Politikai programja kimerül abban, hogy ő nem Orbán Viktor, hanem egy kedves fiú, a lányos anyukák kedvence, akit reményei szerint majd a legkisebb rossz elve besegít valamilyen pozícióba. Mindegy is, hogy mibe. Végül is ő nem irányítani akar, nem terveket akar megvalósítani, ő csak szeretné elkészíteni magáról a szelfit, ahogy épp beleül egy bársonyszékbe. Miniszterelnöki vagy főpolgármesteri, egyre megy. A lényeg, hogy kevés erőfeszítéssel magasra jusson.

A balliberális ellenzék politikusait, holdudvarát 2014 óta tartja lázban az “Összefogás topic”. Néhány időközi választáson - amikor nem volt nagy tétje az egésznek - mintha működött volna a dolog, és ezekből az esetekből kiindulva arra következtetnek, hogy íme, mégiscsak nekik volt igazuk. 2015-ben Veszprémben és Tapolcán időközi országgyűlési, majd 2018 februárjában a hódmezővásárhelyi, majd ősszel a XV. kerületi polgármester-választáson tudtak győzni.  

Aztán - és közben - a nagy semmi.

Nem is érdekli őket, hogy tavaly áprilisban megtartottak egy országgyűlési választást, amikor a baloldal megint csúnyán leszerepelt, a Fidesz pedig újra kétharmaddal győzött.

A brüsszeli Európai Parlamentet sokáig a szocialisták és a Néppárt nagykoalíciója határozta meg, amely egyes kérdésekben számíthatott a Zöldek és a liberálisok támogatására is. Mivel ezek a pártok már régóta nem az európaiak, hanem a bankok és multicégek érdekében politizálnak, és a neoliberális gazdaságpolitika megszorításait hozták országaikra, már a legutóbbi, 2014-es választáson is rengeteg mandátumot veszítettek.

Legnagyobb vesztesként a Néppárt akkor 53 (Merkel CDU-ja 5) helyet veszített, míg a liberálisok 16, a Zöldek 8 képviselővel kisebb frakciót alakíthattak. A velük körülírható mainstream helyzete azóta csak romlott, hiszen az újkori népvándorlás 2015-ös tetőzésénél kiderült, hogy ezek a pártok egy bevándorláspárti szövetséget alkotnak, amely Soros György által írt első és második kottából játszik.

Megkérik az árát.

A korábbi arról szól, hogy egy csaló, bizonyos D. András, több százmillió forintot csalt ki különböző vállalkozók zsebéből, mondván: magas összeköttetései révén elsimítja kínos adóügyeiket. Az érintettek ezt elhívén fizettek is, mint a katonatiszt. A másik szerint a mértékadó Transparency Internationál nyilvánosságra hozta a minden évben kiadott Korrupciós Érzékelési Indexet, melyben Magyarország a nem túl előkelő 60. helyet foglalja el. A minden bizonnyal függetlenobjektív jelentés szerint roppant korrupt ország vagyunk, hiszen olyan, mesésen tiszta közéletű országok is megelőznek bennünket, mint a legendásan puritán és áttekinthető belviszonyokal rendelkező Mexikó, ahol amúgy kábítószeres bűnbandák követnek el nap mint nap tömeggyilkosságokat, a hatóságok aktív közreműködésével, ám ettől még a jeles szervezet szerint nem annyira korruptak, mint mi. A két hír összefügg, hogy miképpen, arról értekeznénk alább.

2018 szeptemberében a mexikói Acapulco város teljes rendőrségét felfüggesztették korrupciós bűncselekmények elkövetése miatt. 

Az undorát rosszul leplező műsorvezető, Rónai Egon kérdésére válaszolva Sneider leszögezte: „28 éve bármilyen nyilatkozatot tettem, bármilyen politikai tevékenységem volt, én azt mind tudom vállalni, sőt, büszkén tudom vállalni.”

Nézzünk néhány kijelentést Sneider pártelnöktől, amelyek büszkeséggel töltik el:

A román, szerb és cseh fegyveresek hol fosztogatva és erőszakosan nyomultak egyre beljebb, hol pedig az impotens és szerencsétlenkedő magyar hatóságok segítségével békésen. A tökkelütött budapesti kormány pedig hol fegyverek átadásával segítette a román nemzetőrség megalakulását, hol meg éppen jegyzőkönyveket vett fel az egyes városok, területek megszállásáról. Hogy jegyzőkönyvek helyett katonákat kellene állítani a határra, ettől a se-nem-polgári, se-nem-demokratikus budapesti kormányzat úgy ódzkodott, mint ördög a tömjénfüsttől.

A szerbek léptek leggyorsabban, hiszen 1918 november végére már Pécset és Baranyát is megszállták. Azután a sötét év „fekete adventjén” lényegében megszületett az erdélyi román uralom, majd karácsonykor Kolozsvár következett. Az új év beköszöntétől pedig a csehek kapcsoltak rá.

Január közepére a csehek szeme előtt már kezdett kirajzolódni a végleges foglalási terv: a Börzsöny, a Mátra, Gyöngyös, Aszód, Miskolc és a borsodi szénmedence. Január 15-én megszállták Balassagyarmatot és az Ipoly bal partján számos helységet. Először ellenállás fogadta őket, de a Károlyi Mihály vezette baloldali kormányzat utasítására visszavonultak a magyar csapatok. Balassagyarmaton is viták folytak az ellenállásról. Végül a rendet fenntartani képtelen vármegyei kormánybiztos, Rákóczi István hatására a vasútállomáson fogadták a bevonuló cseheket. A következő két hét alatt ízelítőt kaptak a cseh uralomból a gyarmati lakosok. A magyar nyelvű táblákat több helyen leszedték, kézbe vették a távírdát, új vasúti állomásfőnököt neveztek ki, az egyszerű vasutasokat pedig botbüntetéssel is sújtották. A kicsit korábban megszállt Léva és Losonc példája, hogy mire számíthatnak a mégannyira magyar többségű városok is.

Persze vicces ez a „bukás”, vegyük hát mi is viccesre.

Szoci győzelem, ugye, még így se várható, ennyire viccesre mégse vegyük talán, csakis a készülő csiricsáré koalíció buktathatja meg Orbánt – az ellenzéki szappanoperának ez a régi-új forgatókönyve.

