A világ urai (vagy képviselőik) több mint négy évtizede gyűlnek már össze Davosban, hogy számba vegyék civilizációnk problémáit, és nemes szándékuk szerint hatékony megoldásféléket kínáljanak rájuk.
A világ ettől mindeddig még nem omlott össze, igaz, nem is javult.
A kedden kezdődött Világgazdasági Fórum most különösen borúsnak látja a helyzetet. Pontosabban azok a fejtágító tanulmányok láttatják ilyennek, amelyek az idei jeles alkalomra készültek.
„Direkt sunnyogott a kormány az 1300 menekült befogadásáról” – bömböli a ballib sajtó.
A lassan egy hete tartó ellenzéki offenzívának valójában semmi köze a bevándorlás kérdéséhez, egyetlen célja a kormány három éve következetesen képviselt – és a szavazók döntő többsége által támogatott – migrációs politikájának hiteltelenítése. Pedig kormányzati sunnyogásról szó sincs, sokkal inkább egy, az ellenzéki média által felépített, hazugságokra épülő lejárató akciónak vagyunk szemtanúi.
Bántóan avítt, egyszersmind felszínes gondolatokkal is megajándékozza az olvasót Vajda Mihály „Szög a zsákból” című önéletrajzi kötete. Gyöngyszemeinek egyike, mikor arról vall, hogy „Van egyfajta attitűd, amiről én többnyire felismerem a zsidókat; azt hiszem ennek az attitűdnek a döntő eleme az, hogy mindig van benne egy ironikus visszafogottság a saját álláspontot illetően is, hogy jó, jó, de azért egész biztos nem vagyok benne.”
Csak remélni lehet, ez utóbbi bizonytalanság magára az éles szemű szerzőre is vonatkozik.
Ha mégsem, akkor meg kellene magyaráznia, miféle „ironikus visszafogottságot” találhat, mondjuk Kun Bélában, Rákosi Mátyásban, Farkas Mihályban, Gerő Ernőben, Péter Gáborban, stb., akiknek nemigen voltak kételyeik, már ami „a saját álláspontot” illeti. Sőt nevezettek egészen biztosak voltak a dolgukban, történetesen abban, hogy mind eszmeileg, mind gyakorlatilag teljesen tuti, amit csinálnak. Öniróniájuknak legalábbis mindmáig semmiféle igazolható dokumentuma nem került elő.
Demjén Rózsi klasszikussá vált számában arról énekel, milyen nehéz a kis Peti iskolatáskája: tanulás helyett a dalban lévő kislányt követi, ám hamar kiderül, bizony ő is a suliba tart... Peti dilemmájában is ott van: olyan nincs, hogy bármi okból ellógjuk a kötelességünket.
Mert az iskola nemcsak a mindennapok rendjét, ritmusát jelenti gyerekeink számára, de a tanulás mellett közösséget teremt és életre szóló tudás- és élményanyag forrása. A tankötelezettségre, az iskolák házirendjére, szabályaira pedig mindig úgy érdemes tekintenünk, mint amelyek a gyerekek érdekeit szolgálják, lehetőséget adva a testi-lelki-szellemi fejlődésükre. Épp ezért tiszteletük feltétlen, és felette áll minden pillanatnyi érdeknek. Az iskolák rendjét közéleti percemberek aktuálpolitikai céljaiból feldúlni pedig tilos – még akkor is, ha választási évbe fordult a naptár.
Nem Angela Merkelről van szó, noha volt már ő is jobban. Hanem Martin Schulzról, sőt az SPD egészéről.
A szociáldemokraták elnöke épp a napokban veszi nyakába Németországot, hogy tartományi párttársait meggyőzze arról, milyen kifizetődő lenne, ha ténylegesen megkezdhetné a nagykoalíciós tárgyalásokat a CDU/CSU-val. Berlinben a múlt héten az érintett pártok még csak előzetes megállapodást kötöttek erről, a végleges döntést a hónap végi rendkívüli SPD-kongresszus hozhatja meg.
Meghozza-e vagy sem? - ez lesz a közeli napok tétje. Martin Schulz tavaly ősszel a választási kudarc után még harcosan ellenezte a korábbi nagykoalíció folytatását, mondván, hogy a szocdemek történelmi fiaskóját éppenséggel az abban játszott másodhegedűs szerepük okozta. Mára ez már a múlté. No, nem a másodlagos szerepé, hanem az ódzkodásé. Merkelék kútba esett Jamaica-koalíciója miatt Schulz most azzal számol, hogy a szocdemek pozíciója egy esetleges nagykoalícióban ezúttal erősödhet.
„Amikor a fiadat oktatod, a fiad fiát is oktatod.” /Talmud/
Van az úgy, hogy egy párt, politikai szervezet kifogy a támogatókból. Ennek számtalan oka lehet, ám a legvalószínűbb az, hogy nem tudja elhitetni a választóival: meg tudja valósítani amit ígér. Ilyenkor – többnyire – az a szokásos eljárás, hogy új pártvezetést neveznek ki, új jelszavakat hirdetnek és ami a legfontosabb: mindenütt elmondják, hogy szakítottak az előző, hibásnak bizonyult gyakorlattal, immár új céljaik vannak. Ha nagyon nagy a baj akkor még bűnbakot is megneveznek, akire rákenik az egészet és verbálisan meglincselik, ezzel bizonyítva a szakítás komoly voltát. Ez a bevett gyakorlat a demokrácia sújtotta politikai csoportosulásoknál.
Gyetvai Viktor, a "Ne menj suliba!" tüntetés egyik szervezője.
A rendszerváltozás kezdete óta most vitézkedik a legtöbb frusztrált szereplő az ellenzéki politikában. A Gyurcsány-alakulatot és a Kétfarkú Kutya Pártot leszámítva, mindenki más a többé-kevésbé előrehaladott politikai neurózis tüneteit produkálja.
Gyurcsány Ferenc azért nem frusztrált, mert ő eleve passzió-politikus: ahogy más milliárdosok mondjuk „bélyegeket gyűjtenek”, ő nem. Ő történetesen politizál, neki ez a passziója. S ezúttal biztosan be is lavírozza magát a parlamentbe, vagyis most majd megint magasabb hőfokon élhet időtöltésének. Nincs feltűnő oka a frusztrációra, erre csupán a társadalomnak van, amely Gyurcsány passzióitól párszor már megégette magát.
