Ha egyszer a jövő történészei is szemügyre veszik majd a létezett szocializmusok (ha tetszik, a kommunista kísérletek) történetét, aligha úszhatják meg a nagy figurák párhuzamos életrajzainak megírása nélkül.
Plutarkhosz annak idején jól tudta, az összehasonlító szemlélet /a szünkrészisz/ nemcsak az érdekesebb meseszövés miatt gyümölcsöző, tényleg közelebb is visz a folyamatok pontosabb megértéséhez.
A múlt század utolsó évtizedeinek két kommunista kulcsfigurája, a kínai Teng Hsziao-ping és a szovjet Mihail Szergejevics Gorbacsov, egymás funkcionális megfelelői. Generációs különbséggel, ám mindketten reformerként kezdik, de míg a fiatalabb Gorbacsov benne is ragad ebben a státusban, az idősebbTeng megérti: a kommunizmust megreformálni lehetetlenség, diktatórikus kapitalizmusként azonban kiválóan működtethető. Gorbacsov az Eszmét, Teng a diktatúrát látja a kommunizmus lényegének. Teng könyörtelenül tiporja el a demokráciát követelő Tienanmen téri diákokat, és egy erős Kínát hagy utódaira, a jó ember „Gorbi” meg - Nyugaton mindmáig így nevezik – „nem tudja, de teszi” alapon bő fél évtized alatt eltünteti előbb a szovjet birodalmat, majd a Szovjetuniót.
Pedig a napokban elhunyt Mihail Szergejevics addig egészen jó politikusnak bizonyul, amíg Nagyfőnök nem lesz belőle. Ígéretes vidéki káderként lépeget az uborkafán előre, hogy aztán Brezsnyev, Andropov, Csernyenkó koporsó-stafétáját megszakítva 1985 márciusában, Gromikó támogatásával, kerüljön a Párt élére, s mentse, ami a Kreml addigra már rohamosan romló világ-renoméjából még egyáltalán menthető. Őszintén hisz az eredeti lenini útban, amelyről anno persze maga Lenin sem tudja, hová is vezet…, de Gorbacsov úgy érzi, ő tudja, és képes a lenini jó irányt – annyi eltékozolt év után - megvilágítani.
Kinek érdeke az orosz-ukrán háború mielőbbi befejezése, s kinek nem? Ágbogas kérdéskör ez, most csupán egyetlen ágát szeretném „letörni”.
John Lewis Gaddis „The Long Peace: Inquiries into the History of the Cold War ” című alapművében száraz tárgyilagossággal írja le a transzatlanti viszony nyugat-európai genezisét. A kommunizmus feltartóztatásának tervével mindenki egyetértett (még a különállását óvó Franciaország is), ez felelt meg biztonsági érdekeiknek. A Vörös Hadsereg közel volt, Nyugat-Európa hadereje eltörpült a Szovjetunióé mellett, kellett számukra az USA szuperhatalmi védernyője. Még akkor is kellett, ha ez elsődlegesen az amerikai érdekszféra és befolyási övezet piaci lehetőségeinek kibővítését szolgálta. „… a nyugat-európaiak meggyőzték magukat arról, hogy nem sok hátrányuk származhat belőle, ha az amerikai befolyási övezetben élnek. Az európai ’harmadik erő’ gondolata lassanként háttérbe szorult, de nem a washingtoni politikusok fordultak el tőle, hanem maguk az európaiak mondtak le róla.” /Oxford University Press, New York, 1987, 67./
Gaddis műve egyebek közt azért is érdekes, mert ahogyan Michael Oakeshott politikai filozófus mondja: egy jó könyv a jelennel összefüggő közlések formájában szóljon hozzánk. És Gaddis könyve pontosan így szól. Most amikor az orosz-ukrán háború miatt Európa foga (nem csak a hidegtől) majd újra vacoghat, a transzatlanti viszony mintázata igencsak ismerős ábrákat mutat.
Most éppen Észtországnak vannak “remek” ötletei arra, hogy az EU hogyan tarthatja fenn az “egység” és a “kérlelhetetlen szankciók” látszatát. Az sem a kezdeményezőket, sem Brüsszelt nem zavarja, hogy a szankciókhoz továbbra is csak a Föld országainak harmada csatlakozott, miközben a többiek, köszönik szépen, jól kihasználják az EU önsorsrontó gazdasági szankciói által számukra kínált lehetőséget.
Tiltsák ki az orosz turistákat minimum a schengeni övezetből, vagy maximum az egész EU területéről – követelik most az észtek. Az orosz művészek, tudósok, gimnazisták és egyetemisták kitiltása majd a 9. szankciós csomagban következhet. Ahogy a balliberális Cancel Culture menekülés az érdemi vita elől, úgy az orosz turisták tervezett kitiltása is leginkább pótcselekvés.
A Cancel Culture előtt még legjobb nyugati egyetemekről száműzik a heteroszexuális, idős keresztény fehér férfiak privilégiumának tartott matematikát és fizikát. Klasszikus zenét sem szabad már “csak úgy” játszani, mivel az az Európán kívüli népek és mindenféle kisebbségek öntudatra ébredése előtt keletkezett, ezért nem értelmezhető a progresszív – nem progresszív bináris koordináta rendszerben. Szegény Winston Churchill, vagy Mahatma Gandhi sem tudhatta, hogy “rasszista”, így a haladó világban már nem lehet őket Mea Culpa nélkül példaként állítani a fiatalok elé európaiságból, vagy a békés ellenállás jelképekét.
Stratégiai döntés született: a Magyar Állam és a 4iG 49:51 százalékos arányban megvásárolják a Vodafone magyarországi telekommunikációs cégét. Ellenzéki körökben most akkora a felháborodás, mint 2013-ban, a gáztározók megvásárlásakor. A kormány akkor jól döntött. Amikor baj van, a szomszédos országok (újabban már a németek is) nálunk kuncsorognak gázért. Most is a jövőbe fektet a kormány.
2010 sok szempontból vízválasztó. Amit a balliberális kormányok a stratégiai cégekből privatizáltak és elkótyavetyéltek, azt a polgári kormány próbálja most visszavásárolni. A gáztározók példája mutatja, hogy a ma befektetése már középtávon megtérül és idővel akár hasznot is hozhat. Ebből a haszonból vagy megtakarításból lehet majd tovább finanszírozni a rezsicsökkentést, a nyugdíjakat, vagy éppen a közalkalmazottak bérét.
Az orosz-ukrán háború miatt szétrázódó európai hatalmi architektúra az amerikai progresszorok szájíze szerint épül újra.
A gazdasági súlya miatt politikai kulcspozícióban lévő Németország szerepe halványodik, hol van már az idő, amikor a német kancellár (Angela Merkel) arra gondolhatott, hogy a „populista” Donald Trump helyett ő az atlantista progresszorok igazi vezetője. Jött Joe Biden, aki persze korántsem roskatag személye, hanem a mögötte álló progresszor erőcsoportok okán vehette kézbe az angolszász karmesteri pálcát, amit valahol a Szilícium-völgyben kreáltak neki.
Amikor Scholz 2021-ben kancellár lett, az véletlenül sem a harmadik utas (tévutas) szocdemek diadala volt. Mindössze az történt, hogy kevésbé koptak el, mint a sokáig kormányzó konzervatívok, de koptak! Scholz már eleve olyan koalícióra kényszerült a zöldekkel és liberálisokkal, amely egy nála erősebb karakterű politikust is megdolgozott volna, hát még őt.
Miközben a német kancellár nyaralt, a globalista média a CumEx botrány ürügyén már felvetette az utódlás kérdését, már készül az első férfi-női zöldpárti társkancellári duó. A globalisták ugyanis nem bízhatják a véletlenre, hogy ki vezesse az EU legnagyobb országát most, amikor Olaszországban szuverenista fordulat jöhet, és amikor az elszabadult energia- és élelmiszerárak láttán Európában nő a békevágy.
Se nem törvényes, se nem etikus? Olaf Scholz német kancellár magyarázkodásra szorul. Még hamburgi főpolgármester volt, amikor a gyanú szerint közbenjárt az ottani Warburg Bank CumEx adóoptimalizálási ügyeinek elsimításában. Scholz és a bankvezér találkozója után a tartományi adóhivatal 2017-ben hagyott elévülni egy 47 millió eurós adótartozást, majd a bank 2018-ban 45,000 eurót adományozott a helyi SPD-nek. A CumEx egy olyan tranzakció, amelynek során osztalékra jogosító (cum) és osztalék nélküli (ex) értékpapírok úgy cserélnek gazdát, hogy az adókötelezettség megállapításakor azok éppen a “vagyonkezelőnél” legyenek. Ez a szál még fontos lesz.
