Ha valamire, a magyar belpolitikára hajszálpontosan illik Carl Schmitt klasszikus ellentétpárja. Barát vagy ellenség, mondja Schmitt, végül erre csupaszodik minden, tartósan harmadik szerep nem létezik a politikában.
Bár a rendszerváltozás békés (tárgyalásos) átmenet volt, a pártok hamar rezonáltak Schmitt teóriájára. Közös ellenségnek kezdetben ott volt a komcsi, az utódpárt MSZP, egészen a Demokratikus Charta 1991-es létrehozásáig. Akkor azonban a fő címkefelelős SZDSZ ellenséget váltott. A komcsiból váratlanul barát, rajtuk kívül pedig mindenki másból ellenség lett: a komcsi-antikomcsi párost felülírta - ha el nem is tüntette - a népies-urbánus.
Hová álljanak a „belgák”? – kérdezte akkoriban a Fidesz nevében, ha jól emlékszem, Kövér László. Sehova sem állhatnak, derült ki azóta, errefelé belgák ugyanis már nemigen észlelhetők, jó, ha egy-két „tudatlan ténfergő” maradt még belőlük.
Pár év múlva, felülírva a népies-urbánus ellentétet, a helyzet úgymond perszonalizálódott. Egyetlen személy, Orbán Viktor körül kristályosodott ki a legújabb „alternatíva”. Barátod vagy ellenséged-e Orbán, ma már ez itt a kérdés, a dichotómia most úgy szól: orbánista vagy-e, avagy antiorbánista.
A bukott pártelnök közzétette várva-várt videóblogjának első gyöngyszemét. A közel hat perces felvétel számos tanulságot rejt magában, ezekből szemezgetünk – a teljesség igénye nélkül – a továbbiakban.
1. Vona Gábor ma is pont annyira tartja magát a szavához, mint azt sorozatos pálfordulásai során az elmúlt években megszokhattuk. Így jutott el a Magyar Gárdától a Spinoza Házig, a szélsőjobbtól Heller Ágnesig, az EU-s zászlóégetéstől Brüsszel dicsőítéséig. A Jobbik egykori elnöke a HVG-nek adott interjújában leszögezte: az első videója ugyan politikai jellegű lesz, pártpolitikával azonban nem fog foglalkozni. Ehhez képest Vona első vlogjában közel annyit szerepel Orbán Viktor, mint maga Vona.
Aesopus egyik meséjében egy messzi földet megjárt ember azzal dicsekedik, hogy annak idején Rodoszon akkorát ugrott, amekkorát ember még soha. Ennek a teljesítménynek – mint meséli – tanúi is voltak. Ekkor a kétkedő hallgatóság egyik tagja rászólt: „Itt van Rodosz, most ugorj!” Aesopus nem folytatja a mesét, így nem tudjuk, mi lett a dicsekvő atléta további sorsa, de gyanítom megszégyenült, ha ugrott azért, ha nem akkor meg azért. Mesélni, dicsekedni ugyanis könnyű, ám bizonyítani nehéz.
Olvasom, hogy a magyar valóság népszerű megordítója Puzsér Róbert kacérkodik a gondolattal, hogy indul a főpolgármester választáson. Nem egyedülálló e hír. Volt már szó arról, hogy Veiszer Alinda – kultúrlibsizmus gömbhala – szintén efféle terveket forgat bodros fejében, sőt, anno egy interjúban még Alföldi Róbertet is bele akarta vonni a politikai kalandba. Lehettek volna társelnöknők.
Ha végiggondoljuk a dolgot, ez bizony logikus következmény. A baloldali médiamunkások odáig jutottak a kritikai gondolkodásban, hogy a kormánynál már csak az ellenzéket utálják jobban, így aztán kijut azoknak is a kemény szavakból. Pedig hát – szerintem – a szerencsétlen ellenzék pontosan azt csinálta, amit ők, az okosok, tanácsoltak nekik. A tanács – legyen teljes összefogás a „demokratikus” oldalon – rossz volt. Rossz volt, lévén kivitelezhetetlen. A haladó sajtó ezzel messzire távolodott a saját magára osztott kritikai szereptől és politikai aktorként avatkozott az eseményekbe. Azután pedig, a kudarc után, nekiestek a pártoknak. Aki megfogadta a tanácsukat annak azért, aki nem annak meg azért. Nehéz a kedvükre tenni, az biztos.
Ennyit fizetett egy migráns a Guineától Marokkóig tartó útért, akit utóbb a spanyol hatóságok fogtak el. A német BILD Zeitung interjúvolta meg őt, nem várt vihart aratva a közösségi oldalakon. A hozzászólásokból szemlézünk.
A 17 éves Magineur Guineából indult el, ahonnan az embercsempészek buszon, gyalog és autóval vitték át a Szaharán. A marokkói tengerparton újabb kétezer eurót kellett az utolsó, 14 kilométeres szakaszért fizetnie. Álmairól és reményeiről beszélve őszintén elmondja, hogy jobb életet szeretne Európában. Nem a munkaerő gondokkal küzdő szociális intézményekben, vagy autógyárakban akar dolgozni, hanem kosárlabda sztár szeretne lenni. A Maliból érkező Ibrahim sem akar fizikai munkát végezni, ő is inkább focisztár szeretne lenni. Azt is elmondta, hogy másoknak az egész útért csomagban “csak" ötezer eurót kellett fizetni.
23,000 migráns = legalább nyolcvanmillió euró az embercsempészeknek
Egy héttel a miniszterelnök tusnádfürdői beszéde után eloszlik a füst, amelyet az ellenzéki és romániai kommentárok érezni véltek.
Az itthoniak mintha leginkább a kultúrharc területén éreztek volna veszedelmet, a következő szavakban: „A 2018-as kétharmados győzelmünk pedig nem más, mint felhatalmazás egy új korszak kiépítésére. […] A korszak egy sajátos és jellemző kulturális közeg.” Maga a kultúrharc, amelyet itthon látni vélnek, valójában egyelőre nyilatkozatokban, cikkekben és odamondásokban öltött testet. A kultúrharchoz azonban politikai döntések és intézkedések is kellenek, anélkül inkább csak a progresszív értelmiségnek a jobboldali gondolkodó fők papíron vívott harca marad – többnyire. Egyszóval az itthoni riadalmakon túl odaátról menetrendszerűen jött a feljajdulás, miszerint a miniszterelnök megsértette Romániát. Természetesen erről szó sem volt, na de ahogyan a székely vicc mondja, „ennyi kell es”.
Az utóbbi években divatba jött a listázás, ám lista és lista között is van különbség. A baloldali listáknál szembe ötlő az ártó szándék, míg a jobboldalon sokkal inkább a varázstalanítás és a leleplezés áll a középpontban. Most a Momentum ír éppen halállistákat.
A Soros-hálózathoz ezer szállal kötődő egyik portál öt éve a szerintük “30 legszervilisebb” magyart listázta, kattintásvadász módon rögtön két részre osztva a névsort.
A múlt felé fordulnak.
