Némi média-port vert fel az utóbbi időben a tudomány szabadságának kérdése, olyannyira, hogy még a Sargentini-féle röpiratban is szerepel az erről alkotott, vádként megfogalmazódó vélemény.
Visszatekintve, nagyjából arról szólt a vita, hogy mennyiben megengedett a tudomány ügyeibe „kívülről” beleszólni. A kritikusok szerint semennyire, a tudománynak önigazgatónak kell lennie, mert akik kívülről kívánnak beleszólni azok „nem értenek hozzá” és mindenféle oda nem tartozó dolgokat visznek bele, mint a politikai meggyőződés, vagy a vallás. Ez – tapasztalatom szerint – roppant elterjedt vélekedés, még olyanok részéről is, akik többé-kevésbé egyetértenek a kormány politikájával.
Ha az okokat keressük, azt találjuk, hogy manapság valamiféle vallás-pótlékká vált a tudomány. Sokakra jellemző egyfajta tudomány-messianizmus, az a gondolat, hogy a tudomány fogja megoldani a problémákat, válaszolni fog az égető kérdésekre – csak ki kell várni e válaszokat. Hogy mindez miképpen fejlődött ki, vált elterjedté, az hosszú-hosszú és unalmas fejtegetéseket igényelne, melyektől itt és most eltekintenék. Akit mégis érdekel, annak javaslom Khun, Lakatos és Feyerabend urak munkásságának tanulmányozását. Helyette az önigazgató tudomány hívei számára álljon itt egy történet arról, miképpen is működnek a dolgok valójában ott, ahol tudomány éppen igazgatja önmagát.
Szinte naponta halljuk, hogy Magyarországon sérülnek az európai értékek, illetve, a másik változatban, hogy Magyarország megsérti az európai értékeket. De vajon mik ezek az „európai értékek”? A közkeletű, divatos pc-blablát mindenki fel tudja mondani, miszerint a tolerancia, nyitottság, stb. Hogy ezek pontosan mit jelentenek, azt viszont nem tudja senki. Ebbe a csomagba tartozik a „szolidaritás” is.
Ebben a tekintetben hangzik el legtöbbször az a vád, hogy Magyarország nem-európai viselkedést mutat. Vagyis, lefordítva a valóság nyelvére: Magyarország nem volt hajlandó a német kancellárasszony elsőre rövidlátó (vagy inkább öngyilkos) és bugyután hurráoptimista „Wir schaffen das”-ja mögé beállni. A magyar kormány nem akarta azt a gyermeteg hülyeséget elhinni, miszerint a szír agysebészek és fizikusok gyalog menekültek át az egész Közel-Keleten, hogy Németországba jussanak. Sem azt a hülyeséget, hogy „menekülnek”, sem pedig azt, hogy Németországot a biztonság miatt célozták meg, és nem az életszínvonal miatt. Mint ahogyan azt is nehéz megenni, hogy valaki egy háborús övezetből, szétlőtt városok közül érkezve a lakásának az eladásából finanszírozta az utazását. Vagyis, a végtelenül ostobácska mese visszautasítása önmagában is a „szolidaritás” felmondása volt. És hogy kivel? Hát a német és az európai haladókkal, a liberális megmondó elittel és annak vezetőjével, a kancellárasszonnyal. Azután az is a „szolidaritás” felmondásának számított, hogy Magyarország nem hajlandó a migránsokat átvenni a migráció ellen semmit nem tevő Olaszországtól és Görögországtól. Sőt, nem csak, hogy semmit nem tettek, hanem az embercsempészek által 20 kilométernyire elszállított migránsokat (akik már ránézésre sem Szíriából, hanem Fekete-Afrikából jöttek) a hatóságok átvették és továbbtaxizták az 500 kilométernyire fekvő európai kikötőkbe. Az eredmény közismert: az európai embereket kiszorító no-go zónák felbukkanása, az európai emberek életét kioltó terroristák ámokfutása, az európai nőket erőszakoló migránsok szinte napi szintű felbukkanása, a szervezett bűnözés megerősödése.
Fura koalíció a Sargentini-koalíció: kommunisták, volt kommunisták, liberálisok, szcientisták és posztmodernek, német és osztrák néppártiak együtt. Még ha csupán rövid időre, de láthatóvá vált az Európai politikát ma uraló két konfliktus.
Az egyik a teljesen megszokott, országok közötti konfliktus. A német egyesülés azt eredményezte, amit a korabeli aggodalmaskodók megjósoltak: Németország túl erős, és a XX. században már kétszer bemutatott hagyományosan pocsék politikai érzékkel meg is próbálja erejét érvényesíteni. Annyit azért tanult a történelemből, hogy a beteg Franciaországot a hóna alá kapja, és így csak az angolszászokkal kerül szembe. A német-francia tandem közös politikájának az elnevezése az „egységes Európa” vagy az Európai Egyesült Államok. A mediterrán országok – akiket igen barátságosan elneveztek PIGS államoknak – a 2008-as pénzügyi válság után úgy legyengültek, a pénzügyi és demográfiai válságok olyan folyamatos politikai gyengeséget eredményezetek, hogy nem jelentenek komoly akadályt a német-francia politikai akarat számára. Más a helyzet a vilmosi Mitteleuropa vagy a Harmadik Birodalom Lebensraum-országaival, amelyek egyrészt politikailag sokkal erősebbnek tűnnek, másrészt a német törekvésekkel szemben hagyományosan gyanakvóak. Természetesen Berlin és Párizs kölcsönösen megpróbálja a maga előnyére fordítani az együttműködést, de abban egyetértenek, hogy a rendet, stabilitást, az ehhez szükségesnek ítélt gazdasági növekedést fenn kell tartani a két magországban és a hozzájuk csatlakozókban. Mivel 1945 óta a nemzeti érdek kifejezést szégyenlősen ki nem ejtené senki Európában, e politikai törekvés fut az „egyesült Európa” néven, és senki sem hiszi komolyan, hogy Brüsszel lenne ennek a „központosító” törekvésnek a központja.
“Most mi jövünk!” – üzeni hosszú hallgatás után Gyurcsány Ferenc. A bukott mininiszterelnök/pártelnök a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentés politikai hullámait akarja meglovagolni régi álma beteljesítéséhez. Pontosabban az ellenzék rémálmának beteljesítéséhez.
Gyurcsány Ferenc az uniók nagy barátja. KISZ vezérként még a Szovjetunióért, miniszterelnökként a valutaunióért, ellenzéki politikusként az Európai Egyesült Államok uniójáért lelkesedett. Van azonban egy unió mind felett, egy uniók uniója, ami a szívéhez a legközelebb áll, ez a “demokratikus uniópárt”.
Ha valamit megtanulhattunk tegnap, az az, hogy Európában semmi sem változik. Nem csak arra gondolok, hogy a liberálisok még mindig fafejűek, doktrinerek, kirekesztőek és kettős mércét alkalmaznak. Nem is csak arra, hogy Orbán Viktor ismét nagyhatású beszédet mondott az Európai Parlamentben, amivel messze a mezőny fölé emelkedett.
Tegnap eldőlt, hogy a németek harmadszor is nekifutnak évszázados projektjüknek, és megpróbálják uralmuk alá hajtani Európát. Most azonban tankok helyett napközis tanítónéninek öltözött európai parlamenti képviselőket mozgatnak az európai hadszíntéren.