A Kétfarkú Kutya veleszületett - minden körülmények közt fennálló - vicces önelégültségét pedig minek hangsúlyozni.
Az év első heteit túlzás nélkül nevezhetjük diplomáciai nagyhétnek.
Budapesten járt az új lengyel kormányfő, Mateusz Morawiecki – akinek az első hivatalos külföldi útja vezetett Magyarországra – illetve az ír miniszterelnök, Leo Varadkar is. Mindezek után Orbán Viktor miniszterelnök Bajorországba utazott a CSU meghívására, a minap pedig Berlinben tartott előadást a Die Welt és az Axel Springer gazdasági fórumán. A látogatások valójában csak a tavalyi évben beinduló trendet folytatják.
Az utóbbi hónapok diplomáciai sürgés-forgása szokatlannak tűnhet (a budapesti autósok talán kicsit erősebb szóval is illetnék a jelenséget), pedig valójában ez „az új normális”. Százhetven év után ugyanis ismét van önálló magyar külpolitika, ami nem egy külső erőközponthoz igazodik – Brüsszelhez, Moszkvához, Berlinhez, vagy éppen Washingtonhoz – hanem a nemzeti érdeket követi.
A baloldali elemzők és politikusok meggyőződése, ha a 106 egyéni választókerületből negyvenet elnyernek, megakadályozható a Fidesz-KDNP többség a parlamentben. De ez nem így van.
Egyre többen beszélnek arról a balliberális oldalon, hogy a “demokratikus ellenzéki pártok” jelöltjeinek a 106 egyéni körzetből elég negyven választókerületet megnyerni a választásokon, és máris megakadályozták a Fidesz-KDNP abszolút többségét a parlamentben.
A 2014-es választás egyéni választókerületi eredményei
Mármint az egykori indulókban is megénekelt vörös Csepel, ahol a jelek szerint a 2014-ben győztes Szabó Szabolcs, annak idején az Együtt jelöltje, 2018-ban sem hajlandó az MSZP-Párbeszédhez átigazolni.
Pedig az utóbbi négy év alatt az Együtt nemigen erősödött, sőt: megmaradt agilis törpepártnak. Miközben persze az MSZP sem mutatott elsöprő lendületet, aligha lett életrevalóbb, sőt: váltópárti potenciálja szertefoszlott, középpártként is a végét járja.
Az Együttnél azonban így is, még agóniájában is jóval erősebb.
De Szabó Szabolcs úr a párthűség rendíthetetlen ólomkatonájaként, tagja kíván maradni – ahogyan ő fogalmazott – „politikai családjának”.
Szabó Szabolcs hangosbeszélővel az Országgyűlésben
Manfred Weber egy megfontolt politikus, aki pártja, a bajor CSU liberális szárnyához tartozik. Most mégis rátámadt a német mainstream média, mert szerinte a migránsválság megoldásánál a visegrádi országoknak és személy szerint Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek kulcsszerep jut. Ezt a vitát vágja el a német mainstream média azzal, hogy néhány szerencsétlen szó miatt lenácizza Webert.
Egy igazi gyöngyszemre bukkantunk a liberális álhírgyártás hazai iparában.
„Térfigyelő kamerákat szereltek az ellenzék által támogatott hódmezővásárhelyi független jelölt háza elé.” – olvashatjuk a szélsőbaloldali Mérce blogon. A cikk fő állítása az, hogy a térfigyelő kamerát azért az adott helyen és időben szerelték fel, hogy megfigyelhessék a hódmezővásárhelyi időközi polgármester-választás ellenzéki jelöltjét. Újabb ékes bizonyítéka a Magyarországon dúló megfélemlítésnek, diktatúrának és jogtiprásnak!
Erős választási kezdő tizenegy jött össze Balázs Péter egykori külügyminiszter hívására.
Döntő többségében az MSZP-SZDSZ kormányok tagjai, kisebb részben pedig az azóta darabjaira hullott MDF “útkeresői” alkotják azt az “álomcsapatot”. Először Karácsony Gergely MSZP-s miniszterelnök-jelölt árnyékkormányaként mutatta be őket a sajtó. Aztán zavar támadt az erőben, másnap már kiderült, dehogy árnyékkormány ők, csak egyfajta szavazásra buzdító ellenzéki, baloldalt támogató társaság. Tehát egyfajta balos gittegylet.
A valósággal szembesülve a progresszió megveszekedett hívei először általában tagadni igyekeznek azt, sokszor pedig egyenesen fantazmagóriákba menekülnek. Ez lényegében 1989 óta így van, a haladó értelmiség azóta képtelen elszakadni rémképeitől és mániáitól.
Egyik rögeszméjük a politikai emigráció: a bőröndök régóta becsomagolva várják menekülni készülő gazdájukat az egykori Kertész-Lovas szemantikai csörtétől függetlenül. De a becsületes bőröndök hiába várakoznak a mai napig, hiszen Tamás Gáspár Miklós képes volt leírni a hvg.hu felületén Ausztriáról: „Már megint egy hellyel kevesebb, ahová érdemes emigrálni.”
Azután vegyük például a sajtószabadság helyzetét (lásd itt, itt és itt): tévedés, hogy 2010-óta van veszélyben! Már 1993-ban megszűnt, gondoljunk csak a La Stampa címoldalán megjelent, Göncz Árpád akkori köztársasági elnök által jegyzett, „Európa segíts!” című írásra. Ebben a haladás azóta boldoggá avatott kiválasztottja ekképpen jellemezte a médiapiacot: "Magyarországon az információ rab, mint a kommunista időkben”; illetve: „Az ellenzék nem tud a néphez szólni, és ez súlyos, mindenek előtt a választás előtti időszakban”; továbbá „A kormányon lévő konzervatív párttal ellenkező minden hangot elnémítottak”. Értik, 1993, amikor Forró Tamás, Juszt László, Havas Henrik, Bánó András és a többi ikon a Nap-Keltében, a Népszabadságban, a Hócipőben, a Népszavában és mindenhol ott volt. Mellettük Hankiss Elemér tévéelnök és Gombár Csaba rádióelnök szinte magányosan vívta hősies harcát az áporodott nacionalizmus és a Horthy-restauráció ellen.
