Heli Tiirmaa-Klaar észt miniszterasszony fő törekvése, hogy „megakadályozza az elnyomó kormányzatokat az agresszió és háborús aktusok online elkövetésében”. A miniszterasszony a valaha volt legkeményebb kiber-védelmet építi, hogy hazáját ne lehessen meghekkelni. Ha valamitől, akkor ettől, és még két feltelepített vírusírtótól tutira megrokkan Putyin.  

Szerepel a listán Martin Selmayr, Merkel strómanja is, akit idén márciusban egy egyszerű puccsal betonoztak be az Európai Bizottság főtitkári pozíciójába, miután a demens Juncker valószínűleg már a nevét se tudja aláírni.

Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, és a 2010-es csúfos bukás után az MSZP meghirdette a „hiteles baloldali nemzetpolitikai fordulatot”.  A 168 óra minapi írásából azonban úgy tűnik, hogy a határon túli magyarok diszkriminálása kitörölhetetlen része a baloldali hagyománynak.

Az eset kapcsán aztán Sebestyén az általa vezetett rádióműsorban dühös véleményt fogalmazott meg a vadászokról, úgy általában. (Az efféle általánosítástól szoktak visítógörcsöt kapni a haladás hívei, ha az cigányokra, migránsokra, vagy szexuális aberráltakra vonatkozik.) Itt és most ez nem történt meg, sőt. A hírt felkapta Budapest minden bizonnyal valaha volt leghangosabb önjelölt főpolgármester-jelöltje, Puzsér Róbert is. Ő egy felháborodottnak tűnő írást közölt, úgyszintén, látszólag a vadászatról és a vadászokról en masse.

Az, hogy Sebestyénnek, Puzsérnak, vagy bármely másik média-hulladéknak miről mi a véleménye, az semmilyen érdeklődésre nem tartana igényt, ám az egész ügy hordoz némi általánosabb tanulságot. Kétféle tekintetben is.

„Leütöttem egy nőt. […] Beszólt, hogy náci bűz van. Én meg leütöttem, hogy büdös zsidó! Pakk! Egy igazi ilyen kampós orrú rohadék volt.”

Ezt idén májusban mondta Szávay István, a Jobbik frakcióvezető-helyettese és az országgyűlés jobbikos jegyzője a párt tisztújító kongresszusán. A nyilvánosságra került hangfelvételen elhangzó mondatokat Szávay elismerte, és lemondott országgyűlési tisztségéről. Bár Szávay valószínűleg hazudott a nő megütéséről, és csak hencegni akart vele, a verbális durvaság és a nyilas keretlegényekre jellemző szóhasználat több, mint megdöbbentő. Az is elgondolkodtató, hogy vajon Szávaynak hány ilyen „elszólása” lehetett még, amiben a Jobbik vezetése úgy tűnik, nem látott semmi kockázatot, máskülönben nem tették volna befutó helyre az országos listájukon, és nem jelölték volna az országgyűlés jegyzőjének.

A Jobbik rögös útja a szalonképességig, majd vissza.

Kontinensünk úgynevezett nyugati felén (ideértve az északi és a mediterrán térség országait is) a múlt század hatvanas-hetvenes éveitől megszilárduló pártrendszerek szinte mindenhol recsegnek-ropognak, megszűnőben van a döntően a középpártok váltógazdaságán alapuló szisztéma. Új, jobbára elitkritikus és elitellenes erők törnek előre, kiváltképp a radikális pártok megjelenése látványos. A dilemma mindenütt adott: a gyengülő bal- és jobbközép pártok vagy egymással fognak össze (a nagykoalíció persze semmire sem garancia), vagy paktumot kötnek egy, netán több radikális szereplővel (ami ugyancsak nem jelent politikai életbiztosítást). „Alternatíva” még a kisebbségi kormányzás, illetve a folytonos kormányválság, miként azt a közelmúlt és a jelen nem egy nyugati példája mutatja.

Mint a fenti idézet is bizonyítja, van összefüggés az életkor és a marxista nézetek között. Ez a kapcsolat onnan jutott eszembe, hogy olvastam az Index nevezetű kiadványban egy TGM-el készített interjút. Az interjú kapcsán elsőként arra a sajnálatos tényre kell gondolnunk, hogy az emberek esze – tisztelet a kivételnek – idős korukra nem megjönni, hanem elmenni szokott, és az idős mesternél eme sajnálatos élettani folyamatnak vagyunk tanúi.

Kezdődött azzal, hogy a Figyelő című hetilap október végén beszámolt arról, hogy a rendőrséget nem érdekli, hogy vörös csillaggal és egyéb kommunista jelképekkel tüntetnek Budapesten. Nem, itt nem egy Heineken-ügyről volt szó, hanem a választások utáni nagy tiltakozó felvonulásokról, ahol az ellenzéki szivárvány-koalíció részeként immár menetrendszerűen tűnnek fel kommunista jelvényekkel menetelő csoportocskák. Talán még szomorúbb, hogy a nagy garral „Kádár-rendszerező” meg „pártállamozó”, illetve „ügynököző” ellenzéket sem zavarja a nettó komcsik részvétele a rendezvényeiken.

Annak az esélye, hogy ebből a sok elhasznált politikusból egy sikeres politikai mozgalom lesz, körülbelül annyi, mint hogy az iskolai menzán összeöntött maradékokból Michelin-csillagos vacsora jön ki.

De lássuk a teljes névsort!

Ábrahám Júlia, akinek az eddigi politikai teljesítménye kimerül abban, hogy a tavaszi országgyűlési választáson visszalépett a szocialista képviselőjelölt javára Óbudán.

