(Kép forrása: itt.)
Nemrég írtunk arról, hogy a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a kormánypártok júliusra növelni tudták támogatottságukat. A Fidesz-KDNP pártszövetség népszerűsége a júniusi 29 százalékról 31 százalékra emelkedett a teljes népesség körében.
(Az egyéni körzetek várható nyertesei a 2016 júniusi közvélemény-kutatások alapján.)
A kormánypártok támogatottságának emelkedése két szempontból is érdekes fejlemény. Egyrészt, a pártszövetség jelenleg jóval népszerűbb, mint az előző ciklus azonos időszakában (+8%). Másrészt, a ciklus középen a kormányzó pártok támogatottságát nem a növekedés, hanem épp ellenkezőleg, a népszerűségi mélypont szokta jellemezni.
(Putyin elnök a 2014. évi téli olimpiai játékokon, az oroszországi Szocsiban.)
A megmondás szerint Belzebub Orbán Viktor kivezeti Magyarországot az Európai Unióból. Az unalomig ismételt – és hamisított – szöveg mostanság ritkábban kerül elő (miszerint az Unión kívül is van élet – bár erről a briteket kéne megkérdezni pár év múlva, én azért arra tippelek, hogy így vagy úgy, de életben maradnak).
(Kép forrása: itt.)
Ezzel párhuzamosan vannak olyanok is, akik gondolatkísérletekbe kezdtek, melyek arról szólnak, hogyan kéne kivezetni Magyarországot az Európai Unióból. Vannak, akik csak úgy elszólják magukat, és vannak, akik talán még komolyan is gondolják. Ezekhez az ötletekhez vajmi kevés köze van magának az Ördögnek, vagyis a magyar miniszterelnöknek: a magyar népszavazás ugyanis inkább a bennmaradást erősíti, semmint a távolodást, de a gondolatkísérletek esetében nem komoly elvárás a logika.
Az olyan globális jelleggel bíró események, mint az éghajlatváltozás, modern kori népvándorlás, terrorizmus, gazdasági válságok, jól látható módon nyomot hagytak Európán.
A Századvég Alapítvány a Project 28 kutatás keretében célul tűzte ki, hogy feltérképezze és megértse ezt a változást, amely jelenleg is formálja kontinensünket. Talán még soha ilyen nagyléptékű társadalomtudományi kutatás nem zajlott Magyarországon: 28 ország 28 ezer állampolgárát kérdeztük meg a legfontosabb európai kérdésekről, országonként 1000-1000 fő bevonásával.
Az európai közvélemény az Uniót érő külső és belső kihívásokkal együtt változik. A korábbi évtizedek során kialakuló, illetve befagyó törésvonalak egészen új tartalommal töltődtek fel az utóbbi néhány évben. Új politikai pártcsaládok nőnek ki a semmiből, míg korábbi, több évtizedes – belpolitikai tekintetben megkerülhetetlen – pártok tűnnek el szinte nyomtalanul. Az osztrák belpolitikát az 1950-es évektől meghatározó két nagy párt közül 2016-ra egyik sem jut be az elnökválasztás második fordulójába. Nagy Britannia népszavazással utasítja el az EU-s tagságot, Unió szerte felemelkedőben vannak a magukat euroszkeptikusként definiáló pártok. Európa változik.
(Kép forrása: itt.)
Amikor a gazdasági ügyekben a haladás kérlelhetetlenül széplelkű pártfogói megnyilvánulnak, valahogy mindig az az ember érzése, hogy a realitások hasonló félreértéséről, vagy félreértelmezéséről van szó. Az Uber kérdése ennek mintapéldáját adja. Melyek a biztosan ütős trendi recept összetevői?
(Kép forrása: itt.)