Az ügy az aktákhoz került volna, ha Scholz nem lenne ma kancellár, pláne, ha nem Németország élén állna. Miért fontos, hogy – legalább – Berlinben egy globalista kormányfő üljön? A szeptember 25-i olasz választáson a hárompárti jobboldali szövetség az esélyes, így Róma az ukrajnai konfliktusnál a héják táborából átigazolhat a galambokhoz. Macron francia elnök sem lelkesedik az USA európai proxy háborújáért, ha Róma fordul, a franciák is visszatérhetnek korábbi óvatos álláspontjukhoz, Macron: „Nem szabad megalázni Oroszországot”. A német szocdemek pedig azért aggódnak, mert az olcsó orosz energia nélkül leállna a német ipar, ami már az ő törzsszavazóinak számító szakmunkásréteget is érzékenyen érintené.
Június közepén, amikor a francia-német-olasz kormányfő már majdnem meggyőzte az ukrán elnököt a béketárgyalásról, Boris Johnson Kijevbe sietett és utána ismét a fegyverek vették át a szót. A fegyverszállítás terén Berlin egyáltalán nem jeleskedik. Az európai NATO legerősebb hadseregét építő lengyelek ki is akadtak azért, hogy a “körcsere” keretében az ukránoknak átadott, 240 felújított T-72 tank helyett ígért új Leopárd 2-esekre 2-3 évet kell várniuk. Az ukránoknak Berlin alig küldött nehézfegyvert, vagy ha küldött is, spórolnak a lőszerrel.
Figyelemre méltó interjú olvasható a magyar származású Klaus von Dohnanyival az egyik hetilapban. A kilencvennégy esztendős egykori szociáldemokrata politikus, Willy Brandt és Helmut Schmidt közeli munkatársa lényeglátóan pontos szavakkal világítja meg, mi is Európa igazi dilemmája.
Legelébb is cáfolja azt a Brüsszelben manapság előszeretettel gerjesztett híresztelést, miszerint az alapító atyák eleve a föderatív Európai Egyesült Államokban gondolkodtak, merthogy olyan vonzónak találták az USA példáját. Akadt persze ilyen is, ám a politikusok inkább a nemzetállamok közösségét akarták, kiváltképp Charles de Gaulle, aki jó franciaként ódzkodott az amerikaiak (vagy bárkinek) az utánzásától. Még a sokszínű Franciaországot is nehéz központilag kormányozni, hát még a hihetetlenül színes szőttesű Európát. Konföderáció igen, föderáció nem, ez a történelmi-kulturális realitás, vélte de Gaulle, és jól vélekedett.
S ha már Amerika, Dohnanyi afelől sem hagy kétséget, hogy az USA és az EU érdekei nem mindig esnek egybe, mint például most sem. Az ukrán háború más biztonsági kockázatot jelent az Oroszországgal közvetlenül határos Európai Uniónak, mint Washingtonnak, ahol is ettől a háborútól "egy ablak sem törne be." Hiba volt kiterjeszteni a NATO nyomulását az orosz érdekszférába, mert ezt Oroszország súlyos fenyegetésként, valódi veszélyként érzékelhette. Pedig Európa biztonságának záloga az együttműködés Moszkvával, "Oroszországgal egyenrangú félként kell bánni (...) az Amerikai Egyesült Államok olyan messze van, és annyira eltérő biztonsági érdekei vannak, hogy nem látná kárát annak sem, ha (...) az EU határán zajló háború továbbterjedne (...) az unió térségébe."
Miben reménykedhet egy ellenzéki szavazó a negyedik kétharmad után? A frakciópénzen és mandátumokon civakodó baloldali politikusokban? A tömeg nélküli tüntetéseket szervező pártokban? Az influenszer politikusokat hazaküldő tiltakozókban? Helyettük itt van a csodavárás, ami most éppen az “államcsőd” formáját ölti.
Az uborkaszezonban a baloldal egyedül volt a színpadon, mégis felsült a produkciójával. Már a rendkívüli parlamenti ülésnap összehívása is sokakat megrémisztett, mivel azt hitték, hogy az április 3-án történelmi vereséget elszenvedő baloldal pártjai ismét összeállnak. A hat párt által felhozott hat javaslat leginkább a kormány háborús inflációt fékező intézkedéseire való megkésett reakció és se nem valós alternatíva, se nem eredeti ötlet. Azt még a baloldali sajtó is megírta, hogy a felhozott javaslatok megalapozatlanok, mert nincsenek költségvetési javaslatokkal ellentételezve.
Az a tény, hogy még ezt a vérszegény produkciót is sikerült két párhuzamos népszavazási kezdeményezéssel beárnyékolni, nem csupán a baloldalon belüli koordináció hiányát mutatja, hanem a politikai érzékét is. Az nagyon látszik, hogy a két javaslattevő, Ujhelyi István és Gyöngyösi Márton görcsösen ragaszkodik EP-mandátumához, amit 2024 után is szívesen megőriznének. Ujhelyinek már nem akar pártelnök lenni, annál érdekesebb Gyöngyösi produkciója, aki Brüsszelből, “távvezérléssel” irányítja pártját. Most erre a népszavazási kezdeményezésre futotta, ami mögül előbb a DK, majd a Momentum hátrált ki.
A baloldal sokadik lebőgésének csendjébe mondta be Bokros Lajos az “államcsődöt”, ami leginkább az ellenzékiek álma, semmint valós veszély. Látszik, hogy a Gyurcsány Ferenc által az őszödi beszédben erősen lepontozott balliberális közgazdászok nem siettek a több pártot is megjárt korábbi pénzügyminiszter álláspontjának támogatására.
A lengyel kormány júniusban feladta a globális minimumadó blokádját és visszavonta a bírósági fegyelmi kamarákról szóló törvényt, amire a brüsszeli bizottság jóváhagyta a lengyel újjáépítési tervet. Pénzt azóta sem kaptak, így Varsó azt kapta “jutalmul”, amit Budapest büntetésül. A lengyel kormány válaszul most Brüsszel egyik kedvenc projektjének felmondásával fenyeget.
Varsóban azt hitték, hogy közepes méretű uniós tagországként, potenciális nettó befizetőként és a kijevi rezsim egyik legvehemensebb európai támogatóiként majd úgy kapnak Brüsszelből pénzt, hogy nem kell betagozódniuk a brüsszeli kamikaze politikába és közben tovább építhetik regionális hatalmi ambícióikat. A lengyel kormány biztosan látta Brüsszel és főként az Európai Parlament azon törekvését, hogy éket verjen a szuverenista lengyel és magyar kormány közé, kihasználva az ukrajnai háború eltérő megítélését. Látták. Azt hitték, egyedül is sikerül nekik. Hát nem sikerül. Kiderült, hogy mégsem a méret a lényeg!
A brüsszeli terv átlátszó. A lassan döcögő 7. cikkely szerinti eljárást Magyarország esetében a globalista cseh kormány elnöksége idején egyet tovább léptetik, a Lengyelország ellen a bizottság által indított, tehát komolyabb, folyamatot pedig pihentetik. Katonailag most nem tudnak minket megszállni, mint 1944-ben, de a folyamat végén felfüggeszthetik e két ország szavazati jogát, így nem tudnánk a többségi szavazásra való áttérést, vagy az újabb uniós gigahiteleket megakadályozni.
Persze a 7. cikkely szerinti eljárás most csak ketyeg, de ha sikerülne a varsói kormánykoalíciót a pénzmegvonással és az annak feloldásához kötött feltételekkel megdönteni, akkor ezzel a még mindig élő lengyel-magyar véd- és dacszövetséget “belülről” bontanák fel. Ki tudja, ebben az esetben akár fel is gyorsulhatna a Magyarország elleni eljárás. A 15% gáztakarékosság megszavaztatásánál láthattuk, hogy miként törik le a tagországok ellenállását és állítják őket a brüsszeli javaslat mögé.
Jutalom vagy büntetés?
Brüsszel tehát most a lengyel kormánytól vár olyan igazságügyi reformokat, amelyektől a varsói koalíció felbomlását remélik. A fegyelmi kamarák helyére a 116-ból első “mérföldkőként” például egy új és a Soros-hálózat NGO-i által működtetett, bírói érzékenyítő hivatalt várnak.
