Szombat este a budapesti tüntetésen szép számmal feltűntek ugyan a leszerepelt ellenzéki politikusok, de ezt nem kell túlértékelni. A demonstráció éppenséggel az ő zárójelbe tételüket (is) célozta, Márki-Zay Péter nem is rejtette véka alá, hogy ezzel az ellenzékkel semmiféle újratervezés nem lehetséges.
Nincs kapcsolat a valóság és a LIBE-jelentés között.
Az Európai Parlament belügyi, állampolgári jogi és igazságügyi bizottsága (LIBE) nyilvánosságra hozta Magyarországról, pontosabban a magyar demokráciáról és jogállamiságról szóló jelentését. Ebben arra kérik az Európai Unió Tanácsát, hogy az állapítsa meg: „fennáll az egyértelmű veszélye annak, hogy Magyarország súlyosan megsérti az ún. uniós értékeket”.
A combos tárgyi tévedésektől hemzsegő, más szervezetek amúgy is fals megállapításait kritikátlanul átvevő dokumentumról ugyanaz mondható el, mint a hazai ellenzékről: realitásérzéke a nulla felé konvergál, még csak áttételes, közvetett kapcsolatban sincs a valósággal.
Miért?
1. A jelentés továbbra is azokkal az uniós szerződésekben valóban leírt, de definiálatlan, homályos fogalmakkal operál, mint „demokrácia”, „jogállam”, „igazságosság” vagy „egyenlőség”. Mivel ezeknek nincs jogilag egzaktan megfogható tartalma, ezen fogalmakat úgy és akkor használhatják politikai bunkósbotként, amikor csak akarják.
2. A jelentés készítője, az antikommunizmussal nehezen vádolható zöldpárti Judith Sargentini évek óta szisztematikusan és konzekvensen hergel az Orbán-kormány ellen, fogalma sincs az általa kritizált jogszabályok tartalmáról. Itt tehát nem jogi, hanem politikai ügyről van szó – csak az a baj, hogy a jelentést viszont „szakmainak” igyekeznek beállítani.
„A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk."
/Karl Marx: Tézisek Feuerbachról/
„Cambridge-i utolsó napomban úgy döntöttem, hogy kommunista leszek. Megkérdeztem Maurice Dobb-ot, akit csodáltam, hogy miképpen kezdjek neki.” Írja Kim Philby „A KGB mesterkéme” című önéletrajzi könyvében. Kim Philby, társaival együtt a két világháború között, a szovjet hírszerzés ügynöke lett. Ők voltak a hírhedt „cambridge-i négyek”. Mindannyian jó családból származó, költséges nevelésben részesülő ifjak, akik a későbbiekben – már mint kommunista kémek – magas beosztásokat töltöttek be az angol kormányhivatalokban és ennél fogva, máig felmérhetetlen károkat okoztak hazájuknak. További közös vonás életútjukban, hogy mindannyian a patinás cambridge-i elitképző egyetemre jártak és rajongó tanítványai voltak ennek a bizonyos Maurice Dobb-nak. Dobb maga, tudósként, egy jelentéktelen, ortodox marxista volt, ám bizonyára karizmatikus tanár. Házában – amit csak Red House-nak neveztek – gyűltek össze az ifjú kommunisták, hogy egy életre szóló szellemi és mint látjuk gyakorlati útravalót kapjanak, a társadalom kívánatos irányú megváltoztatásához.
Dobb maga, mint köztiszteletben álló tudós halt meg és egyúttal felejtették is el 1976-ban. Felelőssége egész generációk megfertőzéséért fel sem merült. Ő „tudós” volt, aki csak a szent tudomány és az attól elválaszthatatlan „tanszabadság” nevében járt el.
Vajon felelősek-e a Dobb-hoz hasonlóak mindazért, amit tanítványaik, követőik elkövettek? Felelősek-e a többiekért, akik ugyn nyíltan nem követtek el bűncselekményeket, ám egész életüket, mindennap praxisukat az ifjan magukba szívott téveszmék bűvöletében, dühösen, később pedig megkeseredve élték le?
Úgy vélem kevés ennél aktuálisabb kérdés van. A minap saját gyerekeinket láttuk tüntetni, felvonulni jórészt azok vezetésével, akiknek tanítani kéne őket. Ha valaminket, ami értékes számunkra – mondjuk az autónkat – rábízzuk valakire, nem elégszünk meg azzal, hogy az illetőnek van-e papírja arról, hogy ért hozzá. Érdeklődünk, ismerősökkel beszélgetünk, címeket telefonszámokat cserélünk, mert úgy véljük, a papír és a cégtábla önmagában távolról sem elegendő. Messze nem így van ez a gyerekeinkkel, akiket beíratunk egy iskolába és nyugodtak vagyunk, hogy jó kezekbe kerülnek. Pedig a gyerekeinknél nagyobb érték sohasem volt és nem is lesz a kezünkre bízva.
Közéletünknek nem igazán erőssége az összehasonlító szemlélet, noha a legújabb Fidesz-KDNP győzelem jelentősége nemigen érthető, ha nem illesztjük bele az európai politikai folyamatokba.
A magyar jobbközép harmadik kétharmados parlamenti többsége egyedülálló Európában, e tényt még csak-csak megemlítik, de hogy miben speciális ez, nem nagyon került terítékre.
Emlékszünk még a francia Charlie Hebdo szatirikus lap elleni terrortámadás utáni Orbán Viktor nyilatkozatra? A balliberális pártok és értelmiségiek hüledeznek a Fidesz újabb kétharmadán, ahelyett, hogy visszatekintenének az elmúlt három évre.
„A gazdasági bevándorlás rossz, ezért a hazájukat gazdasági okokból otthagyóknak Magyarország nem tud menedéket nyújtani.”
„Nagyon határozottan világossá kell tenni, hogy mi nem fogjuk megengedni, legalábbis amíg én vagyok a miniszterelnök addig biztosan nem, és amíg ez a kormány van, addig biztosan nem fog megtörténni, hogy a bevándorlók célpontjává váljon Magyarország” - ezeket a mondatokat 2015 január elején, Párizsban mondta a magyar miniszterelnök, aki a terroristák által lemészárolt francia újságírók temetésén vett részt. Most láthatjuk csak igazán, több mint három év elteltével, hogy milyen hitelesek ezek a szavak. Pedig még csak hónapok múlva érkezett az első nagy bevándorlási hullám, amikor tízezrek ostromolták Magyarországot és Európát.
A politikával nehezen birkózik meg a magyar ember gyomra. Se kiköpni, se lenyelni nem tudja. A hétköznapokban a focin kívül a politikához értenek a legtöbben. Nem élvezettel, de szenvedéllyel boncolgatják a boszorkánykonyha titkait. Néha túl is próbálnak nézni a láthatókon, olyan titkokat fedezve fel, amelyek még délibábnak is ködösek. Máskor meg csak legyintenek: úri huncutság. Az értelmiség külön esettanulmány ebből a szempontból. Egyszerre hirdeti magát felelős polgárnak, tájékozott, racionális döntést hozni kész hazafinak. Olyannak, aki független, és aki jobban tudja. Még a politikusoknál is, mivel azok úgyis korruptak. Sztárjai meg azok, akik „mindenkit fikáznak”. Akik örök ellenzékiek.