Bod Péter Ákos, volt MDF-es politikus, egykori fideszes miniszterelnök-jelölt, volt MNB-elnök. Fontos róla tudni, hogy amikor MNB elnök volt, akkor a forint dőlt be, amikor ipari miniszter, akkor pedig a magyar ipar omlott össze. Jelenleg a Soros-által finanszírozott Transparency International Magyarország felügyelőbizottsági elnöke.

Elek István, ex-MDF-s, ex-fideszes, ex-LMP-s kecsketenyésztő.

Felsőrendűségi komplexusuk már önmagában is megmosolygtató, hiszen hosszú ideje nincsenek abban a helyzetben, hogy ők mondják meg, mi a kultúra része, és mi nem. Különösen komikus, amikor másokon gúnyolódva éppen róluk derül ki, hogy még annak a minimális tudásnak sincsenek a birtokában, amit egy magát a kultúrában jártas értelmiséginek valló, a tv-ben nyilatkozó embertől elvárhatnánk.

Éppen ez történt az ATV Civil a pályán című műsorának november 10-i adásában. A műsorvezető Fiala János vendége Rangos Katalin újságíró, egyetemi tanár, Lampé Ágnes újságíró, Borgula András rendező, a Gólem Színház alapítója, valamint Magyar György ügyvéd voltak. Ahogy az a baloldali értelmiségi-beszélgetős műsorokban lenni szokott, a téma hamar Orbán Viktorra terelődött. A műsorvezető a miniszterelnök sanghaji beszédéből idéz egy számára mulatságos részletet (Civil a pályán, 1. rész, 15:43-tól): Orbán Viktor beszédében a besztercebányai születésű Hudec László építészről tett említést. Ez pedig nem csak a műsorvezető, hanem a vendégei számára is rendkívül tréfás. Mint kiderül, egyikőjük sem tudja, kicsoda Hudec László, sőt, meg vannak róla győződve, hogy egy „senki”. A nevét viszont vicces hangzásúnak találják, és vagy két percig röhögcsélnek a magyar kormányfő menthetetlen provincializmusán.

Meg se fordul a fejében, hogy a dolgok másképp is lehetnek, mint ahogyan ő a világot sajátosan elképzeli. Épp ezért főleg afféle személyeket tűr csak meg maga körül, akik úgymond „szerelmesek” a Főnök zsenialitásába. Akik készpénznek veszik egyedülálló képzeteit.

Macron először arról álmodott, hogy ő vezeti majd az egész világot. (Szép szándékát Trump persze igen korán és igen keményen keresztbe verte, s magától értetődően „überolta”. Nehogy már a francia kakas kukorékoljon az amerikai elefántnak…) Macron később beérte azzal, hogy legalább a tévelygő Európát irányíthatja. Kisvártatva azonban kénytelen-kelletlen bele kellett ütköznie, hogy a franciák döntő többsége is határozottan elutasítja.

A Párbeszéd tudvalévően az MSZP legfőbb szövetségese és támogatottja: a szocialisták szíves segedelme nélkül frakciónyi bársonyszékük se volna a parlamentben. A politika formális szabályai szerint a Párbeszédnek, ha nem is haptákban, de semmiképpen sem fölényes alkupozícióban illenék megállnia az MSZP előtt.

Csak hát a szocialistákra, már ami a szövetségesi viszonyt illeti, sose vonatkoztak a politika formális szabályai. Az MSZP mindig jól tűrte, mi több, netán szerette is, ha lovagolnak rajta. Mégpedig lehetőleg egy nála kisebb lovagoljon, hiszen egy zsoké akkor igazi zsoké, ha minél súlytalanabb. (Erre Horn Gyula kezdte még szocializálni a pártot, amikor 1994-ben – úgymond pragmatikus megfontolásokból – kormányába invitálta az SZDSZ-t.)

Immáron harmadszorra lehetük szemtanúi a már jól begyakorlott pávatáncnak, most épp a főpolgármester-választás kapcsán. A koreográfia változatlan: mindenki úgy tesz, mintha ő lenne az előválasztás legelkötelezettebb híve, csak hát azok a fránya részletkérdések. Karácsony Gergely és Horváth Csaba még október elején leszögezték, hogy ha lenne előválasztás, akkor azon bizony szívesen indulna a Párbeszéd és az MSZP is. Néhány héttel később, november elején Puzsér Róbert egy Facebook-posztban jelentette be, hogy ő is készséggel részt vesz az előválasztáson – ha lesz. Gyurcsány Ferenc először azt mondta, szívesen megmérettetik magukat egy valódi versenyen, néhány nappal ezelőtt azonban már „agyrémként” jellemezte az ötletet.

Ora et labora! – Szent Benedek regulája ma is arra tanít minket, hogy bízzunk Istenben és tehetségünk szerint dolgozzunk a közösségért. Ez nem egyirányú utca, egy erős és összetartó közösség saját tagjait is jobban tudja támogatni.

Az emberek életében a családalapítás és gyermekvállalás olyan döntés, amihez tervezhetőségre van szükség. A balliberális kormányok idején a gyermekvállalás az átlagfizetéstől felfele belépőjegy volt a szegénységbe, a rossz kádári hagyományt folytatva ugyanis akkor lefelé nivellálták a társadalmat. Úgy “segítettek” a szegényeken, hogy közben tönkretették a középosztályt. Nem véletlen, hogy a Bokros-csomag után már sokkal kevesebb gyermek született.

Három gyerek lenne az optimális.

2010 után végre adott annak lehetősége, hogy a családtámogatás új rendszere több cikluson át fejtse ki jótékony hatását. Most értünk el ennek finomhangolásához és Alaptörvényben való rögzítéséhez. Számomra két kérdés különösen fontos:

Bizonyos értelemben mentik ami menthető. A tanácsköztársaság népszerűsítéséről már le kellett tenniük – nehezükre is esett – hát most Károlyit dicsőítik. Kérdés persze, hogy kik és mire emlékeznek ezen eseménnyel kapcsolatban, magyarán: mit tudunk Károlyi és eszmetársai tevékenységéről. Az egyszerű válasz persze az, hogy azt amit tanítottak nekünk róla. Ám a dolog – természetesen – korántsem ennyire egyszerű.