Az ellenzéknek két feladata van: a hatalom ellenőrzése és egy vonzó alternatíva felmutatása. A magyar baloldal mindkettőtől olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Most egy olyan parlamenti vitanapot szerveztek, amin még a baloldali sajtó szerint is felelőtlen javaslatokat terjesztenek elő. Arról nem is beszélve, hogy az áprilisban bukott hatpárti összefogás feltámadásától még az ellenzéki szavazók többsége is inkább megijedt.
A szomszédunkban háború dúl, Brüsszel elfuserált szankciós politikája előbb hiánygazdasággal, majd lassan hadigazdasággal fenyeget, amit többségünk csak szüleink és nagyszüleink elbeszéléseiből ismer. A magyar kormány idejekorán felismerte, hogy az eddigi recepteken változtatni kell. Ezért vezette be a kormány már tavaly az első árstopot, idén az extraprofitadót és húzta be az energiahordozók uniós szankcionálásánál a vészféket. Ezeknek az intézkedéseknek a hatása talán csak a télen lesz teljesen érthető, amikor az EU többi részéhez képest Magyarország ismét olyan kedvező helyzetbe kerül, mint idén koratavasszal, amikor mi a nyugati országokhoz képest hónapokkal korábban nyithattunk újra a koronavírus-leállás után.
A kormány tehát idejében váltott, a lehetőségekhez képest próbálja a háborús infláció és az EU-nak Oroszországnál sokkal jobban ártó szankciók negatív hatását tompítani. A baloldal viszont a negyedik kétharmad után is maradt a régi. A megújulásról szóló fogadkozásokat felváltotta a pénzért és pozíciókért dúló kenyérharc, az EP-mandátumokról Alaptörvény által tiltott tárgykörről szóló népszavazás. Már nem hallani a “Lemegyünk vidékre!” mantrát sem, legfeljebb a luxemburgi tv szerint “üres” Balatonig jutnak, hogy az “ezer forintos lángoson” szörnyülködjenek.
A címet idézőjelbe kellett volna tennem, mindjárt kiderül, miért.
„A magyar nyelv. Erdély roppant komolyan vette ezt a két szót akkoriban.(…) Éppen az volt benne a szép, hogy a magyar kisebbség minden kulturális és gazdasági megmozdulása fölött valami tiszta komolyság lebegett. Méhmunka folyt, mézgyűjtés, a szükség időszakára, amely nemsokára el is érkezett Európa gazdasági krízisének nagy apályával, amelyben minden összeomlott, ami nem volt nagyon jól megalapozva.” Hunyady Sándor „Családi album” cimű könyvében rótta papírra ezeket a sorokat, 1934-ből idézve föl 1922 őszét, amikor Budapestről Kolozsvárra, a szülővárosába érkezett vissza. Mindkét várost igen jól ismerte, s noha „nagyon belé volt már építve” a Trianonban immár anyaországi fővárossá szűkített Budapestbe, mégis elhatározta, hogy „kivándorol”: onnan „haza”.
Budapest anyaországi státusa ma is változatlan, Kolozsvárból Cluj lett, Európa, sőt a glóbusz gazdasági apálya tény, s habár nem vagyok főállású huhogó, nehéz cáfolni, hogy valamiféle világösszeomlás - ki tudja, mekkora… - ezúttal is küszöbön áll. És ekkor, hála az égnek, kezembe kerül Bíró Béla „Időgyulladás” című publicisztikai kötete, melyben ráismerő örömmel ismerem föl az aktuális transzilván „tiszta komolyságot”.
A világtörténelemben mindig volt egy vezető hatalom és egy kihívó. Most az USA és Kína párharcának vagyunk tanúi, a többi hatalomnak ehhez kell viszonyulnia. Az EU jelenlegi vezetése teljesen alárendelné a vén kontinenst a globalista amerikai érdeknek, Magyarország ebben is alternatívát jelent.
Az USA szerencsés ország. Kontinensnyi területét óceánok védik. Földjén szinte minden megtalálható, amire egy társadalomnak szüksége van, és bevándorló társadalma kellően vonzó ahhoz, hogy ne legyenek demográfiai problémái.
Amerika igazi szerencséjét a dollár hozta meg, ami sokáig (1971-ig) az aranyfedezetnek, majd a világkereskedelem, főleg az olaj zöldhasúban való elszámolásának köszönhette egyeduralmát. Amely ország kilógott a sorból, azt szankciókkal, “demokráciaexporttal”, vagy katonai beavatkozással sújtották, nem véletlenül tart fent az USA világszerte 750 támaszpontot 80 országban.
Gyurcsány Ferencet az ellenzék sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja. – Az örök igazság most talán jobban érvényes, mint valaha. Miközben a DK és elnöke „forró őszre készül”, a hazai globalista média az új amerikai nagykövet érkezése előtt maximumra tekeri az ellenzékváltó hangulatot. Márki-Zay Péter (MZP) eközben tovább lebegteti pártalapítását.
Gyurcsánnyal nem lehet nyerni! – hangoztatják ellenzékiek és baloldaliak őszinte pillanataikban. A DK oligarchapárt a legtámogatottabb ellenzéki és baloldali erő! – kontráznak a Gyurcsány-párt rajongói. Ez a két állítás egyszerre érvényes, és már többen, sokféle módon próbálták feloldani.
Bajnai Gordon tíz éve egy zöldmezős választási pártot (Együtt) gründolt, amelyben ő és Haza és Haladás Alapítványa a globalizáció nyerteseit; a Milla a fiatalokat; míg a “bohócforradalom” a globalizáció veszteseit hozta volna. Ettől a 2014-es választásokra akkora támogatást reméltek, amely fölöslegessé teszi a baloldali pártokkal való alkudozást.
Ez ugyanúgy nem jött be, mint az utódpárt utódpártjának kihagyása az „összefogásból”, mivel 2013. október 23-án a Műegyetem rakparti gyűlésen a tömegben V-alakban elhelyezett DK-sok „demokraták” meghackelték Mesterházy Attila beszédét teljes baloldali összefogást követeltek, aminek így a DK is része lett.
Már javában zajlik a harc a XXI. század “aranyáért”, az adatokért. Ez a harc a piacvezető USA és a kihívó Kína között zajlik, Európának itt sem osztanak lapot. A magyar-kínai kapcsolatok alakulását tehát leginkább az amerikai-kínai viszony alakulása befolyásolja, ami most Tajvan és a félvezetők körül forog.
Vajon az ukrajnai forró háborút egy új Kelet–Nyugat hidegháború követi? Ebben a hidegháborúban már nem biztos, hogy a nyugat nyerne, ezért egyáltalán nem mindegy, hogy sikerül-e a nemzetközi – és ezen belül az európai-kínai – gazdasági együttműködés jelenlegi szintjét megtartani és az új hidegháborút elkerülni. Magyarország, az EU és Európa érdekét az együttműködés szolgálná, míg az USA ezen ugyanúgy vesztene, mint a kölcsönösen előnyös európai-orosz gazdasági együttműködésen. Nézzük előbb a tágabb kontextust.
A világ nagyobb része nem állt az USA mögé, és nem vezetett be Oroszország ellen szankciókat. A kínai és az orosz elnök idén február 4-én közösen ítélte el a Fehér Ház hidegháborús ideológiára emlékeztető külpolitikáját és a NATO keleti terjeszkedését. A NATO ugyanis nem csak Ukrajna irányába terjeszkedik “tartja nyitva ajtaját”. A madridi NATO-csúcson elfogadták az Új stratégiai koncepciót, amelynek keretében egyes európai NATO tagországok is részt vesznek Kína katonai elrettentésében a dél-kínai tenger térségében.
Miközben tehát Argentína, Egyiptom, Irán, Szaúd-Arábia és Törökország a BRICS-csoport felé gravitál, egyes európai országok eszkalálják viszonyukat Kínával. Itt az a Litvánia jár elől, amely a Kalinyingrádi területre irányuló orosz szállítások korlátozásával nemrég mini-válságot robbantott ki, amit Brüsszel hatalmi szóval tudott csak megállítani.
Orbán Viktor tusványosi beszédében úgy fogalmazott, hogy az unióval elmegyünk a falig, és ott fogunk majd megegyezni egymással. Ez nem lenne példa nélküli az integráció történetében, hatvan éve ugyanis már volt egy hasonló konfliktus, ami egy olyan kompromisszummal zárult, ami a közelmúltig kitartott.