Ha valaki azt mondja, hogy előre látta, hazudik (kivéve Hahn Endrét, billentsük is meg a kalapot előtte), mert nemigen lehetett előre látni.
Még maga egyrészt Török, másrészt Gábor sem tudta, hogy mi lesz az eredmény. Pedig ő aztán óvatosan még meglepetést (is) szimatolt, apró szépséghiba, hogy ellenkező előjellel.
Azt, hogy mi történt, már tudjuk. Azt, hogy miért történt így, éppen az ellenzék sejti a legkevésbé. Közülük Gyurcsány legalább bevallotta, ha deresre húzzák, se érti az egészet, a többiek azonban – kívül is, belül is – egymásra mutogatnak.
Miért lett az impozánsan magas részvétel mellett az állítólag többségi kormányváltó hangulatból kétharmados kormánypárti győzelem? Kormányváltásból ellenzékváltás, ahogyan azt korábban Orbán Viktor mondta.
Vége a hónapok óta tartó pszichikai hadviselésnek. Az ellenzék agresszív, külföldről finanszírozott, lejárató kampánya nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Fidesz-szavazók megtámadva érezték azokat az értékeket és eredményeket, amiket az Orbán-kormány az elmúlt években képviselt és elért.
Ebben a kampányban nem egy párt vagy pártok álltak szemben a Fidesszel, hanem háttérbe húzódó milliárdosok, brüsszeli és berlini bürokraták, közösségi médiumok algoritmusai és arctalan médiamunkások.
Húsz éve foglalkozom politikával, és lassan húsz éve vagyok szavazópolgár. Minden választáson ugyanarra a politika erőre adtam a voksomat, és most vasárnap is jó szívvel szavazok a Fideszre.
Büszke vagyok rá és örömmel tölt el, hogy húsz évvel ezelőtt jó döntést hoztam, ami mellett ma is kitarthatok.
Nem azért szavazok a Fideszre, mert a párt hibátlan vagy tökéletes volna. Azonban az Orbán Viktor vezette Fidesz az a párt, amely a számomra fontos kérdésekben a helyes álláspontot képviseli. Emellett a Fidesz az a politikai formáció, amelyre jó szívvel rá lehet bízni az ország irányítását, hiszen ők az egyetlenek, akik bebizonyították: nem külföldi erők zsoldosai és nem hazai oligarchák kitartottjai. Vagyis a Fidesz az egyetlen politikai erő, amely határozottan kiáll az ország szuverenitásáért.
Keine Experimente! (Ne kísérletezzünk!) – üzente Konrad Adenauer CDU-ja 1957-ben a németeknek. Akkor a gazdasági eredmények megvédése és a nemzeti érdek következetes képviselete volt a tét, amit az akkori németek megértettek. A járt utat a nem hagyták el a járatlanért. Most nálunk is erről szól a választás.
Az 1945 utáni Németország a romokból épült újjá, a gazdasági csoda eredményei lecsorogtak a társadalom minden rétegéhez. Ebben a felívelő szakaszban sokan érezték úgy, hogy “ha már minden rendben van”, akkor a CDU és Konrad Adenauer után más politikusoknak is esélyt kellene adni. Ilyenkor a szavazók többsége abból indul ki, hogy a jó dolgok maradnak, és az újak csak a vélt, vagy valós hibákat javítják majd ki.
Az 1957-es német választás “Ne kísérletezzünk!” jelszava arra döbbentette rá a németeket, hogy az ellenzék győzelmével egy teljesen más országot kapnának, ahol az addig elért eredmények veszélybe kerülnének. Az SPD akkor kiléptette volna az NSZK-t a NATO-ból, és a hidegháború közepén egy egységes, semleges Németországról álmodozott.
Ma Európára és Magyarországra a legnagyobb leselkedő veszély az Európa-ellenes, marxista gyökerű világnézet párosítása az iszlám bevándorlással.
Az ellenzék bel- és külföldi tagozatai, illetve a nyugatosch értelmiség váltakozó intenzitással próbálja Orbán Viktort és a jelenlegi polgári rendszert kádárizmussal, kommunizmussal, sőt, akár neo-bolsevizmussal is vádolni. Mindeközben a régi, megbízható elvtársak fel-fel bukkannak a soraik között. Mindez persze nemcsak a régi kommunistákról szól. A közösségi oldalon feltűnt egy olyan állítás is, miszerint „most április 8-án lesz április 4-e”, vagyis a választás esetleges ellenzéki győzelmét a hazánk szovjetek általi „felszabadításához” hasonlították. A kétségtelenül kommunizmus-gyanús alapjövedelem belebegtetése és reklámozása szintén része a suttogó propagandának. Tölgyessy Péter nemrég megjelent terjedelmes és kanyaroktól sem mentes interjújában szintén nettó kommunizmusra hajazó részletekre bukkanhatunk: „az ellenzék szerint politikai igazságtételre van szükség, amikor (…) egyszerre csaknem minden állampolgári vágy kielégítésére lesz pénz (…). Egyszerűen el kell venni a jövedelmeket és javakat, továbbá a társadalmi pozíciókat a rosszaktól és oda kell adni az arra érdemeseknek, máris minden magyar boldogabban élhet – gondolják legalábbis az ellenzékiek.”.
A bolsevikokat onnan lehet megismerni, hogy emberek helyett eszméket védelmeznek. Nevezzék magukat bárhogy – liberálisnak, szocialistának, világpolgárnak, vagy progresszívnak – az éppen aktuális irányvonalat vakon követik, mindegy, mibe kerül.
Az eszme védelme nemesebb az emberekénél. Ha emberi életeken kell átgázolni, megteszik.
A bolsevikok másik tulajdonsága, hogy mindig hazudnak. Már a nevük is hazugság, hiszen az sosem a többséget, hanem csak egy szűk elitcsapatot fémjelez, amely kíméletlenül érvényesíteni akarja hatalmát a nép felett.
Korunk bolsevikjai ma épp olyan szenvtelenül buzdítanak a Jobbik melletti szavazásra, mint amilyen elszántsággal bizonygatták a legutóbbi időkig, hogy a Jobbikra szavazni bűn. Akik tegnap még az antiszemitizmussal riogattak, azok most a civilekre vadászó zsidó háttérhatalomról írnak. Őket egyáltalán nem érdekli a választók akarata és retrográdnak bélyegeznek mindenkit, aki nem szavaz a tegnap még nácinak nevezett pártra.
A magyar nyelv egyik igen kifejező jelzője a futóbolond, egyesül benne a zavart elme és az ebből fakadó értelmetlen, túlmozgásos aktivizmus.