Végül pedig, annak illusztrálására, hogy ezek a megátalkodott reakciósok már harminc éve készek a legvégsőkig elmenni, nézzük meg két igazán progresszív jövőkutató jóslatát.
A nemzet nem valamiféle társadalmi konstrukció, hanem organikusan létező valóság, ezért annak védelme az ember legtermészetesebb késztetése. Ha ez populizmus, akkor az.
Dívik mostanában progresszívéknál egy szemrehányás konzervatív felebarátaik irányába. E szerint – akár a migrációs válság, akár más kapcsán – a nemzetet mint olyat megóvni szándékozók (ők a nacionalisták) megtagadják a felvilágosodás legszebb örökségét, a tolerancia és a másság elfogadásának parancsát, pedig a nemzet, a nacionalizmus is a felvilágosodás „terméke”. Most éppen a „tekintélyes és befolyásos” Economist szentelt hosszú esszécikket a témának, mely azon lamentál, hogy korunk nacionalizmusa – vagy legalábbis az, amit ők annak neveznek – csak egy égiekkel játszó földi tünemény-e, mely hamar elillan, vagy itt marad közöttünk sokáig? Persze a cikk szerint van „jó” nacionalizmus is – nyilván, populistából is van demokrata Martin Schulz óta –, mely patrióta, nemes, befogadó. De az „új nacionalizmus” (AfD, Nemzeti Front, Orbán, Kurz, Babis, Kaczyński, Trump stb.) paranoid, intoleráns, elhomályosítja a tiszta gondolkodást, a hozzá tapadó „modern” nemzeteszme pedig valójában csak egy kitaláció, egy mesterséges konstrukció – mint amilyenek a nemek is, ugye –, mely pőre fantáziálással mítoszokat gyárt. (Karl Popper is valami hasonlót fejteget nyílt táradalomról szóló könyvében: szerinte a „nemzeti elv (…) mítosz csupán. Irracionális, romantikus és utópikus álom”.) A cikkíró megadja hát az alaptézist: „a mai kor nemzetei a nacionalizmus termékei, és nem fordítva.”
Nem kellett sokan várnunk az újév első politikai fejleményére: a 168 Óra értesülései szerint árnyékkormány alakul egykori miniszterekből és politikusokból. Hurrá! Ez az, amire a magyar emberek vártak.
A baloldal kétségbeesését, tanácstalanságát és szellemi végkimerülését mi sem jellemzi jobban ennél a hírnél. A magát mellőzöttnek érző, sértett baloldali elit akar visszatérni, magukra rántva néhány dísz-konzervatívot. A 2010 előtti időszak iránt valószínűleg csak azok éreznek nosztalgiát, akik benne lesznek az árnyékkormányban, ők ugyanis akkor voltak valakik.
Bár még nem tudhatjuk, hogy pontosan kik lesznek a dream-team tagjai, a felröppent nevek (Balázs Péter, Bod Péter Ákos, Mellár Tamás) alapján azonban biztosak lehetünk benne, hogy csak a baloldalt már most is uraló one-man-show-k száma szaporodik majd még eggyel.
Alexander Dornbirt CSU-frakcióvezető megerősítette, hogy pártja meghívta Orbán Viktort a CSU hagyományos év eleji kihelyezett pártértekezletére. A CSU nem először hívja segítségül a magyar miniszterelnököt, ám ahhoz, hogy a CSU jövő szeptemberben megőrizhesse abszolút tartományi többségét, önsorsrontó migrációs politikájukat végre a magyar és osztrák példa szerint kéne átalakítaniuk.
Bajoroszág a leggazdagabb német tartomány. A bajorok mindig is különcnek számítottak, és ma is jól ötvözik a bőrnadrág hagyományát a laptoppal és az új ipari technológiákkal. Sajnos, a migránskérdésben már nem állnak ennyire jól.
Politikai ellenfelünk legyőzésének legegyszerűbb módja a címkézés. Ezt tette a Komintern VI. moszkvai konferenciáján is 1928-ban, amikor a “szociálfasizmus” kifejezést aggatta a szociáldemokratákra. Most a “haladó” sajtó teszi ugyanazt, amikor lenáciz mindenkit, aki mást gondol a globalizációról, migrációról, vagy demokráciáról, mint ők.
Kiderül, miért választották az angolok a brexitet, vagy az amerikaiak Trumpot.
Ennél nagyobb hírverés nem is kell a Külügyminisztérium január végi, “Európa jövője” elnevezésű nemzetközi konferenciájának. Mivel ezt nem a Soros-hálózat rendezi, a hazai balliberális média már jó előre össztüzet zúdít rá. Elvégre jövőre választási év lesz, és mi lesz velük, ha a kormány sikeresen fordul a kampányra?
Az egyre szilánkosabb szerkezetű ellenzék 2017-ben sem tudta szilárdabb formákba rendezni sorait. Két addig - viszonylag - erős pártja, a Jobbik és az MSZP egyaránt erodálódott, más-más okok miatt.
Korábban a Jobbik a maga szélsőségesen radikális arculatával nagyjából elérte az ilyen politikával egyáltalán elérhető körülbelül 15 százalékot, de most maszkot váltott. Kissé talán túl hirtelen is váltott maszkot. Cigányozó, zsidózó, a baloldalt zsigerileg elutasító arcélét immár mindenkire mosolygó pofira cserélte, azazhogy cserélné. Mindenkivel kiegyezne már, aki hajlandó vele a kormányerők ellen összefogni. Ehhez jelenleg a sárga földig sértődött Simicska Lajos támogatását is élvezi, csak hát az eredmény, amit mindezzel együtt felmutathat: csekély. Sőt ha a kormányváltás sansza felől nézzük, akkor szinte semmi. Kipróbált rasszistái lázonganak, miközben az új szavazóknak áhított középrétegek erre a maszkabálra mintha nem lennének vevők. Egyetlen hozadék, amire a cuki bukófordulót végrehajtó Vona Gábor hivatkozhat, mindössze annyi, hogy pártját immár a honi liberális Világszellem sem röstelli egy Orbán-ellenes népfront hasznos elemének elfogadni. Miért is ne, hiszen azt, hogy aktuálisan ki a rasszista itt, azt mindig a Világszellem magyarországi tagozata határozza meg. Nota bene, a zsidózó, cigányozó Jobbik a kormányváltás magasabb szempontjai miatt szerintük momentán nem az. A cigányságnak erről ugyan esetleg más a véleménye, de hát ők nyilván nem értik a politika magasabb szempontjait. S hogy a megbillent liberális egyensúly mentálisan mégis helyreálljon, a Soros-plakát viszont a Világszellem szerint pofátlanul antiszemita, merthogy „kormánypárti”, erről nem is nyitnak vitát, antiszemita és punktum.