Trump persze triumfál, mert hivatali ciklusa közepén az éppen regnáló elnök száz éve nem tudta növelni saját pártjának súlyát a szenátusban, Pelosiék pedig azért verik a mellüket, mert a demokraták végre visszaszerezték a képviselői helyek (csekély) többségét.

Senki sem lehet maradéktalanul elégedett, s ilyenkor a politikai kommunikáció szabályai szerint mindkét félnek úgy kell tennie, mintha ő győzött volna. Pedig a Trump-járgány küllői közé a demokraták ezután már bármikor benyomhatják a botot, arról viszont nemigen álmodhatnak, hogy –   így vagy úgy – idő előtti távozásra kényszeríthetik Trumpot. Az elnök marad, Amerika nagy hányada vevő rá és a stílusára, csakhogy az ellenzék ezután még keményebben fogja a… kezét.

Semmi sem dőlt el, aminek előbb-utóbb, jelesül 2020-ban el kell dőlnie.  

De addig: patt.

Az ENSZ Globális Migrációs Paktumát december 10-én írják alá, ami egy új időszámítást hozna az emberiség történetében. Hivatalossá tenné az újkori népvándorlást.

Az ENSZ a migrációt pozitív folyamatnak tartja és ezért világméretben megkönnyítené szabályozná a vándorlást. Ha egy migráns, akár embercsempészek segítségével, eljut Európába és felmondja a Soros-hálózat szervezetei által kis füzetekbe foglalt mesét, jó eséllyel kap menedékjogot.

Zuckerbergék első, nagy nyilvánosságot kapott „lebukása” 2014-ben következett be. Ekkor szivárogtak ki dokumentumok a vállalatóriás titkos pszichológiai kísérletéről, amely során közel 700 000 felhasználó hírfolyamát manipulálták. A felhasználók tudta és beleegyezése nélkül zajló kísérlettel Zuckerbergék azt akarták kideríteni, hogy a közösségi oldalon megjelent bejegyzésekkel, hírekkel tudják-e befolyásolni a felhasználók érzelmeit. Habár a kísérlet hivatalos eredménye nem ismert, de a későbbi fejlemények alapján biztosra vehetjük, hogy Zuckerbergék feltételezése megerősítést nyert. 2016-tól egyre több olyan ügy került nyilvánosságra, amelyekből világossá vált, hogy a Facebook aktívan manipulálja a közösségi oldalon megjelenő tartalmakat. A jobboldali hírek szisztematikus háttérbe szorítása, a migránsokkal kapcsolatos negatív hozzászólások törlése, profilok felfüggesztése, az „álhírek” elleni szent háború egytől egyig a hírek intézményesített manipulálásának, és így a felhasználók befolyásolásának az eszközei.

Sokan minderre csak legyintenek, mondván: akárhogy is manipulál a Facebook, engem nem tud befolyásolni, hiszen tudom, hogy miben mesterkedik. Igen ám, de a közösségi média befolyásolási technikája nem a tudatos énünkre, a racionalitásunkra hat, hanem egy sokkal nehezebben kontrollálható részünkre: az érzelmeinkre.

Egy évszázaddal ezelőtt a lezserül öltözött, a népek forradalomi egységesüléséről ábrándozó és a régi Magyarország bűneiről egymás között fecsegő Károlyi Mihály és Jászi Oszkár vezette budapesti küldöttség megérkezett Belgrádba az antant balkáni főparancsnokához. Szinte rögtön kiderült, hogy fordítva akarnak beülni a moziba. A hamis bűnvallomásra, Jászi akadémiai igényű nyilatkozatára a reálpolitika és a győztes gőgje felelt. A tehetetlenkedő Károlyi és Jászi fémjelezte új kurzus a határok védelméért semmit nem tett, sőt, azt többnyire egyenesen akadályozta. Másokkal szemben viszont, akik ellen akartak állni a beözönlő cseh és román csapatokkal szemben, hatékonyan lépett fel. Így történt, hogy 1918 október utolsó napjaiban és november elején eldőlt Magyarország sorsa. Sokféle elbeszélését ismerjük az eseményeknek. Az utolsó elhibázott, elárult júniusi Piave menti támadás történetét, amely megrendítette a császári és királyi hadsereget. Az olasz fronton megkötött november 3-i fegyverszüneti egyezményhez fűzött 24 órás csúszásról készült pótjegyzőkönyvet, amelyet az olasz fél cinikusan kihasznált és százezerszámra ejtette a foglyokat. A hátországban uralkodó állapotokat, a blokád és a tehetetlen adminisztráció okozta éhínséget. A magyar elit képtelenségét a politikai mozgósításra, és a baloldali ellenzék destrukcióját. De vajon hogyan látta mindezt egy szemtanú? Somogyváry Gyula, akit két és fél évtizeddel később először a Gestapo, majd utána az ÁVH hurcolt el, ekkoriban már bő három éve a fronton harcolt, főhadnagyként. Vajon hogyan írta meg ő a hazájukért aggódó frontharcosok élményeit? Gyula deák „És Mihály harcolt” című regényéből idézzük fel azokat a vészterhes napokat.

Merkel a mai napon bejelentette, hogy decemberben lemond a pártelnöki tisztségéről, 2021-ben pedig nem indul a kancellári székért. Ezzel egyértelműen bukott politikussá vált, amolyan béna kacsa lett, aki már nem indulhat jövőre az Európai Bizottság elnöki posztjáért.