Mintegy két százalékot emelkedett a kormánypártok támogatottsága az előző hónapban mért eredményekhez képest, míg az ellenzéké némileg csökkent. A Fidesz-KDNP tábora a júniusi 29 százalékról 31 százalékra emelkedett a teljes népesség körében. Ezzel szemben a Jobbik 13-ról 12 százalékra, a szocialisták a korábbi 9-ről 8 százalékra estek vissza. A DK támogatottsága az elmúlt hónaphoz képest stabilizálódott, így jelenleg 5 százalékon áll. Az LMP – a parlamenti küszöb alatt – 4 százalékon stagnál.
(Kép forrása: itt.)
"Ha általánossá válik a népszavazások alkalmazása, azzal az Európai Unió sírját ássuk meg" - hangsúlyozta Brüsszelben Jorge Fernández Díaz a magyar kormány kötelező uniós betelepítési kvótával kapcsolatos népszavazási kezdeményezéséről.
Integrációjuk stabil alapzatát a közös gazdasági érdekek adják: az a gondolat, hogy a gazdasági összefonódás tartósan csökkenti a háborúk esélyét, jó gondolat. A politikai egységesülés, a „mélyülés” szükségszerűsége mégsem vezethető le ebből automatikusan. Legelőször a gazdasági fejlettség szintkülönbségein kellene enyhíteni: ma Európa legmélyebb problémája ez, minden más - köztük a konkrét politikai hogyan tovább kérdése is - csak ez után következik.
(Kép forrása: itt.)
A pártelnök már az interjú elején a nyilvánosság elé tárja az MSZP stratégiájának esszenciáját. Molnár a párt „új sztoriját” velősen így foglalja össze: „Passz.”
(Kép forrása: itt.)
Stumpf András tegnapi cikkén tűnődöm és azon gondolkodom, hogy vajon a szerző komolyan gondolta-e, vagy csak viccnek szánta. Mert viccnek kicsit durva. A TGM hivatkozással megtűzdelt írás karikatúraszerű foglalatát adja a baloldal népszavazás-ellenes érveinek.
(Kép forrása: itt.)
A szocialista pártelnöki székéért induló, majd csúnyán elvérző Szanyi tegnap ismét megtámadta a migránsok kötelező betelepítésével kapcsolatos népszavazást. A szocialista EP képviselő újabb beadványában nem kevesebbet állít, mint hogy a magyar referendum súlyosan sérti az Európai Unió szuverenitását. Szanyi a 2007-ben aláírt lisszaboni szerződésre hivatkozik, amely szerinte közös politikává teszi a menekültügyi kérdéseket, így arról nem lehet dönteni tagállami hatáskörben.
(Kép forrása: itt.)
.jpeg)
(Merkel kancellár és Cameron miniszterelnök)
A britek döntése végleges, az Egyesült Királyság távozik az EU-ból. A szigetország 300 éves demokráciája a többségi modellre épül, akinek akárcsak eggyel több szavazata van, az nyer. Esetünkben 1,4 milliós többségben voltak a kilépéspártiak.
(Kép forrása: itt.)
Miközben a brüsszeli elit ránk gyújtotta a házat a brexittel, az Európai Parlament elérkezettnek látta az időt, hogy ahhoz forduljon segítségért migráns-ügyben, aki sosem fukarkodik a jó tanácsokkal: Soros Györgyhöz. Nem tévedés, az Európai Parlament négy bizottsága közel egy órában hallgatja meg Soros György nézeteit a migrációs krízis gazdasági hatásairól.
(Brit fiatalok a brexit után.)
„Egy nehéz napon, a 18 és 24 év közöttiek 75 százaléka voksolt az együttérzésre és a haladásra, és ők azok, akik a jövő vezetői lesznek, a jövő szavazói, én egy vagyok közülük, és hiszem, hogy a jövő fényesebb, még ha jelenleg ez nem is így érződik” hallhatjuk a megindító szavakat egy baloldali brit lap videójában, mely szerényen a „találkozzon a 75 százalékkal” névre hallgat. Miről, másról is lenne szó, minthogy a megszólalók azt állítják: „egy 90 évesnek nagyobb beleszólása van az életünkbe, mint saját magunknak”.