Az ellenzék krónikus impotenciája fordítottan arányos a Sargentini-jelentéshez fűzött csodaváró reményekkel. Minél tehetetlenebb az oppozíció, a „megoldást” annál inkább ettől várja.
Csakhogy az iromány fenntartás nélküli elfogadásával az ellenzék ország-világ előtt a saját impotenciájáról állítja ki a bizonyítványt. „Elkövetni” mindazt, amit a jelentés tartalmaz, csak úgy lehetséges, ha a kormányerőkön kívül senki más nem focizik a pályán: ha nincs se politikai ellenerő, se szellemi alternatíva. Márpedig azt még a jelentés sem vonja kétségbe, hogy lehetne. Annak rendje-módja szerint Magyarországon időről-időre demokratikus parlamenti választások vannak: a kormány elvileg tehát leváltható, ha létezne, aki gyakorlatilag le tudná váltani.
Létezik?
És ha nem, vajon miért nem?
S ha nem, abban ki a hibás?
Judith Sargentini és Ujhelyi István szocialista EP-képviselő.
Kezdetben Merkel úgy gondolta, hogy a migrációs krízis európai szuperhatalommá teszi. A német kancellár egy ideig sikeresen használta hatalomkoncentrációra a válságot.
Amikor azt mondta: Wir schaffen das, és amikor egymaga döntött a schengeni határok megnyitásáról, a magyar miniszterelnökön kívül senki sem merte feltenni a kérdést: mégis ki hatalmazta fel erre? Hasonlóan, amikor Merkel Törökországban tárgyalt Erdogan elnökkel a migrációs paktumról, a mainstream médiában és politikai elitben nem merült fel a kérdés, hogy miért nem Juncker bizottsági elnök vagy az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője tárgyal az Unió nevében. Röviden tehát: Merkel határozta meg az európai politikát, ő diktálta a tempót.
A LIBE jelentéstervezetében nem is a Magyarországgal szemben hangyaszorgalommal összekoholt vádak a veszélyesek, hanem a hozzájuk társított jogalap. Sargentini ugyanis nyíltan azt állítja, hogy a sokat emlegetett „7-es cikkely” szerint igenis beavatkozhat a tagállami szuverenitásba.
Ahogy arról talán már többen értesültek, az ún. Sargentini-jelentés(tervezet) telis-tele van csúsztatásokkal: igazából – hogy mi se csúsztassunk – döbbenetes tudatlanságról árulkodó hazugságokkal, jobb esetben ferde politikai motivációk fűtötte félinformációkkal. Az egy dolog, hogy szöveg maga alig tartalmaz önálló, vitaképes gondolatot – a totálisan megtévedt „kritikák” majdnem teljes egésze korábbi véleményekre és országjelentésekre alapozódik. Az anyag ugyanis úgy néz ki, hogy az elején van egy rövid állásfoglalás (ez lenne magának az EP-nek az aktusa, ha szeptember 12-én elfogadják az indítványt), a végén Sargentini pár bekezdéses indokolása (erre még visszatérünk). E kettő között pedig a Tanácsi határozatra irányuló javaslat (az eljárást ugye az EP javaslatára a Tanács indíthatja meg), melyben az Európa Tanácsra, annak szakosított szerveire, az EBESZ-re, annak szakosított szerveire, valamint az ENSZ-re és annak szakosított szerveire (igen, itt mindenkinek van szakosított szerve) hivatkozva hord össze Sargentini, illetve a LIBE-többség hetet-havat.
A bevándorlásellenes Svéd Demokraták négy év alatt megkétszerezték támogatottságukat, így nem csoda, hogy a nemzetközi sajtó árgus szemmel figyeli a parlamenti választásra készülő Svédországot.
A vasárnapi választásokat megelőző közvélemény-kutatások szerint jelenleg három párt rendelkezik 20 százalék körüli támogatottsággal: a jelenleg is kormányzó Svéd Szociáldemokrata Párt (24 százalék), az ellenzéki liberális-jobbközép Mérsékelt Párt (17 százalék) és a bevándorlásellenes Svéd Demokraták (20 százalék).
A választási kampányban a bevándorlók is aktívan részt vesznek.
Nem csak Angela Merkel állított ki szelfijével egy gigantikus meghívólevelet az Európában jobb életet kereső migránsoknak. Hétezer német polgár is követte a kancellár példáját, és kezességet vállalt szír polgárháborús menekültekért. Most fizethetnek érte.
A szovjet idők vicce írja le a legjobban a helyeztet: Nem osztogatják, hanem fosztogatják. Az újkori népvándorlás 2015-ös csúcspontja körül számtalan német polgár vállalt kezességet zömében szír migránsokért. Azt hitték, csak formális kötelezettségről van szó, és a cehet majd végül sokadjára az adófizetők fogják állni. Tévedtek.
„Itt az ideje, hogy megvédjük a magyar embereket a magyar kormánytól.” Ízlelgessük kicsit ezt a mondatot. Idősebbek hamarabb abba hagyhatják, számukra ez ismerősen hangzik, mintha már hallottunk volna valami effélét valamikor.
Aztán elemezzük.
„…megvédjük”.
Ki lehet itt a többes szám első személy? Judith Sargentini szájából jöttek e szavak, márpedig bármilyen hangos hölgy is ő, csupán egyetlen személy, ámbár kétségtelenül egy pártcsalád, az Európai Zöld Párt képviselője. De ha politikai családja történetesen osztja is a véleményét, szólhat-e egyetlen pártcsalád az egész unió nevében? Sőt az egyetemes európai értékek nevében - hadd legyen még magalapozottabb az a többes szám első személy. Sargentini skrupulusok nélkül, büszkén sajátítja ki az európai értékeket, amelyeknek pedig éppen az a közös lényegük, hogy nem illik őket kisajátítani. Vagy az unióban - mondjuk a tolerancia nevében – nincs helye a másként gondolkodóknak?
Kora ifjúságom óta szenvedélyesen olvasok regényes történeteket, mindenféle kitalált személyek életéről. Mondhatjuk úgy is, hogy irodalomszerető ember vagyok. Anatole France meséli: Annak idején, mikor a romlatlan erkölcsű ősemberek a tábortűz mellett üldögélve, ízes mamut-cubákot szopogatva, a velük megesett történetekkel szórakoztatták egymást, volt közöttük egy, aki hazudott. Nos, ő volt az első író.
Ezzel én is tisztába vagyok, tudom, hogy az olvasott történetek az írói képzelet termékei, a valósággal való egyezőségük többnyire a véletlennek köszönhető. Nincs ezzel semmi baj. Ettől még tanulságosak, elgondolkodtatók, vagy csak szórakoztatók: egyre megy. Mindaddig, amíg az olvasó is tisztában van ezzel. Teljesen más a helyzet mikor egy – akár mégoly jól megírt – történet a valóság álarcát ölti magára, mert ekkor az irodalomból, mesemondásból hirtelen ordas hazugság lesz.
A minap megnéztem egy afféle beszélgetős műsor felvételét. Valamelyik TV készítette, semmi érdekes, két ellentétes álláspontot képviselő ember csapott össze a szokásos „beszélő fejek” műsor keretében. A téma a honi ellenzék sanyarú helyzete lett volna, ám a haladó sajtó képviselője nem volt ezzel elégedett.