Ilyen szereplő bőségesen akad a magyar közéletben, hiszen két dolog is kedvez elszaporodásuknak. Az egyik az általános értelmiségi nívótlanság, ami az elemi logika és józan ész tagadásában nyilvánul meg, a másik pedig a szinte határtalanná növekedett közlési lehetőség. Az oktalanságnak valóságos matadorai keletkeznek, a közélet hulló- és állócsillagai, akik monomániáikat és az abból levonható „következtetéseiket” folyamatosan osztják meg velünk. Egy ilyen alakról szólnék alább.
Béndek Péter régi kedvencem. Egy időben feladtam a küzdelmet és nem írtam róla, egyszerűen belefáradtam a kilátástalan küszködésbe. Most azonban – a választások közeledtével – hősünk aktivizálta magát és temérdek írással kínoz bennünket. Nem tudja visszatartani a tintát. Ez még nem váltotta volna ki belőlem a reflexió igényét, ám olvasom egy zárt csoportban, hogy bizony még a nemzeti oldalon is vannak akik komolyan veszik, mi több, idézik és hivatkoznak rá. A konkrét ok, barátunk legújabb irománya, amely a hangzatos „Miért szavaz egy konzervatív a kormányváltásra?” címet viseli. Nos, nézzük, hogy Béndek szerint miért tesz egy „konzervatív” ilyet. Szeretném előrebocsájtani, hogy nem kívánok egy „Mi a konzervativizmus?” vitát nyitni. Sem a terjedelem, sem pedig az alkalom nem megfelelő erre, továbbá kedvem sincs hozzá. Kizárólag a Béndek által leírt szöveget szeretném szemügyre venni.
Nyugat-Európában járva egy szokatlan érzéssel találkozom: Magyarként is rossz látni, ahogy a jólétükre és eredményeikre korábban joggal büszke németek, osztrákok és svédek most fülüket-farkukat behúzva járnak. Kormányaik elvették az önbecsülésüket, arrafelé “Mama Merkel” vendégei jönnek először, és csak utána a “bennszülöttek”.
Tavaly ősszel Németországban, nemrégen pedig Ausztriában jártam. Mindkét országot ismerem régről, míg Svédországban az újkori népvándorlás tetőzése előtt voltam többször. A nyugat-európai utcákat járva az embernek tényleg az tűnik fel, mint Lázár Jánosnak Bécsben: A belvárosok tele vannak fejkendős, babakocsit tologató migráns nőkkel, míg a fiatal bevándorló férfiak kisebb csoportjai látszólag céltalanul bolyonganak a városban, múlatják az időt.
Ez a látszat, amit az utcán felszínesen látni lehet. A mélyben viszont ott forrong az a megaláztatás, amit a nyugat-európai embereknek nap mint nap el kell szenvedniük. Ők dolgoznak, adót és társadalombiztosítást fizetnek. Mégis azt várják tőlük, hogy önként lépjenek egyet hátra, és áldozzák fel hétköznapjaik nyugalmát, saját és gyermekeik boldogulását a jövevények integrációjának kedvéért.
Egy önkormányzati ház, két feleség, hét gyerek. Hamburg mellett.
Kampányidőszakban kispadon ül a józan paraszti ész, ha ugyan nem az „árulóknak” fenntartott vádlottak padján. ((A jó ízlést pedig nyugodtan tegyük csak dupla zárójelbe.))
Ilyenkor a fanatikus füleké a jelen, nekik pedig csupán olyasmi a zene, amilyet például Lukács György mondott egykor. A maga szubjektív, de amúgy persze a „haladással” nyilván egybecsengő, „objektív” módján azt állította a filozófus, hogy a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál. Például Pol Pot Kambodzsája kívánatosabb, mint Olof Palme Svédországa… Hát, neked legyen mondva, Gyuri bácsi.
Az ellenzék mintha az efféle fanatikus haladó hagyományokat követné, azt sugallván, ennél a kormánynál még a legrosszabb oppozíció is jobb. E tekintetben nincs apelláta, nem számít már semmilyen tárgyilagos mérlegelés. Pirulás nélkül mondják, odáig fajult a helyzet, az a tuti, hogy nincs mese, lett légyen bármi, akkor is a rossz a jobb. Még akkor is az, ha ez a rossz, nem csak amolyan átlagosan, szokásosan rossz, hanem éppen a legrosszabb.
Na, ilyenkor áll fel a józan ész, és vissza se nézve ballag az öltözőbe. Legyint, ez most tényleg nem az ő meccse.
Merthogy bizonyosan nem ez a kormány a lehetséges kormányok legjobbika. De arról ne nyissunk fölösleges vitát, hogy ez a mai ellenzék bizonyosan az elmúlt évtizedek legrosszabbika.
Mindenféle kacatok között turkálva a kezembe került Harsányi Iván és Szántó György szerkesztésében, 1977-ben megjelent örökbecsű műve, „A nemzetközi munkásmozgalom története”. Valaha olvastam ezt az ordas hazugságokkal, csúsztatásokkal és a párt fenekének tisztogatásával teli művet. Borzalmas volt. Magával a művel nem is untatnám a nyájas olvasót, azonban van ennek a „munkásmozgalom” történetnek egy olyan vonása ami tán számíthat érdeklődésünkre.
Úgy volt az, hogy Marx és tettestársai elvázoltak egy tervet. Egy tervet, mely a társdalom kommunista átalakítását célozta meg. Ők persze nem nevezték tervnek ezt, hanem „történelmi szükségszerűségnek” gondolták, mely mindenképpen bekövetkezik, csak ki kell várni. Lenin és néhány más terrorista azonban nem így gondolta. Ők türelmetlenek voltak és bele is vágtak a lehetetlen megvalósításába. A Szovjetunió – természetének megfelelően – azonnal rátenyerelt az egész „munkásmozgalomra”, létre jött a Kommunista Internacionálé, a Komintern a szovjet vezetés szigorú ellenőrzése alatt. A szigort a legjobban az jellemezte, hogy a jeles szervezet vezetőit időről időre kivégezték. Amit amúgy többnyire tökéletesen meg is érdemeltek, bár sohasem azokért a bűnökért, amelyekkel vádolták őket. Így szabadultunk meg Kun Bélától is hál Istennek.
A magas részvételi arány, mondják a hozzáértők, a lehető legkedvezőbb esély a kormányváltásra. Magasnak a 70 százalék körüli (lehetőleg fölötti) részvétel minősül, ilyenre a hét eddigi alkalom közül egyszer, 2002-ben volt példa, az akkor még kétfordulós választáson.
A magas részvételi arány, mondják a hozzáértők, a lehető legkedvezőbb esély a kormányváltásra. Magasnak a 70 százalék körüli (lehetőleg fölötti) részvétel minősül, ilyenre a hét eddigi alkalom közül egyszer, 2002-ben volt példa, az akkor még kétfordulós választáson. Az első fordulóban a jogosultaknak akkor 70,53, a másodikban 73,51 százaléka szavazott. Érdekes volt ez abból a szempontból is, hogy a második fordulóban általában (egy kivétellel) mindig kisebbnek bizonyult a szavazói hajlandóság.