Persze. Az a pár tucat státus, amit a szocialisták még mindig remélhetnek: pár tucat bársonyhuzatos szék a parlamentben, pár tucat képviselői egzisztencia. Ennyi maradt a legerősebb úgynevezett baloldali pártból, így fest ma az „alternatíva”.
(Molnár Gyula, az MSZP új elnöke. Fotó: MTI/Máthé Zoltán)
(Nigal Farage, kilépéspárti politikus a népszavazásra készített egy plakát előtt.)
Forrnak az indulatok, nincs idő hosszan fogalmazni. Valójában semmi meglepő nem történt. A globalizáció vesztesei elégedetlenek. Elegük van abból, hogy az elmúlt 40 évben a növekedésből szinte semmit sem profitálnak, viszont a válságkezelés költségét rendre velük fizetteti meg a politikai és gazdasági „establishment”. Amikor a GDP nő, a munkavállalók jövedelme nem követi ezt a növekedést, amikor válság van, a jövedelmek a kárukra átrendeződnek. Hiába sikerült felszámolni a 2008-as pénzügyi válság generálta munkanélküliséget az USA-ban, Angliában és Németországban, minderre kevésbé jól fizető munkahelyek létrehozásával került sor. Nem véletlen, hogy Trump előretörése és a Brexit sikere mögött ugyanazok a társadalmi csoportok állnak. A legfeljebb szakmunkás végzettséggel rendelkezők és a 60 évnél idősebbek körében a Brexit 65:35 arányban nyert. Trumpot is ezek a rétegek támogatják Amerikában.
(Kép forrása: itt.)
Pedig önmagában nagyon keveset tudhatunk a végkifejletről. Egyelőre annyit tudunk, hogy a britek úgy döntöttek, elhagyják az Európai Uniót. Hogy ezt milyen formában teszik, hogyan fognak megegyezni az Európai Unióval, mikor hagyják el stb., ez még a jövő zenéje. Mindenesetre a status quo valóban felborult, de azt biztosra mondani, hogy összeomlik a brit gazdaság, vagy, hogy most aztán háború lesz, arra utal, hogy némelyek gyorsan elvégezték a delphoi-tanfolyamot.
(Kép forrása: itt.)
Az átlag magyart leginkább az foglalkoztatja a brit népszavazás kapcsán, hogy mi lesz a sorsa az Egyesült Királyságban élő rokonainak, ismerőseinek. Ha pedig netalán kockázatosabb értékpapírokban tartja a vagyonát, akkor azon morfondírozik, hogy eladjon vagy vegyen ma a tőzsdén.
Akik egy lépéssel tovább mennek, azon törik a fejüket, hogy mi lesz az európai gazdasággal, ha a britek kilépnek a közösségből. Egy még távolabbi horizonton pedig az Európai Unió jövője a kérdés.
Pedig a mai brit népszavazás egy ezeken túlmutató kérdésről is szól. A brexitben egy világméretű jelenség, a globalizáció sűrűsödik össze. Az emberek Antwerpentől Chicagóig, és Londontól Pekingig aggódva figyelik, ahogyan a globalizáció felszámolja hagyományos életterüket, hagyományos társadalmi kapcsolataikat, munkahelyüket, és leértékeli vagyonukat. Magyarán, hogyan teszi őket napról napra egyre kiszolgáltatottabbá.
„Tiszteletet a magyaroknak!” – állt nagy betűkkel a Fidesz európai parlamenti választási kampányplakátjain 2014-ben. Rövid, tömör, egyértelmű felszólítás. Technikailag tökéletes kampányszöveg. A választások hevében talán nem sokan gondolkoztak el azon, hogy a kormánypárt az Európai Unió egyik legmélyebb, egyre inkább kézzel fogható politikai problémájára mutatott rá. Nem felszínes populizmus, hanem mélyen megfontolandó gondolat.