Merkel távozásáig azonban még hosszú, és rögös út vezet. Legkésőbb jövő szeptemberben vonják meg a berlini nagykoalíció félidős mérlegét, amit a szocialisták szakítópontnak is használhatnak. 2017 előtt ugyanis nem léptek ki a nagykoalícióból, azóta is csökken a támogatottságuk és nem akarnak az FDP sorsára jutni, akik szintén nem ugrottak ki Merkel mellől, és 2013-ban kiestek a Bundestagból. Merkel most időt nyert, az utódlási harc leköti párton belüli riválisait. A szakpolitikai vita pedig eltereli a figyelmet a migrációról, ami bűncselekmények és terrortámadások képeivel tér vissza a hírekbe.

Jövő tavasszal az uralkodó neoliberális ideológia sugallatai szerint magas részvétel várható az európai parlamenti voksoláson. Hála az úgymond „újfasiszta” fenyegetésnek, a haladás erői (amin mostanság a multinacionális tőke érdekeinek behódoló és azokkal összefonódó balliberális főáram értendő) összekapják majd magukat, s útját állják a „fasizálódás” tendenciájának. ! No pasarán! – imígyen cseng ma a Wall Street-től Brüsszelen keresztül a londoni Labour Party irodákig hatoló jelszó. Fura egy „népfront” ez. Szegény Dolores Ibbáruri, a legendás antikapitalista, fészkelődhet is a sírjában. (Kínjában.)

Nem tudni, ki és miként tör, avagy nem tör át, de hogy Délnyugat-Franciaországban nyomát se látni az „újfasizmusnak”, az biztos. Pedig e Provance-tól és a Cote d’ Azúrtól balra eső, nagyjából Bordeauxtól a Pireneusokig húzódó, mellbevágóan rusztikusnak megmaradt vidék mindig másként gondolkodott. Mindig szembeszegült az éppen aktuális főárammal, kezdve az albigensektől (katharoktól) a Nagy Francia Forradalmat opponáló Vendée-n át egészen a mai napig.

1989. október 7-én, az MSZMP híres átalakuló kongresszusán Horn Gyula akkori külügyminiszter mond beszédet.

Természetesen nem tartom Hornt és kortárs elvtársait „jó” politikusnak, mert a jó az morális kategória és valami többet jelent számomra, mint érvényesülési képességet, vagy politikai szimatot, melyek szükségesek a politikai pályához. A régi szoci politikusok semmiképpen sem voltak morális értelemben jók, éppen ellenkezőleg. Nevezzük őket talán ügyesnek, mert ez jobban kifejezi a pusztán machiavellista értelemben vett politikai teljesítményüket. És ez az ügyesség sem a közjót szolgálta, hanem pusztán a választókkal folytatott kommunikációban, a párt irányításában és a személyzeti politikában – összefoglalva a választási sikerességben – nyilvánult meg.

Tito marsall, Jugoszlávia teljhatalmú kommunista diktátora 1956. november 11-én egy pártgyűlésen krokodilkönnyeket hullajtott a magyar szabadságharc eltiprása felett. Ügyes húzás volt, hiszen tíz nappal előbb a Hruscsov vezette szovjet küldöttséggel személyesen fogadta Brioni szigetén, és megállapodott velük a megtorlás forgatókönyvében. Tulajdonképpen Kádárt is neki köszönhetjük: a viharos repülő- és hajóúttól összetört szovjet pártvezetőket már ülni is alig bírtak, miközben a jugoszláv kommunisták a megtorlás forgatókönyvéhez módosításokat fűztek. Még a jugoszláv követségre menekülni kívánó (3 nappal vagyunk a november 4-i invázió előtt!) Nagy Imre-csoport sorsáról is megegyezés született. Ehhez képest nem sokkal később Pulában elvtársai előtt Tito marsall így beszélt: „Ha ez megmenti a szocializmust Magyarországon, akármennyire is a beavatkozás ellen vagyunk, elmondhatjuk, hogy a szovjet intervenció szükséges volt. (…) Látható, hogy milyen szörnyű ellenállásra képes egy nép, még ha kell, puszta kézzel is, ha a szabadság és a függetlenség kivívása a célja.”.

De végül is mi történt 1956-ban?

Az Országgyűlés szerintem ismét nagyon jól döntött: ezentúl nem lehet életvitelszerűen az utcán élni. A döntés azt üzeni a hajléktalanoknak, hogy a társadalom nem mond le róluk, és aki önhibájából, vagy önhibáján kívül elveszíti feje fölül a tetőt, az ne egy párhuzamos társadalom felé sodródjon, hanem maradjon a társadalmon belül.

Ez az üzenet, vagy más szóval társadalomirányítási cél nem csak a hajléktalanokra ró feladatot. Amikor a törvény tiltja az életvitelszerű közterületen élést, akkor az ellátórendszerre is feladatot ró, hiszen az utcáról a szállókra terelt embereknek olyan ellátást kell(ene) biztosítani, ami elég vonzó ahhoz, hogy igénybe vegyék; megfeleljen a rászorulók igényeinek, például férfiből és nőből álló pároknak is biztosítson közös szobát; és ami a legfontosabb, biztosítsa a hajléktalanságból való kilépés lehetőségét.

Egerben modern szálló várja a hajléktalanokat.

A szerzőnő nem akárki, mert mint a bemutatásból megtudjuk: „a CEU Gender Studies tanszékének végzett hallgatója, jelenleg a New York-i The New School for Social Research politikatudomány szakos doktori hallgatója”. A kérdés kiképzett szakértőjével állunk tehát szembe, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy mindazon fogalmi zűrzavar, logikai következetlenség amely az egész balliberális feminista mozgalmat és a mostanra attól teljesen megkülönböztethetetlen „kisebbségvédelmi” kezdeményezéseket jellemzi, megtalálhatóak benne.