2014-ben az első egyfordulós választási szisztémában 61, 24 százalék ment el voksolni, ez volt a második legalacsonyabb részvételi arány a rendszerváltozás után. Ennél is kevesebbet 1998-ban regisztrálhattak, pontosan 56,26 százalékot. (Megjegyzendő, hogy a továbbiakban az egyfordulós rendszert a kétfordulós szisztéma első – általában magasabb – részvételi adataival érdemes összehasonlítani.)
A hellerágnesek – nevezzük most így a budapesti véleményformáló elit embertípusát – letették a Jobbik mellett a garast. Döntésükben egyetlen szempont játszott szerepet: mindenáron meg kell buktatni a kormányt.
Nincs ebben semmi meglepő, ez a kör nem először lett árulóvá, hiszen 1994-ben gond nélkül koalícióra léptek a pufajkásból demokratává vedlett Horn Gyulával és az MSZMP utódpártjával. A kérdés csak az: vajon mi vette rá a Jobbikot arra, hogy elfogadja a hellerágnesek közeledését? Vajon mit remélnek ettől a támogatástól? Hogy egy csapásra szalonképessé válnak? Hogy jobb lesz a sajtójuk a világban? Új szavazókat nyernek?
Szánthó Miklós nemrégiben írt cikke (Nem zörög?) elég világos leírását adja annak, hogy akik most látványosan rémüldöznek Orbán Viktor március 15-én elmondott beszéde óta, azok milyen jogellenes, sőt, a jogállamiság fogalmával meredeken szembemenő lépésekre készülnek.
Felmerül tehát az a megalapozott kérdés, hogy korábbi riadozásuk a vélelmezett puccstól nem inkább az „aki mondja másra, az mondja magára” értelmezési tartományban helyezkedik-e el?
Amióta tehát a miniszterelnök azt mondta, hogy „a választás után elégtételt veszünk, erkölcsit, politikait, jogit”, azóta látványosan megindult az ijedezés a nem-kormánypárti politikusok, értelmiségiek és zsurnaliszták között. A régivágású „hivatásos rettegők” – akik évek óta becsomagolt bőröndjeikkel élnek együtt – tábora most némileg frissülni látszik.
Vajon hiteles lehet-e az abból a szellemi közegből érkező jajveszékelés, amely gond nélkül csinált műhisztit a „köteles beszédből” 2002-ben? És amely műhiszti tudatos legyártásával később még el is dicsekedett? Sőt, itt nem is csak szellemi közegről van szó: hiszen a műbalhé legyártója, Gyurcsány Ferenc éppen az ellenzéki összefogás egyik motorjaként tündöklik.
Nagy botrány kavarodott Farkas Gergely jobbikos jelölt körül. Egyesek szerint pénzt ajánlott LMP-s riválisa visszalépéséért, szerinte csak “viccből” vetette fel az eddigi kampányköltségek megtérítését. Az igazi elszólása azonban az, miszerint “csoda kellene, hogy nyerjek!”.
“Csoda kellene, hogy nyerjek!”
Az “esélyes” jelölt. A “győztesek” jelöltje. A papír tudvalevőleg sokat elbír. Az ellenzéki pártok most abban versenyeznek, hogy melyikük jelöltje legyen helyben a kormánypárti induló fő kihívója.
A Békemenet megmutatta, hogy nincsen kormányváltó hangulat, és az ellenzék továbbra sem tud szavazókat mozgósítani. A baloldal a Hősök tere helyett a zsebkendőnyi Fővám téren ünnepelt, és a Jobbik sem merte bevállalni a Szabadság teret, inkább a mellette lévő, szintén csak falatnyi Batthyányi örökmécses körüli teret választotta. Rossz nyelvek szerint a tömeg felét egyébként is a 106 képviselőjelölt rokona és ismerőse tette ki.
Az „elégtétel” szó hallatán megkezdte szokásos rettegését az ellenzék. De nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Ugyebár.
Orbán Viktor március 15-ei beszédében arról beszélt, hogy „a választás után elégtételt veszünk, erkölcsit, politikait, jogit”. Az ellenzék és a pótellenzék (baloldali és jobbikos sajtó, „neves értelmiségiek” stb.) pedig – ahogy 1990 óta ilyen helyzetben mindig – azonnal elkezdett rettegni és játszani az ártatlant, a ma született bárányt, hogy hát ez micsoda dolog, hogy merészel bárki is ilyet mondani velük szemben?
Rossz az, aki rosszra gondol, mondhatnánk, de hát nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. (És itt most nincs semmi áthallásos hihi-hege az LMP vezetőjének nevével.) Ugyanis azok játsszak most újra a hivatásos rettegőt, akik évek óta készítik elő, érvelnek egy alkotmányos (alkotmánytalan?) puccs lehetősége mellett, hogy a választások után majd sima többséggel is lehet alkotmányozni meg hogy az „alkotmányellenes alkotmánymódosításokat” is felülbírálhatja az Alkotmánybíróság (mert hogy különbséget kell tenni „elfogadható” és „elfogadhatatlan” alkotmánymódosítások között). De persze nem egy ilyen „fideszes” Alkotmánybíróság! Mert ha a „rendszer megbukik”, akkor „az AB jelenlegi összetétele nem lesz tartható”, „nem elfogadható ugyanis ennyi egypárti (sic!) alkotmánybíró”. Igen, a jogállamiságot körömszakadtáig védő „jogvédők” pár éve már azt is kijelentették, hogy „jogszerűen nem lehet az alkotmányos rendszert megváltoztatni. Szükségszerűen túl kell lépni az alkotmányos felhatalmazáson”, tehát „át kell lépni a jelenlegi kereteteket, el kell szakadni a jelenlegi közjogi berendezkedéstől”. Bizony, ezek a nyílt társadalom hálózatához és annak eszmerendszeréhez tartozó TASz, Helsinki és EKINT „tudományos sajtótájékoztatóján” hangzottak el nem is olyan régen.
Az ember csak hüledezve nézi a magából kikelt - már koránt sem a jó tanuló gimnazista szerepét játszó - Karácsony Gergelyt, amikor arról beszél, megválasztott miniszterelnökként nem tenne esküt az alaptörvényre.
Mit nekem jogállamiság, mit nekem alaptörvény! - ezt üzeni az MSZP-P miniszterelnök-jelöltje, és még a baloldali csatorna műsorvezetője is hüledezve tekint rá az ATV-ben. Karácsony ugyanis itt jelentette be, ő megválasztott miniszterelnökként nem tenne esküt az alaptörvényre. A riporter Rónai Egon - becsületére legyen mondva - jogos értetlenkedésével többször is próbálta a normalitás világába visszahúzni Karácsonyt, de nem sikerült neki.
Minden hasonlat sánta, de mindegyik rávilágíthat bizonyos párhuzamokra. Kezdjük a csattanóval: ami az ellenzéki oldalon történik most, olyan, mintha 1945 előtt a hazai kommunisták Szálasival fogtak volna össze, hogy megszabaduljanak Horthy Miklóstól.