Találunk ellenzéki listát a kormány által létrehozott kutatóintézetekről és kormányzati háttérintézményekről is, amihez persze rögtön hozzáteszik, hogy ezek “(…) egy része nem is folytat valós tudományos munkát (…)”.
A kultúrkampf frontjain, lövészárkaiban nincs tűzszünet, még ilyen melegben sem. A libsi oldal beveti a nehéztüzérséget is és ennek jegyében interjú jelent meg Radnóti Sándorral az ELTE professzorával „Nem nagy dolog a döglött oroszlánt rugdosni” címmel, hol máshol, mint a Népszava nevezetű kiadványban.
Mondják, hogy a háború első halottja mindig a igazság. E tétel valóságának ékes példája a szóban forgó interjú is. Radnóti messziről fut neki a dolognak – bár szerintem nem eléggé, de erről lesz még szó – és úgy látja, hogy a kultúrkampf „a filozófusok kriminalizálási kísérletével kezdődött, de ott még megbukott”.
Tán még emlékezünk erre az eseményre. Budai Gyula kormánymegbízott valamikor 2011-ben feljelentést tett bizonyos – szerinte és mások szerint is – kétes, több száz milliós értékű pályázatok kapcsán, melyekben a balliberális filozófiai „elit” érintett volt. Az ügyet kivizsgálták és mivel lényegi kérdéseket nem tettek fel, azokat adminisztratív oldalról elfogadhatónak találták. Senkinek nem lett semmi baja. Hogy mit értek lényegi kérdés alatt?
Nagy a baj a cicapártból lett csicskapártnál. A bukott választás óta nem csak elnöküket, alelnöküket és a nemzeti radikalizmus híveiket veszítették el, hanem fő szponzorjukat is. A hétszázmilliós adósságot maga előtt görgető párt “most vasárnap” bejutna ugyan a parlamentbe, de támogatottsága a választás óta nagyot zuhant.
A Jobbik kormányra készült. Vona Gábor már 2010-ben és 2014-ben is kormányra akart kerülni, ám a szavazók akkor sem támogatták a törekvését. A valóságtól való elrugaszkodást mutatja Simicska Ádám 2017 márciusi helyzetmegítélése is, miszerint csak az a kérdés, hogy a Jobbiknak kétharmada lesz-e 2018-ban? A Simicska fiú azóta már Amerikában van, a Jobbik pedig szabadesésben.
A migrációs krízis kezdete óta a liberális sajtó soha nem látott szintre emelte a valóságtagadás mesterségét. Habár, nem is most kezdték, náluk a tagadásnak régi hagyományai vannak.
Ha röviden össze akarnánk foglalni a 2015 januárjában – a párizsi Charlie Hebdo elleni terrortámadással – kezdődő liberális tagadás-láncolatot, az valahogy így festene:
A terrorizmus és a bevándorlás között nincs összefüggés.
A migráció egyébként is egy álprobléma.
Valójában Európa egyre biztonságosabb.
A migráció erkölcsileg jó, gazdaságilag hasznos, egyébként pedig feltartóztathatatlan.
A terrortámadásoknak csak egy nagyon kis hányadát követik el dzsihadisták.
Az Allah akbar! felkiáltás még nem jelenti azt, hogy iszlamista volt az elkövető. Elszigetelt, egyedi esetekről van szó, az elkövetők mentális betegek.
A terrorizmus a nagyvárosi élet része.
Valahol itt tartunk most. A tagadás eszköztára rendkívül sokszínű: az egyszerű hazugságokon át, a részigazságok, csúsztatások, a valóság elferdítése és a vágyvezérelt beszéd mind ide tartoznak.
Tavaly, amikor napvilágot látott az Europol 2016-os évre vonatkozó jelentése, a mainstream sajtó diadalittasan számolt be arról, hogy csökkent a terrortámadások száma Európában. Ne higgyetek a populisták riogatásának, Európa egyre biztonságosabb! – mondták. Ez a részigazság alkalmazásának tipikus esete: nemes egyszerűséggel eltekintettek attól az aprócska ténytől, hogy habár a támadások száma csökken, az áldozatok száma (egészen 2017-ig) drasztikusan nőtt.
A nyugati mainstream média olyan mostanában, mint mikor az élőközvetítés tíz perces késéssel érkezik. Az a sajtó, amelyik évtizedeken keresztül diktálta a tempót a nyilvánosságban, megmondta mi helyes és mi elítélendő, elnököket, kormányfőket emelt fel és váltott le, most csak kapkodja a fejét és elkeseredetten próbál ellentartani a valóságnak.
Megmosolyogtató, ahogy sok nagy tekintélyű pundit sorra felsül a jóslataival, mint valami törzsi varázsló, aki jó ideje nem tud esőt fakasztani. A leglátványosabb melléfogás két évvel ezelőtt a Newsweek amerikai hetilapé volt, amelyik annyira biztosra vette Hillary Clinton győzelmét, hogy Madam President címmel 125 ezer példányban nyomtatták ki a Clinton-győzelmet ünneplő különszámukat. Aztán visszavonták. De a bulivonatról azóta sem tudnak leszállni. Menetrendszerűen harangozzák be az újabb és újabb világvégét, valahányszor nem a liberális ízlésnek megfelelő választási eredmény születik egy európai választáson, hogy aztán újra és újra hangot adjanak a néppel szembeni elégedetlenségüknek.
Az aktuális kultúrkampf érvrendszerében egyre nagyobb jelentőséggel bír a teljesítmény fogalma. Beszélnek művészeti és tudományos teljesítményről, egymáshoz méricskélve azokat és megállapításokat tesznek, miszerint XY teljesítménye nagyobb, vagy kisebb, mint Z hasonló produkciója. Majd pedig besorolják őket a jobb, vagy baloldalhoz, hogy diadalmasan kijelentsék: győztünk!
A teljesítmény fogalma a közgondolkodásban a fizikai teljesítményhez kötődik. A fizika azt mondja, hogy a teljesítmény az egységnyi idő alatt végzett munka, mint ilyen számszerűen kifejezhető és – ami még fontosabb – összehasonlítható. A művészetben, sőt, a tudományban ez azonban messze nincs így. Hogy megértsük ezt, gondoljuk arra, hogy mennyire értelmetlen az a kérdés, hogy Dosztojevszkij, vagy Thomas Mann a nagyobb, vagy jobb író. Ugyan így értelmetlen az a kérdés is, hogy Max Planck, vagy Einstein közül melyik a nagyobb fizikus. Mikor kulturális teljesítményről beszélünk érdemes észben tartani ezt a tényt.
Valaha régen létezett egy művelt középosztály. Ők olvastak, jártak színházba, koncertre, az ő ízlésük volt a mértékadó, aktuálisan az volt az értékes művészet, melyet ők annak tartottak. Ehhez még arra is szükség volt, hogy mai szemmel nézve nagyon kevés művészeti alkotás készült. Ennek a művészetfelfogásnak talán a legszebb példája az annyit emlegetett – és félreértett – Szerb Antal irodalomtörténete.
Óriási fölénnyel győzött a Fidesz Miskolcon, Sopronban és Veszprémben.