(Június 23-án, vagyis holnap lesz népszavazás Nagy-Britanniában az ország európai uniós tagságáról.)
Nem kívánom sem megnevezni, sem idézni őket, ugyanis nincs jelentősége annak, mit mondanak. (Arról nem is beszélve, hogy nem csak a rosszindulatot regisztrálhatjuk, hanem a nettó ostobaságot is: az egyik fröcsögő szerint ugyanis a magyar válogatott focistái maximum a hazafelé tartó járatot érhetik el, miközben jelenleg erre van a legkisebb esély.)
A mértékadó, gondolkodó értelmiség legújabb aggodalmaskodása az Alaptörvénybe iktatott terrorveszély-helyzet kapcsán bomlik ki újra a szemünk láttára. Friderikusz Sándor a szerénytelenül magáról elnevezett műsorában – tudják, ez az, amiről Vásárhelyi Mária azt hitte, hogy a Fidesz szüntette meg, majd kiderült, hogy a nézők – például azt fejtegette, hogy ennek az egész módosításnak az az alapelve: „a hatalom korlátlan felhatalmazást kap olyan valamire, aminek a súlyosságát ő maga ítéli meg”. Ezek miatt Friderikusz úgy érzi, hogy „olyan csapdába kerül, ami az elemi szabadságjogaitól fosztja meg és ami ellen nincs védekezés”.
Futószalagon küldték börtönbe a forradalmárokat, és zárták internálótáborba a gyanús, megbízhatatlannak minősített, nemzeti-demokratikus gondolatokkal feltűnően megfertőzött embereket. A megtorlás még évekig folytatódott, egyik csúcspontja Nagy Imre és társai kivégzése volt. Mellettük pedig ott álltak – hevertek – az agyonvert, agyonlőtt, vagy felakasztott forradalmárok százai. A nemzet megértette: a nagyhatalmi elrendezésen egyelőre nincs ereje változtatni. 33 évvel később fordult a kocka.
(Orbán Viktor Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén.)
Amilyen reménytelennek tűntek ezek a hónapok, olyan reményteli volt a „csodák éve” 1989-ben. A katarzist kétségtelenül az elhazudott, meghamisított múlt újra-felbukkanása volt. Június 16-án újratemették Nagy Imrét és társait. Legkevesebb negyedmillió ember rótta le kegyeletét a Hősök terén felállított ravatal előtt. Ekkor hangzott el az a beszéd is, ami nem egyszerűen egy politikusi karrier első nagy állomása volt, hanem egy évtizedekre ható politikai program minden eleme is benne volt. Igen, a volt kommunista vezetők tülekedtek, hogy „szerencsehozó talizmánként” megérintsék azokat a koporsókat, de bizony ott volt az a kijózanító mondat is, hogy „a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.”. 20 évnek kellett eltelnie, hogy Magyarország nekikezdhessen a poszt-kommunizmus állapotából való kikecmergésnek. Csakhogy negyedszázaddal a beszéd után néhány ismét fel kell idéznünk néhány mondatot Orbán Viktor akkori beszédéből: „Ha hiszünk a magunk erejében”, „Ha elég eltökéltek vagyunk”, „Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit”, „Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk”. Miről van szó?
A német zöldek egyik ifjúsági szervezetének jutott is figyelem bőven, bár pont eredeti céljukkal ellentétes eredménnyel. A németek ugyanis nem hagyják, hogy az egyik szent tehenüknek számító fociba a politika beleszóljon, így ha lehet, még több német zászlót fognak kihelyezni és lengetni.
(Kép forrása: itt.)
(Gyurcsány Ferenc és Tóbiás József. Fotó: MTI/Szentmiklósi János.)
(Rendőrök és családtagok az orlandói mészárlás helyszínén.)