- És ördög sincsen? – kérdezte az őrült derűs mosollyal Ivan Nyikolajevicstől.
- Ördög nincs, nem létezik! Hagyja már abba ezt a bolondozást!
- No, ez aztán érdekes! – mondta, göcögve a nevetéstől. – Hogy van ez itt maguknál: akárkiről érdeklődik az ember, az nem létezik?
A Mester és Margarita című regényben maga az ördög beszélget két igazi homo sovieticussal, arról, hogy az utóbbiak szerint Jézus Krisztus nem élt, továbbá Isten sincs. Ezek után teszi fel a fenti kérdést a saját létezésére vonatkozóan. Így vagyunk valahogy mai világunkban a progresszív, liberális értelmiséggel. Ha maga az ördög érdeklődne náluk arról, hogy létezik-e, azt is letagadnák.
„Ugocsa non cornat!” A történeti anekdota szerint, mikor I. Ferdinánd osztrák uralkodó a magyar rendeket koronázásra hívta, a legkisebb vármegye, Ugocsa üzente ezt a Habsburg uralkodónak. Általában pejoratív értelemben használják, annak szemléltetésére, mikor valaki túlterjeszkedik a saját lehetőségein, de – nem tehetek róla – nekem imponál ez a történet. Van abban valami kilátástalan nagyszerűség, hogy mindenre tekintet nélkül ragaszkodik valaki az álláspontjához.
Onnan jutott ez eszembe, hogy „Kézitusa” címmel vezércikket követett el Szerető Szabolcs a szebb napokat látott Magyar Nemzet hasábjain. Ez, önmagában, nem lenne meglepő, szokott ő ilyeneket csinálni máskor is. Ami tán érdemes néhány pixel elvesztegetésére az a migráns ügy szándékos félreértése, tekintettel arra, hogy ez a „félreértés” elterjedten előfordul „érvként” libsi médiumokban, ideértve a médiamogul egyéb média érdekeltségeit (Hír Tv, Lánchíd Rádió és társaik).
A Jobbik az ÁSZ szerint meg nem engedett párttámogatást fogadott el, lebukott, és ezért a törvényben előírt büntetést kell fizetnie. A Jobbik-tüntetésnek erről kellett elterelnie a figyelmet, a ködösítésben a balliberális média is segített.
Az egykor még szebb jövőben reménykedő cicapárt elnöke, Vona Gábor nagy bajban van. Pártja beragadt a 10-15% támogatottsági sávba, és a sorozatos botrányok miatt egyre távolabb kerül a kormányrúdtól. Ráadásul a néppártosodás Simicskával súlyosbított szakasza, és a radikális szárny háttérbe szorítása csak apasztja a Jobbik támogatottságát, ami a tüntetések gyér látogatottságán is lemérhető.
Nem ez az első eset, hogy Ungváry Krisztián ellentmondásoktól hemzsegő érveléssel próbálja kritizálni a kormányt. A minapi interjújában azonban önmagát is felülmúlta a történész, már ami a logikai bukfencek számát illeti.
Először is azt állítja Ungváry, hogy ő, mint történész, csak azt akarja tudni, hogy ki volt ügynök, pontosabban, hogy „a rendszerváltás utáni Országgyűlés tagjai közül kik szerepeltek az állambiztonsági nyilvántartásokban”. Később azonban mintha mégis politikai céljai lennének, amikor kijelenti: a jelenlegi Országgyűlés Fidesz frakciója olyan fegyelmezetten szavaz, hogy biztos valamivel „fogják a töküket” a képviselőknek. Állítása persze több sebből is vérzik. Először is, Ungváry valószínűleg nem hallott a modern parlamentarizmusra jellemző frakciófegyelemről, amely nem csak Magyarországon, hanem más kontinentális politikai rendszerekben is egy svájci óra pontosságával szokott működni. Összehasonlítani a mai fideszes frakciófegyelmet a dualizmus-kori állapotokkal még egy amatőr politológustól is komoly hibának számít. Ebből is látszik, milyen veszélyes, ha egy tudós nem marad a kaptafánál, hanem átkalandozik más tudományterületekre.
Felülne ön egy olyan repülőgépre, amelynek kapitánya azzal fogadja utasait, hogy ő bizony cseppet sem szeret repülni?
Kétlem.
Karácsony Gergely pár nappal azután, hogy miniszterelnök-jelöltnek jelentkezett az MSZP kiszuperálásra esélyes járművére, egy tévéműsorban odanyilatkozott, hogy egyáltalán nincs oda a pártokért, és nagyon nem szereti a hatalmat.
Vona Gábor az ÁSZ által kiszabott büntetés kapcsán a hattyú halálát adja elő, a tiltott kampánytámogatás elfogadása miatt járó bírságot arra használja, hogy pártjából politikai mártírt faragjon. A szavazókhoz fordulnak, holott a cicapárt rendre zsíros többlettel zárja pénzügyi évét és beszámolói alapján úszik a pénzben.
“Mikroadományokból jön össze a 660 millió?”
A hasznos idiótákhoz adakozni kész szavazóihoz fordul a Jobbik, tőlük kér pénzt az Állami Számvevőszék által a törvény erejével kiszabott bírság kifizetésére. Lehet, Barack Obama, Hillary Clinton, vagy a Momentum példáját akarják követni, amelyek mikroadományai mögül kevés nagy adomány került elő. Beszámolói szerint a Jobbik tele van tartalékkal, és két, a Fidesz-kormány megdöntését akaró sugar daddy is verseng a kegyeikért.