Az első és tán legfontosabb kérdés arra vonatkozik, hogy vajon mit gondolunk a „bűn” fogalmáról. Erre ugyebár kétféleképpen tekinthetünk. Egyfelől mint jogi problémára, másfelől mint erkölcsi, morális kérdésre. Lehotai szerint a #Metoo ellenségeinek taktikája az, hogy azt állítják a felmerült esetek: „...kizárólag az igazságszolgáltatás platformjaira valók, ezzel azt is mondják, hogy nincs tér a maszkulin viszonyokkal leírható politikai terekben a visszaélések megvitatására...”  Tehát nem hagy kétséget afelől, hogy számára itt nem jogi, hanem társadalmi-politikai ügyről van szó, egy, általa elnyomottnak vélt társadalmi csoport – esetünkben a nők – helyzetének megváltoztatásáról. A jeles szerző szerint a gaz elnyomók szeretnének „...egyedi eljárásokat erőltetni a kollektív cselekvés és felelősség hangsúlyozása helyett...”.  Itt mondjuk azért kicsap a kommunista gőz a konty alól. A kollektív felelősségről utoljára osztályharcos kontextusban hallottunk, annak indoklására, hogy egész bűnösnek tartott társadalmi csoportokat ítélhessenek jogfosztásra. Lehotai és eszmetársai e régi szép fogalom felélesztését szeretnék, mert ez szabad kezet biztosít számukra az önkényes nehezteléseik érvényesítésére.

Esti hiradó a Fox csatornán: a New York-i boszorkányok a jövő héten közösen küldenek rontást Kavanaugh főbíróra.

Már az euró 1999-es bevezetésétől kezdve felmerült: a közös pénz közös költségvetési politika nélkül nemhogy stabilizálná, de sok ország esetében inkább ingataggá teszi a gazdasági helyzetet. A 2008-tól kezdődő pénzügyi válság erre rá is mutatott. Magyarország számára például könnyebb volt forinttal kezelni a helyzetet.

A következő lépés tehát a még szorosabb unió lenne. Németország szép csendben saját (megmaradt) haderejébe építette be néhány másik ország maradék ütőképes(nek tűnő) egységeit. Ez persze nem gazdasági lépés, de „az egyre szorosabb unió” kritériumának fű alatt megfelel.

Utoljára az ütötte meg a fülemet, hogy egyesek, a sajtószabadság lelkes hívei, azt állítják, hogy hazánkban most aztán végképp vége a sajtószabadságnak. Ennek bizonyítékaként különböző orgánumok megszűnését, illetve anyagi nehézségeit szokták felemlegetni. Az nem zavarja őket, hogy ezen véleményüket a legkülönbözőbb sajtótermékekben és televíziókban teszik közkinccsé, szabadon. Szerintük ugyanis meg kell különböztetni a véleményszabadságot a sajtószabadságtól. Ez roppant furcsa elgondolás, és ahhoz, hogy jól lássunk ebben a kérdésben (is) bizonyos fogalmi tisztázásokra lenne szükség. Erre teszünk kísérletet alább.

A Jobbik baloldallal való szövetkezése korántsem a 2018-as országgyűlési választásokkal kezdődött, ezt azonban képviselői egészen április 8-ig tagadták. A vizsgált időszakban – 2016-2018 - megrendezett időközi önkormányzati választások rávilágítanak az egykori szélsőjobboldali párt baloldali fordulatára.

A pártelit által végrehajtott gyors ideológiai fordulatot sokan nem tudták, vagy nem akarták lekövetni a párt támogatói közül. Mások pedig nem akartak hinni a szemüknek, hogy a Jobbik valóban összeborul a baloldallal.

Magyarország a válságkezelés és a migráció terén is bebizonyította, hogy az Európai Egyesült Államok nagy tervéhez képest van működőképes és vonzó alternatíva. A 2010 utáni időszakhoz hasonlóan most is rajtunk akarnak példát statuálni, mielőtt a visegrádiak, osztrákok és olaszok után még többen csatlakoznak a brüsszeli bürokraták elleni lázadáshoz. Brüsszel most a Sargentini-jelentés alapján vonná el Magyarország szavazati jogát.

Rudi bácsi saját bevallása szerint 2015-ben sértődött meg a Fideszre. Hogy pontosan miért, azt nem tudjuk, ugyanis nem látunk lényegi különbséget a Fidesz 2015 előtti és azt követő működésében, politikájában. Tőkés Rudolf mindenesetre behisztizett, és ennek apropóján rendkívül tanulságos interjút adott az Indexnek. A szöveget olvasva az volt az érzésünk, hogy egy mellőzött ember lázasan igyekszik megmagyarázni magának, miért is haragszik Orbán Viktorra. Az egész csak azért érdekes, mert vegytisztán mutatja, milyen tévutakra vezet, ha valakit a józan esze helyett a hiúsága irányít.

A hosszú, bonyolult fejtegetések, olyan témákban, melyek nem nagyon érdeklik őket, unalmasak, vagy el sem olvassák őket, ha mégis, akkor egészséges módon gyorsan elfelejtik. Az egyszerűség természetesen egyszerűsítéseket igényel, így nyilván alkalmatlan bonyolultabb összefüggések megértetésére.

Ennek jegyében olvashatjuk százszámra az elítélő cikkeket a Fidesz választási kampányának „egysíkúságáról”, melyet azután – konszenzusos alapon – primitívnek és gyűlölködőnek ítélnek. Ez jutott eszembe, mikor egy bizonyos Ésik Sándor nevezetű ember írását olvastam, ami a „Hosszú cikk Orbán Viktorról” címmel jelent meg. No meg a közmondás is eszembe jutott, mi szerint: „Más szemében a szálkát is meglátja, a sajátjában a gerendát sem.”