„A politizáló értelmiség ezen a ponton teljes kudarcot vall. Rettenetes állandóan csak azt hallani, hogy a nemzetiszocializmus a barbárságba, a sötét középkorba, a humanitás előtti időkbe való visszaesés. Akik így beszélnek, aligha sejtik, hogy az élet szekularizálódása, amit a humanitás eszméje hozott magával, éppen azoknak a keresztényellenes vallási mozgalmaknak a táptalaja, amelyen például a nemzetiszocializmus is kinőhetett. A vallási kérdés ezen szekularizált szellemek számára tabu, és annak komoly és radikális felvetése az ő szempontjukból megfontolandónak tűnik – talán azért, mert ezt is a barbárságba és a sötét középkorba való visszaesésnek tekintik”.
(Eric Voegelin)
Sokan értelmezték már sokféleképpen a Jobbikban zajló folyamatokat. Vannak, akik a kiskutyás-kiscicás képek kapcsán cukikampányról beszélnek, mások a Jobbik néppártosodását vizionálják, megint mások pedig a párt középre-mozdulásaként látják és láttatják a folyamatot.
(Vona Gábor nemzeti konzultációt hirdet a korrupció, az oktatás és az egészségügy témáiban.)
Az orvostudományban régóta ismert fogalom a tömegiszony, más szóval demofóbia. A pszichológia a demofóbiát olyan megbetegedésként írja le, amely során az emberek nagyobb csoportja, tömege a betegből intenzív szorongást, undorral vegyes félelmet, sőt, egyenesen rettegést vált ki.
A politikatudomány mindeddig nem használta a demofóbia kifejezést, ám itt az idő, hogy bevezessük és használjuk azokra a politikusokra, akik kórosan szoronganak választóiktól.
(A politikai demofóbia szótári illusztrációja: Guy Verhofstadt, az Európai Parlament liberális frakciójának vezetője.)
(Alapjövedelem-ellenes plakát Svájcban: "Havi 2500 frank - ki fogja ezt kifizetni?".)
A neoliberális ihletettségű ötletben — mint minden őrültségben — van logika. A különböző jogcímeken igényelhető állami és önkormányzati segélyek és támogatások helyett egyetlen “feltétel nélküli” alapjövedelmet (FNA) adnának. Magyarországon felnőttenként havi 50 000 míg gyermekenként havi 25 000 forintot. A legkülönbözőbb jogcímeken járó támogatások helyett utalt általány biztosítana egy szerény létminimumot, miközben az állam megspórolná a jóléti adminisztráció költségeit. Elméletileg.
Mentség csupán annyi, páran tényleg feljajdulhatnak az eredmények láttán, kiváltképp az MSZP környékén, ahol egyébként is tisztújító felfordulás van. A szocialista színekben induló Selyem László urat három párt is megelőzte, közülük alighanem a Jobbik háta a legfájdalmasabb látvány az MSZP-nek. Az egykor balos iparvárosban (a tisztújításon éppen csak átesett) Vonáék, több mint kétszer annyi voksot kaptak, mint a szocialisták jelöltje. Valakik tehát nagyon elnézhették az ottani aktuális szimpátia-viszonyokat, ha legalább ezt a fiaskót nem voltak képesek elkerülni.
(Sebaj Tóbiás újabb kalandjai.)
Szavadban múlt zenéje szólt,
s hívogatott a falu-ölbe.
Arcodra, mondd, a fényt s mosolyt
nem Rapsonné asszony bűvölte?