Persze a mai „baloldal” korántsem kommunista, Vona Gábor nem Szálasi, és Orbán Viktor sem Horthy Miklós.
A frigy azonban, ami a szemünk előtt bontakozik ki, nem kevésbé perverz, mintha igazi kommunisták ölelkeznének igazi nyilasokkal. Kiváltképp, ha tudjuk, hogy ez a politikai szex nem tarthat tovább április 8-ánál, 9-én már más lesz a helyzet. Akkor az addig egymásba gabalyodó felek azonmód előkapják majd átmenetileg tokba csúsztatott, egymás ellen kifent, éles késeiket.
Március 15-e és utána a szabadságharc talán a legmaradandóbb közös nemzeti élménye marad a magyaroknak. Leginkább azért, mert az új vezetők a nemzetet bevonva, a nemzet érdekében, és a nemzeti mozgósítást a legsikeresebben végrehajtva irányították a küzdelmet.
A síkra magyarok!
Fegyvert ragadjatok.
Hazánkat újra meg kell váltani.
Borítsák szerteszét
A pártütőknek véres csontjai.
(Vörösmarty Mihály: Harci dal)
A reformkorban kibontakozó, az önrendelkezés helyreállítását célzó politikai küzdelmet a forradalom mintegy megkoronázta. Az akkor már két és fél évtizede zajló politikai építőmunka minőségét fémjelzi, hogy a forradalom vértelenül zajlott le. “A mi forradalmunk Pesten, március 15-én nem vérontás volt, hanem egy szép ünnep, a szabadság ünnepe: ezerek meg ezerek csoportoztak össze Isten ege alá, ezerek meg ezerek emelték égre kezeiket, s egy szívvel, szájjal mondták Petőfi Sándor után az eskü szavait.” – írta Arany János.
A Facebook már a látszatra sem ad: nyíltan beavatkozik az európai országok belpolitikájába.
Az utóbbi időben Magyarországon is egyre gyakrabban fordul elő, hogy a Facebook hosszabb-rövidebb időre letilt felhasználókat, felfüggeszt oldalakat. A letiltott-felfüggesztett felhasználók vétsége, hogy a bevándorlásról valamilyen negatív hangvételű tartalmat osztottak meg, amit a Facebook „szélsőséges tartalomnak” vagy „gyűlöletbeszédnek” bélyegez, és cenzúráz.
Függetlenül attól, hogy mik lesznek a mostani választás eredményei, a magyar jobboldal az elmúlt három évtized legnagyobb politikai teljesítményét nyújtotta.
Ennyi támogatót összegyűjteni és ennyi éven át egyben tartani más irányzatnak nem sikerült. Emiatt beleeshet a vesztét okozó önhittség bűnébe, ahogyan az Oroszországot megtámadó Napóleonnal történt. De nem az a szándékom most, hogy csatlakozzam azokhoz, akik önkéntes rabszolgaként a győzelmi meneten folytonosan a császár fülébe suttogják, „Ne feledd, hogy ember vagy”. Tertullianus szerint egy ilyen rabszolga volt, ma viszont Dunát lehet belőlük rekeszteni.
Az „állam mindenkor inkább polgárai, mint ellenségei miatt forog veszedelemben; mert ritkák a jó polgárok.” /Spinoza/
Amit viszont nem csak jogunk, de véleményem szerint kötelességünk is megvitatni, hogy honnan ez az egyre tömegesebbnek tűnő késztetés gyermekeinkben és unokáinkban a feltűnésre, a bármi áron való ismertségre?
„A legtöbb virágzó kultúra szerette és tisztelte a fiatalságot, de sem el nem kényeztette, sem nem dédelgette. És mindig megkövetelte tőle az engedelmességet és az öregek iránti tiszteletet.” / Huizinga: A holnap árnyékában /
A kis-ázsiai Epheszosz lakói hatalmas templomot emeltek Artemisz istennő tiszteletére. A templom és benne Artemisz hatalmas szobra az ókori világ csodáinak egyike volt, rengetegen keresték fel a várost csak azért, hogy láthassák. Történt, hogy Kr. e. 356. július 21-én egy Hérosztratosz nevezetű ember felgyújtotta és a templom porig égett. Hérosztratosz azzal indokolta tettét, hogy azt akarja: a világ emlékezzen a nevére. Ezért az epheszosziak nem csak halálra ítélték, hanem megtiltották azt is, hogy a nevét kiejtsék, vagy leírják, ezzel akarták megakadályozni, hogy a gyújtogató neve fennmaradjon. Amúgy mérsékelt sikerrel, hiszen én is éppen most írok róla.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy Amerikában újabb iskolai lövöldözés történt, elkövetője egy Nikolas Cruz nevezetű 19 éves kölök volt, akit – Hérosztratoszhoz hasonlóan – nyilvánvaló elmebaján túl, a feltűnés szándéka is vezetett. A vágy arra a bizonyos 15 perces világhírre, amit egyébként a magyar nyelv, a maga kivételes láttató erejével „feltűnési viszketegségnek” nevez. Ő is, miként epheszoszi elődje bizonyos értelemben sikerrel járt. Nevét feljegyezték, képe és története bejárta/bejárja a világot, a legeldugottabb helyeken is beszélnek róla. Persze csak egy rövid ideig, aztán elmossák az új hírek, földrengések, tornádók, tömegszerencsétlenségek. Mire kivégzik már csak pársoros hír lesz belőle. Egyszerűen túl sok Hérosztratosz van, vagy legalábbis túl sokról tudunk.
Fészekrakók. Az elfuserált balliberális szociálpolitika iskolapéldája könnyen megismétlődhet. Egy esetleges balliberális, vagy jobbikos kormány a kötelező betelepítési kvóta elfogadásával hazánkra jutó évi 10 515 migránst és családtagjaikat a nyugati példák alapján terítheti szét az országban.
A Fészekrakó program szegény családokat akart lakáshoz juttatni. A gyerekek számával növekvő támogatásra haszonleső ügyvédek és bankárok hálózatot szerveztek, és főként Miskolc Avas-lakótelepének megüresedő lakásaiba százával költöztettek olyan családokat, amelyek finoman szólva sem tudtak környezetükbe beilleszkedni.
Most valami hasonló fenyeget, hiszen a balliberális ellenzék, de még a Jobbik is leginkább Brüsszelhez és Soros Györgyhöz dörgölődzik, és csupán a határkerítés megtartását ígérik, ami nem zárja ki a kerítés — például kvóták általi — átjárhatóvá tételét. A Dublin IV. szabály pont egy ilyen kötelező szétosztási kvótát hozna, Magyarországra évi 1 294 10 515 migráns jutna, akiket itt kéne letelepíteni.