A cikk elején a szerző előre bocsájtja, hogy nem szeret Orbánról írni, de hát muszáj. Ebben megértő vagyok, lévén én sem szeretek Ésikről írni, mi több, olvasni sem szeretek tőle – de hát, ha már a szemem elé került, muszáj.

A felszólaló nyugat-európai balliberális európai parlamenti képviselők az átláthatóság prófétáiként többek között olyan kijelentésekre ragadtatták magukat, hogy Magyarország az „Európai Unió legkorruptabb rendszere” (Udo Bullmann, német szociáldemokrata képviselő). A Sargentini-jelentés például felemlegeti a 4-es metróval kapcsolatos visszaéléseket, egy elegáns mozdulattal az Orbán-kormány nyakába varrva a Gyurcsány-Demszky-korszak kolosszális lenyúlását. Persze ez is csak egy volt a többi hazug vád között, de a korrupció egy olyan vissza-visszatérő téma, amivel a nyugat-európai politikai elit évtizedek óta igyekszik sakkban tartani az Unióhoz később csatlakozó közép-kelet-európai országok kormányait. Mert hát korrupció, az csak a Lajtától keletre létezhet. Az Európai Unió intézményeiben fogalmilag is kizárt, ott ugyanis „etikai panaszt” lehet megfogalmazni korrupciós vád helyett. Ugye érezzük, mennyivel jobb hely Brüsszel? Az elmúlt öt évben 24 „etikai panasz” érkezett európai uniós képviselők ellen, de a szankciók természetesen minden esetben elmaradtak.

Csak a Demokratikus Koalíció sorai rendezettek. Persze nekik könnyű, lévén e párt Gyurcsány Ferenc egyéni passziója, ő pedig kétségtelenül roppant fontos funkcióval büszkélkedhet: övé Orbán Viktor leghasznosabb idiótájának megtisztelő szerepe.  Mostanság két-háromszáz fős tömegekkel az utcáról akarja megdönteni a kormányt – mi ez, ha nem a krónikus ellenzéki kókadtság előzékeny rózsadombi bizonyítéka?

Az ellenzék impotenciája nemigen türemkedik ki az aktuális európai mintázatból. Leszámítva egy-két kivételt, a balközép és a zöld pártok szerte Európában lejtőre kerültek, ám az okoknak akárcsak a felsorolása is meghaladná e blog kereteit.      

A Jobbik másik eset.

Az őszi politikai szezon fő kérdése az lett volna, hogy az ellenzék az utcán, vagy a parlamentben politizáljon-e a kormánypártok ellen. A kérdésre adott válasz az utcai tüntetések esetében az új mozgalmakat és az új fekete ruhás nővéreket reménységeket emelné ki a mezőnyből, míg a parlamenti politizálás az áprilisban harmadszor leszerepelt ellenzéki pártoknak adott volna egy utolsó utáni esélyt.

Európai demokraták.

Visszatekintve, nagyjából arról szólt a vita, hogy mennyiben megengedett a tudomány ügyeibe „kívülről” beleszólni. A kritikusok szerint semennyire, a tudománynak önigazgatónak kell lennie, mert akik kívülről kívánnak beleszólni azok „nem értenek hozzá” és mindenféle oda nem tartozó dolgokat visznek bele, mint a politikai meggyőződés, vagy a vallás. Ez – tapasztalatom szerint – roppant elterjedt vélekedés, még olyanok részéről is, akik többé-kevésbé egyetértenek a kormány politikájával.

Ha az okokat keressük, azt találjuk, hogy manapság valamiféle vallás-pótlékká vált a tudomány. Sokakra jellemző egyfajta tudomány-messianizmus, az a gondolat, hogy a tudomány fogja megoldani a problémákat, válaszolni fog az égető kérdésekre – csak ki kell várni e válaszokat. Hogy mindez miképpen fejlődött ki, vált elterjedté, az hosszú-hosszú és unalmas fejtegetéseket igényelne, melyektől itt és most eltekintenék. Akit mégis érdekel, annak javaslom Khun, Lakatos és Feyerabend urak munkásságának tanulmányozását. Helyette az önigazgató tudomány hívei számára álljon itt egy történet arról, miképpen is működnek a dolgok valójában ott, ahol tudomány éppen igazgatja önmagát.

Ebben a tekintetben hangzik el legtöbbször az a vád, hogy Magyarország nem-európai viselkedést mutat. Vagyis, lefordítva a valóság nyelvére: Magyarország nem volt hajlandó a német kancellárasszony elsőre rövidlátó (vagy inkább öngyilkos) és bugyután hurráoptimista „Wir schaffen das”-ja mögé beállni. A magyar kormány nem akarta azt a gyermeteg hülyeséget elhinni, miszerint a szír agysebészek és fizikusok gyalog menekültek át az egész Közel-Keleten, hogy Németországba jussanak. Sem azt a hülyeséget, hogy „menekülnek”, sem pedig azt, hogy Németországot a biztonság miatt célozták meg, és nem az életszínvonal miatt. Mint ahogyan azt is nehéz megenni, hogy valaki egy háborús övezetből, szétlőtt városok közül érkezve a lakásának az eladásából finanszírozta az utazását. Vagyis, a végtelenül ostobácska mese visszautasítása önmagában is a „szolidaritás” felmondása volt. És hogy kivel? Hát a német és az európai haladókkal, a liberális megmondó elittel és annak vezetőjével, a kancellárasszonnyal. Azután az is a „szolidaritás” felmondásának számított, hogy Magyarország nem hajlandó a migránsokat átvenni a migráció ellen semmit nem tevő Olaszországtól és Görögországtól. Sőt, nem csak, hogy semmit nem tettek, hanem az embercsempészek által 20 kilométernyire elszállított migránsokat (akik már ránézésre sem Szíriából, hanem Fekete-Afrikából jöttek) a hatóságok átvették és továbbtaxizták az 500 kilométernyire fekvő európai kikötőkbe. Az eredmény közismert: az európai embereket kiszorító no-go zónák felbukkanása, az európai emberek életét kioltó terroristák ámokfutása, az európai nőket erőszakoló migránsok szinte napi szintű felbukkanása, a szervezett bűnözés megerősödése.

