóbbiak az atlantistákhoz hasonlóan az oroszok minden egyes lépését igazoltnak látják. Ezek a vélemények nem a külpolitikai gondolkodás, hanem inkább a politikai messianizmus kategóriájába tartoznak.
Magyarország az elmúlt hónapokban a migránsválság kezelésére a leghatékonyabb intézkedéseket vezette be, melyeket elfogadásuk pillanatában hevesen kritizáltak – majd utóbb azok szükségszerűségét kénytelen-kelletlen beismerték. Most itt az „új hallatlanság”: a terrorveszélyhelyzet Alaptörvénybe foglalása.
(Golyónyomok a párizsi terrortámadás egyik helyszínén.)
A migrációs válság, jól jegyezd meg, nem csupán az Európai Unió egymásra torlódó problémáinak egyike. Hanem amióta az Unió Uniónak nevezi magát, azóta minden bizonnyal az eddigi legveszélyesebb is. Merthogy megingatja azt a közhelyet, mi szerint az európai integráció mindeddig a saját válságainak tapasztalataiból tanulva fejlődött volna, s mindig ezeket meghaladva-megoldva lépett volna egyet előre.
Tragikomikus látvány: a liberális politikai mozgalmak itthon és másutt is üvöltve tiltakoznak minden olyan terv ellen, amely megvédené a polgárokat terrorveszély esetén – szükségszerűen korlátozva néhány jogot, lásd Molenbeek-et a terrortámadás után –, egy szót sem szólnak arról, ha a szólásszabadságot akarják korlátozni, vagy a munkahelyi e-mailekbe akarnak belemászni.
Márpedig az Emberi Jogi Bíróság az utóbbit jóváhagyta. Azaz: a munkaadó jogszerűen nézhet bele a munkavállalók e-mailezésébe. A munkahelyibe – egyelőre. Ez ellen senki sem tiltakozik. Nem tiltakoztak túlságosan akkor sem, amikor Angela Merkel odasúgott valamit a digitális világ Bonojának, Mark Zuckerbergnek, hogy talán korlátozni kéne ezt-azt a Facebookon. Az ilyen törekvésekkel semmi probléma nincs, hiszen ha a szólásszabadságot Szent Cél érdekében korlátozzák – pl. a „rasszizmus” visszaszorítása érdekében –, akkor minden pöpec.
Imádom a magyar sajtó következetlenségét figyelni, amikor reform-intézkedéseket kell prezentálnia. Örömmel közli, ha a szakértők csökkentenék a bürokráciát és a szerzőkel együtt sápítozik, ha a túl sok állami intézmény fenntartása kerül szóba.
Ám amikor egy kormány(fő) az intézmények csökkentése mellett dönt, akkor simán és kritikátlanul képviselik az intézkedéssel érintettek panaszait és velük együtt sopánkodnak az elvesztett állásokon és az elvesző állami feladatok hiányán.
Berlin és Brüsszel bevándorlásügyi kapkodása lassan Bulgakov “Mester és Margarita” regényének világára emlékeztet. Mintha tényleg a zárt osztályon lennének: A páciensek egy képzelt világban élnek, a fenyegetéseket az elhangzásuk pillanatában sem veszik már komolyan, és a bent lévők nem értik, hogy a külvilág miért nem viselkedik úgy, ahogyan ők azt szeretnék. Továbbra is a valóságot akarják képzelt világukhoz igazítani.
(Az osztrák kormány kiadványa a migránsok számára. A füzet egyik fő témája a nemek egyenjogúsága.)
A menekültválság szempontjából kevéssé relevánsak és rendkívül félreértelmezettek az elmúlt napok migránsok képzettségével kapcsolatos híradásai. Az eddig rendelkezésre álló egyetlen reprezentatív felmérés szerint az Ausztriában menedékjogot kapott szírek 7 százaléka, az afgánok 1 százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel.
A szalagcímek a tudatalattinkra hatnak. Jó szalagcímet írni felelősség – ami vonatkozik rám is. Sorra olvashattuk az elmúlt napokban, hogy „túlképzettek a magyarországi bevándorlók”, „Ausztria: meglepően jól képzett a szír és iráni menekültek többsége” – hogy csak néhányat említsek azok közül a szalagcímek közül, amelyek aztán értelmiségi körökben aduásszá váltak a migránsokról szóló vitákban.
(Nyugat-Európába tartó migránsok a macedón határon.)
Mark Zuckerberg szót fogad Merkelnek és elhallgattatja a nem-PC véleményeket.
(Angela Merkel és Mark Zuckerberg tavaly szeptemberben New Yorkban, egy ENSZ rendezvényen.)
A napokban jelentette be a Facebook, hogy Európa-szerte kampányt indít a migránsokkal kapcsolatos szélsőséges és rasszista hozzászólások ellen. A véleménydiktatúra gépezete tehát újabb sebességre kapcsol. A korábbi tapasztalatokból kiindulva nem csak a valóban gyűlölködő kommentek számíthatnak likvidálásra, hiszen a Facebook igen rugalmasan kezeli az olyan fogalmakat, mint szélsőséges, megfélemlítő vagy megbotránkoztató. A Heti Válasz címlapjának cenzúrázása annak „sokkoló” volta miatt legalábbis azt mutatja, hogy a cenzúra moderálás teljesen véletlenszerű, és erősen politikai jellege van.