Nem ez az első eset, hogy az összefogás csúfosan megbukott, emlékezetes, hogy egy héttel ezelőtt Józsefvárosban bőgött le az SZDSZ-es álcivil jelölt.
Szeretnénk segítséget nyújtani a haladó értelmiségieknek és a baloldali politikusoknak a hétvégi időközi választások kommunikációjában. Csokorba szedtük azokat az érveket, amelyeket bevethetnek, ha a számukra gyászos kimenetelű önkormányzati voksolásokról kérdezik őket:
1. Összezavarodtak a szavazók.
2. Nem volt tétje.
3. Félnek az emberek.
4. Mucsaröcsögén nincs internet.
5. De sok a roma, és megvette őket a Fidesz.
6. 75% nem a Fideszre szavazott.
7. Elcsalták.
8. Nyár van, az ellenzéki szavazók nyaralnak.
9. Apátia van.
10. A nem fideszesek már kivándoroltak.
11. Miskolc amúgy is ősi fideszes, nagypolgári rezsimbástya.
12. Az összefogás működött, csak a pártok nem tettek bele elég energiát / nem volt jó a jelölt / több idő kellett volna, stb.
+1. Várható volt, én, XY, már előre megmondtam.
Természetesen az érvek szabadon kombinálhatók, tekintet nélkül az esetleges logikai bukfencekre.
Három évvel ezelőtt, 2015 nyarán kezdett körvonalazódni, hogy mégis létezik olyan, hogy migrációs válság. Először érdekes módon a létét is tagadták, utána meg beismerték, hogy hát igen, létezik, de természetesen nem migrációs, hanem menekült-válság.
Érdekes ez a logika: amikor kiderül, hogy nem menekültválság, hanem migrációs, akkor meg az az érv bukkan fel, hogy hát mit tegyünk, ez egy elemi csapás, ez van, ez úgyis lesz, minek ellene küzdeni. Mindeközben a tömegesen megjelenő agysebészek, atomfizikusok és társaik valóban válságot gerjesztettek. Annyira, hogy most már nem csak az Európai Unió, hanem a NATO csúcstalálkozóinak is lassan ez lesz a fő és visszatérő témája. Az Unió közmondásos tehetetlensége, az uniós szervek átláthatatlan mechanizmusai – vagyis az intézmények – pedig lényegében jó hosszú távra konzerválni látszanak ezt a válságot.
A kérdés azonban az, hogy vajon miért nem „menekül” – migrál – senki mondjuk Szaúd-Arábiába? Vagy az Öböl-menti olajkirályságokba? Sőt, akár Japánba, vagy Ausztráliába?
Orbán Viktor berlini látogatásán világossá vált a migrációs válság kezelésének két alternatívája. A következőkben Angela Merkel féligazságnak is beillő érveit vizsgáljuk meg.
“Emberek halnak meg a tengeren”, tehát “biztonságos” menekülési utakat kell biztosítani az Európába tartó millióknak.
Valójában az embercsempészek meséi és a jó bejutási esélyek miatt ülnek lélekvesztőkre emberek, akiket a gyanú szerint az NGO-k az embercsempészekkel összejátszva már az afrikai partok közelében áttesznek Soros-hajókra, és akár ötszáz kilométert furikázzák őket Olaszországba, vagy újabban Máltára/Spanyolországba.
A valós megoldást Matteo Salvini olasz belügyminiszter és a máltai kormány mutatják fel, akik vagy nem engedik be a Soros-hajókat kikötőikbe, vagy kikötés után embercsempészet gyanúja miatt lefoglalják azokat. Ezek a képek azt üzenik a jobb életet kereső millióknak, hogy nem éri meg az életveszélyes útra elindulni, mert főszabályként már nem teszik át őket a Soros-hajókra/hadihajókra/teherhajókra, hanem visszaviszik őket Afrikába.
A német uniópártok közötti vitát egy olyan (fél)megoldással zárták le, amely a külső határok védelme helyett a belső határokra fókuszál. A dominóhatás miatt többet kell majd a határokon várni és a berlini kormánypártok sem kerülnek le a lejtőről.
Nem a júliusi első hétvége lesz a berlini köztársaság politikatörténetének legizgalmasabbja és legbizarrabbja, ám a hagyományos néppártok hanyatlásának történetében mindenképpen dobogós lesz.
A honi ellenzék – most éppen – a tudomány szabadságának lázában ég. Ennek több oka is van. Az egyik, az alapvető az, hogy ők mindig valaminek/valakinek a szabadságáért égnek lázban. Ez a szakmájuk.
Másik, hogy híre ment, miszerint a kormány az MTA kutatási költségvetésének egy részét a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumon keresztül akarja eljuttatni az Akadémiához, valamiféle egyeztetést létesítve a kormány fejlesztési szándékai és az MTA kutatóintézetei között. A harmadik pedig az, hogy megjelent egy cikk a Figyelőben, amely szemezget az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontban keletkezett dolgozatok tartalmából. Ezeket a dolgokat, így együtt úgy aposztrofálják, hogy „eljött a fekete autó az Akadémiáért” és – szokás szerint – nem zavarja őket, hogy a metafora egy kirívó hülyeség. A helyzet gyakorlatilag az összes haladó sajtóterméket megihlette és a legkülönbözőbb szerzők tollából – a teljes gondolattalanság okán – tökéletesen azonos tartalmú cikkek születtek.
Tegnap a magyar külpolitika három évnyi küzdelem után sikert aratott. Hogy mekkora ez a siker, azt sokféleképpen értékelhetjük. Sok szó esett például arról, hogy Merkel véglegesen zsákutcába manőverezte magát, de érdemes vetni egy pillantást Franciaországra is.
Nem túlzás azt állítani, hogy a nagy múltú, komoly diplomáciai hagyományokkal rendelkező állam elnöke – aki mindeddig a kötelező betelepítési kvóta egyik legharcosabb támogatója volt – komplett hülyét csinált magából az elmúlt napokban.
1. A hét elején hat uniós tagállam, köztük Franciaország, önhatalmúlag úgy döntöttek, hogy befogadják a Máltánál veszteglő „civil” hajóra (Lifeline) felvett migránsokat. Úgy tűnik tehát, hogy Franciaország támogatja a „mediterrán taxit”, az afrikai partokról begyűjtött migránsok befogadását. Ha azonban az önkéntes befogadás működik, akkor miért van szükség egyáltalán kötelező kvótára?
A Soros-hálózat folyamatosan szállítja a bevándorlást támogató berlini politikusoknak és brüsszeli eurokratáknak az ötleteket. Azon persze már senki sem csodálkozik, ha ezek a javaslatok idővel a Juncker-bizottság előterjesztéseiben is megjelennek. Most éppen a 4. görög mentőcsomag apropóján csempésznék be a kötelező kvótát.
Az egyik Soros György hálózata által is támogatott berlini agytröszt, az ESI folyamatosan azon fondorlatoskodik, hogy miként lehetne nagyszámú idegen népességet Európába hozni és szétosztani.