Áprily Lajos
(Nemzeti Összetartozás Napja a Vereckei-hágón, a honfoglalás millecentenáriumi emlékművénél. Fotó: MTI/Nemes János)
Értelmiségünk baloldali eszméktől megszédült fele igazságosnak tartja, hol azért, mert az „úri Magyarország” kapott egy nagy sallert, hol meg azért, mert egyáltalán, a tradicionális magyar, mint fogalom, ingataggá vált, és hát ugye, a progresszió, az halad. Népünk másik része a pszichodráma-csoportokat idéző világba menekül, fantáziál mindenről, csak ne kelljen együtt élnie a tudattal, hogy egy történelmi vereséget szenvedett nemzet tagja. Mások meg a fogyasztói világ kádári átszüremkedése szerint románozzák le Márton Áron püspököt, vagy nevezik jugó csajnak Ruzsa Magdit. Az előző két felfogás téves, az utóbbi hozzáállás meg leginkább taszító. Trianon nem csak egy adott típusú magyarság-élmény kudarca, hanem mindig mindannyiunké. Másfelől meg nem a permanens vereséget kell benne látni, hanem az örök parancsot, hogy a földről fel kell kelni. Végül, a harmadikként említett fogyasztói, kissé „proli” megközelítés viszonylatában reményt keltő, hogy még egyetemi éveink alatt itt tanuló pozsonyi barátom még részegen is kioktatta az őt leszlovákozó budapesti rendőröket. Talán a legnagyobb fájdalom nem is a minket igazságtalanul sújtó békeszerződés, hanem a szétszakítás, az hogy határok választják el azokat, akiknek az elődeik ezer évig összetartoztak. Határok nem csak térben vannak, hanem a lélekben is. A XX. század olyan határokat, olyan korlátokat rakott ránk, amelyek a lelkünkön túl szó szerint a húsunkba vágnak. Vajon megéri-e magyarnak lenni?
(Katonák a brüsszeli Maelbeek metróállomáson.)
A bevándorlás okozta válság kitörésekor a magyar kormány reflexe helyes volt: a közrend fenntartását és az állampolgárok védelmét tekintette legfontosabb céljának. Az ország déli és egyben az Európai Unió külső határszakaszait védő kerítés felépítése erre tagadhatatlan bizonyítékot szolgáltat. Tavaly nyáron még sokan bírálták a határvédelmi intézkedést, a biztonságos hétköznapokat természetesnek tartó számos európai politikus a kerítésépítést durva, erőszakos cselekedetnek minősítette. Bár a jogos önvédelem Európa szerte elfogadott, a határvédelemi intézkedéseket mégsem ebből a szemszögből közelítették meg. A párizsi és a brüsszeli terrorcselekmények robbantásai azonban, ha nem is váltottak ki drasztikus politikai változásokat, elkezdték eloszlatni a rózsaszín ködöt. Az állampolgárok szemében biztosan, az európai politikai vezetők szemében remélhetőleg.
Legutóbb a magyar miniszterelnök az előbb körülírt erőt egyenesen „háttérhatalomként” aposztrofálta, amire az hazai sajtó balliberális ága egyből rá is kattant, hiszen a szó hallatán az átlagembernek általában a világot irányító zsidó (máskor meg gyíkember) összeesküvésről szóló borgőzös konteók jutnak eszébe. Holott – így a ballib sajtó – Soros György az egész világon olyan nemes eszmék gyakorlati megvalósításán dolgozik, mint a jogállamiság, a tolerancia, a kisebbségek integrációja – és a többi. Persze érezzük, hogy ennél azért jóval többről van szó.
(Mark Zuckerberg, a Facebook alapítója és tulajdonosa.)
Elsőként azt kell belátni, hogy a „civilizált” világban klasszikus értelemben vett háborúk a második világháború óta nincsenek. Persze „fejlett országok” is vívnak háborúkat, de nem egymás ellen, hanem a világ valamelyik távoli pontján, a „demokrácia védelmében” avatkoznak be a számukra szimpatikus és jövedelmező rezsimek hatalomra segítése vagy hatalmon tartása érdekében. Gyakran azonban a „civilizált országok” nem a saját katonáikat küldik harcba, hanem az érdekeiknek megfelelő csoportot segítik pénzzel, fegyverrel, kiképzőkkel. Még Oroszország sem mert nyílt konfliktust kezdeményezni Ukrajnában, hanem helyette éppen a fenti módszerekkel annektálta az ország területének egy jelentős részét.