Nem olyan egyszerű a baloldali politikusok helyzete. Ugyanis hiába lehet most új miniszterelnök-jelölt jelöltje az MSZP-nek Karácsony Gergely Párbeszéd-társelnök személyében, most az lesz a probléma, hogy milyen név alatt induljanak a választáson.
Azután, hogy Karácsony Gergely végre tényleg eldönti, hogy “a f...ért hagytam magam rábeszélni” félmondatról elhíresült hangfelvétel után akar-e még miniszterelnök-jelölt lenni, azon is el kell elgondolkodniuk a balos stratégáknak (vannak még ilyenek?!), hogy MSZP-Párbeszéd, vagy simán MSZP néven állítsanak közös listát.
Vona Gábor karácsonya aligha lesz felhőtlen: alig négy hónappal az országgyűlési választás előtt a Jobbik válságtünetek sorát produkálja. A párt állandósult vezetési- és identitásválsága elbizonytalanította a táborukat, egy jobbikos szavazó ma már nehezen tudja megmondani, milyen értékeket is képvisel a pártja, és rohamosan fogy a Vona Gábor által felhúzott szebb jövőbe vetett hit.
A Jobbik jelenleg rosszabb pozícióból fut neki a 2018-as választásoknak, mint a ciklus során bármikor. 2014 őszén, amikor a Jobbik nekikezdett a „néppártosodási” fordulatnak, a közvélemény-kutatások 16-19 százalékra mérték a pártot a teljes népesség körében. Most, három évvel később, a párt támogatottsága 9-10 százalék körül mozog. Hasonló tendencia rajzolódik ki, ha a biztos pártválasztók pártpreferenciáit vizsgáljuk. 2014 őszén a pártválasztók 18-21 százaléka támogatta a Jobbikot, a legutóbbi felmérésekben valamivel kevesebb, 14-19 százalékuk. A néppárti fordulat nem lesz a párt sikersztorija, sokkal inkább a lassú lecsúszásról szól.
Ha az ellenzék elveszít egy választást, akkor ünnepel. Vágyvezérelt beszéd a „reményt adó vereségről”.
A solymári időközi önkormányzati választást követő ellenzéki reakciók alapján azt gondolhatnánk, hogy liberális választási győzelem született a hétvégén. A valóság azonban az, hogy a kormánypártok jelöltje szerezte meg az önkormányzati mandátumot: Dalos Attila, a Fidesz-KDNP jelöltje a szavazatok több mint abszolút többségével (56,8 százalék) győzött. A bevándorláspárti ellenzék – DK, Együtt, LMP, MSZP, Párbeszéd, Momentum – által támogatott „független” jelölt, Kárpáti Zsuzsanna (42,7 százalék) alulmaradt a kormánypárti indulóval szemben.
A Mozgástér blog szerzői elemzik a brüsszeli meghallgatást.
Galló Béla: Kafka Brüsszelben
Ahogyan Joseph K. számára sem derül ki, valójában mi is a bűne (de „A Per” végén azért kétszer is megforgatják szívében a kést), Brüsszelben a magyar külügyminiszter is így ülhette végig az Európai Parlament meghallgatási procedúráját.
Vettem magamnak a fáradságot, végignéztem az egészet. Érdeklődő, pártokon kívüli magyar állampolgárként, akit nemzetközi kíváncsiságában nem befolyásol a belpolitika.
Lehangoló volt.
Az uniós parlament persze afféle Hyde parknak is nevezhető, mindenki mondhatja a magáét, a döntések úgysem ott születnek. Ám mégiscsak európai gyülekezet ez, kijár neki a kötelező tisztelet, szó sincs róla tehát, hogy előítéletesen vágtam volna bele a kalandba.
A megszólalások aztán gyorsan eloszlatták minden illúziómat.
Lehet persze szidni ezt az egyfordulós rendszert, de tetszettetek volna úgy politizálni, hogy kétfordulós szisztéma legyen helyette. Nem tetszettetek, így aztán az a helyzet, hogy ezen a pályán kellene nyernetek.
Miért ne lehetne egy kormányt leváltani?
Netán jobbra (ha nem is a Jobbikra) cserélni?
Ehhez minden feltétel adott, jövő tavasszal választás lesz, egyéni körzetekben és pártlistákon egyszerre csábíthatóak el az emberek.
Áll a bál a Jobbikban. A félresikerült néppártosodás nem hozott mást, mint stagnáló népszerűséget és a Jobbik-tábor széthullását.
Mindezek fényében nem csoda, hogy Vona Gábor pártvezetői munkásságát egykori és jelenlegi jobbikos politikusok egyaránt bírálják. Vona Gábor pártelnöki pályafutása során ugyanis többször vitte bele olyan helyzetekbe a pártját, ami hosszú távon – finoman fogalmazva – nem feltétlenül szolgálja a Jobbik érdekeit.
A harmadik nem alkotmányos térhódítása és hatásai.
Miután a német Alkotmánybíróság döntésében az un. harmadik nem kategóriájának felállítása kapcsán egyfajta mérföldkőnek számító határozatot hozott, újra felélénkültek a szakmai és társadalmi viták a gender-elmélet, illetve az interszexuális kapcsolatok, továbbá a melegek jogai vonatkozásában – nem csupán Németországban. Az ENSZ adatai szerint a föld népességének 1, 7 %-a vagy interszexuális, illetve „tipikus férfi vagy női nemi karakter” nélkül született, amely körülmény fakadhat hormonális, genetikai és anatómiai okokból. Nepál volt az első, ahol 2007-ben a harmadik nemet elismerték, azóta többek között Málta és Ausztrália is engedélyezte a nemcsak kétfajta nemet feltüntető útlevél és személyi igazolvány bevezetését – és felkészül Norvégia, Skócia valamint Nagy-Britannia. Az Egyesült Államokban azonban még messze nem beszélhetünk teljes körű elismerésről, gyakorlatilag Kalifornia állam az egyetlen az 51-ből, ahol a harmadik nem megjelölés hivatalos okiratokon is felbukkan. Mindeközben a konzervív Nemzeti Fegyverszövetség erőfeszítéseket tesz, hogy egyre több nőt, kisebbséghez és az LMBTQ közösséghez tartozót vonjon be támogatói körébe a TIME beszámolója alapján.