Az EU rossz irányba fejlődik, és jelenleg két nagy konfliktus feszíti. Észak és Dél között a “félkész terméknek” számító euró okoz feszültséget. A közös valuta a délieknek “túl erős”, húsz éve stagnál az életszínvonal és a termelés, a dolce vitát az északiak hitelei finanszírozzák, amit egyszer vissza kéne fizetni. Mivel a déliek nem hajlandók semmilyen megszorításra, marad a bankóprés. Az Európai Központi Bank már szinte az összes puskaporát ellőtte, így sokan folytatnák az EU által felvett hitelek sorát.
Az északi országok lakói a keleti bővítést kárhoztatják életszínvonaluk – szüleik és nagyszüleikhez képesti – romlásáért, és legszívesebben visszatérnének a tizenkettek, vagy tizenötök uniójához.
Nem tudom, fölfigyeltek-e rá, de mostantól kezdve korunk nagy ideológiai törésvonala, amely a haladárok (értsd: progresszívek, globalisták) és a maradárok (értsd: populisták, szuverenisták) közt húzódik, a végletekig leegyszerűsödhet.
Elég lesz beleszimatolni a levegőbe, és mielőtt bárki megszólalna, máris világos, hogy ideológiai metszetben ki hova tartozik.
Ha a közeledbe kerülő embertársadnak némi testszaga van, nagy valószínűséggel a progresszívek táborát erősíti, ha pedig semmi ilyesmit nem orrontassz, bizonyára afféle megveszekedett maradár az illető, akinek a mosdás fontosabb, mint a szaglóhámmal is érzékelhető progresszivitás.
Új sorozatunkban Orbán Viktor idei tusványosi beszédének fontosabb részeit bontjuk ki. A sort az amerikai-orosz proxy háborúba torkollott kelet-nyugat szembenállással kezdjük.
Kelet és nyugat között.
A miniszterelnök tusnádi beszédeit érdemes összefüggésükben vizsgálni, hiszen a számos aktuális hivatkozás mellett kirajzolódik egy geopolitikai magyarázó ív is, amihez a magyar politikának alkalmazkodnia kell. Jelen írásunkban ezt, a 2014-es, 2016-os és az idei beszédet összekötő geopolitikai ívet mutatjuk be.
Ez még szocialista hiánygazdaság, vagy már hadikommunizmus? – kérdezik sokan a legújabb brüsszeli javaslatok láttán.
A háború kezdetén a globalisták egymással versenyezve váltak le az orosz gázról, mostanra viszont kiderült, hogy Nyugat-Európában emiatt őszre-télre nem lesz a lakosság ÉS az ipar számára is elegendő gáz, ezért a Bizottság einstandolná a felelős országok készleteit. Formálódik az ellenállás.
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke a "Save gas for a safe winter" csomagról szóló sajtótájékoztatón.
Mi múlik egy turbinán? Miközben egész Németország azért imádkozott, hogy az Északi Áramlat 1 turbinája időben megérkezzen Kanadából az éves revízióról, és július 21-én újraindulhasson az orosz gázexport, Brüsszel és Moszkva nagyratörő energetikai terveket szövöget.
Az oroszok a tavalyi játékukat ismétlik meg. Előbb karbantartásra, majd a saját tárolók feltöltésére hivatkozva csökkentették a Nyugat-Európába irányuló gázexportot, majd az akkor még orosz cégek kezében lévő gáztározókból elégítették ki megrendelőiket. A koronavírus-járvány után újraindult gazdaság gázigényéhez képest kevés energia is hajtotta felfelé az árakat.
A küszöbön álló világrecessziónak három oka van. A talányos eredetű pandémia, az USA és Oroszország szubjektív geopolitikai játszmája Ukrajnában, valamint a kapitalizmusnak ama általánosan objektív "szokása", hogy időről időre kevesek javára újraolajozza magát, s ilyenkor szeret világromboló, recessziós üzemmódba kapcsolni.
E három ok együttesen most jóval masszívabb válságot produkálhat, mint másfél évtizede a kaszinókapitalizmus miatt belobbanó pénzügyi krízis. Abból mellesleg szintén a "kaszinózó" pénzügyi elitek jöttek ki legjobban, persze nem önerőből, hanem állami segédlettel. Gigászi mentőcsomagjukat a regnáló vezető nyugati kormányok a károsultak kontójára kaparták nekik össze: történetesen a demokrata Obama és a harmadik utas szociáldemokrata Schröder, a " baloldal" nagy-nagy dicsőségére.
Ahogy csökken az általános jólét, úgy nő az elégedetlenség és harag Nyugat-Európában. Hollandiában korábban kardlapozó lovasrendőröket küldtek a tüntető nyugdíjasokra, most már célzott lövéseket adnak le a tiltakozó gazdákra. Frans Timmermans uniós biztos joggal fél az elhibázott brüsszeli politika elleni népfelkeléstől.
Összeesküvés-elméletek nincsenek, csak összeesküvések. Már több részben foglalkoztunk a Great Reset terv részleteivel, amely a globalista elitek nagy neomarxista társadalom átalakítási projektje. Az EU most valósítaná meg ennek a Green New Deal névre keresztelt részét, amely az agrárszektor átalakítására is vonatkozik: Miközben az ENSZ szerint világszerte 828 millió ember éhezik, a terv alapján az uniós termőföld tíz százalékát parlagon kell hagyni; a növényvédő szerek felhasználását a felére kell csökkenteni; az agrárium legalább negyedét biológiai termelésre kell átállítani, és ami a kis alapterületű országokat leginkább sújtja, hogy a nitrogén felhasználását akár 95 százalékkal kell csökkenteni. Alternatívák nélkül.
Holland gazdák útlezárással tiltakoznak Brüsszel nitrogén-oxid- és az ammóniakibocsátás visszaszorítását célzó tervei ellen.
Az EU bővítése csak a brüsszeli politikai deklarációk szintjén van napirenden, az integráció eddigi legnagyobb túlélési gyakorlatát végzi. Az elrontott brüsszeli szankciók és a galoppírozó energiaárak miatt a nettó befizető országok gazdaságai az összeomlás szélén táncolnak. Bővítés helyett itt van vigaszul az EU XXL.
A XXI. század geopolitikai tömbösödéssel indult: Kína az Új Selyemút projekttel keres exportpiacokat. Törökország a türk országokat integrálná és nyitna Kína felé egy “középső folyosót”, amely kikerüli Oroszországot és Iránt. Irán a síita, Szaúd-Arábia a szunnita országokat integrálná. Németország gazdasága dominálja és finanszírozza az EU-t, miközben az európai és az amerikai piac egybenyitása (most éppen az US-EU Trade and Technology Council, TTC örve alatt) is napirenden van. Oroszország a “közeli külföld” fegyveres integrációján dolgozik.
Az alapjában bevándorlás ellenes cseh közvélemény és kormány is világos különbséget tesz az ukrán háborús menekültek és az illegális migránsok között. Az ukránok támogatásáról hamarabb születhet egyesség, mint a migránsok tagországok közötti szétosztásáról.
Korábbi írásukban már különbséget tettünk az illegális migránsok és a háborús menekültek között. Az ukrán háborús menekültek egy határt lépnek át; az életükért futnak; együttműködnek a hatóságokkal és rendelkeznek dokumentumokkal. A jobb életre vágyó migránsok — akik az újkori népvándorlás keretében jönnek Európába — több határt, vagy akár kontinenst lépnek át, erőszakosak, nem működnek együtt a hatóságokkal és nem rendelkeznek dokumentumokkal.
Az ENSZ 2018-as migrációs és bevándorlási szerződései a migrációt alapvető emberi joggá nyilvánították és a migránsoknak az őslakosokkal azonos jogokat adtak. Nem csoda, hogy a nemzetállamokban gondolkodó országok, mint Trump elnök Amerikája, vagy Csehország és Magyarország sem csatlakoztak ehhez a szerződéshez.
A cseh elnökség tehát elméletben a bevándorlás kritikus álláspontot erősíti, ha nem lenne a bevándorláspárti NGO-k, Brüsszel és a német kormány részéről érkező nyomás a kötelező szétosztási kvóta keresztülvitelére. Berlin még a német elnökség idején (2020 őszén) terjesztette be a dublini rendszer reformjának javaslatát, amely alaphelyzetben önkéntes kvótákkal operálna, amelyek a helyzet romlásával előbb ajánlott, majd kötelező kvótává válnának.