Az egyik a teljesen megszokott, országok közötti konfliktus. A német egyesülés azt eredményezte, amit a korabeli aggodalmaskodók megjósoltak: Németország túl erős, és a XX. században már kétszer bemutatott hagyományosan pocsék politikai érzékkel meg is próbálja erejét érvényesíteni. Annyit azért tanult a történelemből, hogy a beteg Franciaországot a hóna alá kapja, és így csak az angolszászokkal kerül szembe. A német-francia tandem közös politikájának az elnevezése az „egységes Európa” vagy az Európai Egyesült Államok. A mediterrán országok – akiket igen barátságosan elneveztek PIGS államoknak – a 2008-as pénzügyi válság után úgy legyengültek, a pénzügyi és demográfiai válságok olyan folyamatos politikai gyengeséget eredményezetek, hogy nem jelentenek komoly akadályt a német-francia politikai akarat számára. Más a helyzet a vilmosi Mitteleuropa vagy a Harmadik Birodalom Lebensraum-országaival, amelyek egyrészt politikailag sokkal erősebbnek tűnnek, másrészt a német törekvésekkel szemben hagyományosan gyanakvóak. Természetesen Berlin és Párizs kölcsönösen megpróbálja a maga előnyére fordítani az együttműködést, de abban egyetértenek, hogy a rendet, stabilitást, az ehhez szükségesnek ítélt gazdasági növekedést fenn kell tartani a két magországban és a hozzájuk csatlakozókban. Mivel 1945 óta a nemzeti érdek kifejezést szégyenlősen ki nem ejtené senki Európában, e politikai törekvés fut az „egyesült Európa” néven, és senki sem hiszi komolyan, hogy Brüsszel lenne ennek a „központosító” törekvésnek a központja.  

Gyurcsány Ferenc az uniók nagy barátja. KISZ vezérként még a Szovjetunióért, miniszterelnökként a valutaunióért, ellenzéki politikusként az Európai Egyesült Államok uniójáért lelkesedett. Van azonban egy unió mind felett, egy uniók uniója, ami a szívéhez a legközelebb áll, ez a “demokratikus uniópárt”.

"Kell még valamit mondanom, Ildikó?"

Tegnap eldőlt, hogy a németek harmadszor is nekifutnak évszázados projektjüknek, és megpróbálják uralmuk alá hajtani Európát. Most azonban tankok helyett napközis tanítónéninek öltözött európai parlamenti képviselőket mozgatnak az európai hadszíntéren.

Csakhogy az iromány fenntartás nélküli elfogadásával az ellenzék ország-világ előtt a saját impotenciájáról állítja ki a bizonyítványt. „Elkövetni” mindazt, amit a jelentés tartalmaz, csak úgy lehetséges, ha a kormányerőkön kívül senki más nem focizik a pályán: ha nincs se politikai ellenerő, se szellemi alternatíva. Márpedig azt még a jelentés sem vonja kétségbe, hogy lehetne. Annak rendje-módja szerint Magyarországon időről-időre demokratikus parlamenti választások vannak: a kormány elvileg tehát leváltható, ha létezne, aki gyakorlatilag le tudná váltani.

Létezik?

És ha nem, vajon miért nem?

S ha nem, abban ki a hibás?

Judith Sargentini és Ujhelyi István szocialista EP-képviselő.

Amikor azt mondta: Wir schaffen das, és amikor egymaga döntött a schengeni határok megnyitásáról, a magyar miniszterelnökön kívül senki sem merte feltenni a kérdést: mégis ki hatalmazta fel erre? Hasonlóan, amikor Merkel Törökországban tárgyalt Erdogan elnökkel a migrációs paktumról, a mainstream médiában és politikai elitben nem merült fel a kérdés, hogy miért nem Juncker bizottsági elnök vagy az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője tárgyal az Unió nevében. Röviden tehát: Merkel határozta meg az európai politikát, ő diktálta a tempót.

Ahogy arról talán már többen értesültek, az ún. Sargentini-jelentés(tervezet) telis-tele van csúsztatásokkal: igazából – hogy mi se csúsztassunk – döbbenetes tudatlanságról árulkodó hazugságokkal, jobb esetben ferde politikai motivációk fűtötte félinformációkkal. Az egy dolog, hogy szöveg maga alig tartalmaz önálló, vitaképes gondolatot – a totálisan megtévedt „kritikák” majdnem teljes egésze korábbi véleményekre és országjelentésekre alapozódik. Az anyag ugyanis úgy néz ki, hogy az elején van egy rövid állásfoglalás (ez lenne magának az EP-nek az aktusa, ha szeptember 12-én elfogadják az indítványt), a végén Sargentini pár bekezdéses indokolása (erre még visszatérünk). E kettő között pedig a Tanácsi határozatra irányuló javaslat (az eljárást ugye az EP javaslatára a Tanács indíthatja meg), melyben az Európa Tanácsra, annak szakosított szerveire, az EBESZ-re, annak szakosított szerveire, valamint az ENSZ-re és annak szakosított szerveire (igen, itt mindenkinek van szakosított szerve) hivatkozva hord össze Sargentini, illetve a LIBE-többség hetet-havat.