Az index munkatársai a minap ellátogattak Bécs bevándorlók lakta negyedébe, azzal a céllal, hogy bebizonyítsák: szemben a Lázár János-féle videóban látottakkal, az osztrák főváros a harmonikus együttélés, a virágzó multikulturalizmus fellegvára, ahol békésen él együtt a fiatal muszlim bevándorló és a tősgyökeres bécsi néni.
A videóban megszólaló hidzsábos hölgyek valóban kedvesen mosolyognak a kamerába, de ránézésre azért nem gondolnánk róluk, hogy ők már harmadik generációs bevándorlók. Persze lehet, hogy Bécsben a hidzsáb a progresszív női jogvédelem jelképe.
A liberális elit másfél éve próbálja bebizonyítani, hogy Trump orosz ügynök – mindeddig sikertelenül. Miután a demokraták elbukták a 2016-os elnökválasztást, a CNN kirobbantotta a botrányt: az amerikai hírszerzés információi szerint az oroszok aktívan beavatkoztak az elnökválasztásba, az orosz titkosszolgálat segítette Trump elnökké választását. Ettől kezdve a mainstream média Trumpot az oroszok bábjaként kezelte.
A legtöbb vád már megbukott, sőt az egyik jelentésről az is kiderült, hogy azt maguk a demokraták hamisították. Arról a teljes nemzetközi sajtó által felkapott dokumentumról van szó, amely szerint Trump kampánycsapata kapcsolatban állt az orosz titkosszolgálattal, utóbbiak pedig segítséget nyújtottak a demokraták elleni küzdelemben – ezt a jelentést egy bevallottan Hillary Clinton által fizetett egykori brit titkosszolga állított össze. Egy másik titkosszolgálati forrásról – akinek a CIA közel százezer dollárt fizetett – egyszerűen kiderült, hogy teljesen hiteltelen: a Trump állítólagos orosz kapcsolatait bizonygató dokumentumok valójában összeollózott újságcikkek voltak.
A hódmezővásárhelyi időközi választás galvanizálta a teljes ellenzéki összefogást vizionálók táborát. Bár a közvéleménykutatási adatokból jelenleg is az látszik, hogy a szivárványkoalíciónak sincs esélye elnyerni a mandátumok többségét, egy rövid időre játszunk el a gondolattal: mi van, ha mégis?
Csak a sajtóhíreket olvasva tényleg úgy tűnhet, hogy minden korábbinál nagyobb az esély a teljes ellenzéki összefogásra. A ballib oldalon régóta meghatározó véleményformálók és sajtótermékek már hónapokkal ezelőtt elhagyták a „demokratikus ellenzék” fordulatot, amellyel a „valódi ellenzékiek” megkülönböztették magukat a Jobbiktól; és a Jobbik is réges-régen elfelejtette már, hogy ki is vezényelte azokat a szemkilövetéseket és lovasrohamokat, amelyek miatt érzett jogos harag párttá kovácsolta a nemzeti radikális mozgalmat. Jelenleg éppen az LMP készül bebizonyítani, hogy nem lehet más a politika, a Momentum pedig… Nos, ha valaki tudja, hogy ők mit akarnak, annak bizonyára tényleg van kristálygömbje.
De lépjünk most túl a ki kivel van és kit utál történeten, ne foglalkozzunk azzal sem, hogy a kis pártok hogyan érik el az 5 %-os küszöböt, ha a visszalépésekkel minimalizálják a töredékszavazataikat, hagyjuk figyelmen kívül a közvéleménykutatásokat, mert jelen írás alternatív univerzumában már április 9. van, a Fidesz-KDNP pedig 99 mandátum megszerzésével elveszítette többségét az Országgyűlésben. Ennek megfelelően az ellenzék 100 mandátumot szerzett, bejutott az MSZP, a Jobbik, a DK, az LMP, a PM, az Együtt, a Momentum, de még a Liberális Párt is. Persze nem mindegyik szerzett annyi mandátumot, hogy frakciót alakítson, de minden nyertes a saját pártja sikereként értékeli a választásokat a médiában, az Országgyűlés alakuló ülése pedig még olyan messze van. Természetesen a Fidesz is győzelmeként kommunikálja az eredményt, hiszen messze a legtöbb mandátumot szerezték országszerte.
A Czeglédy Csaba melletti szimpátiatüntetésen felsorakozott a baloldal színe-java: az ellenzék teljes mellszélességgel kiállt a jogerősen elítélt bűnöző mellett. Gyurcsány tegnap szenvedélyes videóüzenetben vette védelmébe egykori ügyvédjét, sőt, a DK vezérkara még a Szegedi Törvényszékre is elkísérte a gyanúsítottat.
Czeglédy Csaba a bukott baloldal emblematikus figurája: szocialista politikusként korábban 3,3 milliárd értékű adócsalásért ítélték el, most pedig bűnszövetkezetben elkövetett, 6 és fél milliárd értékű költségvetési csalással gyanúsítják. A Czeglédy melletti harcias kiállás tehát – alig egy hónappal a parlamenti választások előtt – egyáltalán nem tűnik logikus lépésnek az ellenzéki politikusok részéről.
Czeglédy Csaba és Gyurcsány Ferenc a szegedi bírósági tárgyalás előtt.
A politika – és annak egyik csúcspontja, a választás – nagyon sajátságos műfaj. A politikai logika, azaz, hogy mi alapján, milyen motívumok szerint működik e világ, talán még sajátságosabb. Abban ugyanis keverednek a politikai célok és politikai eszközök, melyek valóban nem elválaszthatóak egymástól. A politikai logikában és az ahhoz kapcsolódó cselekvésben egyszerre van jelen a politikai hatalom gyakorlatias lényege (eszközök) és a morális, végső erkölcsi igazságba vetett hit (céltételezés) – ebből fakadóan a demokráciákra is érvényes az az őszinte, de a konfliktuskerülés érdekében sokszor elkendőzni igyekezett állítás, miszerint a politikában valójában nem intézményesíthető egyszerre két igazság. Persze a mindenséget (is) relativizáló progresszió éppen erre irányul – ti. hogy mivel végső mérce hiányában mindenkinek megvan a „saját igazsága” és így nem tehető különbség „Jó” és „Rossz” között, ezért paralel létezhetnek békében egymás mellett egymást egyébként kizáró érték-kánonok. A béke viszont valójában nem a konfliktus hiánya, hanem az igazság megléte. Ahogy a magyar származású konzervatív gondolkodó, John Kekes mondta: a tolerancia erkölcsi meggyőződésünk gyengeségét jelenti – azzal ugyanis elfogadjuk azt, ami szerintünk erkölcsileg helytelen, azaz azt, ami szerintünk nem igaz.
Zavargás a röszkei határátkelőnél 2015 szeptemberében.
A vasárnapi választások tétje az, hogy Olaszország folytatja-e a kontrollálatlan illegális migráció politikáját, vagy a bevándorlás-ellenes erők veszik kezükbe az ország irányítását.