A színpompából csupán a Kétfarkú Kutya hiányzik, no de ők amúgy is szeretnek mindenből kimaradni. S merthogy a csiricsáréban az MSZP és a Jobbik a két legvastagabb ecsetvonás, logikus, hogy a lapokat ők osszák le egymás között. Szél úrhölgy, Karácsony és Hadházi urak ennek nyilván nemigen örülnek, de tetszettek volna kissé nagyobbacska pártocskákat csinálni. De hát nem tetszettek.

Azért az MSZP elnöke se nagyon számítson a kormányfői székre. Itt az ideje, hogy eme kitüntetett ülőalkalmatosságot immár nálunk is egy hölgy töltse ki. Márpedig szegény Tóth Bertalan szemlátomást nem igazán úrhölgy, ki merné az elnök úrról az ellenkezőjét állítani?  

A baloldalon már nem akadnak fenn a zsidózáson, a cigányozáson, sőt, az ember elképed azon, hogy mindezeket még vállalhatónak is tartják.

“Ezek az emberek, akik ilyen szélsőséges nézeteket vallanak, tényleg komolyan hiszik, hogy nekik ebben igazuk van. A Fidesz egy végtelenül cinikus, opportunista és korrupt párt. Sok mindent lehet és kell mondani, ráolvasni a Jobbikra, de azt nem lehet mondani, hogy cinikusak és korruptak” - adta elő a minap magát az LMP, majd az ellenzéki összefogás egyik  főideológusa, Róna Péter. A Jobbik korábbi antiszemitizmusát és rasszizmusát mindössze “történeti görcsnek” tartja, nincs itt semmi látnivaló.

Ezt is megéltük. A cukisodó szélsőjobboldali párttal tehát már semmi gond nincs, kit érdekel a pártelnökné esküvői karlendítése, a pártelnök fiainak betyárseregbeli alakításai, és bírósági ügye, a pártelnök bomberdzsekis, nemzeti ifjakbeli múltja, egy cigányember megverése miatti felfüggesztett börtönbüntetése.

Ekkor jelent meg egy Nikolaus nevezetű pásztorgyerek a Rajna-vidéken, aki beszédeivel hamarosan számos követőre tett szert. Szavára el is indultak mintegy harmincezren – közöttük sok gyermek és fiatal – a Szentföld felszabadítására. Az úton az éhség és a járványok megtizedelték őket és végül Itáliába érve a maradványaik tulajdonképpen feloszlottak, miután, Nikolaus ígérete ellenére, a tenger nem nyílt meg előttük, hogy eljussanak Jeruzsálembe. Ez a történet – melyet a történészek amúgy keresztbe-hosszába vitatnak – jutott eszembe, elnézve az ellenzék legújabb lieblingijének, Blankának szerepléseit.

Mert amit látunk, az nem más, mint politikai pedofília. A látszatpolitizálás eszköze, mely nem más mint a bulvármédia beemelése a politikai közegbe, az új hús utáni olthatatlan vágyakozás, a kattintásszám, a nézettség növelése. A gyerek és a kutya ellenállhatatlan – tanítja a média – keressünk hát ilyeneket. Ha ilyet lát, hall az ember az első reakciója a düh. Bayer kollégával ellentétben, nálam ez a düh nem a szerencsétlen leányzó ellen ébredt, hanem azok iránt, akik bujtogatják, akik mögötte állnak és akiknek nem nagy ár ennek a szerencsétlennek a sorsa azért, hogy – reményeik szerint – üssenek egyet a kormányon. Nem tudom, nem tudjuk, hogyan került Blanka arra a bizonyos színpadra, ahol aztán megcsillogtatta retorikai képességeit. Ki hívta meg és miért? Vagy bárki felmehetett aki akart? Pedig jó lenne tudni.

A kormány aktuális fenyegetettsége minimális. Az ellenzék pártocskái ezzel szemben csak tovább gyengülhetnek, ha ez a kívülről is szított akciózás sem lesz nekik elegendő ahhoz, hogy saját szerény létezésüket nyomatékosítsák.

Amit a folytatásos prezentációkban láthatunk, az a vehemens, de hatástalan Orbán-gyűlölet, ami nem új keletű emóció. Rugdosták itt már a tüntetők a maguk gyártotta Orbán-szobor fejét a Clark Ádám téren, nem is olyan régen. Hiába rugdosták, a választáson utána a Fidesz-KDNP megint parlamenti kétharmaddal győzött.

Ehhez képest az „O1G” – féle piacosított üzenet, nem olyan nagy ötlet, csupán a politikai ízléstelenség egy újabb gyöngyszeme, melyet még csak nem is önálló kútfőből kotortak elő. (Tényleg, ha már üzlet, az ötletgazda S. L. kapott ezért tőlük valami jogdíjat? Nem mintha rászorulna, csak úgy a piaci rend kedvéért.)  

Pontosítanunk kell: jóideje ugyanis nem csak a magyar katolicizmus kegyhelye, hanem az összmagyarság egyik fő misztikus központja is a helyszín. Ferenc pápa egy héttel a szokásos pünkösdi búcsú után fog érkezni, és nem sokkal a Batthyáneum nevetséges okokra alapozott, ismételt elvétele-, illetve nagyjából egy évvel a marosvásárhelyi katolikus gimnázium üldözésre hajazó, megoldatlan ügye után.

A pápa látogatásával kapcsolatban vannak reménykedő hangok, és maga Böjte Csaba testvér is ilyen irányú várakozásairól beszélt. Másfelől nézve a dolgot azonban néhány aggasztó lehetőség nagyon is valóságosnak tűnik. Többek között az, hogy Csíksomlyó magyar közösség megmaradásának helyszíne helyett a továbbiakban a román katolikusok kegyhelye lesz, vagy, ami rosszabb, az ökumené jegyében akár az ortodoxok ügye is. Ez utóbbi a magyar múlt megszokott módszer szerinti asszimilációja lenne.

Történészként a lehetőségek latolgatása helyett inkább egy már megtörtént esetet szeretnék Önöknek elmondani. Egy ma Romániában található kisváros történetét, a Kárpátokon túl, a Jászvásártól (Iasi) nem messze fekvő Kotnár moldvai település történetének néhány fordulatát.

Az uniós jogharmonizáció keretében az Országgyűlés módosította a munka törvénykönyvét. Az uniós irányelvben meghatározott évi maximális 416 óránál valamivel kevesebb, maximálisan 400 túlórát engedélyeztek, ám ehhez a munkavállaló, vagy az érdekképviselet hozzájárulása szükséges és a bérfizetés szabályai sem változnak.