Mint mondta, nem erről, hanem sokkal égetőbb kérdésekről kéne beszélni, mint például arról, hogy a budapesti elővárosi közlekedés „összeomlott”. Elgondolkodtatott a dolog, úgy tűnt lemaradtam valamiről. Mivel nem vagyok budapesti, gyorsan megnéztem és azt találtam, hogy az agglomerációban élő, mintegy 4 millió ember összesen 58 millió utazást hajtott végre az elmúlt évben és az utazók száma töretlenül nő. Ha ez az „összeomlás”, akkor vajon mi lehet a siker?
Miért mond valaki ekkora marhaságot? Félreértés ne essék, ahogyan én ismerem a dolgot, bizonyára lehetnének tisztábbak a kocsik, működhetne a légkondi, lehetnének pontosabbak a vonatok és így tovább. Olyan dolgok ezek, melyek érdeklődésre tarthatnak számot az érintettek között és ezért népszerűséget szerezhet az, aki beszél róluk és kijavításuk lehetőségeiről. De nem. Összeomlott. Azok akik részt vesznek ezekben az utazásokban bizonyára érzékcsalódás áldozatai és tulajdonképpen gyalog mennek, csak nem veszik észre?
Augusztus 20-a táján rendszeresen elő szokott kerülni Szent István „Intelmeinek” kiemelt mondata, amellyel a haladó értelmiség és a „szelíd hazafiak” szokták a „vad magyarokat” leiskolázni.
Ez pedig az elhíresült mondat, miszerint „Az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.” Hiába bizonyosodott be a történelem folyamán számtalanszor, hogy ennek éppen a fordítottja igaz, sőt, az is, hogy a fordítás téves, és valójában a királyi udvar diplomáciai jártasságára vonatkozik, a szöveg makacsul tovább él. Ráadásul ugyanez az értelmiségi csapat a következő ütemben már véreskezű tömeggyilkosként bélyegzi meg István királyt. További érdekesség, hogy az egyik krónikánkban mintha hasonló jellemzést olvashatnánk: „Taksony vezér Magyarország főembereivel együtt élete valamennyi napján át hatalommal és szépszerével megtartotta országának minden jussát. Kegyességének hallatára pedig sok vendég özönlött hozzá különféle nemzetekből.” Taksony vezér vendégei bizony éppen olyanok voltak, mint kései leszármazottjának, István királynak a vendégei: vezérek és harcosaik, akik hűséget esküdtek az uralkodónak, és elfogadták a központi kultuszt.
Érdemes tehát az Intelmekre néhány pillanatot szánni, pusztán néhány rövid idézet erejéig. Olyan idézetekről van szó, amelyeket a haladó liberálisok és az „européer” bezzegkonzervatívok valahogy átugranak a szövegben.
…és tényleg! Az úgynevezett gendertudomány kipaterolása a hazai egyetemekről nem csak a mentális higiéniának kedvez, de kőkemény nemzetbiztonsági kérdés is. Az ugyanis a jogi határzár megerősítése, ami lassítja a Soros-hálózat által mozgatott migránsok beáramlását.
“Éppen nemet váltok!”, “Homoszexuális/transzszexuális vagyok!” – csak néhány varázsszó a Soros-hálózat által kiadott többnyelvű brossúrákból, amiket a jobb életet kereső migránsok “menekülők" között osztogatnak. Aki az európai jogrend kiskapuira szabott meséket betanulja és felmondja, nagyobb eséllyel kap menekültstátuszt a vén kontinensen.
Ez a tudás sokáig csak kevesek előtt volt ismert, és jellemzően a Calais-nál lévő “dzsungel” lakói adták egymásnak tovább, hogy Angliába érve, ilyen legendákkal javítsák maradási esélyeiket.
Az újkori népvándorlás 2015-ös (eddigi) első csúcsévében már a WelcometoEurope szervezet füzetecskéit osztogatták, amelyben a gender fejezetben szépen leírták, hogy milyen esetben maradhat valaki “társadalmi nemisége” sérelmei miatt Dániában, Hollandiában, Olasz-, Spanyol-, vagy Svédoroszágban.
Az USA 2019-es védelmi költségvetését Donald Trump „a modern történelem legjelentősebb védelmi beruházásának” nevezte.
Nem tudom így van-e (még tart a történelem…), de tény, hogy ez a 716,3 milliárd dollárnyi volumen csak tovább mélyíti a szakadékot az USA és a világ többi államának „védelmi” potenciálja között.
Elégedett lehet a katonai és a fegyver-lobbi. Márpedig ez a folyamatos belpolitikai nehézségekkel küszködő elnöknek kifejezetten jól jöhet, ám hogy mégsem csupán Trump ügyes húzásáról van szó, jól jelzi a politikai elit egészének reakciója. A republikánusok és a demokraták egyaránt jelentős többséggel támogatták a javaslatot, példás bizonyítékát adva, hogy ha a birodalom katonai ereje a tét, nincs helye holmi belpolitikai huzavonának. Ilyenkor csak az a fontos, amit választási kampánya során Trump mindvégig hangsúlyozott : America First.
Szűk egy hónappal a parlamenti választások előtt a kormányzó svéd szociáldemokraták megkezdték a Facebook cenzúrázását. A cél, hogy kiszűrjék az „értelmetlen és/vagy problémás” politikai kampányokat.
Ez a gyakorlatban nem jelent mást, mint a bevándorlásellenes ellenzéki erők és a velük szimpatizáló választópolgárok kommunikációjának megbénítását a közösségi médiában. A kormány infrastrukturális minisztere, a zöld párti Peter Eriksson elismeréssel illette a Facebook segítőkész hozzáállását. Egy minapi rádióinterjúban úgy fogalmazott: a választást „veszély fenyegette”, de a Facebook „megtartotta a kormánynak tett ígéretét”. A miniszter azt is elmondta, hogy a Google-t és már online szolgáltatókat is megpróbálta abba az irányba terelni, hogy a politika, az állam is szabályozhassa közösségi médiát, és eltávolíthassa a kéretlen bejegyzéseket.
Ha valamire, a magyar belpolitikára hajszálpontosan illik Carl Schmitt klasszikus ellentétpárja. Barát vagy ellenség, mondja Schmitt, végül erre csupaszodik minden, tartósan harmadik szerep nem létezik a politikában.
Bár a rendszerváltozás békés (tárgyalásos) átmenet volt, a pártok hamar rezonáltak Schmitt teóriájára. Közös ellenségnek kezdetben ott volt a komcsi, az utódpárt MSZP, egészen a Demokratikus Charta 1991-es létrehozásáig. Akkor azonban a fő címkefelelős SZDSZ ellenséget váltott. A komcsiból váratlanul barát, rajtuk kívül pedig mindenki másból ellenség lett: a komcsi-antikomcsi párost felülírta - ha el nem is tüntette - a népies-urbánus.
Hová álljanak a „belgák”? – kérdezte akkoriban a Fidesz nevében, ha jól emlékszem, Kövér László. Sehova sem állhatnak, derült ki azóta, errefelé belgák ugyanis már nemigen észlelhetők, jó, ha egy-két „tudatlan ténfergő” maradt még belőlük.
Pár év múlva, felülírva a népies-urbánus ellentétet, a helyzet úgymond perszonalizálódott. Egyetlen személy, Orbán Viktor körül kristályosodott ki a legújabb „alternatíva”. Barátod vagy ellenséged-e Orbán, ma már ez itt a kérdés, a dichotómia most úgy szól: orbánista vagy-e, avagy antiorbánista.
A bukott pártelnök közzétette várva-várt videóblogjának első gyöngyszemét. A közel hat perces felvétel számos tanulságot rejt magában, ezekből szemezgetünk – a teljesség igénye nélkül – a továbbiakban.