Júliustól Csehország veszi át az unió soros elnökségét. Új sorozatunkban a cseh elnökség legfontosabb feladatait vesszük sorra. Az első részben az elhibázott brüsszeli szankciópolitika után romokban heverő európai energiaszektort mutatjuk be.
Az európai integráció története az energiakérdés mentén is értelmezhető. A II. világháború utáni újjáépítéshez és fegyverkezési versenyhez acélra volt szükség, annak előállításához pedig szénre. Németek és franciák háborúk sorát vívták Elzász és a Ruhr-vidék bányáinak és kohóinak ellenőrzéséért, míg — amerikai nyomásra — rá nem jöttek arra, hogy a nehézipar közös ellenőrzése (1952) a történelmi zéró összegű játszmát pozitív összegű játszmává is alakíthatja.
A Római szerződések (1957) egyike az atomenergia békés felhasználásáról szól, ami az 1973-as olajár-sokk után kapott valós tartalmat. Ezek a példák azt mutatják, hogy a gazdasági fejlődéshez olcsó energiára van szükség, amit vagy saját szénből és (angol, francia, vagy orosz üzemekben újradúsított) uránból, vagy olcsón és folyamatosan elérhető olajból és gázból állítanak elő.
Már az 1970-es évek vitái is arról szóltak, hogy az NSZK a szovjetektől akart gázt vásárolni, amit az amerikaiak akkor is elleneztek, mivel alaszkai gázt akartak Európának eladni. Végül csak sikerült a nyugat-német ipar egyik legnagyobb üzletét megkötni: a németek csöveket és berendezéseket adtak, a szovjetek gázt.
Az ötödik hónapjába lépett háborúban mindkét hadviselő fél a fronton akar helyzetén javítani. Az oroszok visszataláltak a maguk brutálisan komótos módszeréhez, amivel lassan, de biztosan őrlik fel az ukrán hadsereget. Az ukránok most éppen a nyugati nehézfegyverekben bíznak, miközben Zelenszkij ukrán elnök mindent egy lapra tesz fel.
XII. Károly svéd király, Napóleon és Hitler sem akart a maga évszázadában annyira keletre menni. Az is közös bennük, hogy mindhárman egy-egy döntő csatától várták Oroszország térdre kényszerítését, amire a narvai (1700), a borogyinói (1812), vagy a kijevi csata (1941) után sem került sor. Most valahol újfent itt tart a történet, az oroszok Luhanszk és Donyeck megyékben akarják az ukrán hadsereget az I. világháború nyugati frontjáról ismert módon egy decisivebattle során kivéreztetni.
Az ukrán hadsereg most a nyugati nehézfegyverektől remél fordulatot a fronton és a pszichológiai hadviselésben is. A propagandaháborúban a várva-várt csodafegyvereknek nyugati nehézfegyvereknek már előre demoralizálniuk kéne az orosz katonákat. A háborúnak ezt a vetületét jól mutatja az a csörte, ami a francia Caesar lövegek kapcsán alakult ki. Az orosz Uralvagonzavod mérnökei “megköszönték” Macron elnöknek azt a két példányt, amit az orosz csapatok a fronton zsákmányoltak és ők tanulmányozhattak. Alig meglepő módon arra jutottak, hogy a francia csúcstechnika nem ér fel az ő gyártmányukkal.
Vajon az euró, vagy az EU omlik hamarabb össze? –Talán soha nem álltunk ilyen közel ennek a rég óta velünk élő kérdésnek a megválaszolásához, mint most az energia-, élelmiszer- és háborús infláció idején. Persze korai temetni a közös valutát és az EU-t, ám az is biztos, hogy a kilábaláshoz érdemi változásra lenne szükség Brüsszelben.
Meddig lesz euró? Ameddig a németek, osztrákok és hollandok bírják finanszírozni! A rossz hír, hogy a nettó befizetők most már tényleg elértek a fájdalomküszöbükhöz.
Milyen lesz 2024-ben az új euró?
Az euró egy “hibás termék”, amelynek olyan erős nemzetközi valutának kellett volna lennie, mint a német márka. Ezért formálták az Európai Központi Bankot (EKB) a Bundesbank mintájára. Aztán a káposztát a kecskére bízták, vagyis az eladósodott és strukturális reformokra nem hajlandó déli országokból érkező jegybankelnökökre, akik nem a déli tagországok sohanapján, kiskeddre elnapolt nyugdíj-, szociális és munkaerőpiaci reformjait finanszírozták a gyorsuló kötvényvásárlással, hanem a déliek német autó, holland élelmiszer vásárlását életszínvonalának megszorítások nélküli fenntartását. A déli országoknak juttatott pénz másik része kamatok formájában vándorolt “vissza” északra.
Marco Rossit sem a kudarc, sem a világraszóló diadal nem készteti üresen kongó mondatokra. Mindig mond valami lényegeset, s ettől van az, hogy már a névelői is hitelesek.
Szűk éve, hogy az albán fiaskókról éppoly pontosan fogalmazott, mint most, ezen a fényes magyar focit hozó nyárelőn. Akkor sem temetett, mint ahogyan most – a győzelmek mámorában – sem állítja, hogy megvan az új aranycsapat.
Dehogy van meg.
Sem a temetésben, sem a túlhabzásban nem partner, ellenkezőleg, hóban, napsütésben egyaránt realista férfi marad a gyep szélén.
Mire jó egy háború? Sok mindenre, amit normális körülmények között nem lehetne megtenni. A Great Reset tervet bemutató sorozatunk újabb részében a nyugati középosztály alkonyáról írunk. Már megint mi, magyarok járunk jól?
A Nyugat most van a legközelebb ahhoz, hogy a Davosi Világgazdasági Fórum, és annak alapítója, Klaus Schwab által szorgalmazott Great Reset tervet megvalósítsa. Korábbi írásunkban már bemutattuk a húsevés visszaszorításáról és állati fehérjével (pl. lisztkukaccal) való kiváltásáról szóló terveket. Időközben az EU ezeket már elfogadta és az első “progresszív” dán hizlaldákban már lisztkukaccal is etetik a malacokat.
A globalista politikusok pedig már hangosan követelik, hogy hetente csak egyszer együnk húst, amivel éves szinten akár ötmilliárd köbméterrel is csökkenthetjük az EU orosz földgáz importját.
Egy másik 2030-rs szóló Great Reset elképzelés megvalósítása is jól halad, a kétéves koronavírus-leállás után beköszönő háborús infláció miatt Nyugaton ugyanis egyre többen veszítik el tulajdonukat, vállalkozásukat és élik fel megtakarításukat, vagyis tulajdonosból alkalmazottá válnak, középosztálybeliből pedig kiszolgáltatottá.
Az orosz-ukrán háborút a harcoló felek – pontosabban az oroszok és a Zelenszkij mögött álló külföldi erők – homályos célképzetei teszik igazán veszélyessé.
Egy háború mindig szörnyű, de különösen az, ha jól definiált célok nélkül vívják.
Csak sejteni lehet, milyen külföldi manőverekkel vezették meg a geopolitikai kalandokra persze mindig kész Putyint, hogy februárban támadást indítson. Az orosz titkosszolgálatok vezetésében azóta bekövetkező változások arra utalnak, hogy a vonatkozó orosz intézmények nem álltak hivatásuk magaslatán, s ily módon Putyin eredeti elképzelései a gyors és hatékony "különleges katonai műveletekről" dugába dőltek. Célként mára már az orosz katonai presztízs-veszteség politikai minimalizálása került előtérbe: egyre inkább az a kérdés, vajon mit tart Putyin a fenntartható orosz presztízs biztosítékának.
Az aluszékony Joe Biden nemrég éber üzletemberek előtt kikottyantotta a lényeget.
„Olyan lehetőség előtt áll most az USA, amely száz, százhúsz évente egyszer adódik egy ország életében. Új világrend alakul, amit nekünk kell vezetni, és egyesítenünk kell a szabad világot ennek érdekében!”
S ezután ahogyan szokta, megint lekezelt a semmivel, de szavainak élét most ez sem tompította.
Hiszen a világ újrafelosztása végül is – ha a mai Fehér Házból nézzük – tényleg aktuális.
Amikor a birodalmi méretű országok egy része gyengül, egy másik részük pedig erősödik, a geopolitika rögtön hangsúlyossá válik. Ilyenkor félelmek és ambíciók aktivizálódnak, nyers, birodalmi érdekeik lólábát persze mindig a magasztos értékek celofánjába csomagolva.