A vasárnapi választásokat megelőző közvélemény-kutatások szerint jelenleg három párt rendelkezik 20 százalék körüli támogatottsággal: a jelenleg is kormányzó Svéd Szociáldemokrata Párt (24 százalék), az ellenzéki liberális-jobbközép Mérsékelt Párt (17 százalék) és a bevándorlásellenes Svéd Demokraták (20 százalék).

A választási kampányban a bevándorlók is aktívan részt vesznek.

A szovjet idők vicce írja le a legjobban a helyeztet: Nem osztogatják, hanem fosztogatják. Az újkori népvándorlás 2015-ös csúcspontja körül számtalan német polgár vállalt kezességet zömében szír migránsokért. Azt hitték, csak formális kötelezettségről van szó, és a cehet majd végül sokadjára az adófizetők fogják állni. Tévedtek.

Akkor vállalták, most fizethetnek.

Aztán elemezzük.

„…megvédjük”.

Ki lehet itt a többes szám első személy? Judith Sargentini szájából jöttek e szavak, márpedig bármilyen hangos hölgy is ő, csupán egyetlen személy, ámbár kétségtelenül egy pártcsalád, az Európai Zöld Párt képviselője. De ha politikai családja történetesen osztja is a véleményét, szólhat-e egyetlen pártcsalád az egész unió nevében? Sőt az egyetemes európai értékek nevében - hadd legyen még magalapozottabb az a többes szám első személy. Sargentini skrupulusok nélkül, büszkén sajátítja ki az európai értékeket, amelyeknek pedig éppen az a közös lényegük, hogy nem illik őket kisajátítani. Vagy az unióban - mondjuk a tolerancia nevében – nincs helye a másként gondolkodóknak?

Ezzel én is tisztába vagyok, tudom, hogy az olvasott történetek az írói képzelet termékei, a valósággal való egyezőségük többnyire a véletlennek köszönhető. Nincs ezzel semmi baj. Ettől még tanulságosak, elgondolkodtatók, vagy csak szórakoztatók: egyre megy. Mindaddig, amíg az olvasó is tisztában van ezzel. Teljesen más a helyzet mikor egy – akár mégoly jól megírt – történet a valóság álarcát ölti magára, mert ekkor az irodalomból, mesemondásból hirtelen ordas hazugság lesz.

Mint mondta, nem erről, hanem sokkal égetőbb kérdésekről kéne beszélni, mint például arról, hogy a budapesti elővárosi közlekedés „összeomlott”. Elgondolkodtatott a dolog, úgy tűnt lemaradtam valamiről. Mivel nem vagyok budapesti, gyorsan megnéztem és azt találtam, hogy az agglomerációban élő, mintegy 4 millió ember összesen 58 millió utazást hajtott végre az elmúlt évben és az utazók száma töretlenül nő. Ha ez az „összeomlás”, akkor vajon mi lehet a siker?

Miért mond valaki ekkora marhaságot? Félreértés ne essék, ahogyan én ismerem a dolgot, bizonyára lehetnének tisztábbak a kocsik, működhetne a légkondi, lehetnének pontosabbak a vonatok és így tovább. Olyan dolgok ezek, melyek érdeklődésre tarthatnak számot az érintettek között és ezért népszerűséget szerezhet az, aki beszél róluk és kijavításuk lehetőségeiről. De nem. Összeomlott. Azok akik részt vesznek ezekben az utazásokban bizonyára érzékcsalódás áldozatai és tulajdonképpen gyalog mennek, csak nem veszik észre?

Ez pedig az elhíresült mondat, miszerint „Az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.” Hiába bizonyosodott be a történelem folyamán számtalanszor, hogy ennek éppen a fordítottja igaz, sőt, az is, hogy a fordítás téves, és valójában a királyi udvar diplomáciai jártasságára vonatkozik, a szöveg makacsul tovább él. Ráadásul ugyanez az értelmiségi csapat a következő ütemben már véreskezű tömeggyilkosként bélyegzi meg István királyt. További érdekesség, hogy az egyik krónikánkban mintha hasonló jellemzést olvashatnánk: „Taksony vezér Magyarország főembereivel együtt élete valamennyi napján át hatalommal és szépszerével megtartotta országának minden jussát. Kegyességének hallatára pedig sok vendég özönlött hozzá különféle nemzetekből.” Taksony vezér vendégei bizony éppen olyanok voltak, mint kései leszármazottjának, István királynak a vendégei: vezérek és harcosaik, akik hűséget esküdtek az uralkodónak, és elfogadták a központi kultuszt.

Érdemes tehát az Intelmekre néhány pillanatot szánni, pusztán néhány rövid idézet erejéig. Olyan idézetekről van szó, amelyeket a haladó liberálisok és az „européer” bezzegkonzervatívok valahogy átugranak a szövegben.

“Éppen nemet váltok!”, “Homoszexuális/transzszexuális vagyok!” – csak néhány varázsszó a Soros-hálózat által kiadott többnyelvű brossúrákból, amiket a jobb életet kereső migránsok “menekülők" között osztogatnak. Aki az európai jogrend kiskapuira szabott meséket betanulja és felmondja, nagyobb eséllyel kap menekültstátuszt a vén kontinensen.

Ez a tudás sokáig csak kevesek előtt volt ismert, és jellemzően a Calais-nál lévő “dzsungel” lakói adták egymásnak tovább, hogy Angliába érve, ilyen legendákkal javítsák maradási esélyeiket.

Az újkori népvándorlás 2015-ös (eddigi) első csúcsévében már a Welcome to Europe szervezet füzetecskéit osztogatták, amelyben a gender fejezetben szépen leírták, hogy milyen esetben maradhat valaki “társadalmi nemisége” sérelmei miatt Dániában, Hollandiában, Olasz-, Spanyol-, vagy Svédoroszágban.

Szodoma és Gomora.