Ausztriában már tavaly szeptembertől életbe lépett egy olyan jogszabály, amely — szintén a dolgozó, vagy az érdekképviselet egyetértését feltételezve — akár napi 12 órányi munkát is megenged.

Az OECD friss statisztikája egyébként is azt mutatja, hogy a magyarokat ez alig érinti, és sokkal inkább azokban a nyugat-európai országokban túlóráznak a dolgozók, ahol heti 40 óra alá csökkentették a munkaidőt. Macron francia elnök ráadásul pont a sárga mellényesek tiltakozása miatt törölte el a túlórákat sújtó különadót, így nyitva meg a kaput az egyébként is sokat túlórázó franciák további (ön)kizsákmányolása előtt.

Az év kezdetén megalkotott “Szrtájk!” feliratú tüntetéses molinó után azt gondoltam, ezt már nem lehet semmivel sem alulmúlni. Mégis sikerült.

Az MTVA épületének decemberi “bevétele” után Hadházy Ákos Szél Bernadettel együtt visszatért a “tetthelyre”. Úgy tűnik, náluk még nem múlt el a pszichózis, még mindig a tüntetések hatása alatt állnak. Nem is lehetett más céljuk, mint fenntartani azt a lázat, amely néhány ezer embert tényleg elragadott Budapesten tavaly decemberben.

Szél és Hadházy azonban előreszaladt, elfelejtettek hátranézni a köztévé bejáratából, így nem láthatták, hogy ketten maradtak, a “lázadó tömegek” eltűntek.

1633. június 22-én, majd négyszáz évvel ezelőtt, az Inkvizíció bírósága Rómában ítéletet hirdetett egy bizonyos Galileo Galilei ügyében. Az illető alapvető bűne az ún. „heliocentrikus” világkép tanítása volt, mely szerint a Föld a nap körül kering. Ezt ő Kepler nyomán hirdette, de maga is végzett kísérleteket, melyek – szerinte – ezt a nézetet igazolták. Az ítélet eltiltotta a további „tévtanok” terjesztésétől és hátralévő életét házi őrizetben töltötte. (A dolog valójában sokkal bonyolultabb és Galilei szerepe is jóval vitathatóbb, de ez most mellékes. Így tanítják és kész.) Galilei a felvilágosodás hőse lett. A későbbiekben a nyugati világot meghódító szekuláris és liberális gondolkodás a tudományos szabadság hőseként tekintett rá. Annak igazolásaképpen, hogy bármilyen ideologikus beavatkozás a tudomány ügyeibe káros és veszélyes, mert hátráltatja a tudomány haladását. Galilei peréből a tudomány szabadságának tantétele lett, gondoljunk csak az MTA, vagy a CEU ügyében hangoztatott álláspontokra, melyek a „tudomány szabadságát” féltették és féltik óriási hangerővel.

Az EP-voksolás eredménye, az uniós vezetői pozíciók újraosztása ezúttal jóval fontosabb lesz a szokásosnál. Kis híján csaknem két évtized telt el a XXI. századból: 2019 májusa már egyértelműen a harmadik évezred társadalmi-politikai arculatát rajzolja ki majd az Európai Uniónak.    

Bár a potenciális népvándorlás (fedőnevén: migráció, vagy még erősebb csúsztatással: menekültügy) csak egy a sok európai probléma közül, mégis ez uralja a kampányt. Nemcsak azért, mert ez szó szerint testközelből érinti az európaiakat, hanem azért is, mert áttételesen számos más elemet (európai jövő, szuverenitás versus föderáció) hordoz. Az EU jelenlegi neoliberális vezérkara ellentmondást nem tűrően, mindegy mi az ára alapon köteleződött el a népvándorlás egyoldalúan pozitív értelmezése mellett, miközben az európai társadalmak folyamatosan mondanak ellent ennek az egyoldalúságnak. Olyan pártok tűntek fel és erősödnek ezen a bázison, amelyek alternatív értelmezéseket, jövőképeket testesítenek meg. Utóbbi szereplőket bélyegzik populistáknak, „idegengyűlölőknek”, tévelyedettebb elmével „nácinak”, „fasisztának” (a kettő nem ugyanaz).

„A verés az verés. Aki képviselőt üt, az a népet üti. Nincs mentség. Varju Laci derekasan helyt állt. Ember legyen a talpán, aki ezt vállalja. Ő vállalta. A választóiért. A Köztársaságért. Megbecsülés jár érte” - ezt volt képes kiírni Facebook oldalára a minap Gyurcsány Ferenc. Mintha Delete-gombot nyomtak volna meg az agyában, és huss, minden kitörlődött, amit 2006 őszén, kormányzása idején követtek el a rendőrök a pesti utcákon.

Mi azért emlékszünk még arra, hogy 2006 októberében a rendőrök gumilövedékes puskájukkal szinte vadászatot tartottak a demonstrálók között. Testre céloztak, szemeket lőttek ki, lovasrohamot vezényeltek, embereket ütöttek-vertek, csak a szerencsén múlott, hogy nem lett halálos áldozata az attaknak.

Tán ezért szeretjük a történelmet is századokra tagolni. A naptár a csillagok járása, pontosabba a bolygó csillaga körüli keringésén alapul, tehát valami előre elrendelt kozmikus harmóniát tükröz, azt a harmóniát, melyet évezredekig a társadalom előképének tartottunk. A naptári századok azonban korántsem fedik le a szellemtörténet felosztását.

Szellemtörténeti szempontból a huszadik század a mai napig tart és ez a korszak nem 1900-ban, hanem valamikor az ’50-es években kezdődött és mai formáját ’68-ban nyerte el. Erre a folyamatosan velünk élő huszadik századra világít rá például a „populizmus” körül folyó vita. Mielőtt tovább mennénk tisztázni kell(ene), hogy valójában mi is az a populizmus?

Tipikusan huszadik századi dolog az, hogy egy ilyen gyakran használt fogalom tulajdonképpen tartalom nélküli; számtalan hasonló van. Semmiféle definíciója nincs, ahányan használják annyiféle dolgot gondolnak róla és ezek a dolgok jórészt ellentmondóak. Ahogyan elnézem, alapvetően a demagógiát értik alatta. Csakhogy a közgondolkodásban a demagógia a felelőtlen ígérgetést jelenti, ami egyáltalán nem azonos a populizmussal. (Ennek értelmében az újkor nagy, sikeres demagógjai mind baloldali indíttatásúak voltak. Igen, Hitler és Mussolini is.) A fogalmi bizonytalanságok ellenére egy biztos: a populista elmarasztaló jelző, bármit is jelentsen valójában.