1. Vona Gábor ma is pont annyira tartja magát a szavához, mint azt sorozatos pálfordulásai során az elmúlt években megszokhattuk. Így jutott el a Magyar Gárdától a Spinoza Házig, a szélsőjobbtól Heller Ágnesig, az EU-s zászlóégetéstől Brüsszel dicsőítéséig. A Jobbik egykori elnöke a HVG-nek adott interjújában leszögezte: az első videója ugyan politikai jellegű lesz, pártpolitikával azonban nem fog foglalkozni. Ehhez képest Vona első vlogjában közel annyit szerepel Orbán Viktor, mint maga Vona.
Aesopus egyik meséjében egy messzi földet megjárt ember azzal dicsekedik, hogy annak idején Rodoszon akkorát ugrott, amekkorát ember még soha. Ennek a teljesítménynek – mint meséli – tanúi is voltak. Ekkor a kétkedő hallgatóság egyik tagja rászólt: „Itt van Rodosz, most ugorj!” Aesopus nem folytatja a mesét, így nem tudjuk, mi lett a dicsekvő atléta további sorsa, de gyanítom megszégyenült, ha ugrott azért, ha nem akkor meg azért. Mesélni, dicsekedni ugyanis könnyű, ám bizonyítani nehéz.
Olvasom, hogy a magyar valóság népszerű megordítója Puzsér Róbert kacérkodik a gondolattal, hogy indul a főpolgármester választáson. Nem egyedülálló e hír. Volt már szó arról, hogy Veiszer Alinda – kultúrlibsizmus gömbhala – szintén efféle terveket forgat bodros fejében, sőt, anno egy interjúban még Alföldi Róbertet is bele akarta vonni a politikai kalandba. Lehettek volna társelnöknők.
Ha végiggondoljuk a dolgot, ez bizony logikus következmény. A baloldali médiamunkások odáig jutottak a kritikai gondolkodásban, hogy a kormánynál már csak az ellenzéket utálják jobban, így aztán kijut azoknak is a kemény szavakból. Pedig hát – szerintem – a szerencsétlen ellenzék pontosan azt csinálta, amit ők, az okosok, tanácsoltak nekik. A tanács – legyen teljes összefogás a „demokratikus” oldalon – rossz volt. Rossz volt, lévén kivitelezhetetlen. A haladó sajtó ezzel messzire távolodott a saját magára osztott kritikai szereptől és politikai aktorként avatkozott az eseményekbe. Azután pedig, a kudarc után, nekiestek a pártoknak. Aki megfogadta a tanácsukat annak azért, aki nem annak meg azért. Nehéz a kedvükre tenni, az biztos.
Ennyit fizetett egy migráns a Guineától Marokkóig tartó útért, akit utóbb a spanyol hatóságok fogtak el. A német BILD Zeitung interjúvolta meg őt, nem várt vihart aratva a közösségi oldalakon. A hozzászólásokból szemlézünk.
A 17 éves Magineur Guineából indult el, ahonnan az embercsempészek buszon, gyalog és autóval vitték át a Szaharán. A marokkói tengerparton újabb kétezer eurót kellett az utolsó, 14 kilométeres szakaszért fizetnie. Álmairól és reményeiről beszélve őszintén elmondja, hogy jobb életet szeretne Európában. Nem a munkaerő gondokkal küzdő szociális intézményekben, vagy autógyárakban akar dolgozni, hanem kosárlabda sztár szeretne lenni. A Maliból érkező Ibrahim sem akar fizikai munkát végezni, ő is inkább focisztár szeretne lenni. Azt is elmondta, hogy másoknak az egész útért csomagban “csak" ötezer eurót kellett fizetni.
23,000 migráns = legalább nyolcvanmillió euró az embercsempészeknek
Egy héttel a miniszterelnök tusnádfürdői beszéde után eloszlik a füst, amelyet az ellenzéki és romániai kommentárok érezni véltek.
Az itthoniak mintha leginkább a kultúrharc területén éreztek volna veszedelmet, a következő szavakban: „A 2018-as kétharmados győzelmünk pedig nem más, mint felhatalmazás egy új korszak kiépítésére. […] A korszak egy sajátos és jellemző kulturális közeg.” Maga a kultúrharc, amelyet itthon látni vélnek, valójában egyelőre nyilatkozatokban, cikkekben és odamondásokban öltött testet. A kultúrharchoz azonban politikai döntések és intézkedések is kellenek, anélkül inkább csak a progresszív értelmiségnek a jobboldali gondolkodó fők papíron vívott harca marad – többnyire. Egyszóval az itthoni riadalmakon túl odaátról menetrendszerűen jött a feljajdulás, miszerint a miniszterelnök megsértette Romániát. Természetesen erről szó sem volt, na de ahogyan a székely vicc mondja, „ennyi kell es”.
Az utóbbi években divatba jött a listázás, ám lista és lista között is van különbség. A baloldali listáknál szembe ötlő az ártó szándék, míg a jobboldalon sokkal inkább a varázstalanítás és a leleplezés áll a középpontban. Most a Momentum ír éppen halállistákat.
A Soros-hálózathoz ezer szállal kötődő egyik portál öt éve a szerintük “30 legszervilisebb” magyart listázta, kattintásvadász módon rögtön két részre osztva a névsort.
A múlt felé fordulnak.
Találunk ellenzéki listát a kormány által létrehozott kutatóintézetekről és kormányzati háttérintézményekről is, amihez persze rögtön hozzáteszik, hogy ezek “(…) egy része nem is folytat valós tudományos munkát (…)”.
A kultúrkampf frontjain, lövészárkaiban nincs tűzszünet, még ilyen melegben sem. A libsi oldal beveti a nehéztüzérséget is és ennek jegyében interjú jelent meg Radnóti Sándorral az ELTE professzorával „Nem nagy dolog a döglött oroszlánt rugdosni” címmel, hol máshol, mint a Népszava nevezetű kiadványban.
Mondják, hogy a háború első halottja mindig a igazság. E tétel valóságának ékes példája a szóban forgó interjú is. Radnóti messziről fut neki a dolognak – bár szerintem nem eléggé, de erről lesz még szó – és úgy látja, hogy a kultúrkampf „a filozófusok kriminalizálási kísérletével kezdődött, de ott még megbukott”.
Tán még emlékezünk erre az eseményre. Budai Gyula kormánymegbízott valamikor 2011-ben feljelentést tett bizonyos – szerinte és mások szerint is – kétes, több száz milliós értékű pályázatok kapcsán, melyekben a balliberális filozófiai „elit” érintett volt. Az ügyet kivizsgálták és mivel lényegi kérdéseket nem tettek fel, azokat adminisztratív oldalról elfogadhatónak találták. Senkinek nem lett semmi baja. Hogy mit értek lényegi kérdés alatt?
Nagy a baj a cicapártból lett csicskapártnál. A bukott választás óta nem csak elnöküket, alelnöküket és a nemzeti radikalizmus híveiket veszítették el, hanem fő szponzorjukat is. A hétszázmilliós adósságot maga előtt görgető párt “most vasárnap” bejutna ugyan a parlamentbe, de támogatottsága a választás óta nagyot zuhant.
A Jobbik kormányra készült. Vona Gábor már 2010-ben és 2014-ben is kormányra akart kerülni, ám a szavazók akkor sem támogatták a törekvését. A valóságtól való elrugaszkodást mutatja Simicska Ádám 2017 márciusi helyzetmegítélése is, miszerint csak az a kérdés, hogy a Jobbiknak kétharmada lesz-e 2018-ban? A Simicska fiú azóta már Amerikában van, a Jobbik pedig szabadesésben.