Úgy csűrik-csavarják a dolgokat, hogy a) folyamatosan nagy számban érkezzenek migránsok Európába; b) a migráció maradjon az európaiak problémája; c) összeurópai megoldások irányába menjen a gondolkodás; c) a befogadást erkölcsileg felmagasztalják, a saját nemzet védelmét pedig önzésnek állítsák be; d) a migráció kérdéséhez mindig eurómilliárdok kötődjenek; e) a (kötelező) befogadási kvóták opciója ne hulljon ki a megoldási lehetőségek közül.
Kevés embert tiszteltem úgy a magyar társadalomtudományban, mint őt, ez magánügy volna, de sokan vannak így vele.
Mégsem a társadalomtudósról írnék most nekrológot, sőt egyáltalán nem is írnék róla ilyet, hiszen amit értelmiségiként példaszerűen megjelenített, az tartósan itt marad velünk. Akkor is velünk lesz, ha ehhez immár pótolhatatlan személyes hiánya társul.
Aki olyan területről érkezik, ahol nem üldözték, nem jogosult menekültstátuszra Magyarországon. Aki e szabály megkerülése érdekében szervezőtevékenységet folytat, bűncselekményt követ el. Ez így igazságos. Az igazságtól pedig azok félnek, akik eddig annak megmásítására törekedtek.
1. A klasszikus meghatározás szerint egy állam szuverenitása alatt egy adott terület és annak népessége felett gyakorolt kizárólagos főhatalmat értjük.
2. Az állami szuverenitás védelme korábban jellemzően egy másik állam beavatkozási, befolyásolási kísérletei, majd a XX. században az államok nemzetközi szerveződéseinek kialakulásával párhuzamosan e „hivatalos”, multilaterális alapokon nyugvó szervezetek kapcsán merült fel.
A brit The Guardian publicistája arra biztatja az Európai Uniót, hogy zárja ki Magyarországot a közösségből – olvashatjuk a hasonló hírek kapcsán rendre örömtüzeket gyújtó hazai ballib lapok beszámolóit.
A liberális sajtóban rohamtempóban terjedt a „hír”: lám-lám, már a Guardian írója is ezt mondja, most már aztán tényleg kivágnak bennünket az EU-ból. A magunk részéről furcsának találjuk ezt a perverz kárörömöt, ám a jelenség megfejtése messzire vezetne, ezért maradjunk az eredeti Guardian-írásnál – ez is megér ugyanis néhány megjegyzést.
Először is elgondolkodtató, hogy egy az unióból angolosan távozó ország újságírója milyen alapon osztogat tanácsot annak a EU-nak, aminek már nem tagja, de legalábbis fél lábbal kint van belőle. Persze a cikk szerzője, Owen Jones a maradás mellett agitált, de jelentős véleményformálóként a maga kudarcának is érezheti a Brexitet, szóval nem ártana csöndben maradni. Ez a vita már nem tartozik rá.
Owen Jones szerint "Itt az ideje, hogy bátrak legyünk, és felépítsük a szocialista társadalmat".
A múltban számos birodalom bukását okozta az önelégültség és az elkényelmesedés. Vegyünk egy érdekes példát.
Kevesen tudják, hogy a középkor legnagyobb hajóját nem a britek, a spanyolok vagy a portugálok, de még csak nem is a velenceiek építették, hanem a kínaiak. Összehasonlításként: a 15. század elején épített kínai „kincses hajók” hossza elérte a 137 métert, míg Kolumbusz Kristóf Santa Mariája mindössze 25 méter hosszúságú volt. Azt is tudjuk a kínaiakról, hogy a hajózás és a csillagászat mesterei voltak, kultúrájuk több ezer évre tekintett vissza. Gazdaságuk, társadalmuk, kultúrájuk és városaik mind fejlettebbek voltak, mint a korabeli európaiak. Mindezek dacára nem Kína, hanem mi, európaiak hódítottuk meg Ázsiát. Nem mi játszunk a ku-cseng húrjain, hanem kínai és japán gyerekek tanulnak meg virtuóz módon zongorázni és hegedülni. A világ keleti fele beszél angolul, és nem mi tanulunk kantoniul, és vélhetően több sör fogy Ázsiában, mint rizsbor Európában. Dacára az óriási fejlettségüknek, a nyugati kultúra hódította meg Ázsiát, és formálta a saját képére technológiai, kulturális és társadalmi értelemben, a középkori virágzó Kína pedig több közel 200 évnyi válságba került, amelyből csak az utóbbi két évtizedben kezdett el kimászni.
A novemberi amerikai időközi választás előtt Donald Trump ismét a bevándorlást akarja központi kampánytémává tenni. Ezzel lett elnök, és most ezzel akarja a Republikánus párt kongresszusi többségét megőrizni. Orbán Viktor első kormányfőként támogatta az akkor még csak jelölt Trumpot. Most a hatékonyan működő magyar (és olasz) fizikai és jogi határzár lehet az a hivatkozási alap, amit Trump Merkel kancellár “Minden szírt befogadunk!” politikájával szembe állíthat.
A szabad világ vezetője felhívta a magyar miniszterelnököt. Két szövetséges ország vezetője között ez egy bevett dolog, ám most mégis különös jelentősége van. Az USA-ban november 6-án tartják az időközi választásokat, és a Republikánus pártnak meg kell küzdenie többsége megőrzéséért. Trump elnök a bevándorlásban látja azt a témát, amivel ez sikerülhet.
A kiindulási helyzet kedvező, Trump elnök hívei két év után is lelkesek és aktívak. Míg a tavaly decemberi időközi alabamai szenátorválasztáson a demokrata jelölt 22 000 szavazattal előzte be a republikánus jelöltet, addig a Pennsylvania 18-as választókerületében idén márciusban tartott pótválasztáson a republikánus jelölt már csak 755 vokssal maradt le demokrata riválisa mögött.
Erős bástyának nevezte pártját Kunhalmi Ágnes, az agonizáló MSZP új választmányi elnöke. Kissé optimistán ugyan, ami érthető, hiszen ez immár munkaköri kötelessége, vagy ha tetszik, foglalkozási ártalom.
Szóképe egyúttal a hajdani „daliás” időket is felidézi, történetesen magát Rákosit. Ő tette közkinccsé ezt a masszív metaforát, persze még azokban az években, amikor a lelkes Kunhalmi kisasszony meg se született. Életkora mégsem igazán mentség nyelvhasználati melléfogására; aki nem ismeri a rossz hasonlatokat, ne menjen politikusnak.
„A mi országunk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján”, mondotta volt anno Rákosi Mátyás egy konferencián, egészen pontosan 1949. március idusán.
Úgy esett, hogy Mazarin bíboros (1602-1661) aki hosszú ideig Franciaország tényleges ura volt és hírhedett volt fösvénységéről, összegyűjtette a róla szóló gúnyiratokat; jó sok volt belőle. Majd észrevette, hogy azokért milyen sokat hajlandóak fizetni az őt utáló emberek, így aztán maga kezdte árulni azokat, jókora nyereséget söpörve be ezzel. Első az üzlet.