Az hagyján, hogy éppen „restaurálják a Horthy-rendszert”, de arról is szó esett, hogy a szobrot éjszaka vitték, ahogyan a Rákosi-rémuralom idején az embereket a fekete autóval. A legmesszebb talán az 1956-os forradalom leverésében kollaboráns Magyar Szocialista Munkáspárt utódszervezete jutott. Közleményük szó szerint így hangzott: „Nagy Imre szobrának elvitelével ismét nyilvánvalóvá tette a Fidesz, hogy mit gondol az 56-os eseményekről. Ismét bebizonyította azt, hogy nem a forradalom demokratikus tartalmát, hanem az annak hátterében húzódó horthysta restaurációs kísérletet tartja követendő példának”. Ez az értékelés megegyezik az MSZMP 1956. december 5-i téziseivel: „Az októberi események előkészítésében és kirobbantásában alapvető tényező volt a Horthy-fasiszta és a magyar kapitalista-földesúri ellenforradalom”.

De vajon mi áll a kórus szövegének hátterében?

Korunk egyik jelentős geopolitikai elemzője szerint, egy háború után a győztesek mindig olyan világról álmodnak, amelyet örökké ők irányítanak, ahol az esetlegesen felmerülő konfliktusokat békés egyeztetések útján orvosolják, és ahol összességében csak jó dolgok történhetnek. Nem történt ez másként a második világháború után sem. A Nyugat hosszú ideig meggyőződéssel hitte, hogy a győztesek által létrehozott nemzetközi rend az örökkévalóságig fog fennállni, és az érzést csak megerősítette a hidegháború kimenetele és a Szovjetunió összeomlása.

A „történelem végébe” és az „örök békébe” vetett hitünket az elmúlt évtized történései azonban erősen kikezdték. A világrend felbomlásának első drámai jeleinek 2008-ban lehettünk szemtanúi. Az év augusztusában kitört orosz-grúz háború volt, majd egy hónappal később, szeptember 15-én, összeomlott a Lehman Brothers globális pénzpiaci cég. Néhány héten belül a Nyugat két legrosszabb rémálma is válósággá vált.

A nyelvcsere kedvelt eszköze az elnyomó rendszereknek, hiszen ezen keresztül lehet leginkább átalakítani az emberek gondolatait. Ennek a jelenségnek a hátterét írja le a Sapir–Whorf-hipotézis, amely kimondja, hogy az anyanyelv nem csupán a gondolataink formába öntésére szolgáló eszköz, hanem azt is alapvetően meghatározza, hogy milyenné válik a gondolkodásunk. És ezt ismerte fel Orwell is az 1984 c. regényében, aki a már a közhellyé kopott, de találó „újbeszél” kifejezéssel írta le, miként fosztja meg az elnyomó hatalom a nyelvet kifejezőképességétől, differenciáló képességétől, majd pedig az értelmétől. Regényében a Párt válik a nyelv kizárólagos alakítójává. Nos, ha valaki, hát Orwell lakva ismerte a kommunistákat, szóval tudta, miről beszél.  

Számomra, akinek most valami szívhez szólót kéne írnia a karácsonyi ünnepekről, egyre inkább valamiféle veszteségérzés kapcsolódik ehhez az ünnephez. Gondolom sokan vagyunk így. Nem csak az ad némi keserűséget az ünnephez, hogy családunk, gyerekeink szerte-szét szóródtak a nagyvilágban és az ünnepi együttlét – ha van egyáltalán – sokszor mintha idegenekkel tellene, akiket már nem is ismerünk, hanem azért is, mert észreveszem, hogy én sem tudom teljesen kivonni magam a fogyasztói-karácsony hatása alól. Beszerzés, beszerzés, beszerzés.

Sokan vélik úgy, hogy ez is csak egy ünnepnap a többi között, és elképedve olvasom, hogy a wellness szállodák telt házzal működnek, az emberek elutaznak, hogy önfeledt pancsolással és bulizással ünnepeljék a... nem tudják mit. Talán magukat, gondolom. Egyszerűen nem szeretnek otthon lenni. Unják. A görcsös unalom lengi be a világ „boldogabbik”, gazdag részét, mely unalmat csak a végtelen szórakozás oldja, úgy-ahogy.

Megint mások abban lelik örömüket, hogy gyalázzák az ünnepet obszcén szavakat kiáltozva, hogy felhívják magukra a figyelmet. A lelkükben fészkelő hiány, a semmi teszi ezt velük. Hippói Szent Ágoston – a ma ismert kereszténység atyja – azt tanította, hogy miután Isten a semmiből teremtette az embert, maradt a lelkükben egy kis rész ebből a semmiből és ez lett a gonosz magva. Érzik ők, hogy valamiképpen hiányosak, ezért kimaradnak, düh önti el őket és mások örömét is el akarják venni, ha már nekik nem jutott. Ugyanez a düh akadályozza meg, hogy felismerjék: először magukkal, a lelkükkel, kéne megbékélni, hogy másokkal is békességbe legyenek.

Molinó a december 21-i tüntetésen.

Kérésük nem talált meghallgatásra, mi több – hosszas huzavona után – kivágták őket. Ennek során Hadházy képviselő, hogy, hogy sem, ismét a földre terült. Pedig nem is láttuk sehol Sallai nevű kollégáját, aki erre a tornamutatványra kényszeríteni szokta volt. Az események után aztán feldúlva nyilatkoztak minden arra járó sajtóterméknek az őket ért inzultusról. Az Index nevezetű kiadvány szerint „Szél Bernadett sírva búcsúzott el”. Bizony. Nehéz ezt feldolgozni. Még szerencse, hogy Kövér László nem fakadt sírva, mikor Szél és a többiek erőszakkal megakadályozták az ülésvezetésben.