A migrációs krízis kezdete óta a liberális sajtó soha nem látott szintre emelte a valóságtagadás mesterségét. Habár, nem is most kezdték, náluk a tagadásnak régi hagyományai vannak.
Ha röviden össze akarnánk foglalni a 2015 januárjában – a párizsi Charlie Hebdo elleni terrortámadással – kezdődő liberális tagadás-láncolatot, az valahogy így festene:
A terrorizmus és a bevándorlás között nincs összefüggés.
A migráció egyébként is egy álprobléma.
Valójában Európa egyre biztonságosabb.
A migráció erkölcsileg jó, gazdaságilag hasznos, egyébként pedig feltartóztathatatlan.
A terrortámadásoknak csak egy nagyon kis hányadát követik el dzsihadisták.
Az Allah akbar! felkiáltás még nem jelenti azt, hogy iszlamista volt az elkövető. Elszigetelt, egyedi esetekről van szó, az elkövetők mentális betegek.
A terrorizmus a nagyvárosi élet része.
Valahol itt tartunk most. A tagadás eszköztára rendkívül sokszínű: az egyszerű hazugságokon át, a részigazságok, csúsztatások, a valóság elferdítése és a vágyvezérelt beszéd mind ide tartoznak.
Tavaly, amikor napvilágot látott az Europol 2016-os évre vonatkozó jelentése, a mainstream sajtó diadalittasan számolt be arról, hogy csökkent a terrortámadások száma Európában. Ne higgyetek a populisták riogatásának, Európa egyre biztonságosabb! – mondták. Ez a részigazság alkalmazásának tipikus esete: nemes egyszerűséggel eltekintettek attól az aprócska ténytől, hogy habár a támadások száma csökken, az áldozatok száma (egészen 2017-ig) drasztikusan nőtt.
A nyugati mainstream média olyan mostanában, mint mikor az élőközvetítés tíz perces késéssel érkezik. Az a sajtó, amelyik évtizedeken keresztül diktálta a tempót a nyilvánosságban, megmondta mi helyes és mi elítélendő, elnököket, kormányfőket emelt fel és váltott le, most csak kapkodja a fejét és elkeseredetten próbál ellentartani a valóságnak.
Megmosolyogtató, ahogy sok nagy tekintélyű pundit sorra felsül a jóslataival, mint valami törzsi varázsló, aki jó ideje nem tud esőt fakasztani. A leglátványosabb melléfogás két évvel ezelőtt a Newsweek amerikai hetilapé volt, amelyik annyira biztosra vette Hillary Clinton győzelmét, hogy Madam President címmel 125 ezer példányban nyomtatták ki a Clinton-győzelmet ünneplő különszámukat. Aztán visszavonták. De a bulivonatról azóta sem tudnak leszállni. Menetrendszerűen harangozzák be az újabb és újabb világvégét, valahányszor nem a liberális ízlésnek megfelelő választási eredmény születik egy európai választáson, hogy aztán újra és újra hangot adjanak a néppel szembeni elégedetlenségüknek.
Az aktuális kultúrkampf érvrendszerében egyre nagyobb jelentőséggel bír a teljesítmény fogalma. Beszélnek művészeti és tudományos teljesítményről, egymáshoz méricskélve azokat és megállapításokat tesznek, miszerint XY teljesítménye nagyobb, vagy kisebb, mint Z hasonló produkciója. Majd pedig besorolják őket a jobb, vagy baloldalhoz, hogy diadalmasan kijelentsék: győztünk!
A teljesítmény fogalma a közgondolkodásban a fizikai teljesítményhez kötődik. A fizika azt mondja, hogy a teljesítmény az egységnyi idő alatt végzett munka, mint ilyen számszerűen kifejezhető és – ami még fontosabb – összehasonlítható. A művészetben, sőt, a tudományban ez azonban messze nincs így. Hogy megértsük ezt, gondoljuk arra, hogy mennyire értelmetlen az a kérdés, hogy Dosztojevszkij, vagy Thomas Mann a nagyobb, vagy jobb író. Ugyan így értelmetlen az a kérdés is, hogy Max Planck, vagy Einstein közül melyik a nagyobb fizikus. Mikor kulturális teljesítményről beszélünk érdemes észben tartani ezt a tényt.
Valaha régen létezett egy művelt középosztály. Ők olvastak, jártak színházba, koncertre, az ő ízlésük volt a mértékadó, aktuálisan az volt az értékes művészet, melyet ők annak tartottak. Ehhez még arra is szükség volt, hogy mai szemmel nézve nagyon kevés művészeti alkotás készült. Ennek a művészetfelfogásnak talán a legszebb példája az annyit emlegetett – és félreértett – Szerb Antal irodalomtörténete.
Óriási fölénnyel győzött a Fidesz Miskolcon, Sopronban és Veszprémben.
Nem ez az első eset, hogy az összefogás csúfosan megbukott, emlékezetes, hogy egy héttel ezelőtt Józsefvárosban bőgött le az SZDSZ-es álcivil jelölt.
Szeretnénk segítséget nyújtani a haladó értelmiségieknek és a baloldali politikusoknak a hétvégi időközi választások kommunikációjában. Csokorba szedtük azokat az érveket, amelyeket bevethetnek, ha a számukra gyászos kimenetelű önkormányzati voksolásokról kérdezik őket:
1. Összezavarodtak a szavazók.
2. Nem volt tétje.
3. Félnek az emberek.
4. Mucsaröcsögén nincs internet.
5. De sok a roma, és megvette őket a Fidesz.
6. 75% nem a Fideszre szavazott.
7. Elcsalták.
8. Nyár van, az ellenzéki szavazók nyaralnak.
9. Apátia van.
10. A nem fideszesek már kivándoroltak.
11. Miskolc amúgy is ősi fideszes, nagypolgári rezsimbástya.
12. Az összefogás működött, csak a pártok nem tettek bele elég energiát / nem volt jó a jelölt / több idő kellett volna, stb.
+1. Várható volt, én, XY, már előre megmondtam.
Természetesen az érvek szabadon kombinálhatók, tekintet nélkül az esetleges logikai bukfencekre.
Három évvel ezelőtt, 2015 nyarán kezdett körvonalazódni, hogy mégis létezik olyan, hogy migrációs válság. Először érdekes módon a létét is tagadták, utána meg beismerték, hogy hát igen, létezik, de természetesen nem migrációs, hanem menekült-válság.
Érdekes ez a logika: amikor kiderül, hogy nem menekültválság, hanem migrációs, akkor meg az az érv bukkan fel, hogy hát mit tegyünk, ez egy elemi csapás, ez van, ez úgyis lesz, minek ellene küzdeni. Mindeközben a tömegesen megjelenő agysebészek, atomfizikusok és társaik valóban válságot gerjesztettek. Annyira, hogy most már nem csak az Európai Unió, hanem a NATO csúcstalálkozóinak is lassan ez lesz a fő és visszatérő témája. Az Unió közmondásos tehetetlensége, az uniós szervek átláthatatlan mechanizmusai – vagyis az intézmények – pedig lényegében jó hosszú távra konzerválni látszanak ezt a válságot.