Onnan jutott ez eszembe, hogy híre ment, hogy a magyar haladó sajtó átrendeződése során Ungár Péter bevásárolta magát az Azonnali című online kiadványba. És mivel új munkához új férfi kell lecserélte a szerkesztőséget is. Aztán zászlóbontásra került sor, ahogyan kell. A lobogót a főszerkesztő helyettessé kinevezett Pintér Bence bontotta ki és lengette meg a „Mindenki hülye, csak az ellenzéki sajtó helikopter” című fogalmazásával. A cikk számos vicces elemet tartalmaz, tulajdonképpen érdemes elolvasni, ha az ember nem veszi túl komolyan. Hogy csak egy példát említsek, azt írja „A következő bekezdésekben nem fogok sem lapokat, sem újságírókat nevesíteni, mivel a probléma általános, és nem célom az ujjal mutogatás.” Majd a következő bekezdést így kezdi: „G. Fodor Gábor mára már nagyjából mindenhol elmondta” Csak hogy ne ujjal mutogasson.
A miniszterelnöknek lehetett volna forradalma, de a forradalomnak nem lett miniszterelnöke? Vagy fogalmazzunk úgy, hogy nem volt a forradalom miniszterelnöke, de a forradalom mártírja lett? Hatvan éve végezték ki Nagy Imrét, aki nem kért kegyelmet, de bízott a „magyar nép és a nemzetközi munkásosztály” felmentő ítéletében?
1958. június 16-án hajnali öt órakor kivezették Nagy Imrét és másik két elítélt társát a Kozma utcai Kisfogház udvarára. Miután felolvasták előttük az ítéletet és a kegyelmi kérvények visszautasítását (ezt Nagy Imre esetében ügyvédje kérte), felakasztották őket. A testeket először a börtön udvarán földelték el, összedrótozva, kátránypapírba csavarva, majd három évvel később kiásták őket, és az Új Köztemető legtávolabbi zugában helyezték el őket, arccal lefelé temetve, álneveket jegyezve be a temetői nyilvántartásba. Mindeközben a megtorlás ment tovább a maga útján, futószalagon gyártották az ítéleteket, végezték ki vagy küldték börtönbe az embereket.
A magyar miniszterelnök meghívást kapott egy belga városba, hogy a település polgármestere, Bart Somers megmutathassa: náluk milyen „jól kijönnek egymással” a muszlim bevándorlók és az őslakosok.
Mechelen városának 90 ezer fős lakosságából ugyanis 20 ezer bevándorló, a polgármester 2016-ban díjat is kapott migránsbarát politikájáért. „Mi egy nagyon gazdag, biztonságos és szép város vagyunk. Szóval talán Orbán úrnak el kellene látogatnia a városomba, hogy lássa, az együttélés lehetséges.” – fogalmazott a flamand politikus.
A belga polgármester leírásában Mechelen városa a békés multikulturalizmus tökéletes megvalósulásaként jelenik meg. Igaz ugyan– és ezt Bart Somers is elismeri –, hogy a város élete gyakorlatilag nem szól másról, minthogy próbálják integrálni a bevándorlókat. Ez, magyarra lefordítva azt jelenti, hogy próbálják megakadályozni, hogy a migránsok csatlakozzanak valamelyik terrorszervezethez, esetleg elmenjenek harcolni a Közel-Keletre.
Közleményt adott ki a DK – ez gyakorlatilag Gyurcsányt jelenti – melyben aggodalmát fejezte ki, hogy esetleg eltávolítják Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről. Erről nekem Rejtő Jenő örökbecsű figurája, Piszkos Fred jutott eszembe, aki annyira utáltak, hogy amint ő szeretni kezdett valakit attól mindenki azonnal elfordult. Gyurcsány pontosan ilyen alak, akit ő szeret az egyből gyanússá válik.
„...Akkor agyonlőttük őt, s bedobtuk a meszesgödörbe. S mikor a mész elnyelte már, munkánkhoz akkor visszatértünk.”
Brecht: A rendszabály
Mindannyian emlékezünk egyik legkulisszahasogatóbb melodrámájára, mikor letérdelt Nagy Imre szobra előtt és azt kérdezte sírástól elcsukló hangon: „Imre te mit tennél?” Imre hallgatott, így aztán Gyurcsány pontosan azt csinálta amit ő: nem kormányzott, sodródott az eseményekkel.
Akár legyinthetnénk is, ugyan már, kit érdekel Gyurcsány véleménye? Nem áll mögötte valós politikai erő, az a néhány rohamnyugdíjas akik stabilan támogatják plusz Nidermüller nem számít sokat. Csakhogy.
A háttérben egy régi vita áll, melynek tétje ’56 emlékezete, illetve Gyurcsánynak és elvtársainak az az állítása, hogy a felkelés tulajdonképpen a kommunisták önkorrekciós kísérlete volt és mint ilyen elsősorban az ő ünnepük. Mint minden hatásos, hazugság ez is tartalmaz igazságokat is. Kétségtelen, hogy magában ’56-ban és annak előzményeiben is nagy szerepet játszottak a kiábrándult kommunisták. Azt már csak én teszem hozzá, hogy szerintem ennek a kiábrándulásnak oka a félelem volt, hogy az egyre paranoiásabb Rákosi-féle vezetés az ő akasztásukon is gondolkodik. Amíg elvtársaik jobboldaliakat, „fasisztákat” akasztgattak, csuktak börtönbe, addig nem ábrándultak ki annyira. De ezt bizonyára csak az én rosszmájúságom mondatja velem.
A bukott ellenzéki pártok egymás után tartják kongresszusukat. A Jobbik, LMP és a Momentum után most a szocialisták következnek. Az eredménygörbéjüket nézve a versenyszférában a legtöbbjüket már régen felszámolták volna.
“Vesztes csapaton ne változtass!” – mintha a legtöbb ellenzéki párt ezt a mottót követné, és ragaszkodna sorozatban harmadszor vesztes csapatához, és ami sokkal rosszabb, vesztes stratégiájához. A kormányoldalt támogatók számára persze ez jó hír, hiszen “számítunk” az ellenzékre a következő, 2022-es választásnál is.
Közhely, de igaz, hogy az ellenzéki pártok szerepét a balliberális média és egy tucatnyi kőkeményen politizáló NGO vette át. Azoknál nem tartanak kongresszust, és nem kell a “szorgos, ám borzalmas” tagsággal sem vesződni. Georgie bácsi, vagy Brüsszel fizet, a droidok tudják a dolgukat.
Tévedés, hogy az ellenzéki pártok tele lennének a “NER ügynökeivel”. Ellenzéki pártjaink és politikusaink szerintem maguktól olyanok, mint a viccbeli pokol magyar lakói, akik egymást rántják vissza az üstbe, amikor az egyik éppen ki akar mászni a purgatóriumból.
Nagy Imrét, a huszadik század legtragikusabb sorsú magyar politikusát mindenki ki akarja sajátítani. Mindenki a saját javára persze.