Mert hát, akárhogyan is nézzük, az is erőszak volt. Igaz enyhébb formában, ám lássuk be, itt már csak az erőszak színárnyalatairól beszélünk. Pontosan ezért komolyan elgondolkodhattunk az országházi események után: mi jöhet még? Miután az erőszak mindig lavinaszerű, várható volt, ami most a szemünk előtt lejátszódik. A médiapolitizálás szabályai szerint, amit egyszer megtettek az – rövid idő múltán – unalomba fullad. Vajon ezek után minden parlamenti ülés üvöltözésbe, rohangálásba, sípolásba fullad? Az országgyűlés pedig az open society hívei révén egy nagy, nyitott őrültekházává (open madhouse) válik. Szándékaik szerint lehet, ám kérdés, hogy mit szól ehhez az ország? Nem hiszem ugyanis, hogy az átlagszavazó, midőn a fülke magányában felelős döntéssel leadta szavazatát arra gondolt: Na ez biztos jól tud majd fütyülni! Izgatottan várom, hogy a megfelelő agytrösztök mivel kívánják majd fokozni a hangulatot.

Ne legyenek kétségeink! A harmadik kétharmadot hozó év végén ugyanolyan ellenzékváltó hangulat van, mint amikor Bajnai Gordon hat éve zászlót bontott, a “Bitó-szalon” négy éve jeges vizes vödrökkel castingolt, vagy amikor idén Soros “civiljei” akarták megmondani, hogy ki a legesélyesebb ellenzéki jelölt.

Ezen az sem változtat, ha a parlamenti ellenzék egyre kétségbeesettebben küzd saját eljelentéktelenedése ellen. Miután a sárga láthatósági mellényes mozgalom — érdeklődés hiányában — kudarcba fulladt, bohócsapkát húztak és az 1900-as évek elejére emlékeztető obstrukcióval szabotálták az Országgyűlés munkáját.

Abban mindketten egyetértettünk, hogy elítéljük az utcai vandalizmust, de vitapartnerem szerint az ellenzéki vezetők fellépése és az utcai agresszió között nincs ok-okozati összefüggés.

Minősíthetetlen viselkedésükkel közép-ázsiai hangulatot teremtettek az Országgyűlésben, és felrúgtak egy, a rendszerváltás óta tartó konszenzust. Megsértették a két legfőbb közjogi méltóságot, a köztársasági elnököt és házelnököt, és semmibe vették a legfőbb népképviseleti szerv tekintélyét. A sikertelenség és a kudarc a legrosszabbat hozza ki az ellenzékből: megint azok rombolnak, akik sose építenek.

Maga Brezsnyev elvtárs referált az ügyben: „Szolzsenyicin a legszentebbre támadt rá – Leninre, a mi szovjet társadalmi rendünkre, a szovjethatalomra, mindenre, ami drága nekünk. … Ez a huligánkodó elem, ez a Szolzsenyicin elszemtelenedett. Mindenre csak legyint, semmire sincs tekintettel.”

Ki volt az az ember, akinek az ügyével a Szovjetunió Kommunista Pártja legfelső vezetése több ülésen is foglalkozott? És leginkább, mivel idegesítette fel ennyire a kommunistákat?

Szolzsenyicin 1918. december 11-én született. Kozák családból származott, és alig kezdte meg felnőtt életét, amikor 1941-ben bevonult a hadseregbe. Végigharcolta a második világháborút, de 1944-ben letartóztatták, mert kritikai megjegyzésekkel illette Sztálint egyik barátjának írt levelében. Nyolc év kényszermunkára ítélték. Szolzsenyicin ekkor szerette meg a magyarokat, és több magyar barátja is lett, akikkel a GULAG lágereiben ismerkedett meg.

Az ellenzék hosszú ideje lamentál azon, hogy vajon az utcán, vagy a parlamentben folytassa küzdelmét a kormányváltásért. A túlóra szabályainak módosítása ellen tartott tiltakozásuk után világossá vált, hogy az utcán kudarcot vallottak. A tüntetésen feltűnően kevesen vettek részt, ráadásul a demonstrálók döntő többsége az idősebb korosztályt képviselte – még csak nem is azokat, akiket érinthet a változás. A hétvégi tiltakozás kudarca után nem maradt más, mint hogy az ellenzéki pártok a parlamentben keltsenek káoszt.

Szocialista és DK-s képviselők az Országgyűlés plenáris ülésén.

Olvasom a haladó, függetlenobjetív HVG-ben a Győrffy Dóra professzor asszonnyal készített interjút, mely alapvetően az orosz–amerikai viszonyról szól, ám nagyon gyorsan, néhány lépésben eljut, a CEU-ügy kapcsán, a magyar–orosz viszonyhoz is. (Rém szórakoztató egyébként, hogy a CEU ügyében olyanokat kérdeznek független szaktekintélyként a haladó sajtóban, akik számára a CEU menése, vagy maradása egzisztenciális kérdés, tehát véleményük a legenyhébben szólva is elfogult.) A hölgy egy megcáfolhatatlan szakértőt idéz, jelesül a Kaszparov nevezetű sakkozót, aki a fekete-fehér bábukat cserélte fel az ellenzéki aktivistásodással és akinek meglepő vélemény szerint: „Magyarország egyértelműen ügynöke Oroszországnak.” Nevezzük ezt talán Kaszparov-megnyitásnak. Az interjú maga hosszú és nélkülözi az újdonságokat, de engem mégis elgondolkodtatott. Roppant vicces például az interjúban az obligát „orosz hackerek” előkerülése, akik végzetesen befolyásolták az amerikai választásokat. Mint a professzor asszony elborzadva mondja: „Közel 150 millió embert értek el csak a Facebook-on!” Csak azt nem értem, miért kellenek ehhez orosz hackerek? Hiszen – mint megtudtuk – maga Cukorhegyi árulta az adatokat bárkinek jó pénzért.

„Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” írta annak idején Batsányi János, s ha költő volnék, én se fogalmaznék ma másképp.

Párizs (pontosabban Franciaország) jól jelzi, hogy a nép kezében milyen politikaformáló erővé tárgyiasulhat az a kommunikációs-technológiai forradalom, amely – ha jól használják – már-már kezelhetetlenné teszi a mindenkori hatalomnak ellenszegülő tömeget. Szerveződni máskor is szerveződtek már így megmozdulások, de ez most más. Itt nincs központ, nincs „Szmolnij”, ahonnét a politikai ukázok jönnek, a tiltakozás gócai (egyelőre?) nem kapcsolódnak össze, ám „elszigeteltségükben” is roppant virulensek és hatékonyak. Az elit uralkodó osztaga ettől aztán kissé szédeleg is, nem leli hol keresse, hogyan azonosítsa be tárgyalópartnereit. Nem tudja, kit, mivel és miként manipuláljon, illetve, ha elvileg tudja is, gyakorlatilag túl sok fronton kellene egyszerre tárgyalnia és csapdákat felállítania. S ez, úgy fest, meghaladja a képességeit.