Szó szerint kell a következő generációt érteni, ugyanis már a 2028-58 között visszafizetendő első hitelcsomagot is gyermekeink és unokáink fogják visszafizetni. Erre a 850 milliárd euróra pakolna rá Brüsszel újabb száz- és ezermilliárd eurós hiteleket, például Ukrajna finanszírozására, az orosz fosszilis energiáról való leválásra, vagy a tagországok felfegyverzésére.
Mivel az Európai Központi Bank (EKB) az eurózóna adósságválsága óta már ellőtte szinte minden puskaporát; a nettó befizető (“fukar”) országok pedig nem szívesen vállalnak újabb terheket; az energiainfláció tartósnak bizonyul és a kamatok csak növekednek, sokan most látják a hitelfelvétel Brüsszel számára utolsó “optimális” időpontját. Az EU ugyanis a rövid- és középtávú kihívások kezelésére újabb finanszírozási forrásokra van utalva.
A mintát és az ürügyet a koronavírus-járvány adta, amikor francia, majd német-francia javaslatra a 850 milliárd eurós Next Generation EU (NGEU 1) hitelcsomagot elfogadták. Ebből százmilliárd megy a munkahelyek védelmére, míg 750 milliárd a klímacélok elérésére és a digitalizációra megy.
Az eddigi legnehezebb nemzetközi politikai és gazdasági körülmények között alakítja meg Orbán Viktor ötödik kormányát. A 2010 óta eltelt, válságokkal teli időszak magyarországi eredményei azonban azt mutatják, hogy a neoliberális és globalista mainstream sokkterápiájával szemben a patrióta gazdaságpolitika és a családbarát kormányzás igenis működőképes.
A nemzetközi helyzet fokozódik! – ATanú című film örök igazsága most aktuálisabb, mint valaha, bár a 2010 óta eltelt időszak sem szűkölködött a kihívásokban. A 2002-2010 közötti „nyolc elvesztegetett év” balliberális kormányzása alatt az ország államcsőd közeli állapota jutott, a GDP tekintetében megelőzött bennünket a 2020 végén általunk ismét visszaelőzött Szlovákia, míg Románia az uniós támogatások, valamint a többmillió kivándorló hazautalásai miatt pedig felzárkózott hozzánk.
A Gyurcsány Ferenc szerint „Általában sok jó ötlet van egész addig, amíg nem kell számolni. Mikor számolni kell, akkor elfogy a tudomány” neoliberális közgazdászok és a baloldali propagandasajtó azt szajkózta, hogy megszorítások az IMF nélkül nem lehet válságot kezelni, ráadásul 2011 végén megpróbálták bedönteni forintot, így próbálva megbuktatni a Nemzeti Együttműködés Rendszerének jogi keretét akkor kialakító kormányt. Akkor a terhek igazságos megosztásába a multicégeket és a bankokat is bevonták, így hazánk nem jutott az euró(adósság)zóna déli államainak sorsára, ahol a családokkal és hazai cégekkel fizettetnék meg a kilábalás árát.
A Válasz Online szerint a termékenység növekedése a régiónkra jellemző trend, Magyarország csak sodródik azzal az árral, amely körülöttünk már mindenkit elragadott korábban. Lássuk a számokat.
„Orbán trükkje? – Támogatással vagy nélküle, térségünkben mindenütt nő a termékenység”címmel közölt cikket a Válasz Online. Élő Anita, a cikk szerzője a következőt állítja:
„Az Orbán-kabinet egyik sikere a családtámogatási rendszer, amelynek révén a termékenység 1,24-ről 1,59-re emelkedett az elmúlt években. Csakhogy ugyanez a tendencia megfigyelhető Oroszországtól Lengyelországon át Romániáig a volt szocialista országok körében. Sodródunk az árral, és ezt állítjuk be sikerként? Regionális trendet? A Válasz Online arra jutott: valóban az egész régióra jellemző hullámról van szó, de nem könnyű felkapaszkodni rá. Magyarországnak sikerült legutoljára.”
Tehát, Élő Anita szerint a termékenység növekedése a régiónkra jellemző trend, Magyarország csak sodródik azzal az árral, amely körülöttünk már mindenkit elragadott korábban.
Az uniós olajszankciók ügye egyre inkább egy olajfoltra kezd hasonlítani, amin a brüsszeli bizottság politikája megcsúszik. Felvetődik a jogállamiság sérülésének és a bizalomvesztésnek a kérdése, nem beszélve a mainstream média agymosásáról, ami a médiaszabadságot veszélyezteti. Még szerencse, hogy mi, magyarok józanul gondolkodunk és szabadon vitatkozhatunk a szankciókról.
A brüsszeli globalista buborékban minden olyan egyszerűnek tűnt. Hétfőn kiszivárogtatják a globalista mainstream médiának az olajszankciók tervét, amely az esti hírműsorokban és másnapi szalagcímekkel kellően megdolgozza a tagországok közvéleményét és kormányait, hogy már kedden-szerdán elfogadják az intézkedéseket.
Menetből akartak támadni, mert angol hasonlattal élve Brüsszel már az összes “alacsonyan csüngő gyümölcsöt leszedte” az Oroszország ellenes szankciók terén, így már csak a “magasan csüngő”, nehezebben elérhető gyümölcsök, vagyis a tagországoknak is komoly életszínvonal esést okozó szankciók maradtak. Az ezek elfogadásához szükséges érdemi vitát akarták ezzel a gyerekes tervvel megúszni, ami felveti a jogállamiság sérülésének kérdését.
Pontosabban a nyugati átlagembereknek zuhanyzás helyett cicamosdás és nagymosás helyett ruhaszellőztetés, a globalista elitnek továbbra is magángép és luxusjacht jár. A globalista és vele szövetséges brüsszeli elit álszentsége újabb szintet lép, miközben generációk óta nem látott áldozatot kérnek az európaiaktól.
Hogyan lehet az orosz vezetékes energiától való függőségünket csökkenteni? Lépésről lépésre. Úgy, hogy közben ne lőjük lábon magunkat és gondoskodjunk kellő alternatíváról. A magyar kormány – minden ellenkező híresztelés és propaganda ellenére – pont ezt tette az elmúlt tizenkét évben. Nagy lépést tettünk a gázszállítás diverzifikálása felé, miközben több uniós ország nem igyekezett ennyire. Ahogy Tarzan is csak akkor engedi el az egyik liánt, amikor a másikat már fogja, úgy az orosz vezetékes energiáról is csak akkor érdemes leválnunk, ha már van megfelelő mennyiségű és áru alternatíva.
Mosás helyett szellőztetés?
Brüsszelben nem így gondolkodnak, és mivel a papír mindent elbír, olyan tervekkel állnak elő, amelyek segítségével a racionális tempónál gyorsabban csökkenthető az EU orosz energiaimportja. Mintha ez egy race to the bottom versenyszám lenne, amelyben egyetlen cél létezik, az orosz energiaimport nullára csökkentése. Azt, hogy közben az ukránok a területükön áthaladó gázszállítás fenntartását kérik az ebből eredő tranzitdíjak miatt, háttérbe szorul.
Mélenchon pártjának, az Engedetlen Franciaországnak „szélsőbalos” engedetlenjei engedelmeskedtek a globalista multiknak, amikor az elnökválasztás második fordulójában jelentős (42 százaléknyi) mértékben átszavaztak Macronra.
Úgymond azért, hogy a „köztársasági egységfront” szellemében megakadályozzák a „szélsőjobbos” Marine Le Pen hatalomra kerülését. Csupán 17 százalékuk voksolt Le Penre, 41 százalék pedig se ide, se oda nem szavazott, egyszerűen kiszállt a választási buliból.
Ezek a 20. századi politikai kategóriák csak arra hivatottak, hogy a globalista fősodor a pontatlanság homályába burkolja velük a 21. század lényegbevágó problémáját, a globalisták kontra szuverenisták konfliktusmezőt. A magukat immár progresszívnek minősítő globalisták nyelvpolitikájának éppen az a célja, hogy az ilyen érzelemdús jelzős szerkezetekkel megossza a szembenállók, azaz a szuverenista populisták táborát, s ezzel lehetőleg a multik zászlaja alá sorakoztassa azt a baloldalt, amely saját önképe szerint egykor amúgy is a progresszivitás jegyében fogant. A balos populista még mindig kevésbé ráz, mint a jobbos, sőt a proletár internacionalizmus és a multik globalizmusa ma már szinte kétpetéjű ikrek, ha előbbit vészesen legyengítették is múlt századi gyermekbetegségei. A „szélsőjobb” viszont egyre virulensebb, tehát veszélyesebb: ő az, aki ellen a multiknak mindenáron, akár a veres ördöggel is össze kell fogniuk.