A szocialisták és a DK-sok iszapbirkózása egyre kínosabbá kezd válni, miközben az LMP szép lassan elmegy mellettük, illetve a Jobbik is bejelentkezett a baloldalra.
Nézzük a tényeket: október 2-án távozott a szocialisták miniszterelnök-jelöltje, Botka László. Úgy tűnik, sajátjai buktatták meg, az a belső frakció, amely a számok alapján elképzelhetetlennek tartotta azt a Botka elképzelést, hogy Gyurcsány Ferencet ne vegyék be a baloldali összefogásba.
„Guy Verhofstadt, az Európai Parlament liberális frakcióvezetője is aláírta a Momentum népszavazás iránti aláírásgyűjtési kezdeményezését”. Öt hónappal a 2018-as országgyűlési választások előtt keresve sem találhatnánk jobb szimbólumot e pár napos hírnél a Momentum – és úgy általában a teljes baloldali ellenzék – politikai hitvallásának bemutatásához.
Az Index-444-HVG tengely által felemelt celeb, Fekete-Győr András stabilan 3 százalék alatt mért pártja annak érdekében gyűjti az aláírásokat, hogy a Parlament vonja vissza a külföldi pénzekből támogatott aktivista szervezetek átláthatóságáról szóló törvényt. A szükséges kétszázezerből már huszonötezer összegyűlt, így „matematikai esély” még van. Bár a híradásból nem derül ki, hogy ebbe a huszonötezerbe Verhofstadt aláírását is beleszámolták-e.
Soros György fölöttébb érdekes figura. Típusának Balzac, ha élne, néhány sort bizonyára szentelne az „Emberi Színjáték”-ban. Könyörtelen spekuláns egyfelől, aki az egyik kezével országokat rendít meg, egzisztenciák sokaságát dönti romba, ám a másik végtagjával, „a világmérnökivel” úgymond javítana, hiszen vagyonának egy részét tudatosan ömleszti az általa üdvözítőnek propagált „open society”-ba, azaz a nyílt társadalomba.
„Nem tehetem, és nem is fogom vizsgálni a társadalmi következményeit annak, amit csinálok”, vallja a spekuláns, ami roppant logikus, mert ily módon azután annak rendje-módja szerint rögvest befektethet a romeltakarításba is.
Az elhúzódó kormányalakítási tárgyalások felszínre hozzák a német társadalom elmúlt 15 évének árnyoldalait.
A Zöldeken kívül igazából egyik párt sem kormányozna szívesen az egyre népszerűtlenebb Angela Merkellel, így a szocdemek sem. Az SPD ezért leporolta választási programjának szociális részét, abban bízva, hogy az időszerű, és a szavazók többsége körében népszerű intézkedések költségvonzata olyan nagy ár, amit a német dominanciájú EU egyben tartásán fáradozó CDU nem tud megfizetni.
A német szocdemekre igazán rájár a rúd. Négy éve a “Németországért érzett felelősség” miatt mentek bele a nagykoalícióba. Martin Schulz pártelnök a szeptember 24-i választás urnazárása után jelentette be, hogy a "Németországért érzett felelősség” miatt választják az ellenzéki pozíciót. Most újfent a “Németországért érzett felelősség” miatt kellene egy újabb nagykoalíciót kötniük, idestova a harmadikat 2005 óta.
Az ellenzéki média – aka Soros- és Simicska-média – a legszórakoztatóbb képtelenségeket állítja a kormányról. A kormány és Magyarország gyalázásában a versenyzők egymásra licitálnak, és görcsös igyekezetükben sokszor önmagukkal is ellentmondásba kerülnek.
Csokorba gyűjtöttem az ellenzéki skizofrénia leglátványosabb tüneteit. A sor minden bizonnyal hosszan folytatható, az alábbi öt ellentmondás azonban rendszeresen visszatérő elem az ellenzéki médiában:
1. A magyar kormány Kína/Oroszország láncos kutyája! – VS – A keleti nyitás nem működik, nem jön se megrendelés, se beruházás, se pénz a keleti országokból.
Feloldás: A nyugat-európai országok már évtizedekkel ezelőtt megkezdték – és végre is hajtották – a keleti nyitást. Minden állam, nemzeti érdeke szerint igyekszik a lehető legtöbb országgal előnyös gazdasági kapcsolatokat kiépíteni. Nekünk is így kellett volna tennünk, már sokkal hamarabb. A keleti nyitás azonban már most is sikeres. A közép-európai térség országai közül mi exportálunk a legtöbbet Kínába: a tavalyi évben 600 milliárd forintnyi árut szállítottunk az ázsiai országba.
A magyar irodalomtörténet leghazugabb mondata úgy hangzik: „Nekünk Mohács kell.” A köznyelvi fordulattá vált verscím mögött az a téves elképzelés húzódik meg, hogy a dolgok jobbra fordulásához minden le kell rombolnunk, a múltat végképp el kell törölnünk.
Az összeomlás és a káosz azonban, az ígérettel ellentétben, sosem az új és tiszta viszonyok létrejöttét segítette elő, épp ellenkezőleg. Mohács után nem tisztult le a kép, hiszen Magyarország elvesztette szuverenitását, három részre szakadt és másfélszáz évre hadszíntérré vált. A modern korban az első világháborús összeomlást a Tanácsköztársaság rémuralma és Trianon, a második világháborús katasztrófát pedig negyven év szovjet diktatúra követte.
Nem tehetek róla, de mikor kiderült, hogy a magyar baloldal képviselői egyöntetűen, önként és dalolva, megszavazták az EU parlament határozatát a felső korlát nélküli, kötelező betelepítési kvótáról – valamint az összes Magyarországot elítélő, büntetni szándékozó határozatot – azonnal Mályusz Elemér könyve, „A vörös emigráció” jutott eszembe. Rövid könyvismertető következik.
„Gyengébb jelleműek, semhogy be mernék vallani maguknak tévedéseiket és akaratuk is erőtlenebb, semhogy gyászos szereplésük következményeit belátva, vissza tudnának vonulni a bűnbánó vezeklésbe.”