Macron bajban van.

Nagy bajban.

Heli Tiirmaa-Klaar észt miniszterasszony fő törekvése, hogy „megakadályozza az elnyomó kormányzatokat az agresszió és háborús aktusok online elkövetésében”. A miniszterasszony a valaha volt legkeményebb kiber-védelmet építi, hogy hazáját ne lehessen meghekkelni. Ha valamitől, akkor ettől, és még két feltelepített vírusírtótól tutira megrokkan Putyin.  

Szerepel a listán Martin Selmayr, Merkel strómanja is, akit idén márciusban egy egyszerű puccsal betonoztak be az Európai Bizottság főtitkári pozíciójába, miután a demens Juncker valószínűleg már a nevét se tudja aláírni.

Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, és a 2010-es csúfos bukás után az MSZP meghirdette a „hiteles baloldali nemzetpolitikai fordulatot”.  A 168 óra minapi írásából azonban úgy tűnik, hogy a határon túli magyarok diszkriminálása kitörölhetetlen része a baloldali hagyománynak.

Az eset kapcsán aztán Sebestyén az általa vezetett rádióműsorban dühös véleményt fogalmazott meg a vadászokról, úgy általában. (Az efféle általánosítástól szoktak visítógörcsöt kapni a haladás hívei, ha az cigányokra, migránsokra, vagy szexuális aberráltakra vonatkozik.) Itt és most ez nem történt meg, sőt. A hírt felkapta Budapest minden bizonnyal valaha volt leghangosabb önjelölt főpolgármester-jelöltje, Puzsér Róbert is. Ő egy felháborodottnak tűnő írást közölt, úgyszintén, látszólag a vadászatról és a vadászokról en masse.

Az, hogy Sebestyénnek, Puzsérnak, vagy bármely másik média-hulladéknak miről mi a véleménye, az semmilyen érdeklődésre nem tartana igényt, ám az egész ügy hordoz némi általánosabb tanulságot. Kétféle tekintetben is.

„Leütöttem egy nőt. […] Beszólt, hogy náci bűz van. Én meg leütöttem, hogy büdös zsidó! Pakk! Egy igazi ilyen kampós orrú rohadék volt.”

Ezt idén májusban mondta Szávay István, a Jobbik frakcióvezető-helyettese és az országgyűlés jobbikos jegyzője a párt tisztújító kongresszusán. A nyilvánosságra került hangfelvételen elhangzó mondatokat Szávay elismerte, és lemondott országgyűlési tisztségéről. Bár Szávay valószínűleg hazudott a nő megütéséről, és csak hencegni akart vele, a verbális durvaság és a nyilas keretlegényekre jellemző szóhasználat több, mint megdöbbentő. Az is elgondolkodtató, hogy vajon Szávaynak hány ilyen „elszólása” lehetett még, amiben a Jobbik vezetése úgy tűnik, nem látott semmi kockázatot, máskülönben nem tették volna befutó helyre az országos listájukon, és nem jelölték volna az országgyűlés jegyzőjének.

A Jobbik rögös útja a szalonképességig, majd vissza.

Kontinensünk úgynevezett nyugati felén (ideértve az északi és a mediterrán térség országait is) a múlt század hatvanas-hetvenes éveitől megszilárduló pártrendszerek szinte mindenhol recsegnek-ropognak, megszűnőben van a döntően a középpártok váltógazdaságán alapuló szisztéma. Új, jobbára elitkritikus és elitellenes erők törnek előre, kiváltképp a radikális pártok megjelenése látványos. A dilemma mindenütt adott: a gyengülő bal- és jobbközép pártok vagy egymással fognak össze (a nagykoalíció persze semmire sem garancia), vagy paktumot kötnek egy, netán több radikális szereplővel (ami ugyancsak nem jelent politikai életbiztosítást). „Alternatíva” még a kisebbségi kormányzás, illetve a folytonos kormányválság, miként azt a közelmúlt és a jelen nem egy nyugati példája mutatja.

Mint a fenti idézet is bizonyítja, van összefüggés az életkor és a marxista nézetek között. Ez a kapcsolat onnan jutott eszembe, hogy olvastam az Index nevezetű kiadványban egy TGM-el készített interjút. Az interjú kapcsán elsőként arra a sajnálatos tényre kell gondolnunk, hogy az emberek esze – tisztelet a kivételnek – idős korukra nem megjönni, hanem elmenni szokott, és az idős mesternél eme sajnálatos élettani folyamatnak vagyunk tanúi.

Kezdődött azzal, hogy a Figyelő című hetilap október végén beszámolt arról, hogy a rendőrséget nem érdekli, hogy vörös csillaggal és egyéb kommunista jelképekkel tüntetnek Budapesten. Nem, itt nem egy Heineken-ügyről volt szó, hanem a választások utáni nagy tiltakozó felvonulásokról, ahol az ellenzéki szivárvány-koalíció részeként immár menetrendszerűen tűnnek fel kommunista jelvényekkel menetelő csoportocskák. Talán még szomorúbb, hogy a nagy garral „Kádár-rendszerező” meg „pártállamozó”, illetve „ügynököző” ellenzéket sem zavarja a nettó komcsik részvétele a rendezvényeiken.

Annak az esélye, hogy ebből a sok elhasznált politikusból egy sikeres politikai mozgalom lesz, körülbelül annyi, mint hogy az iskolai menzán összeöntött maradékokból Michelin-csillagos vacsora jön ki.

De lássuk a teljes névsort!

Ábrahám Júlia, akinek az eddigi politikai teljesítménye kimerül abban, hogy a tavaszi országgyűlési választáson visszalépett a szocialista képviselőjelölt javára Óbudán.

Bod Péter Ákos, volt MDF-es politikus, egykori fideszes miniszterelnök-jelölt, volt MNB-elnök. Fontos róla tudni, hogy amikor MNB elnök volt, akkor a forint dőlt be, amikor ipari miniszter, akkor pedig a magyar ipar omlott össze. Jelenleg a Soros-által finanszírozott Transparency International Magyarország felügyelőbizottsági elnöke.

Elek István, ex-MDF-s, ex-fideszes, ex-LMP-s kecsketenyésztő.