A kérdés azonban az, hogy vajon miért nem „menekül” – migrál – senki mondjuk Szaúd-Arábiába? Vagy az Öböl-menti olajkirályságokba? Sőt, akár Japánba, vagy Ausztráliába?
Orbán Viktor berlini látogatásán világossá vált a migrációs válság kezelésének két alternatívája. A következőkben Angela Merkel féligazságnak is beillő érveit vizsgáljuk meg.
“Emberek halnak meg a tengeren”, tehát “biztonságos” menekülési utakat kell biztosítani az Európába tartó millióknak.
Valójában az embercsempészek meséi és a jó bejutási esélyek miatt ülnek lélekvesztőkre emberek, akiket a gyanú szerint az NGO-k az embercsempészekkel összejátszva már az afrikai partok közelében áttesznek Soros-hajókra, és akár ötszáz kilométert furikázzák őket Olaszországba, vagy újabban Máltára/Spanyolországba.
A valós megoldást Matteo Salvini olasz belügyminiszter és a máltai kormány mutatják fel, akik vagy nem engedik be a Soros-hajókat kikötőikbe, vagy kikötés után embercsempészet gyanúja miatt lefoglalják azokat. Ezek a képek azt üzenik a jobb életet kereső millióknak, hogy nem éri meg az életveszélyes útra elindulni, mert főszabályként már nem teszik át őket a Soros-hajókra/hadihajókra/teherhajókra, hanem visszaviszik őket Afrikába.
A német uniópártok közötti vitát egy olyan (fél)megoldással zárták le, amely a külső határok védelme helyett a belső határokra fókuszál. A dominóhatás miatt többet kell majd a határokon várni és a berlini kormánypártok sem kerülnek le a lejtőről.
Nem a júliusi első hétvége lesz a berlini köztársaság politikatörténetének legizgalmasabbja és legbizarrabbja, ám a hagyományos néppártok hanyatlásának történetében mindenképpen dobogós lesz.
A honi ellenzék – most éppen – a tudomány szabadságának lázában ég. Ennek több oka is van. Az egyik, az alapvető az, hogy ők mindig valaminek/valakinek a szabadságáért égnek lázban. Ez a szakmájuk.
Másik, hogy híre ment, miszerint a kormány az MTA kutatási költségvetésének egy részét a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumon keresztül akarja eljuttatni az Akadémiához, valamiféle egyeztetést létesítve a kormány fejlesztési szándékai és az MTA kutatóintézetei között. A harmadik pedig az, hogy megjelent egy cikk a Figyelőben, amely szemezget az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontban keletkezett dolgozatok tartalmából. Ezeket a dolgokat, így együtt úgy aposztrofálják, hogy „eljött a fekete autó az Akadémiáért” és – szokás szerint – nem zavarja őket, hogy a metafora egy kirívó hülyeség. A helyzet gyakorlatilag az összes haladó sajtóterméket megihlette és a legkülönbözőbb szerzők tollából – a teljes gondolattalanság okán – tökéletesen azonos tartalmú cikkek születtek.
Tegnap a magyar külpolitika három évnyi küzdelem után sikert aratott. Hogy mekkora ez a siker, azt sokféleképpen értékelhetjük. Sok szó esett például arról, hogy Merkel véglegesen zsákutcába manőverezte magát, de érdemes vetni egy pillantást Franciaországra is.
Nem túlzás azt állítani, hogy a nagy múltú, komoly diplomáciai hagyományokkal rendelkező állam elnöke – aki mindeddig a kötelező betelepítési kvóta egyik legharcosabb támogatója volt – komplett hülyét csinált magából az elmúlt napokban.
1. A hét elején hat uniós tagállam, köztük Franciaország, önhatalmúlag úgy döntöttek, hogy befogadják a Máltánál veszteglő „civil” hajóra (Lifeline) felvett migránsokat. Úgy tűnik tehát, hogy Franciaország támogatja a „mediterrán taxit”, az afrikai partokról begyűjtött migránsok befogadását. Ha azonban az önkéntes befogadás működik, akkor miért van szükség egyáltalán kötelező kvótára?
A Soros-hálózat folyamatosan szállítja a bevándorlást támogató berlini politikusoknak és brüsszeli eurokratáknak az ötleteket. Azon persze már senki sem csodálkozik, ha ezek a javaslatok idővel a Juncker-bizottság előterjesztéseiben is megjelennek. Most éppen a 4. görög mentőcsomag apropóján csempésznék be a kötelező kvótát.
Az egyik Soros György hálózata által is támogatott berlini agytröszt, az ESI folyamatosan azon fondorlatoskodik, hogy miként lehetne nagyszámú idegen népességet Európába hozni és szétosztani.
Úgy csűrik-csavarják a dolgokat, hogy a) folyamatosan nagy számban érkezzenek migránsok Európába; b) a migráció maradjon az európaiak problémája; c) összeurópai megoldások irányába menjen a gondolkodás; c) a befogadást erkölcsileg felmagasztalják, a saját nemzet védelmét pedig önzésnek állítsák be; d) a migráció kérdéséhez mindig eurómilliárdok kötődjenek; e) a (kötelező) befogadási kvóták opciója ne hulljon ki a megoldási lehetőségek közül.
Kevés embert tiszteltem úgy a magyar társadalomtudományban, mint őt, ez magánügy volna, de sokan vannak így vele.
Mégsem a társadalomtudósról írnék most nekrológot, sőt egyáltalán nem is írnék róla ilyet, hiszen amit értelmiségiként példaszerűen megjelenített, az tartósan itt marad velünk. Akkor is velünk lesz, ha ehhez immár pótolhatatlan személyes hiánya társul.
Aki olyan területről érkezik, ahol nem üldözték, nem jogosult menekültstátuszra Magyarországon. Aki e szabály megkerülése érdekében szervezőtevékenységet folytat, bűncselekményt követ el. Ez így igazságos. Az igazságtól pedig azok félnek, akik eddig annak megmásítására törekedtek.
1. A klasszikus meghatározás szerint egy állam szuverenitása alatt egy adott terület és annak népessége felett gyakorolt kizárólagos főhatalmat értjük.
2. Az állami szuverenitás védelme korábban jellemzően egy másik állam beavatkozási, befolyásolási kísérletei, majd a XX. században az államok nemzetközi szerveződéseinek kialakulásával párhuzamosan e „hivatalos”, multilaterális alapokon nyugvó szervezetek kapcsán merült fel.
A brit The Guardian publicistája arra biztatja az Európai Uniót, hogy zárja ki Magyarországot a közösségből – olvashatjuk a hasonló hírek kapcsán rendre örömtüzeket gyújtó hazai ballib lapok beszámolóit.
A liberális sajtóban rohamtempóban terjedt a „hír”: lám-lám, már a Guardian írója is ezt mondja, most már aztán tényleg kivágnak bennünket az EU-ból. A magunk részéről furcsának találjuk ezt a perverz kárörömöt, ám a jelenség megfejtése messzire vezetne, ezért maradjunk az eredeti Guardian-írásnál – ez is megér ugyanis néhány megjegyzést.
Először is elgondolkodtató, hogy egy az unióból angolosan távozó ország újságírója milyen alapon osztogat tanácsot annak a EU-nak, aminek már nem tagja, de legalábbis fél lábbal kint van belőle. Persze a cikk szerzője, Owen Jones a maradás mellett agitált, de jelentős véleményformálóként a maga kudarcának is érezheti a Brexitet, szóval nem ártana csöndben maradni. Ez a vita már nem tartozik rá.