Az átmenet során a Kádár-rendszer ellenzéke érthető okokból privatizálta őt, de csak átmenetileg.
1989-ben azért lett a kapitalista átalakulás „védőszentje”, mert Kádár politikai (és tényleges) koporsójába ezzel verték be a legkeményebb szöget. A „puha diktatúra” ettől egy pillanat alatt árnyékba borult, születésének idegenkezűsége, kezdeti terrorja egybe mosta és újra feloldozhatatlan bűnné homogenizálta egyébként differenciált évtizedeit. Kádár sokat - de korántsem mindent! - megvalósított abból, amit Nagy Imre akart. Csakhogy ekkor újra az lett már a fontos, ami persze mindig is a tragédia lényege volt, ám addig nemigen volt tanácsos feszegetni: karrierjének útjába Nagy Imre hajlíthatatlan személye, nem a politikája állt, Kádár főleg emberileg árulta el őt.
Majd én megcsinálom, amit te is megcsinálnál, kivéve a függetlenséget, amit hiába is akarsz, mert azt nem lehet, gondolhatta Kádár.
Tragikus, de nem halálos csapás a választási vereség, értékelte Hiller István 2018 tavaszát, annak apropóján, hogy az MSZP új elnökének megválasztása hamarosan napirendre kerül.
Ő ugyan elég váratlanul retirált a választmány éléről, de istenem, bizonyára belefáradt abba, hogy pártja - immár ciklusokon átívelően – makacsul lejtmenetben van, amihez persze maga is jócskán hozzájárult.
Véleményében minden szó stimmel, csak a szórendben téved.
Halálos, de cseppet sem tragikus, így hangzana pontosabban, már amennyiben Hiller „kicsit” is őszintébb önmagához.
Nem irredentizmus vagy sovén propaganda annak a megállapítása, hogy a Kárpát-medence a magyarok otthona. A magyaroké is.
Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk — bár ez nem valószínű —, és eltűnhetik Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség. (Kós Károly)
A körülöttünk lakó népek 1918-ban örömünnepet ültek. Most arra készülnek, hogy a százéves évfordulón újra átéljék a nemzeti nagyság óráját. Számunkra ez a százéves évforduló örömre ugyan kevés okot ad, de alkalmat teremthet arra, hogy átgondoljuk: mi hogyan jutottunk el az 1918-as összeomlásig, és mit kezdtünk azóta azzal az örökséggel. Hogy hogyan lehet, hogy még 100 év múlva is akadnak, nem is kevesen, akik ugyanazt az összeomláshoz vezető utat hirdetik járhatónak. Az egyik illusztrált hetilap tudja, meri és teszi: öles szalagcímben hirdeti, hogy „Erdély örökre elveszett”. A tudós professzor – a hazai történettudomány baloldali narratívájának vezető alakja – mondta ki ezeket a rettenetes szavakat. Egyúttal a történelem, mint tudomány politikai értékelését is elvégzi: nemzeti mítoszok őrzése, letisztázása helyett azok lebontása kell, hogy legyen a cél. Büszkén vállalja, hogy a hazai történettudomány őszerinte ebben előbbre tart, mint a környező országoké. Csak valahogy a térképre nézni felejtett el közben. A nemzeti dekonstrukció és a nemzeti konstrukció közötti különbség ugyanis sok-sok tízezer négyzetkilométerben, és sok-sok millió tönkretett magyar ember sorsában mérhető. Az összefüggés persze nem egyenesen arányos: a nemzeti mítoszok túlfújása egy ponton túl kontraproduktív. Viszont annyi egészséges nemzeti identitás alapvető feltétele a közösen vallott történelem, a büszkén vállalt élményközösség. Ha ez nincs meg, a nemzeti mozgástér jelentősen leszűkül, ami bizony elég gyorsan az egyének szintjén is érezteti a hatását.
A baloldal történetében korántsem szokatlan, ha hirtelen és hangsúlyosan a valóság egy-egy addig elhanyagolt szegmense felé fordulnak a pártok.
Többnyire a külföldi mintakövetés szolgai parancsa ösztönzi őket erre, ám az is lehet, hogy éppenséggel a hazai viszonyok megerőszakolt szemlélete ludas ebben. Előbbire a szovjet út magyar változata „a vas és az acél országa leszünk!”, továbbá az „arccal a vasút felé!” jelmondatok (copyright Rákosi, illetve Gerő), utóbbira pedig a maoista Kína – „fogjunk legyeket, meg verebeket!” – felhívása a kézenfekvő példa. A maga módján a maga idejében mindkettő totális kudarc volt, mert mindkettő totálisan torz szemüvegen keresztül értelmezte a világot.
Most a sokszorosan tönkre vert magyar baloldal a harmadik kétharmados parlamenti fiaskó után mintha sietve a vidék felé fordulna. „Az MSZP a továbblépés lehetőségét főképp a vidéki, kis-és középvárosi csoportok újraépítésében és megerősítésében látja”, írja a vidéken egyébiránt nemigen olvasott, merthogy nem is igen kapható Népszava. Sőt arról is hírt ad a lap, hogy az LMP „a szocialistákhoz hasonlóan szintén a vidéki jelenlét megerősítését tartja a párt legfontosabb feladatának.”
Az európai liberális elit pezsgőt bontva ünnepli, hogy sikerült megakadályoznia a bevándorlás-ellenes erők kormányalakítását Olaszországban. Örömük azonban nem lesz hosszú életű.
A március 4-i választáson az olaszok világos döntést hoztak. Elegük lett a Brüsszel kívánságait feltétel nélkül kiszolgáló establishment elitből. Elegük lett abból, hogy az olasz gazdaságot megfojtja a németeknek kedvező erős euró, és elegük lett a bevándorláspárti NGO-k és az embercsempészek által működtetett „mediterrán taxiból” is, ami több százezer illegális migránssal árasztotta el az országot. Az olaszok választottak, és a bevándorlás-ellenes, euroszkeptikus erők szereztek többséget a voksoláson.
Az olaszok döntése azonban nem nyerte el Brüsszel és Berlin tetszését, így az establishment elithez tartozó olasz államfő visszavonta a bevándorlás-ellenes erőknek adott kormányalakítási megbízást, és inkább egy korábbi IMF-es vezetőt, Carlo Cottarellit bízta meg egy „szakértői” kormány megalakításával. „Miért nem mondjuk ki, hogy ebben az országban teljesen felesleges választásokat tartani, mert a hitelminősítő ügynökségek és a pénzügyi lobbi dönt a kormányzatról.” – kommentálta a fejleményeket Luigi Di Maio, a választásokon győztes 5 Csillag egyik vezetője. És valóban, egészen pontosan ez történt Olaszországban: a nemzetközi piacok kívánságára hivatkozva félresöpörték egy demokratikus választás eredményét.
Carlo Cottarelli közgazdász, a Nemzetközi Valutaalap egykori magas beosztású munkatársa.
Fura ember ez a Soros György! Míg más milliárdosok az ő korában szelvényeket vágva élvezik egy “munkás” élet gyümölcseit, addig ő 87 évesen is csak a pénzt, pontosabban az európaiak pénzét hajkurássza. Árazó-gépéből valahogy mindig egy 30 milliárd eurós árcédula kerül elő.