Talán emlékszünk még, hogy a migrációs válság kezdetén neves közgazdászok hada érvelt amellett, hogy a szakképzett és dolgos migránsok fogják fellendíteni Európa gazdaságát.
(Migránsok a görög-macedón határon.)
Független híroldalak számoltak be arról, hogy a migránsok többsége „meglepően jól képzett”, sőt, egyenesen azt állították, hogy a bevándorlók egyszerűen „túlképzettek” (főleg a magyarokhoz képest).
Maximumon pörgött tehát a liberális propagandagépezet. A független értelmiségiek már-már nyíltan hangoztatták, hogy a legjobb lenne az európai lakosságot egy az egyben migránsokra cserélni. Akkor végre kilábalna az Unió a válságból!
Schiffer ráadásul nem csak párttisztségeiről mondott le, hanem lényegében kivonult a politikából.
(Kép forrása: itt.)
A helyzet tehát rendkívüli. A régi ügyvédi iroda vezetése és a „szellemi erőtér” kiépítése pedig sokkal inkább hangzik terelésnek, mint valódi indoknak. Így jogosan merül fel bennünk a kérdés: mi állhat valójában Schiffer döntése mögött?
Két héttel ezelőtt Brüsszel elfogadta a Matteo Renzi vezette olasz kormány 2016-os költségvetését. A Financial Times szerint Brüsszel „soha nem látott” rugalmasságot tanúsított az olasz adósságcsökkentési folyamat kapcsán. Renziék gyakorlatilag minden engedményt megkaptak, amit csak kértek. Az olasz kormánynak küldött levelében a Bizottság ugyan felhívta Renziék figyelmét arra, hogy 2017-ben további takarékossági intézkedéseket kell véghezvinniük, de (többek között) egy 14 milliárd eurós költségvetési könnyítést azért megítéltek a javukra.
A Panamai papírok nyilvánosságra kerülését követően 300 neves közgazdász az aláírásával ellátott nyílt levelet nyújtott át a világ vezetőinek, melyben az adóparadicsomok megszüntetését követelik. Okkal merül fel a kérdés, hogy ha az adóparadicsomokba a fejlett világból viszik a pénzüket a vagyonosok, miért is kell győzködni a (fejlett) világ vezetőit az adóparadicsomok megszüntetéséről?
(Kép forrása: itt.)
(Kép forrása: itt.)
Jó ideje nehéz megmondani, milyen álláspontot képviselnek az ellenzéki pártok az egyes szakpolitikai témákban. Mit csinálna a Jobbik az egészségüggyel? Bevezetne-e tandíjat az MSZP, vagy sem? Mit tenne az Együtt a gazdaságpolitika terén? A PM továbbra is támogatná a vagyonadó bevezetését? Hogyan fest az LMP Európa-politikája?
Nem arra gondolok, hogy található-e a pártprogramjukban erre utaló mondat, vagy hogy mondott-e erről másfél évvel ezelőtt valamit Tóbiás József vagy Szabó Rebeka. A kérdés az, hogy az átlag választópolgár képes-e azonosítani az ellenzék politikai profilját, képes-e akár egyetlen mondatot mondani arról, hogy ezek a pártok mivégre léteznek, kiket képviselnek, kikért és kik ellen tevékenykednek.
(Alexander Van der Bellen, a Zöld párt politikusa és Norbert Hofer, az Osztrák Szabadságpárt jelöltje.)
Galló Béla: Megkönnyebbült ostobaság
Egy kisvárosnyi levélszavazó mentette meg attól Ausztriát, hogy 1945 óta először a szélsőjobb jelöltje töltse be a legmagasabb közjogi méltóságot a mag-Európa egyik országában. Ha nincs az a harmincezer valahány borítékban lapuló voks, odaát most világtörténelmet írnak.