Owen Jones szerint "Itt az ideje, hogy bátrak legyünk, és felépítsük a szocialista társadalmat".
A múltban számos birodalom bukását okozta az önelégültség és az elkényelmesedés. Vegyünk egy érdekes példát.
Kevesen tudják, hogy a középkor legnagyobb hajóját nem a britek, a spanyolok vagy a portugálok, de még csak nem is a velenceiek építették, hanem a kínaiak. Összehasonlításként: a 15. század elején épített kínai „kincses hajók” hossza elérte a 137 métert, míg Kolumbusz Kristóf Santa Mariája mindössze 25 méter hosszúságú volt. Azt is tudjuk a kínaiakról, hogy a hajózás és a csillagászat mesterei voltak, kultúrájuk több ezer évre tekintett vissza. Gazdaságuk, társadalmuk, kultúrájuk és városaik mind fejlettebbek voltak, mint a korabeli európaiak. Mindezek dacára nem Kína, hanem mi, európaiak hódítottuk meg Ázsiát. Nem mi játszunk a ku-cseng húrjain, hanem kínai és japán gyerekek tanulnak meg virtuóz módon zongorázni és hegedülni. A világ keleti fele beszél angolul, és nem mi tanulunk kantoniul, és vélhetően több sör fogy Ázsiában, mint rizsbor Európában. Dacára az óriási fejlettségüknek, a nyugati kultúra hódította meg Ázsiát, és formálta a saját képére technológiai, kulturális és társadalmi értelemben, a középkori virágzó Kína pedig több közel 200 évnyi válságba került, amelyből csak az utóbbi két évtizedben kezdett el kimászni.
A novemberi amerikai időközi választás előtt Donald Trump ismét a bevándorlást akarja központi kampánytémává tenni. Ezzel lett elnök, és most ezzel akarja a Republikánus párt kongresszusi többségét megőrizni. Orbán Viktor első kormányfőként támogatta az akkor még csak jelölt Trumpot. Most a hatékonyan működő magyar (és olasz) fizikai és jogi határzár lehet az a hivatkozási alap, amit Trump Merkel kancellár “Minden szírt befogadunk!” politikájával szembe állíthat.
A szabad világ vezetője felhívta a magyar miniszterelnököt. Két szövetséges ország vezetője között ez egy bevett dolog, ám most mégis különös jelentősége van. Az USA-ban november 6-án tartják az időközi választásokat, és a Republikánus pártnak meg kell küzdenie többsége megőrzéséért. Trump elnök a bevándorlásban látja azt a témát, amivel ez sikerülhet.
A kiindulási helyzet kedvező, Trump elnök hívei két év után is lelkesek és aktívak. Míg a tavaly decemberi időközi alabamai szenátorválasztáson a demokrata jelölt 22 000 szavazattal előzte be a republikánus jelöltet, addig a Pennsylvania 18-as választókerületében idén márciusban tartott pótválasztáson a republikánus jelölt már csak 755 vokssal maradt le demokrata riválisa mögött.
Erős bástyának nevezte pártját Kunhalmi Ágnes, az agonizáló MSZP új választmányi elnöke. Kissé optimistán ugyan, ami érthető, hiszen ez immár munkaköri kötelessége, vagy ha tetszik, foglalkozási ártalom.
Szóképe egyúttal a hajdani „daliás” időket is felidézi, történetesen magát Rákosit. Ő tette közkinccsé ezt a masszív metaforát, persze még azokban az években, amikor a lelkes Kunhalmi kisasszony meg se született. Életkora mégsem igazán mentség nyelvhasználati melléfogására; aki nem ismeri a rossz hasonlatokat, ne menjen politikusnak.
„A mi országunk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján”, mondotta volt anno Rákosi Mátyás egy konferencián, egészen pontosan 1949. március idusán.
Úgy esett, hogy Mazarin bíboros (1602-1661) aki hosszú ideig Franciaország tényleges ura volt és hírhedett volt fösvénységéről, összegyűjtette a róla szóló gúnyiratokat; jó sok volt belőle. Majd észrevette, hogy azokért milyen sokat hajlandóak fizetni az őt utáló emberek, így aztán maga kezdte árulni azokat, jókora nyereséget söpörve be ezzel. Első az üzlet.
Onnan jutott ez eszembe, hogy híre ment, hogy a magyar haladó sajtó átrendeződése során Ungár Péter bevásárolta magát az Azonnali című online kiadványba. És mivel új munkához új férfi kell lecserélte a szerkesztőséget is. Aztán zászlóbontásra került sor, ahogyan kell. A lobogót a főszerkesztő helyettessé kinevezett Pintér Bence bontotta ki és lengette meg a „Mindenki hülye, csak az ellenzéki sajtó helikopter” című fogalmazásával. A cikk számos vicces elemet tartalmaz, tulajdonképpen érdemes elolvasni, ha az ember nem veszi túl komolyan. Hogy csak egy példát említsek, azt írja „A következő bekezdésekben nem fogok sem lapokat, sem újságírókat nevesíteni, mivel a probléma általános, és nem célom az ujjal mutogatás.” Majd a következő bekezdést így kezdi: „G. Fodor Gábor mára már nagyjából mindenhol elmondta” Csak hogy ne ujjal mutogasson.
A miniszterelnöknek lehetett volna forradalma, de a forradalomnak nem lett miniszterelnöke? Vagy fogalmazzunk úgy, hogy nem volt a forradalom miniszterelnöke, de a forradalom mártírja lett? Hatvan éve végezték ki Nagy Imrét, aki nem kért kegyelmet, de bízott a „magyar nép és a nemzetközi munkásosztály” felmentő ítéletében?
1958. június 16-án hajnali öt órakor kivezették Nagy Imrét és másik két elítélt társát a Kozma utcai Kisfogház udvarára. Miután felolvasták előttük az ítéletet és a kegyelmi kérvények visszautasítását (ezt Nagy Imre esetében ügyvédje kérte), felakasztották őket. A testeket először a börtön udvarán földelték el, összedrótozva, kátránypapírba csavarva, majd három évvel később kiásták őket, és az Új Köztemető legtávolabbi zugában helyezték el őket, arccal lefelé temetve, álneveket jegyezve be a temetői nyilvántartásba. Mindeközben a megtorlás ment tovább a maga útján, futószalagon gyártották az ítéleteket, végezték ki vagy küldték börtönbe az embereket.
A magyar miniszterelnök meghívást kapott egy belga városba, hogy a település polgármestere, Bart Somers megmutathassa: náluk milyen „jól kijönnek egymással” a muszlim bevándorlók és az őslakosok.
Mechelen városának 90 ezer fős lakosságából ugyanis 20 ezer bevándorló, a polgármester 2016-ban díjat is kapott migránsbarát politikájáért. „Mi egy nagyon gazdag, biztonságos és szép város vagyunk. Szóval talán Orbán úrnak el kellene látogatnia a városomba, hogy lássa, az együttélés lehetséges.” – fogalmazott a flamand politikus.
A belga polgármester leírásában Mechelen városa a békés multikulturalizmus tökéletes megvalósulásaként jelenik meg. Igaz ugyan– és ezt Bart Somers is elismeri –, hogy a város élete gyakorlatilag nem szól másról, minthogy próbálják integrálni a bevándorlókat. Ez, magyarra lefordítva azt jelenti, hogy próbálják megakadályozni, hogy a migránsok csatlakozzanak valamelyik terrorszervezethez, esetleg elmenjenek harcolni a Közel-Keletre.