Felsőrendűségi komplexusuk már önmagában is megmosolygtató, hiszen hosszú ideje nincsenek abban a helyzetben, hogy ők mondják meg, mi a kultúra része, és mi nem. Különösen komikus, amikor másokon gúnyolódva éppen róluk derül ki, hogy még annak a minimális tudásnak sincsenek a birtokában, amit egy magát a kultúrában jártas értelmiséginek valló, a tv-ben nyilatkozó embertől elvárhatnánk.

Éppen ez történt az ATV Civil a pályán című műsorának november 10-i adásában. A műsorvezető Fiala János vendége Rangos Katalin újságíró, egyetemi tanár, Lampé Ágnes újságíró, Borgula András rendező, a Gólem Színház alapítója, valamint Magyar György ügyvéd voltak. Ahogy az a baloldali értelmiségi-beszélgetős műsorokban lenni szokott, a téma hamar Orbán Viktorra terelődött. A műsorvezető a miniszterelnök sanghaji beszédéből idéz egy számára mulatságos részletet (Civil a pályán, 1. rész, 15:43-tól): Orbán Viktor beszédében a besztercebányai születésű Hudec László építészről tett említést. Ez pedig nem csak a műsorvezető, hanem a vendégei számára is rendkívül tréfás. Mint kiderül, egyikőjük sem tudja, kicsoda Hudec László, sőt, meg vannak róla győződve, hogy egy „senki”. A nevét viszont vicces hangzásúnak találják, és vagy két percig röhögcsélnek a magyar kormányfő menthetetlen provincializmusán.

Meg se fordul a fejében, hogy a dolgok másképp is lehetnek, mint ahogyan ő a világot sajátosan elképzeli. Épp ezért főleg afféle személyeket tűr csak meg maga körül, akik úgymond „szerelmesek” a Főnök zsenialitásába. Akik készpénznek veszik egyedülálló képzeteit.

Macron először arról álmodott, hogy ő vezeti majd az egész világot. (Szép szándékát Trump persze igen korán és igen keményen keresztbe verte, s magától értetődően „überolta”. Nehogy már a francia kakas kukorékoljon az amerikai elefántnak…) Macron később beérte azzal, hogy legalább a tévelygő Európát irányíthatja. Kisvártatva azonban kénytelen-kelletlen bele kellett ütköznie, hogy a franciák döntő többsége is határozottan elutasítja.

A Párbeszéd tudvalévően az MSZP legfőbb szövetségese és támogatottja: a szocialisták szíves segedelme nélkül frakciónyi bársonyszékük se volna a parlamentben. A politika formális szabályai szerint a Párbeszédnek, ha nem is haptákban, de semmiképpen sem fölényes alkupozícióban illenék megállnia az MSZP előtt.

Csak hát a szocialistákra, már ami a szövetségesi viszonyt illeti, sose vonatkoztak a politika formális szabályai. Az MSZP mindig jól tűrte, mi több, netán szerette is, ha lovagolnak rajta. Mégpedig lehetőleg egy nála kisebb lovagoljon, hiszen egy zsoké akkor igazi zsoké, ha minél súlytalanabb. (Erre Horn Gyula kezdte még szocializálni a pártot, amikor 1994-ben – úgymond pragmatikus megfontolásokból – kormányába invitálta az SZDSZ-t.)

Immáron harmadszorra lehetük szemtanúi a már jól begyakorlott pávatáncnak, most épp a főpolgármester-választás kapcsán. A koreográfia változatlan: mindenki úgy tesz, mintha ő lenne az előválasztás legelkötelezettebb híve, csak hát azok a fránya részletkérdések. Karácsony Gergely és Horváth Csaba még október elején leszögezték, hogy ha lenne előválasztás, akkor azon bizony szívesen indulna a Párbeszéd és az MSZP is. Néhány héttel később, november elején Puzsér Róbert egy Facebook-posztban jelentette be, hogy ő is készséggel részt vesz az előválasztáson – ha lesz. Gyurcsány Ferenc először azt mondta, szívesen megmérettetik magukat egy valódi versenyen, néhány nappal ezelőtt azonban már „agyrémként” jellemezte az ötletet.

Ora et labora! – Szent Benedek regulája ma is arra tanít minket, hogy bízzunk Istenben és tehetségünk szerint dolgozzunk a közösségért. Ez nem egyirányú utca, egy erős és összetartó közösség saját tagjait is jobban tudja támogatni.

Az emberek életében a családalapítás és gyermekvállalás olyan döntés, amihez tervezhetőségre van szükség. A balliberális kormányok idején a gyermekvállalás az átlagfizetéstől felfele belépőjegy volt a szegénységbe, a rossz kádári hagyományt folytatva ugyanis akkor lefelé nivellálták a társadalmat. Úgy “segítettek” a szegényeken, hogy közben tönkretették a középosztályt. Nem véletlen, hogy a Bokros-csomag után már sokkal kevesebb gyermek született.

Három gyerek lenne az optimális.

2010 után végre adott annak lehetősége, hogy a családtámogatás új rendszere több cikluson át fejtse ki jótékony hatását. Most értünk el ennek finomhangolásához és Alaptörvényben való rögzítéséhez. Számomra két kérdés különösen fontos:

Bizonyos értelemben mentik ami menthető. A tanácsköztársaság népszerűsítéséről már le kellett tenniük – nehezükre is esett – hát most Károlyit dicsőítik. Kérdés persze, hogy kik és mire emlékeznek ezen eseménnyel kapcsolatban, magyarán: mit tudunk Károlyi és eszmetársai tevékenységéről. Az egyszerű válasz persze az, hogy azt amit tanítottak nekünk róla. Ám a dolog – természetesen – korántsem ennyire egyszerű.

Trump persze triumfál, mert hivatali ciklusa közepén az éppen regnáló elnök száz éve nem tudta növelni saját pártjának súlyát a szenátusban, Pelosiék pedig azért verik a mellüket, mert a demokraták végre visszaszerezték a képviselői helyek (csekély) többségét.

Senki sem lehet maradéktalanul elégedett, s ilyenkor a politikai kommunikáció szabályai szerint mindkét félnek úgy kell tennie, mintha ő győzött volna. Pedig a Trump-járgány küllői közé a demokraták ezután már bármikor benyomhatják a botot, arról viszont nemigen álmodhatnak, hogy –   így vagy úgy – idő előtti távozásra kényszeríthetik Trumpot. Az elnök marad, Amerika nagy hányada vevő rá és a stílusára, csakhogy az ellenzék ezután még keményebben fogja a… kezét.

Semmi sem dőlt el, aminek előbb-utóbb, jelesül 2020-ban el kell dőlnie.  