Mályusz Elemér: A vörös emigráció
Mályusz – aki egyébként méltatlanul elfeledett, jelentős akadémiai történettudós volt – kitűnő könyve leírja, hogy a vörös emigráció hogyan dolgozott minden eszközzel Magyarország befeketítésén, miután itthon a dicsőséges 133 nap után kitellett a becsületük. Bemutatja, hogy kikből is állt a patkánylázadás vert serege. Véresszájú skriblerekből, ábrándos entellektüelekből (a hasznos idióták, ahogyan Lenin elvtárs nevezte őket) és néhány nagyon is tudatos, jól képzett moszkovita ügynök alkotta a jeles társulatot. A bandát a hatalom elvesztéséért érzett vak, őrjöngő bosszúvágy, a magyarság gyűlölete és az egzisztenciális rettegés tartotta össze. Amúgy egymást is utálták és vadul marakodtak a fogyatkozó pénzforrások felett. Nem ismerős ez?
Rút politikai és erkölcsi öngyilkosság lenne összefogni a Jobbikkal, nem, nem, soha! – mondja Lendvai Ildikó, és ebben történetesen igaza van. Tényleg nem mindegy, hogyan tűnik el egy párt: rútul végzi-e, avagy kevésbé rútan.
A maga részéről világos üzenet ez a „pusmogó” liberális háttér-moguloknak, kik az MSZP-t még haló poraiban is irányítanák, s különösebb erkölcsi fakszni nélkül biztatnák a lehető legrútabb halálnemre.
Tudjuk persze, hogy a kommunista és a szélsőjobbos szavazóbázis alsó szegmensei olykor felcserélhetők: egykor Rákosi Mátyás maga adta ki az ukázt, hogy a kisnyilasok előtt legyen csak nyitva a kommunista párt kapuja, 2010-ben pedig Vonáék söpörtek be tömegesen elárvult baloldali szavazatokat a legsanyarúbb sorban tengődő Észak- és Kelet-Magyarországról.
Lassan tényleg abszurd drámára hajaz mindaz, ami az Unióban zajlik éppen. Sokszor teljesen olyan, mintha az EU vezetői direkt az ellenkezőjét tennék annak, ami célravezető lehetne. Hol van ebben a logika?
Vitathatatlan, hogy jelenleg az EU fennállásának legnagyobb vállságát éljük. Pontosabban inkább válságait, hiszen a probléma éppen abból adódik, hogy az Unió szinte minden területen egyszerre küzd olyan problémákkal, amelyek önmagukban is megingathatnák a közösséget. Néhány példa az említés szintjén: brexit; háború a szomszédban; repedések szakadékok az eurózónában (Görögország, olasz államadósság, francia gazdaság stagnálása); migrációs válság stb. A sort nyilván lehetne még folytatni, de a lényeg így is egyértelmű: alapvető reformokra lenne szükség. El kellene végre dönteni, hogy milyen irányba induljon el az Unió, mert hogy a mostani keretek fenntarthatatlanok, az biztos. Ilyen döntés azonban nem születhet meg a mindenkori német kancellár nélkül. "Minden németek anyját" jelenleg viszont a kormányalakítás köti le, nincs ideje (és felhatalmazása sem igazán), hogy az EU-val foglalkozzon.
Nem is olyan régen a liberális véleménygrófok a Jobbikot még a kormánypártok ellenzéki segédcsapatának tartották, azt sugallva, hogy éles hatalmi helyzetben a szélsőjobb összeállna Orbánékkal, avagy Orbánék a szélsőjobbal, mindegy. Egyik kutya, másik eb, szóval összenő, ami összetartozik, akkoriban ez volt a liberális kórus főszólama.
No de, hol van már a tavalyi hó? Minap a Spinoza-ház langymelegében bizony az utolsó pelyhéig elolvadt. Mi több, Heller Ágnes asszony egy internetes fórumon még áldását is adta a Vona Gáborral való kokettálásra, a nagy cél, Orbán Viktor megbuktatása érdekében. Semmit sem feledve, de mindent megfontolva, maradék híveit feloldozta az önmarcangolás, a sokakban nyilván feltoluló gyomortáji öklendezés kényszere alól.
Juncker bizottsági elnök után az Európai Parlament jobboldali elnöke, Antonio Tajani is kukába dobta Emmanuel Macron mag-Európára vonatkozó terveit. A franciák által vezetett, adósságban úszó déliek nem ilyen lovat akarnak, már megint a brüsszeli bürokraták és a németek által vezetett északi országok járnának jól.
Mint előtte számos nagy terv, Macron francia elnök terve is jól mutatott a papíron. A szeptemberi német választásig kellett volna Európa-szerte vitázni az eurózóna új parlamentjéről, pénzügyminiszteréről és ezekhez kapcsolódóan a közös költségvetésről. A német választás után felálló régi-új berlini kormány Párizzsal véglegesítette volna a terveket, majd az Elysée-szerződés aláírásának 55. évfordulóján, 2018. január 22-én kellett volna a reformot elindítani.
Az időterv azért is fontos, mert jövő tavasszal választ Olaszország új parlamentet, és a három legnépszerűbb olasz párt mindegyike ki akar lépni az eurózónából, vagy legalább kacérkodik egy, az euróhoz képest párhuzamos belső valuta bevezetésének ötletével.
Több mint tizenötezer tudós intézett „második figyelmeztetést” az emberiséghez a minap, mondván, hogy öles léptekkel haladunk a katasztrofális éghajlati változások felé, s az évszázad végére a jelenleg még létező fajok jelentős része eltűnik a Földről.
Ugyancsak friss tudományos hír, hogy a vegyszerekkel túltelített talajok termőképessége néhány évtizeden belül kimerülhet, ezért a jövőben semmiképpen sem tanácsos szorgalmazni az utóbbi évtizedekben alkalmazott gazdálkodási formákat.
Fejünk fölött a klímaváltozás, talpunk alatt a degradálódó talaj – van ennél kecsegtetőbb perspektíva?
Egy állam szuverenitására ma már nem csak más államok vagy nemzetközi szervezetek, de eszmék és éppenséggel az azok bűvkörében élő „nem kormányzati szervezetek” is veszélyt jelentenek.