Közleményt adott ki a DK – ez gyakorlatilag Gyurcsányt jelenti – melyben aggodalmát fejezte ki, hogy esetleg eltávolítják Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről. Erről nekem Rejtő Jenő örökbecsű figurája, Piszkos Fred jutott eszembe, aki annyira utáltak, hogy amint ő szeretni kezdett valakit attól mindenki azonnal elfordult. Gyurcsány pontosan ilyen alak, akit ő szeret az egyből gyanússá válik.
„...Akkor agyonlőttük őt, s bedobtuk a meszesgödörbe. S mikor a mész elnyelte már, munkánkhoz akkor visszatértünk.”
Brecht: A rendszabály
Mindannyian emlékezünk egyik legkulisszahasogatóbb melodrámájára, mikor letérdelt Nagy Imre szobra előtt és azt kérdezte sírástól elcsukló hangon: „Imre te mit tennél?” Imre hallgatott, így aztán Gyurcsány pontosan azt csinálta amit ő: nem kormányzott, sodródott az eseményekkel.
Akár legyinthetnénk is, ugyan már, kit érdekel Gyurcsány véleménye? Nem áll mögötte valós politikai erő, az a néhány rohamnyugdíjas akik stabilan támogatják plusz Nidermüller nem számít sokat. Csakhogy.
A háttérben egy régi vita áll, melynek tétje ’56 emlékezete, illetve Gyurcsánynak és elvtársainak az az állítása, hogy a felkelés tulajdonképpen a kommunisták önkorrekciós kísérlete volt és mint ilyen elsősorban az ő ünnepük. Mint minden hatásos, hazugság ez is tartalmaz igazságokat is. Kétségtelen, hogy magában ’56-ban és annak előzményeiben is nagy szerepet játszottak a kiábrándult kommunisták. Azt már csak én teszem hozzá, hogy szerintem ennek a kiábrándulásnak oka a félelem volt, hogy az egyre paranoiásabb Rákosi-féle vezetés az ő akasztásukon is gondolkodik. Amíg elvtársaik jobboldaliakat, „fasisztákat” akasztgattak, csuktak börtönbe, addig nem ábrándultak ki annyira. De ezt bizonyára csak az én rosszmájúságom mondatja velem.
A bukott ellenzéki pártok egymás után tartják kongresszusukat. A Jobbik, LMP és a Momentum után most a szocialisták következnek. Az eredménygörbéjüket nézve a versenyszférában a legtöbbjüket már régen felszámolták volna.
“Vesztes csapaton ne változtass!” – mintha a legtöbb ellenzéki párt ezt a mottót követné, és ragaszkodna sorozatban harmadszor vesztes csapatához, és ami sokkal rosszabb, vesztes stratégiájához. A kormányoldalt támogatók számára persze ez jó hír, hiszen “számítunk” az ellenzékre a következő, 2022-es választásnál is.
Közhely, de igaz, hogy az ellenzéki pártok szerepét a balliberális média és egy tucatnyi kőkeményen politizáló NGO vette át. Azoknál nem tartanak kongresszust, és nem kell a “szorgos, ám borzalmas” tagsággal sem vesződni. Georgie bácsi, vagy Brüsszel fizet, a droidok tudják a dolgukat.
Tévedés, hogy az ellenzéki pártok tele lennének a “NER ügynökeivel”. Ellenzéki pártjaink és politikusaink szerintem maguktól olyanok, mint a viccbeli pokol magyar lakói, akik egymást rántják vissza az üstbe, amikor az egyik éppen ki akar mászni a purgatóriumból.
Nagy Imrét, a huszadik század legtragikusabb sorsú magyar politikusát mindenki ki akarja sajátítani. Mindenki a saját javára persze.
Az átmenet során a Kádár-rendszer ellenzéke érthető okokból privatizálta őt, de csak átmenetileg.
1989-ben azért lett a kapitalista átalakulás „védőszentje”, mert Kádár politikai (és tényleges) koporsójába ezzel verték be a legkeményebb szöget. A „puha diktatúra” ettől egy pillanat alatt árnyékba borult, születésének idegenkezűsége, kezdeti terrorja egybe mosta és újra feloldozhatatlan bűnné homogenizálta egyébként differenciált évtizedeit. Kádár sokat - de korántsem mindent! - megvalósított abból, amit Nagy Imre akart. Csakhogy ekkor újra az lett már a fontos, ami persze mindig is a tragédia lényege volt, ám addig nemigen volt tanácsos feszegetni: karrierjének útjába Nagy Imre hajlíthatatlan személye, nem a politikája állt, Kádár főleg emberileg árulta el őt.
Majd én megcsinálom, amit te is megcsinálnál, kivéve a függetlenséget, amit hiába is akarsz, mert azt nem lehet, gondolhatta Kádár.
Tragikus, de nem halálos csapás a választási vereség, értékelte Hiller István 2018 tavaszát, annak apropóján, hogy az MSZP új elnökének megválasztása hamarosan napirendre kerül.
Ő ugyan elég váratlanul retirált a választmány éléről, de istenem, bizonyára belefáradt abba, hogy pártja - immár ciklusokon átívelően – makacsul lejtmenetben van, amihez persze maga is jócskán hozzájárult.
Véleményében minden szó stimmel, csak a szórendben téved.
Halálos, de cseppet sem tragikus, így hangzana pontosabban, már amennyiben Hiller „kicsit” is őszintébb önmagához.
Nem irredentizmus vagy sovén propaganda annak a megállapítása, hogy a Kárpát-medence a magyarok otthona. A magyaroké is.
Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk — bár ez nem valószínű —, és eltűnhetik Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség. (Kós Károly)
A körülöttünk lakó népek 1918-ban örömünnepet ültek. Most arra készülnek, hogy a százéves évfordulón újra átéljék a nemzeti nagyság óráját. Számunkra ez a százéves évforduló örömre ugyan kevés okot ad, de alkalmat teremthet arra, hogy átgondoljuk: mi hogyan jutottunk el az 1918-as összeomlásig, és mit kezdtünk azóta azzal az örökséggel. Hogy hogyan lehet, hogy még 100 év múlva is akadnak, nem is kevesen, akik ugyanazt az összeomláshoz vezető utat hirdetik járhatónak. Az egyik illusztrált hetilap tudja, meri és teszi: öles szalagcímben hirdeti, hogy „Erdély örökre elveszett”. A tudós professzor – a hazai történettudomány baloldali narratívájának vezető alakja – mondta ki ezeket a rettenetes szavakat. Egyúttal a történelem, mint tudomány politikai értékelését is elvégzi: nemzeti mítoszok őrzése, letisztázása helyett azok lebontása kell, hogy legyen a cél. Büszkén vállalja, hogy a hazai történettudomány őszerinte ebben előbbre tart, mint a környező országoké. Csak valahogy a térképre nézni felejtett el közben. A nemzeti dekonstrukció és a nemzeti konstrukció közötti különbség ugyanis sok-sok tízezer négyzetkilométerben, és sok-sok millió tönkretett magyar ember sorsában mérhető. Az összefüggés persze nem egyenesen arányos: a nemzeti mítoszok túlfújása egy ponton túl kontraproduktív. Viszont annyi egészséges nemzeti identitás alapvető feltétele a közösen vallott történelem, a büszkén vállalt élményközösség. Ha ez nincs meg, a nemzeti mozgástér jelentősen leszűkül, ami bizony elég gyorsan az egyének szintjén is érezteti a hatását.