De addig: patt.

Az ENSZ Globális Migrációs Paktumát december 10-én írják alá, ami egy új időszámítást hozna az emberiség történetében. Hivatalossá tenné az újkori népvándorlást.

Az ENSZ a migrációt pozitív folyamatnak tartja és ezért világméretben megkönnyítené szabályozná a vándorlást. Ha egy migráns, akár embercsempészek segítségével, eljut Európába és felmondja a Soros-hálózat szervezetei által kis füzetekbe foglalt mesét, jó eséllyel kap menedékjogot.

Zuckerbergék első, nagy nyilvánosságot kapott „lebukása” 2014-ben következett be. Ekkor szivárogtak ki dokumentumok a vállalatóriás titkos pszichológiai kísérletéről, amely során közel 700 000 felhasználó hírfolyamát manipulálták. A felhasználók tudta és beleegyezése nélkül zajló kísérlettel Zuckerbergék azt akarták kideríteni, hogy a közösségi oldalon megjelent bejegyzésekkel, hírekkel tudják-e befolyásolni a felhasználók érzelmeit. Habár a kísérlet hivatalos eredménye nem ismert, de a későbbi fejlemények alapján biztosra vehetjük, hogy Zuckerbergék feltételezése megerősítést nyert. 2016-tól egyre több olyan ügy került nyilvánosságra, amelyekből világossá vált, hogy a Facebook aktívan manipulálja a közösségi oldalon megjelenő tartalmakat. A jobboldali hírek szisztematikus háttérbe szorítása, a migránsokkal kapcsolatos negatív hozzászólások törlése, profilok felfüggesztése, az „álhírek” elleni szent háború egytől egyig a hírek intézményesített manipulálásának, és így a felhasználók befolyásolásának az eszközei.

Sokan minderre csak legyintenek, mondván: akárhogy is manipulál a Facebook, engem nem tud befolyásolni, hiszen tudom, hogy miben mesterkedik. Igen ám, de a közösségi média befolyásolási technikája nem a tudatos énünkre, a racionalitásunkra hat, hanem egy sokkal nehezebben kontrollálható részünkre: az érzelmeinkre.

Egy évszázaddal ezelőtt a lezserül öltözött, a népek forradalomi egységesüléséről ábrándozó és a régi Magyarország bűneiről egymás között fecsegő Károlyi Mihály és Jászi Oszkár vezette budapesti küldöttség megérkezett Belgrádba az antant balkáni főparancsnokához. Szinte rögtön kiderült, hogy fordítva akarnak beülni a moziba. A hamis bűnvallomásra, Jászi akadémiai igényű nyilatkozatára a reálpolitika és a győztes gőgje felelt. A tehetetlenkedő Károlyi és Jászi fémjelezte új kurzus a határok védelméért semmit nem tett, sőt, azt többnyire egyenesen akadályozta. Másokkal szemben viszont, akik ellen akartak állni a beözönlő cseh és román csapatokkal szemben, hatékonyan lépett fel. Így történt, hogy 1918 október utolsó napjaiban és november elején eldőlt Magyarország sorsa. Sokféle elbeszélését ismerjük az eseményeknek. Az utolsó elhibázott, elárult júniusi Piave menti támadás történetét, amely megrendítette a császári és királyi hadsereget. Az olasz fronton megkötött november 3-i fegyverszüneti egyezményhez fűzött 24 órás csúszásról készült pótjegyzőkönyvet, amelyet az olasz fél cinikusan kihasznált és százezerszámra ejtette a foglyokat. A hátországban uralkodó állapotokat, a blokád és a tehetetlen adminisztráció okozta éhínséget. A magyar elit képtelenségét a politikai mozgósításra, és a baloldali ellenzék destrukcióját. De vajon hogyan látta mindezt egy szemtanú? Somogyváry Gyula, akit két és fél évtizeddel később először a Gestapo, majd utána az ÁVH hurcolt el, ekkoriban már bő három éve a fronton harcolt, főhadnagyként. Vajon hogyan írta meg ő a hazájukért aggódó frontharcosok élményeit? Gyula deák „És Mihály harcolt” című regényéből idézzük fel azokat a vészterhes napokat.

Merkel a mai napon bejelentette, hogy decemberben lemond a pártelnöki tisztségéről, 2021-ben pedig nem indul a kancellári székért. Ezzel egyértelműen bukott politikussá vált, amolyan béna kacsa lett, aki már nem indulhat jövőre az Európai Bizottság elnöki posztjáért.

Merkel távozásáig azonban még hosszú, és rögös út vezet. Legkésőbb jövő szeptemberben vonják meg a berlini nagykoalíció félidős mérlegét, amit a szocialisták szakítópontnak is használhatnak. 2017 előtt ugyanis nem léptek ki a nagykoalícióból, azóta is csökken a támogatottságuk és nem akarnak az FDP sorsára jutni, akik szintén nem ugrottak ki Merkel mellől, és 2013-ban kiestek a Bundestagból. Merkel most időt nyert, az utódlási harc leköti párton belüli riválisait. A szakpolitikai vita pedig eltereli a figyelmet a migrációról, ami bűncselekmények és terrortámadások képeivel tér vissza a hírekbe.

Jövő tavasszal az uralkodó neoliberális ideológia sugallatai szerint magas részvétel várható az európai parlamenti voksoláson. Hála az úgymond „újfasiszta” fenyegetésnek, a haladás erői (amin mostanság a multinacionális tőke érdekeinek behódoló és azokkal összefonódó balliberális főáram értendő) összekapják majd magukat, s útját állják a „fasizálódás” tendenciájának. ! No pasarán! – imígyen cseng ma a Wall Street-től Brüsszelen keresztül a londoni Labour Party irodákig hatoló jelszó. Fura egy „népfront” ez. Szegény Dolores Ibbáruri, a legendás antikapitalista, fészkelődhet is a sírjában. (Kínjában.)

Nem tudni, ki és miként tör, avagy nem tör át, de hogy Délnyugat-Franciaországban nyomát se látni az „újfasizmusnak”, az biztos. Pedig e Provance-tól és a Cote d’ Azúrtól balra eső, nagyjából Bordeauxtól a Pireneusokig húzódó, mellbevágóan rusztikusnak megmaradt vidék mindig másként gondolkodott. Mindig szembeszegült az éppen aktuális főárammal, kezdve az albigensektől (katharoktól) a Nagy Francia Forradalmat opponáló Vendée-n át egészen a mai napig.