Nem törtek át! – kiáltja euforikusan az európai baloldal, noha a megkönnyebbült ostobaságon kívül semmi oka sincs az eufóriára.
Igaz, a tiszteletre méltó zöld bácsi, van der Bellen célszalag győzelmével a legrosszabb osztrák forgatókönyv már tényleg nem következhet be. Nem a fölöttébb energikus Norbert Hofer lett az államfő, így aztán ki sem írhatja az előre hozott parlamenti választásokat, hogy a győzelmének lendületét kihasználva, pártja, az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) még 2018 előtt learathassa a kormányra jutás dicsőségét.
Szóval „nem törtek át”.
Még nem.
Minden oldal a maga szájíze szerint rezonál rájuk, eszükbe se jut, hogy a helyi értékén kezeljék ezeket a gyakran felületes, bár mindig célzatos minősítéseket.
Bill Clinton a napokban határozottan és ellentmondást nem tűrően formált lesújtó félmondatot Magyarország és Lengyelország politikai állapotairól, amire a honi szekértáborok most is annak rendje-módja szerint reagáltak.
(Kép forrása: itt.)
A kormányzó erő Soros György szócsövének minősítette Clintont, Sorost magát pedig olyan „háttérhatalomnak”, amelyet senki sehol sem választott meg, mégis mindenbe belekotyog.
Hát ez nem valami korszakalkotó felfedezés.
Mégis újra és újra visszatérnek hozzá. Érvek hiányában talán nem is annyira meglepő. Szigetvári „nulla százalék” Viktor is ehhez a csodafegyverhez nyúlt az ATV stúdiójában. Ó, azok a régi szép idők! Húsz éves az SZDSZ.
(Kép forrása: itt.)
Franciaország elnöke a minap keresetlen szavakkal illette hazánkat. Egy rádióinterjúban – Nicolas Sarkozy volt köztársasági elnök korábbi mondataira reagálva – François Hollande kijelentette, hogy ő bizony nem szeretne olyan társadalmat, mint amilyen a magyar (vagy a lengyel).
(Kép forrása: itt.)
Ezzel a népszavazás vagy alkotmánymódosítás kérdése is megoldódott, hiszen az Alaptörvény módosítását eddig vehemensen követelő Jobbik képviselői is megszavazták a kötelező betelepítési kvóta elleni népszavazás kiírását. Felkészül Ausztria?
„Szét kell zúznunk a bevett hagyományokat” (Mao Ce-tung)
(Kínai kisiskolások egy maoista tüntetésen a kulturális forradalom idején.)
Néhány napja a Gizmodo nevű tech-blogon volt-Facebook dolgozók számoltak be arról, hogy a közösségi oldal rendszerszerűen szorítja háttérbe a jobboldali-konzervatív témákat. A vádakat a Facebook természetesen tagadja, ám cáfolatukat némileg gyengíti, hogy a vállalat nem először kerül manipulációs botrányba. 2014-ben került nyilvánosságra a vállalatóriás súlyos morális dilemmákat felvető, titkos pszichológiai kísérlete, amely során közel 700 000 felhasználó hírfolyamát manipulálták a negatív és pozitív szavakat tartalmazó bejegyzések arányának szabályozásával.
A cseppet sem veszélytelen kísérlet akkor is a felhasználók tudta és beleegyezése nélkül folyt. A Facebook állítólagos célja az volt, hogy kiderítse, lehetséges-e „érzelmi fertőzést” okozni a felhasználóknak a különböző érzelmi töltetű tartalmak, bejegyzések szelektálásával. Arra voltak tehát kíváncsiak, hogy tudják-e befolyásolni a felhasználók érzelmi, pszichológiai állapotát a közösségi oldalon megjelent bejegyzések, hírek segítségével. Másként mondva: bele tudnak-e mászni a felhasználók fejébe.
(Kép forrás: itt.)