A parlamenti választások előtt álló Olaszország számos gazdasági problémával küzd. Az olasz államadósság töretlenül növekszik (2016-ban a GDP arányos államadósság 132,6 százalék volt), miközben a gazdaság stagnál, és a munkanélküliség sem javul érdemben (a fiatalok körében 37,8 százalék volt a munkanélküliség 2016-ban). Az olasz gazdaság tehát nincs jó állapotban – finoman fogalmazva.
Van azonban egy téma, ami a gazdasági kérdéseknél is jobban foglalkoztatja az olaszokat: a migráció. Olaszországot rendkívül súlyosan érinti a migrációs krízis, a közép-mediterrán útvonalon mind a mai napig óriási a nyomás. Az embercsempészek és a Soros-civilek gyümölcsöző együttműködése („mediterrán taxi”) oda vezetett, hogy 2016-ban 181 436 újonnan érkező migránst regisztráltak az olasz hatóságok. Az összehasonlítás kedvéért: négy évvel korábban, 2012-ben mindössze 24 200 bevándorló érkezett Olaszországba.
Két évvel ezelőtt a nemzetközi liberális sajtó megbotránkozva számolt be arról, hogy a magyar kormány szerint több száz no-go zóna van Európában. Az európai nagyvárosokban tevékenykedő újságírók ugyanis még sosem láttak no-go zónát: se Londonban, se Párizsban, se Berlinben, se Stockholmban.
Az lehet, hogy léteznek „sebezhető” és „kockázatos” területek – a svéd rendőrség megfogalmazásában – de ezek nagyon messze állnak attól, hogy a populista no-go zóna elnevezéssel illessük őket. (Az, hogy ezeken a területeken nők egyáltalán nincsenek az utcán, és hogy csak férfiak mehetnek be az éttermekbe és kávézókba, az mellékes kérdés.)
Életkép Stockholm egyik hírhedt külvárosi negyedéből (Rinkeby). A svéd főügyész "háborús zónának" nevezte a területet tavaly decemberben.
Nem igazán értem ama örömmámort, amivel az úgynevezett baloldal a hódmezővásárhelyi eredményt fogadta.
Egy régi fideszes legyőzte a mai fideszest, kellő tömörséggel így lehet a múlt vasárnap esti polgármester-választás eredményét összefoglalni.
Az ex-fideszes, hithű katolikus, jobboldali Márki-Zay Péter mögé beállt a bizonytalanok jelentős része, továbbá a helyi ellenzék apraja-nagyja, ergó, össz-ellenzéki siker született, legkevésbé sem úgymond „baloldali”.
1. Soros, Simicska és Brüsszel nem adták fel. Az általuk pénzelt és ideológiával ellátott csapatok az utolsó töltényig küzdenek.
2. Egymásra találtak és szövetséget kötöttek a Fidesz ellenfelei. Hódmezővásárhelyen jól megfért egymás mellett a jobbikos kampányfőnök és a DK-s aktivista, akik együtt tolták a „független” jelölt kampányát.
3. Az ellenzék végig tagadni fogja az együttműködés nyilvánvaló tényét. Mind a finanszírozók, mind a pártok szintjén létrejött a szövetség, ezt azonban a továbbiakban is titkolni és tagadni fogják, miközben a háttérben összejátszanak. Azért tesznek így, mert a szavazóik egy része nem nézné jó szemmel ezt az együttműködést.
A hódmezővásárhelyi időközi polgármester választás után a baloldal vérszagot érez.
Vajon fennmarad a közös lendület, vagy csak az egyéni politikai túlélési stratégiák kapnak újabb löketet? Mivel az ellenzéki pártok továbbra is csak egymás rovására tudnak helyzetükön javítani, leginkább marad a zűrzavar.
Lassanként évek óta, tulajdonképpen a migránsválság kezdetétől egyre többet halljuk-olvassuk baloldali orgánumokban a „szolidaritás”, „szeretet”, „együttérzés” szavakat. Túl ezen a hangnem is egyre kenetteljesebb, mintha valamelyik újkeresztény szekta szeánszán venne részt az ember. Nem volt ez mindig így.
A baloldal hívei, beszéltek ugyan az „igazságosságról”, a „kizsákmányolásról”, de alapvetően a klasszikus marxisták, Althusser-ig bezárólag, aki tán az utolsó ortodox marxista szerző, a társadalmi berendezkedés tekintetében, mindannyian, többé-kevésbé bevallottan machiavelliánusok voltak. A cél szentesíti az eszközt, vallották és tették is. Nem kis elméleti munkája feküdt ebben például a honi baloldal ikonjának Lukács Györgynek, aki „A bolsevizmus mint erkölcsi probléma” című művében (is) – némi vacillálás után – hitet tesz a kommunista célok érdekében elkövethető morális bűnök mellett. Hogy ezt mennyire komolyan gondolta annak viselt dolgai adják a tanúbizonyságát. A kommunisták úgy vélték, hogy igaza van Machiavellinek akkor, mikor különböző erkölcsöt ír elő a „népnek” és a „nagyoknak” – természetesen a „nagyok” alatt önmagukat értették. Cinikusan úgy vélték, hogy az emberek kizárólag gazdasági érdekeik szerint döntenek, morális megfontolásaikat a pénztárcájukban tartják, továbbá korlátlanul nevelhetőek és a sokszor hallott hazugságokat elhiszik egy idő után. Erre a teljesen hamis, egyoldalú emberképre építették a társadalmi kísérletüket. Nem csoda hát, hogy a kísérlet vérfürdőbe és gazdasági összeomlásba torkollott, hiszen aminek alapjai rosszak az nem állhat fenn sokáig.
Az Egyesült Királyságban mintha egy kisebb botrány látszana körvonalazódni.
Jeremy Corbynról, a Labour Party vezetőjéről kiderült, hogy 1986-ban a csehszlovák kommunista állambiztonság, az StB beszervezte. Akik azt hiszik, hogy nem jól olvassák a dátumot, tévednek: igen, a glasznoszty és a peresztrojka idején, a „liberalizálódó” gorbacsovi szovjet kurzus idején. A StB elsősorban persze nem a csehszlovák igényeknek megfelelően dolgozott, hanem a Varsói Szerződésen belüli munkamegosztásnak megfelelően a szovjet gazdák irányításával végezte a tevékenységét. Az előkerült adatok szerint Corbyn közönséges kommunista ügynök, aki sietett elárulni a hazáját. Ezzel persze nem volt egyedül: az angol (szélső)baloldal képviselői akkoriban nem riadtak vissza az olyan elmebeteg kijelentésektől sem, miszerint Thatcher el akarja gázosítani a brit munkásosztályt.
Egyszerűsítsük le, hogy egyszersmind ki is élezhessük a dolgot.
Frau Merkel javaslata mi szerint a strukturális és kohéziós alapok szétosztását össze kellene kötni az általa vitt migrációs politika engedelmes támogatásával, újabb méretes szög az unió készülő koporsójába.