Önkéntes alapon, évi 30 milliárd euró hitelből.
A spekuláns újabb világmegváltó cikkel jelentkezett, amelyben egy ugyanolyan veszélyes tervet – a bevett fogalommal élve “Soros-tervet” – vázol fel, mint előző írásában. 2015 szeptemberében, az újkori népvándorlás eddigi csúcspontján a brit és az olasz valutát 1992-ben bedöntő “filantróp” hat pontos tervében azt javasolta, hogy az EU belátható ideig fogadjon be évi egymillió migránst és ezt a terhet egyenletesen ossza szét (a tagországok között).
A júniusi uniós csúcson Berlin és Brüsszel sokadik nekifutásra pont egy ilyen “önkéntes” befogadási tervet akar keresztülboxolni, amely azért “vészhelyzet” esetén akár évi tízezer migráns kötelező Magyarországra telepítését is lehetővé tenné. Ilyen vészhelyzet bármikor beállhat, ha Erdoğan Törökországa felmondja a Merkel-Davutoğlu migránsegyezményt, vagy ha Angela Merkel Németországa újfent “Minden szírt befogad!”.
A németek ma már nem dönthetnek arról, hogy kikkel éljenek együtt, csak sodródnak az árral. Ez a tanulság számunkra is: ha egyszer beindul a Willkommenskultur, a felelőtlen döntéseket nem lehet visszacsinálni, a következményeket pedig nem csak azok szenvedik el, akik megnyitották a határokat.
A 2015-ös migrációs hullám idején a haladó közgazdászok és a mainstream média lépten-nyomon azt bizonygatták, hogy a bevándorlók jelentős része jól képzett, több nyelven beszélő szakember, akik rövid időn belül jelentős gazdasági hasznot hoznak majd a kontinens országainak. 2015 júniusában Melegh Attila szociológus, a Menedék Migránsokat Segítő Egyesület felügyelő bizottságának elnöke például így fogalmazott: „Szinte mindenhonnan olyanok érkeznek hozzánk, akik jobbak, mint a hazai népesség”.„Az a baj, hogy továbbmennek” – írta a 444.hu néhány nappal a röszkei zavargások előtt. Az Index még 2016-ban is „túlképzett bevándorlókról”írt, sőt, az Osztrák Munkaerőpiaci Szolgálat is arról adott hírt, hogy a migránsok meglepően jól képzettek.
Aztán teltek a hónapok, és kezdtek megérkezni az első valóban pontos statisztikai adatok a migránsokról. Hamar kiderült, hogy akik a határon agysebésznek vagy üldözött filozófusnak vallották magukat, a valóságban teljesen képzeltenek, sőt, többnyire analfabéták. Most, három évvel a Willkommenskultur szárnybontása után, a Németországban lakó bevándorlók 80 százaléka még mindig a szociális ellátórendszerből él, és a segélyezettek harmadának nincs német útlevele. Az Európába özönlő migránsok döntő többsége évek alatt sem tudott belépni a munkaerőpiacra.
Olvasván a HVG című teljesenobjektív és nagyonfüggetlen kiadvány cikkét egy bizonyos Ezra Zuckerman Sivan, a bostoni elitegyetem, az MIT professzorának művéről azonnal ez a régi paradoxon jutott eszembe. Vajon mit mondhatunk arról, ha egy hazug hazugsággal vádol másokat?
„A krétai Epimenidész a következő halhatatlan kijelentést tette: >>Minden krétai hazudik.<<”
Douglas R. Hofstadter: Gödel, Escher, Bach
A cikk látható élvezettel beszél arról, hogy Zuckerman jeles műve leleplezi a populista hazugságok természetrajzát, magyarázatot adva ezzel Trump elnök választási sikerére és – a HVG-től elvárható direkt áthallással – szerintük a magyarországi választások eredményét is. Nagy probléma ugyanis a haladás számára, hogy miközben ők meg akarják valósítani a lehető világok legjobbikát és ehhez nagyszerű képességekkel is fel vannak vértezve, addig a retrográd tömegek olyan populistákat választanak meg, mint Orbán.
Nem akarok itt különösebben elmerülni a szociálpszichológiai un. „kísérletek” anatómiájában, csak annyit jegyeznék meg, hogy eddig még soha, egyet sem sikerült megismételni, ami pedig a kísérlet valós voltának alapvető kritériuma. Továbbá a hazai és nyugati egyetemek un. „társadalomtudományi” tanszékei szégyenszemre a libsizmus fellegváraivá váltak, ezért végtermékeikre meglehetős gyanakvással kell tekinteni.
Uj Péter 2011-ben hagyta ott az Index főszerkesztői székét, azonban még hosszú ideig az Index.hu Zrt. igazgatósági tanácsának tagja maradt. Akkoriban még meglehetősen szűkszavúan fogalmazott távozása okairól, hangsúlyozva, hogy nem politikai nyomásra hagyta ott az Indexet.
„Saját elhatározásból, közös megegyezéssel jövök el.” – mondta 2011 szeptemberében. Az év novemberében megerősítette, hogy nem politikai okokból távozott: „Elfáradtam, nem volt kedvem már csinálni, úgy éreztem, hogy amit szeretnék, egyszerűen nem fogom tudni végigvinni ebben a légkörben, ami, még egyszer mondom, nem politikai természetű volt elsősorban: a szervezet bizonyos változásai, néhány ember távozása, ilyenek vezettek a lemondásomhoz.”
Ezt követően hosszú ideig nem szólalt meg a témában, hiszen több hónappal, vagy évekkel később már lecsengettnek tűnt a történet. Uj Péter 2013-ban útnak indította a 444.hu-t, és már senkit sem foglalkoztatott a kérdés, hogy hogyan és miért távozott az index.hu-tól.
Budapesten járt a világ egyik sztárközgazdásza, Dani Rodrik. A Harvard Egyetemen oktató, török származású professzor hangzatos kijelentései – például, hogy a neoliberalizmus a közgazdaságtan perverziója – bejárták a magyar sajtót. Rodrik a merész, szókimondó, a világot egy új perspektívából szemlélő gondolkodó képében jelent meg a magyar közönség előtt. Valójában azonban csak a neoliberális közgazdaságtan újracsomagolását hozta el, ami körülbelül annyira újszerű, mint Grósz Károly 1988-ban.
Rodrik célja, hogy megoldja a „globalizációs trilemmának” nevezett feladványt: a probléma lényege, hogy nem létezhetnek egyszerre a nemzetállamok, a demokrácia és a globalizáció. Ezt a professzor úgy próbálja feloldani, hogy „hiperglobalizáció” helyett „kiegyensúlyozottabb szabályok közé” szorítaná a globalizációt, így nem csak a multik és a nemzetközi befektetők érdekeit érvényesülnének, hanem a különböző dolgozói és fogyasztói csoportoké is. Vagyis, megszelídítené a globalizmust, ami pont annyira vonzó, mint az emberarcú kommunizmus – és annyira kivitelezhető is.