“Nem kevesebb, hanem több ‘Gyurcsány’ kell!” – a negyedik kétharmad hajnalán a DK elnöke kiadta az új parlamenti ciklus ellenzéki politizálásának jelszavát, amivel, ha lefordítjuk magyarra, azt akarta mondani, hogy több DK kell. A Momentum elnöke is “fentről” csökkentené az ellenzéki pártok számát, míg a “kapitány” pont egy sokadik párt alapításán dolgozik. Anziksz csata után.
Az, hogy 13 évvel hivatalból való távozása után még mindig Gyurcsány Ferenc a magyar politikát meghatározó egyik politikus, komoly teljesítmény. Persze kevéssé a politikai karrierjét negyven éve, a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) funkcionáriusaként kezdő volt miniszterelnök (pozitív), mint sokkal inkább baloldali és ellenzéki politikustársai (negatív) teljesítménye. Sokan és sokszor elmondták már, hogy az ellenzéki pártok Gyurcsány Ferencet “sem kiköpni, sem lenyelni nem tudják”. Most, a negyedik kétharmad hajnalán ismét ez a helyzet.
Egy süllyedő hajó sorsát, képletesen szólva, mindig a menekülők pecsételik meg.
Ha ma már Újhelyi úr is arról „értekezik”, hogy szétesett az MSZP-brand, elhervadt a szegfű, akkor pártjának tényleg annyi. Páran ezt már kissé korábban – úgy tíz-húsz éve – észrevették, meg is kapták érte az "áruló" stigmáját, noha csak a szemük volt élesebb, a tartásuk pedig egyenesebb.
Öt euró egy liter benzin, tíz euró egy vekni kenyér, tizenöt euró egy kiló hús? A német média már érzékenyíti a németeket arra, mi várna rájuk nyáron az orosz energiaimport uniós bojkottja esetén. Brüsszel pont ezen dolgozik, hiszen orosz relációban négy hónap alatt le akarják állítani a szén, egy éven belül az olaj és két éven belül a földgáz importját.
Őrültség, de van benne rendszer! – tartja a mondás. Aki azt hiszi, hogy Brüsszel a koronavírus-járvány előtti életszínvonalhoz akar visszatérni, nagyot téved. A Davosi Világgazdasági Fórum által szorgalmazott Great Reset, illetve az Európai Bizottság elnöke által programszintre emelt Green New Deal lényege pont abban áll, hogy a koronavírus-járvány előttihez képest nagyságrendekkel csökkenteni kell a nyugati világ erőforrás-felhasználását. Itt is érvényes Winston Churchill örökérvényű mondása, miszerint “Ne pazarold el a lehetőséget, amit egy jó válság a kezedbe ad!”
A baloldal közel negyed évszázada, Horn Gyula óta nem találja a vezetőjét. Legalábbis ez a látszat. A valóság azonban az, hogy a baloldal rengeteg vezetőt talált már magának, de amint rátalált egyre – voltak köztük erősebb és gyengébb képességűek egyaránt –, azonnal fúrni kezdte, és a puccs bekövetkezése csak idő kérdése volt.
Kovács László 1998-ban lett az MSZP elnöke, és ekkor már mindenki a következő választás szocialista kormányfő-jelöltjeként tekintett rá. 2001 tavaszára azonban sikerült kipiszkálni Kovácsot a jogos várományos pozíciójából, és az MSZP egy párton kívüli politikussal, Medgyessy Péterrel futott neki a 2002-es választásnak. Medgyessy alig töltött el pár hetet kormányfőként, amikor jött a D-209-es ügy, két évvel később pedig végleg félreállították.
Az országgyűlési választás és országos népszavazás a kormányzó Fidesz-KDNP szövetség és a keresztény alapú, konzervatív család- és gyermeknevelési modell földindulásszerű győzelmét hozta. Ennek okairól és következményeiről számos elemzés látott és fog még napvilágot látni. Az alábbi gondolatok néhány hosszú távú alkotmányossági és jogelméleti kérdésre fókuszálnak.
Elöljáróban magyarázatot igényel a címben szereplő nyolcéves időszak. A baloldali riogatással ellentétben egyáltalán nem gondolom, hogy ez a választás volt az utolsó. Az viszont világosan látszik, hogy vasárnap kudarcot vallott az a politikai kísérlet, amelyet az ellenzéki erők a 2014-es választási vereségük óta építettek fel. Mással is és önmagukkal is elhitették, hogy a közös jelöltállításnak és közös indulásnak nincs alternatívája. Ezért nem is készültek „B” tervvel arra az esetre, ha az egysíkú negatív kampányuk kudarcot vallana. Polgári jogi terminológiával élve, olyan módon egyesültek, hogy őket „csak aránytalan károsodás, aránytalan költekezés árán vagy egyáltalán nem lehet szétválasztani”.
A következő parlamenti ciklus ezért a baloldali ellenzék számára nem az építkezésről, hanem a szétválás legkevesebb fájdalommal járó módjának megtalálásáról fog szólni. Mindeközben külföldi támogatóikban akár az a meggyőződés is kialakulhat, hogy egy új ellenzéki kísérletben való részvételnél kevesebb költséggel jár a számukra, ha megpróbálnak kiegyezni azzal a kormányzattal, amelyet – modern történelmünkben először – a választók abszolút többsége támogat.
Emiatt a jelen pillanatban nehéz elképzelni azt, hogy a 2026-ban esedékes választásokig fel tud állni a Fidesz-KDNP-t legyőzni képes ellenzéki erő. Minden jel arra mutat, hogy a 2010-ben kapott felhatalmazással indult nemzetépítő munka legalább két évtizedet ölelhet fel. Helyesebb ezért, ha nyolcéves távlatban vizsgáljuk meg, mit fejez ki a választópolgárok csaknem egyöntetű döntése.
Vége a kampánynak, az ellenzéki pártirodákból nem szűrődik már ki zaj.
Úgy fest, az érintettek a negyedik gigagombóc után gyorsan kinevezték a bűnbakot: naná, hogy a saját miniszterelnök-jelöltjüket.
Kiről persze ma se tudni még, hogy jobbos balos, illetve balos jobbos volt-e, avagy csupán alanyi jogon mutatkozott-e olyan minden képzeletet felülmúlóan zavarosnak, mint amilyennek mutatkozott. (Pardon, nem zavarosnak, sokkszínűnek.)
Ki tudja?
Persze ma már ez nem is igazán érdekes: van-e érdektelenebb egy tegnapi, úgymond fontos politikai személynél?
Háború vagy béke? Olaj vagy vér? Stratégiai nyugalom vagy fegyverszállítások? A 2022-es országgyűlési választás tétje ezen ellentétpárokra szűkült le. Az új parlament megválasztása mellett a gyermekvédelmi törvényhez kapcsolódó négy témakörben népszavazást is tartanak. Minden kedves olvasót arra buzdítok, hogy vasárnap éljen állampolgári jogával, és menjen el szavazni!
A 2018-ban kezdődő parlamenti ciklusra a koronavírus- és az ukrán válság nyomta rá leginkább a bélyegét. A Fidesz-kormány eredményes járványkezelésének eredményeként Magyarország a legtöbb nyugat-európai országhoz képest másfél hónappal korábban nyithatott újra, ami összességében rekord magas gazdasági növekedéshez vezetett. Ennek eredményeiből a lehető legtöbb társadalmi csoport részesült, így a tervezettnél korábban sikerült a balliberális kormányok által elvett 13. havi nyugdíjat visszaépíteni. A gyermeket nevelő szülők az átlagjövedelemig visszakapták a tavaly befizetett jövedelemadójukat, ami több százezer forint segítséget jelentett a járvány alatt kivérzett családi kasszáknak. Idéntől a 25 év alattiaknak már nem kell jövedelemadót fizetni, így az önálló háztartás megteremtése, vagy család alapítása egy kicsit könnyebbé válik.