Frappáns felvetéssel állt elő a Lengyelország ellen jogállamiság-eljárást kezdeményező, majd a migránsok kötelező szétosztását megszavazó Európai Parlament ülésének előestéjén Nigel Farage. A brit politika „fenegyereke” – rendkívül tehetséges szónok, aki a Brexit „elérésével” értelmetlenné tette egyébként pártja létét – EP-s kollégáinak írt levelében kezdeményezte, hogy azok valljanak színt a Soros-féle alapítványi hálózathoz való viszonyukról, és hogy a kapcsolati háló felderítésére a parlament állítson fel egy különbizottságot.
Bár a használt tónus és az őszinteség az eurokrácia brüsszeli madárnyelvéhez szokott füleknek talán túl keresetlen, a UKIP-es politikus nyilván releváns témát vetett fel, méghozzá igenis megfelelő nyelvezettel. Farage ugyanis nem is annyira Sorosról, mint inkább a nyílt társadalom eszméjéről elnevezett alapítványi hálózatról beszélt. És bár napjainkban Soros György neve fémjelzi ezt a kripliséggel vegyes ellen-utópiára emlékeztető ideológiát, – ahogy az angol mondja – „van egy pontja” Farage-nak. Ugyanis nemzetközi spekulánsok ide vagy oda, Soros Györgynél sokkal veszélyesebb a nyílt társadalom eszmerendszere maga. Soros pályafutása ugyanis a biológia törvényszerűségei okán egyszer véget fog érni, a nyílt társadalom eszméje azonban itt marad közöttünk. És azon szervezeti infrastruktúra és hálózat is, mely osztja e szellemiséget: mint amilyenek a különböző, a demokráciát, médiaszabadságot, jogállamiságot méricskélő szervezetek (tudják, a „nagy tekintélyű” Human Rights Watch, Human Rights First, Freedom House), és honi „jogvédő kistestvéreik”, az Amnesty, a Helsinki vagy a TASZ.
Az Európai Parlament néhány órával ezelőtt nagy többséggel elfogadta álláspontját a migrációs krízis kezeléséről folytatott vitában.
Az állampolgári jogi bizottság által készített, a liberális frakcióhoz (LIBE) tartozó Cecilia Wikström által előterjesztett mandátum értelmében a jövőben (1) nem az a tagállam lenne felelős a kérelem elbírálásáért, ahová a menedékkérő megérkezik; (2) minden tagállamnak ki kell vennie a részét a menedékkérők befogadásából, illetve (3) aki nem működik együtt, az uniós forrásokat veszíthet. A mai naptól kezdve így szól tehát az Európai Parlament hivatalos állásfoglalása kvóta-ügyben.
Navracsics Tibor már többször hangot adott meggyőződésének, hogy Soros-terv nem létezik. Az Európai Bizottság magyar biztosa bő egy hónappal ezelőtt úgy fogalmazott: „az Európai Bizottságban nincsen ilyen, nem beszélünk ilyenről és az európai bizottság munkatervében sem szerepel ilyen feladat”, a minap pedig kijelentette: „a magyar kormány egy-két újságcikkre építette fel a Soros-kampányt.”
Azért az mégiscsak elképesztő, hogy egy olyan ország volt miniszterelnöke akarja Lengyelország nyakába varrni Auschwitz-ot, amelynek uralkodója legalább 6 millió embert dolgoztatott halálra a kongói kaucsukültetvényeken, csak hogy felhúzhasson még egy-két kastélyt Belgiumban.
Ennyit szeretnék hozzáfűzni Guy Verhofstadt minapi felszólalásához.
A Jobbik és a Demokratikus Koalíció úgy képzeli el a „demokratikusabb” választási rendszert, hogy egyes csoportokat ki kellene zárni a szavazásból.
Ugye az elmúlt napokban-hetekben indult Ebenezer Scrooge és Lex Luthor állítólagos szerelemgyermekének újabb hátborzongató roadshow-ja: Gyurcsány Ferenc azt javasolja, hogy aki soha nem élt Magyarországon – tehát a „határon túliak” túlnyomó többsége –, az ne is vehessen részt az országgyűlési választásokon.
Több, mint egy hónap telt el az ügy kirobbanása óta, de a Weinstein-botrány keltette hullámok még mindig foglalkoztatják az embereket. Amióta az Oscar-díjas amerikai producert több színésznő is szexuális zaklatással vádolta, sorra kerülnek napvilágra hasonló esetek. A zaklatási-molesztálási botrány mára túlnőtt Hollywoodon, és világszerte felzavarta az állóvizet.
Az ügy számos vonatkozásáról írtak már: értelmezték a PC-őrület újabb állomásaként, a nemek közti harc újabb bizonyítékaként és a fehér férfiak uralmának végeként egyaránt. A Weinstein-ügy hetekre, hónapokra témát biztosított a bulvárnak, a lapok azonban vagy megálltak a felületes bulvár-olvasatnál, vagy valamilyen magvas ideológiai üzenetet akartak kihozni belőle. De valóban csak erről van szó? Ha számba vesszük a botrány kirobbanásáról rendelkezésre álló információkat, akkor felvetődhet bennünk a gyanú, hogy a színfalak mögött a Weinstein-botrány valami másról szól.
Harvey Weinstein bőkezű támogatója volt mind Barack Obama, mind Hillary Clinton kampányainak.
A 2000-es évek elején az unióban elszigetelt néppárti-szabadságpárti bécsi kormány Münchenre, Stuttgartra és Budapestre számíthatott csak. Sebastian Kurz kancellársága újraélesztheti a Duna-menti konzervatív együttműködést. Vagy mégsem?
Kurz a Twitteren: Magyarország politikája irányadó.
Ki emlékszik még Werner Faymann osztrák szocdem kancellárra, aki a migránsválság tetőfokán Merkel proxijaként szidta Magyarországot? Hosszan sorolhatnánk azokat a bukott nyugat-európai baloldali és liberális politikusokat, akik hangosan kritizálták a budapesti polgári kormány politikáját, majd pártjukkal együtt buktak ők is.
.jpg)
.jpg)