Lefordítva ez azt jelenti, hogy a vele legitim – és európai - módon vitázó kelet-közép-európai országokat szigorúan megbüntetné, amiért nem úgy táncolnak, ahogy a Nyugat fütyül. Az a Nyugat, amely egykori gyarmattartói múltjából (ami „hagyján”), de főleg az elmúlt évtizedekben vitt hibás afro-ázsiai politikájából következően döntő mértékben felelős a tömeges népvándorlási hullámért.
Magyarország megszerezte történelmének első téli olimpiai aranyérmét. Siker ez a javából, amely joggal keltett euforikus örömet a magyar emberek körében. Sajnos a baloldal ikonikus alakja, a baloldali pártok által korábban államfőnek jelölt Majtényi László nem osztozott ebben.
Feltűnt neki ugyanis, hogy az óriásit hajrázó Liu Shaolin Sándornak, és testvérének, Shaoangnak idegen hangzású a neve. A baloldal bölcse rögtön levonta a következtetést, és azt közzé is tette: „Két migráns olimpiai aranyat nyert Magyarországnak.” A megjegyzés már nem érhető el a Facebookon: egy igazi lángelme be tudja látni a tévedését. Majtényi László Liu-testvérekkel kapcsolatos megjegyzése ugyanakkor az egész balliberális oldalról látleletet ad. Nézzük, melyek azok a fogalmak, amelyek semmit nem mondanak egy baloldali értelmiségi – a jelen esetben Majtényi László – számára:
Szerintem igenis létezik Soros-terv. Ez már egy komoly vízválasztó, mert sokak szerint mindez csak álprobléma, vagy gumicsont. Persze nem egy bőrkötéses aranybetűs könyvre kell gondolni, amit hét lakat alatt őriznek, és csak a beavatottak olvashatnak el. A Soros-terv leginkább három hatalmi központ érdekének – időszakos – egybeesése, katasztrofális kihatással.
Főként a német, de más európai konszernek, bankok és multik aggódnak amiatt, hogy az öregedő kontinens egy töpörödő piaccá válik. Ráadásul egyre kevesebb vendégmunkás érkezik nyugatra, csak Németországban évente félmillióval többen mennek nyugdíjba, mint ahányan újonnan munkába lépnek. Amíg a robotok nem veszik át tömegesen a rutinmunkát, évente több százezer, lehetőleg olcsó munkásra lenne szükség.
Az Európai Unió kohéziós támogatásait migránsok befogadásához kötné a német kormány – derül ki a Financial Times minapi cikkéből.
A lap szerint a német kormány Brüsszelben szellőztetette meg tervét, amely szerint a kohéziós alapok kifizetését (vagyis a strukturális támogatásokat) jogállamisági kritériumokhoz és a kötelező betelepítési kvótában való részvételhez kötnék. A német tervezet megfogalmazásában: „az EU strukturális és beruházási forrásai olyan országokat támogatnának majd, amelyek elfogadták azt a kötelezettséget, hogy befogadjanak és integráljanak nemzetközi védelemben részesíthető, tartózkodási jogot szerzett migránsokat.”
A berlini üzenettel kapcsolatban azonban több probléma is felmerül.
Van annak egy diszkrét bája, amikor a jelenlegi ellenzék értekezik jogállamiságról. Azon belül is még diszkrétebb bája van, amikor a választási rendszer „igazságtalanságairól” szólva arról értekeznek, kit hogyan kellene megfosztani szavazati jogától: a Jobbik az általános iskolai végzettséggel nem rendelkezőktől, a Demokratikus Koalíció a határon túliaktól vonná meg a választójogot. De mindezeken túlmenően mégiscsak annak van a legdiszkrétebb bája, amikor maga Gyurcsány Ferenc írja körül, hogyan is nézne ki nagy vonalakban az ő köztársasága, a megtestesült Jogállam.
Emlékeznek még arra a két kategóriára, hogy „alkotói film” és „közönségfilm”?
Sokáig ez volt a magyar film rákfenéje, hogy a felkent alkotók különböző támogatásokon keresztül úgynevezett „alkotói filmeket” készítettek, amelyek a művészet csúcsaként voltak értelmezve, miközben a lenézett, kissé lábszagú „közönségfilmek” meg mentek a plebs elé, a moziba. Ez a párosítás mostanra körülbelül érvényét vesztette, a filmgyártás mintha inkább a közönségre koncentrálna.
Az elmúlt hétvégén bemutatkozott vígjáték, a Valami Amerika 3 is egy ilyen film – szó szerint közönségfilm. A nyitó hétvégén a legtöbb nézőt hozta be az elmúlt 21 évben. Magam nem vagyok sem esztéta, sem filmkritikus, így csak annyit tudok elmondani a filmről: nem akar több lenni, mint ami, és szórakoztató volt.
Régóta érlelődő vallomással állt elő az olasz választási kampány finisében az exkormányfő Matteo Renzi. Pártjának migrációs politikáját kudarcosnak nevezve, belátja, hogy amit ebben a témában az olasz balközép képvisel, az enyhén szólva nincs fedésben az olasz nép érdekeivel.
Olaszország a migrációt tekintve ma Európa egyik (ha nem a) legkiszolgáltatottabb országa. Tranzit-országként és végállomásként is kitüntetett jelentősége van. Észak felé rengetegen szeretnének átszáguldani rajta, de igen sokan meg is akarnak telepedni itt. Miközben – és ezt pillanatra se feledjük - a migráció jelenleg csupán az egyik probléma Itália bajainak sorában.
Idestova egy évtizede, hogy a balliberális oldal büszkén és önerőből szappanozza maga alatt a lejtőt, e lejtmenetet azonban a várható harmadik nagy tavaszi koppanás előtt is holmi „árulásokkal” magyarázza.
Nálunk persze kifejlett kultusza van az „árulásnak”. Januárban volt Görgei Artúr születésének 200. évfordulója, ő azzal „árulta el” az éppen női ruhában menekülő Kossuth Lajost, hogy nem akart már – fölöslegesen – feláldozni Világosnál több tízezer fiatal magyar életet. (Negatív mítosza állítólag ahhoz kellett, meg ne sérüljön nemzeti önbecsülésünk, hiszen az szóba se jöhetett, hogy a szabadságharc katonai sikérét eleve kizárta az akkori „európai súlyegyen”.)
Amikor egy sorozat ellaposodik és csökken a nézettsége, gyakran egy vendégszínészt kerítenek, vagy visszaírnak a sorozatba egy népszerű karaktert. A Dallasban Boby Ewing, a Barátok köztben Magdi anyus támadt fel, és most éppen Karácsony Gergely játssza el a szocialisták megmentőjének szerepét. Elődje, Bajnai Gordon az elbukott választás után rögvest ki is lépett a szerepből.
Táncolt az MSZP kongresszus. Persze a csoportképen azok voltak láthatóan vidámabbak, akiknek előkelő hely jutott, mint a kvótapárt két biztos befutó női politikusa, Kunhalmi Ágnes és Gurmai Zita. Az első tíz helyén ne is keressünk további nőket, a gender tudatosságot a lista egészén kell számon kérni, hangzik a szigorú hivatalos válasz.