Már nincs karácsony, de még van Karácsony, torlódunk hát a nagykörút minden órás csúcsforgalmában, három kisgyerekkel a hátsó ülésen, két furgon közé szorulva. Előre-hátra tapodtat sem mozdul a kocsisor.
A biciklisáv üresen tátong mellettünk, s kicsit mintha kárörvendene: nem megmondta nektek a főpolgármester úr, hogy nem kell mindig autóba ülni?!
–Miért nem arra megyünk? – érdeklődik a hároméves, fölöttébb logikusan. Próbálom őket a konkrét valóságtól függetlenül a közlekedés sokszínűségére érzékenyíteni, a dühítő helyzethez képest kissé talán egészségtelenül fegyelmezetten.
Pár méterrel előttünk koccanás, fékcsikorgás hangja hallatszik, szaporító igék röpködnek a levegőben: a konfliktus a közlekedési kultúra négybetűs szavaival tarkítva, annak rendje-módja szerint verbalizálódik.
Amit a baloldali listavezető reggel mond, este már cáfolná. Mostanra már azt is tagadják, hogy fegyvereket és katonákat küldenének Ukrajnába, ám a valóság rendre utoléri őket. Naponta akad ugyanis egy újabb baloldali politikus, aki fegyvert, lőszert, vagy katonát küldene a háborúba, vagy a rezsicsökkentés eltörlésével, esetleg szigorú energetikai szankciókkal tényleg világpiaci energiaárakat, és ezzel energia- és élelmiszerhiányt, no meg csillagászati árakat zúdítana a nyakunkba.
A baloldal választási programját és ígéreteit elemző sorozatunk előző részében azt mutattuk be, hogy miért veszélyes mindannyiunk életére a fegyverek és katonák Ukrajnába küldése, ami háborúba sodorná hazánkat. A mostani írás azt mutatja be, hogy Márki-Zay Péter (MZP) és baloldali politikustársai orosz gáz- és olajcsapok elzárására irányuló követelései miként veszélyeztetik a magyarok pénztárcáját.
A nyilatkozatok egy irányba mutatnak és sokadszorra a globalista alapállásból indulnak ki: ha mindenki úgy élne, mint mi, európaiak, akkor évente “két Földre” lenne szükség. A klímaváltozás elleni küzdelem jegyében tehát azt szeretnék, ha a multicégek laboratóriumában előállított mesterséges élelmiszereket kevesebb vörös húst, tejet és tojást ennénk, kevesebbet autóznánk és repülnénk, és egyáltalán, fogyasztói magatartásunkat alapjában átgondolnánk. A koronavírus-járvány után azonban pont azt láttuk világszerte, hogy a leállásból felszabaduló emberek lehetőségük szerint újra habzsolták az életet és “bepótolták” mindazt, amiről a leállás alatt le kellett mondaniuk.
A baloldali ellenzék hónapokat késő programja a legfontosabb kérdésekben nem igazít el bennünket, így továbbra is vezető politikusaik nyilatkozataira kell hagyatkoznunk. Hallgatva őket, háborús veszély, energiahiány és megfizethetetlen árú élelmiszerek várnának ránk. Nem csoda, ha az ellenzéki szavazók zöme sem kér a háborúból és az értelmetlen szankciókból.
Az április 3-i választás tétje egy kérdésre csökkent: háború vagy béke? A baloldal – a 2015-ös migránsválsághoz hasonlóan – a magyar érdek helyett ismét a globalisták érdekét követi, akik most kiterjesztenék a háborút. Soros György kiadta a jelszót, most kell megdönteni Putyin és Hszi Csin-Ping uralmát, most kell “demokratizálni” Oroszországot és Kínát!
Ezt a globalista érdeket közvetítette Donald Tusk a baloldal március 15-i rendezvényén, aki fegyverszállítást és “szigorú” szankciókat követelt. Márki-Zay Péter MDF-árvákat tömörítő új pártja annak a balra sodródott Európai Néppártnak (EPP) szeretne tagja lenni, amelynek elnöke Budapesten a háborús fegyverszállítmányok mellett érvelt. Oroszország minden fegyverszállítást ellenséges cselekedetnek tart, így a konfliktus eszkalálódása esetén az ilyen országok akár nukleáris célpontokká is válhatnak.
Amit a múlt héten csak feltételeztünk, egyre inkább bizonyosság. Az ellenzéki lista 49. helyén szereplő Kocsis-Cake Olivio szerint el kéne zárni az orosz gázt, ami valóban világpiaci gázárhoz vezetne. Kérdés, hogy a baloldal által szorgalmazott “progresszív adó” (=adóemelés) hagyna-e ehhez elég pénzt a magyarok zsebében?
A baloldal programja elég általánosra sikerült, ami aligha meglepő, hiszen Karácsony Gergely is azt mondta tavaly egy német lapnak, hogy „a menedékkérők jogainak biztosítása erkölcsi kötelességünk”, de ezt egyetlen plakátra sem írják ki, mert „ezzel nem lehet választást nyerni”. Ezért továbbra is a vezető ellenzéki politikusok kijelentései adnak fogódzót. Ahogy azt már megszokhattuk, Márki-Zay Péter (MZP) és politikustársai szavait sokadszorra próbálják relativizálni, ám mindig kiderül, az eredeti mondatok az érvényesek. Mint a világpiaci energiaárak esetében is.
Ez a háború fekete-fehér: aki támad, az a fekete, aki védekezik, az a fehér – ilyen egyszerű.
Hiába összetettebbek ennél a háború okai, ez most mellékes. Ilyenkor mindig a gyengébb a szimpatikusabb. Véletlen volna, hogy Putyin rigorózusan kerüli a „háború” kifejezést? Ellenkezőleg, roppant racionális. Hiszen érvei nem látszanak már a lőporfüsttől, miközben állítólag éppen most érvényesíti őket.
Talleyrand annak idején hiába mondta, hogy a szuronyok hegyén nem lehet ülni, Napóleon megpróbálta. Sokan ma is azt hiszik, hogy lehet. Putyin, aki katonailag nyilván megnyeri a testvérháborút, szintén ezt hiszi. „Különleges katonai műveletének” torkolattüzei eközben éles fénycsóvát vetnek a mai birodalmak észjárására – de nemcsak az oroszokéra, az amerikaira is.
Aki az életéért fut és egy határt lép át, vannak dokumentumai és együttműködik a hatóságokkal, az háborús menekült és megérdemli a segítséget. Az 1990-es évek délszláv háborúiban is tíz- és százezrek menekültek a háború elől, Magyarország és Európa akkor is segített. A mostani helyzet azonban nem jelentheti azt, hogy a jobb életet kereső migránsokat is be kell engedni.
Sokan csodálkoznak nyugaton, hogy a nagyszámú idegen népesség kötelező szétosztását és betelepítését következetesen elítélő visegrádi országok most milyen gyorsan és barátian segítenek az ukrán háborús menekülteken. Azért nem értik, mert Nyugat-Európában nem folytatták le azt az őszinte vitát, amit például mi, magyarok egy nemzeti konzultáció (2015) és egy népszavazás (2016) kapcsán, illetve a 2018-as országgyűlési választás előtt már megtettünk.
Baráti helyre érkeznek.
Nekünk, magyaroknak ugyanis egyértelmű, hogy aki az életéért fut és egy határt lép át, valamint együttműködik a hatóságokkal és rendelkezik dokumentumokkal, az valódi háborús menekült. Ilyenek voltak az 1956-os magyarok is, akik egy határt átlépve Ausztriába mentek. Akkor számos ország döntött úgy, hogy befogad magyar menekülteket, ám ezt a döntést önkéntes alapon hozták meg.
Egy államférfi előbb gondolkodik, és csak utána beszél. Márki-Zay Péter (MZP), a baloldali miniszterelnök-jelölt előbb beszél, és csak utána gondolkodik. Leginkább azon, hogy meggondolatlan szavai hatását tompítsa. Mint most, magyar katonák háborúba küldése és az orosz energiaprojektek leállítása kapcsán.
Választási sorozatunk előző részében már rámutattunk arra, hogy a baloldal miniszterelnök-jelöltjének szavait komolyan kell venni, hiszen ha ő vezetné Magyarországot, a kimondott szót tettek is követnék. Talán már minimum verbális háborúba sodródtunk volna Oroszországgal és – a német katasztrófavédelem kisfilmjét követve – mi is nemsokára teamécsesekből és virágcserépből eszkábálhatnánk magunknak fűtőtestet. Ezért sem mindegy, hogy ki vezeti az országot!