„Itt csak az fog történni, amit a kommunista párt akar!” (Farkas Mihály)
A mottóban idézett szöveg 1947-ben hangzott el Farkas Mihály, Rákosi egyik legközelebbi munkatársa szájából, a súlyosan elcsalt kékcédulás választások után. Jó munkát végeztek: akkora a kommunista diktatúra keretei már készen álltak, már csak néhány lépés volt hátra, hogy a totális rendszer teljes fordulatszámon pöröghessen. 1957-ben, majdnem pontosan tíz évvel a mottóban idézett szöveg elhangzása után Kádár János, az újra-berendezkedő kommunista diktatúra vezetője a forradalom leverését követően Farkashoz hasonló elégedettséggel állapíthatta meg: „Nálunk minden hatéves gyerek tudja azt, hogy proletárdiktatúra van. Azt is tudják, már a kisgyerekek is, hogy a proletárdiktatúrát a párt irányítja, vezeti, testesíti meg.”.
A kölni események után sokan reménykednek abban, hogy végre fordulópontra jut a német – vagyis az európai – bevándorlási politika. Hasonló volt a közhangulat tavaly novemberben is, a párizsi mészárlást követően: most már elég, betelt a pohár, vége a PC uralmának, ki kell józanodni. És néhány dolog valóban máshogy is lett a történtek után. Számos uniós országban megerősítették a rendőri / katonai jelenlétet az utcákon, növelték a terrorkészültség szintjét, Brüsszelben nekimentek a város terrorista-negyedének. De történt érdemi változás Európában? Nem. Ezek csak látszatintézkedések. Továbbra is tömegesen érkeznek az illegális bevándorlók, csak január első hetében több mint 20 ezren lépték át a horvát-szlovén határt.
25 év után ismét taxisblokád van Budapesten. Mielőtt az ellenzék nagyon belelkesülne, hogy a taxisok lesznek az új kormánybuktató erő (ahogyan rácuppantak a Hosszú Katinka-ügyre), nem árt figyelembe venniük néhány dolgot.
Politikai műsorok manapság szinte kötelező kérdése, kitart-e a 2017-es választásokig Angela Merkel? Kristálygömbre is szakosodott kollégák máris rávágják a választ: persze, hogy kitart – avagy mégsem.
A demokrácia és a választópolgárok lenézése, parttalan tárgyalások, totális gazdasági és politikai ellehetetlenítés. Így jellemzi a volt görög pénzügyminiszter az IMF-fel, Európai Bizottsággal és Európai Központi Bankkal tavaly nyáron folytatott tárgyalásokat. A krimibe illő történet rávilágít, hogyan veszítheti el egy ország teljes gazdasági és politikai függetlenségét, és hogy mi az, amitől az Orbán-kormánynak az utolsó pillanatban sikerült megmentenie Magyarországot.
A 2010-es kormányváltás után Orbán Viktor miniszterelnök világossá tette, Magyarország ragaszkodik az önálló gazdaságpolitikához és nem kér az idegen gazdasági erők, nemzetközi szervezetek diktátumaiból. A kormány 2011-ben bejelentette, hogy nem vesz fel újabb hitelt a Nemzetközi Valutaalaptól olyan feltételekkel, amelyek megbénítanák a magyar gazdaságot és elvennék az ország gazdasági függetlenségét.
Aki nem dolgozik, az ne is egyék! – a bibliai elv talán még soha nem volt ennyire aktuális, mint napjainkban. Az öregedő nyugat-európai jóléti társadalmak ugyanis a szemünk láttára finomítják a szociális juttatások rendszerét, hogy lehetőleg csak fiatal, sokgyerekes és munkaképes embereket vonzanak kívülről, illetve az “őslakosokat“ még jobban ösztökéljék a munkavállalásra.
(A Der Spiegel egyik korábbi címlapja: Álombevándorlók – magasan képzett dél- és kelet-európai fiatalok Németországban)
A szilveszteri támadások kapcsán elsősorban nem a konkrét elkövetőket kell üldözni, hanem a szervezőket kell felkutatni – röviden ezt állítja Kóczián Péter. Érvelése azonban több sebből vérzik.
(Támadókat tartóztat le a német rendőrség a kölni pályaudvarnál szilveszter éjjel.)
A nyugat-európai államok szuverenitását nem a menekültek, hanem a terrorista csoportok vezetői fenyegetik.
Elgondolkodtató, hogyan lehet egy adott pillanatban több városban nagyon hasonló cselekményeket úgy elkövetni, hogy a végrehajtók több százan vannak jelen és mindegyikük célirányosan cselekszik.
A ballib sajtó mindennel foglalkozik, ha kell, elhallgat híreket, ha kell, kitalálja azokat, csak éppen a feladatát nem végzi: nem tudósít a tényekről.
Két napja jelent meg a delmagyarorszag.hu oldalon az álhír, miszerint Selmeczi Gabriella is pályázik a Szegedi Tudományegyetem kancellári posztjára („Értesülésünk szerint Selmeczi Gabriella fideszes országgyűlési képviselő is beadta pályázatát.”). Nem is lenne ezzel semmi gond, hiszen jelenleg bárki pályázhat erre a tisztségre, aki megfelel a pályázati feltételeknek. Akár egy képviselő is, ha lemond mandátumáról.
A magyar sajtóban elsikkadni látszik a hír, hogy az Európai Bizottság alelnöke, Frans Timmermans a héten Ankarába utazott, hogy személyesen tárgyaljon a török EU-miniszterrel a november végén megkötött megállapodás betartásáról.
A holland politikus utazása azt sejteti, hogy a török fél erőfeszítése ez idáig nem hozott eredményt: az Európába igyekvő emberáradat nemcsak, hogy nem apadt el, de egyáltalában nem is csökkent.