Dani Rodrik, a világ egyik legismertebb közgazdásza a múlt héten Budapesten tartott előadást, kár, hogy a baloldali politikusok számára ezen nem volt kötelező a megjelenés.
Pedig többek közt a nemzetről is szót ejtett a vendég, ami ugye említett hölgyek és urak elég nagy problémája.
Rodrik már az évezred elején úgy látta, hogy a jól működő demokratikus intézmények, a nemzeti szuverenitás és a hiperglobalizáció nem egyeztethető össze egymással, ezt nevezi ő globalizációs trilemmának.
A hiperglobalizáció a globalizációnak az a neoliberális fajtája, amikor minden a globális tőkelogikának rendelődik alá, mondván, hogy az ily módon szabadjára engedett folyamatok előbb-utóbb minden társadalmi problémát megoldanak, hiszen a határtalan gazdasági növekedés áldásaiból mindenki részesül majd.
A pártszakadások a platformosodással kezdődnek. Most a Jobbikon a sor. Gyurcsány Ferenc és Karácsony Gergely is kipróbálta már a jobbikos Toroczkai László legújabb ötletét. Azért annyira nem jött be nekik a húzás.
2010 őszén Gyurcsány az MSZP-n belül platformot alapított, amely egy újabb színt jelentett az akkor több év után először alaposan tönkrevert szocialistákon belül, a célja az volt, hogy Orbán-ellenes népfrontot alakítson a pártjából. Magyarul, minden Fidesz-ellenes balos politikust be akart fogadni a szocik közé, akik ehhez azonban már nem vágtak olyan kedves, mosolygós arcot. Gyurcsány tulajdonképpen azokkal a volt SZDSZ-esekkel is színesítette volna akkori pártját, akiknek segítségével 2004 után szisztematikusan tönkreverte meggyengítette saját szervezetét. 2011-ben aztán platformjával ki is lépett az MSZP-ből és útnak indította a Demokratikus Koalíciót. Azóta is harcol a szocialistákkal, néhány csatát meg is nyert velük szemben, de a most elért 5 százalékos eredményével - amivel önálló frakciót alakíthat a parlamentben - még mindig az MSZP-hez képest is egy jelentéktelen pártocskának nevezhető.
A nagy világmagyarázó nemrég Kijevben járt és interjút is adott. Még nem adta fel a liberális demokrácia mindent elsöprő győzelmében való hitét, ám egy lényegi dologban igazat adott Orbán Viktornak.
Francis Fukuyama az 1989-es “annus mirabilis” évben megjelent, “A történelem vége?” esszéjét néhány évvel később “A történelem vége és az utolsó ember” címmel könyv formában is megjelentette. Ebben az IMF 1989-es Washingtoni konszenzusára és a Samuel P. Huntington által szintén ekkor megfogalmazott demokratizálódási hullámokra építve fogalmazta meg máig híres és vitatott tézisét a (neo)liberális társadalommodell diadalútjáról.
Kunhalmi Ágnest vagy Tóth Bertalant választhatja elnökének az MSZP, írtam a minap, s most arról kering a hír, hogy a posztért Mesterházy Attila is beindulhat.
Valós hír ez vajon, avagy csak afféle repülő kacsa?
Mesterházy rafinált politikus, az említettek tényleg nincsenek egy súlycsoportban vele. Hátránya, hogy 2010-ben frakcióvezetőként ő volt az MSZP vesztes miniszterelnök-jelöltje, 2010-től 2014-ig pedig az MSZP elnöke lett, s bár e minőségében akadnak érdemei, 2014-ben vele együtt is kétharmados vereséget szenvedett a párt. Hiába fogtak össze a veszélyes ölelésű Demokratikus Koalícióval, a fiaskó így sem volt elkerülhető. Igaz, Mesterházy eközben Gyurcsányt azért szépen kisakkozta, hiszen a DK mégsem alakíthatott önálló frakciót a parlamentben.
Ha szemére vetik, hogy ő sem nyert még soha, visszakérdezhet, miért, mostanság ki győzött? Kunhalmi, Tóth? Ugyan. Ők egyébként sem önálló figurák, úgy mozognának majd, ahogy a hátszél fújja őket, lényegében az öreg királycsinálók találmányai. A náluk jóval karakteresebb Botkát említett hölgyek és urak még a meccs előtt elkedvetlenítették, favoritjuk Karácsony pedig, mint vendég, eleve csak pár hónapon át szólózott, önmagán kívül kevesek örömére. Ezek a nevek Mesterházyval szemben meglehetősen gyenge ellenérvek.
Amennyiben az elnöki harcban kizárólag a képességek döntenének, Mesterházy nyerne.
Úszógumikkal próbált átkelni a Tiszán egy csoport afgán származású illegális bevándorló – olvashatjuk a Police.hu beszámolóját. Úgy tűnik, a Soros-alapítványok már nem csak jogi képviselettel, szótárral és applikációval segítik a migránsokat, hanem különböző strandeszközöket is a rendelkezésükre bocsátanak. Hiába, itt a nyár, nyakunkon a strandszezon.
Komolyra fordítva a szót, az elmúlt évek tapasztalatai alapján a jó idő beköszöntével drasztikusan megnő az Európába irányuló illegális migráció. A legfrissebb adatok arról tanúskodnak, hogy ez az idei évben sem lesz másként. A Nemzetközi Migrációs Szervezet jelentése szerint a 2018-as év első 122 napjában összesen 22 439 illegális migráns érkezett Európába a tengeri útvonalakon. Ez csak azoknak a bevándorlóknak a száma, akiket az illetékes hatóságok sikeresen regisztráltak.
Karácsony Gergelyt sokan az MSZP megmentőjének tartják, mondván, meghívása nélkül a párt talán be sem jut a parlamentbe. Olyan állítás ez, amit ellenpróba híján legföljebb egy másik ellenőrizhetetlen kijelentéssel lehetne cáfolni. Ha Botka László mögé annak idején (szigorúan tokba dugott késsel) felsorakozik a vezetés, e szerény eredmény akkor is - sőt ennél talán még jobb is - előállítható.
A „mi lett volna ha?” persze fölösleges időtöltés, Botka ment, Karácsony jött, és ez lett.
Ám ez a nyögvenyelősen kiizzadt eredmény miközben a halálhoz sok, az élethez viszont kevés.
A szocialisták a dirib-darabra hullás helyett, úgy tűnik, a felszívódás-feloldódás módját választják majd a politikai elmúlásnak. Szemmel láthatóan képtelenek tárgyilagosan tekinteni önmagukra, semmi jele annak, hogy mélyebben akarnák analizálni a történteket. Helyette hol erre, hol arra a partnerre, s legfőképp a kormánypártokra mutogatnak: nem volt összefogás, kevés volt a pénz, eleve torzított a választási rendszer, ráadásul Orbánék „csaltak-manipuláltak”, stb.
Csakhogy 2010-ben még a régi körülmények között sikerült magukra húzni a parlamenti kétharmadot. Saját maguk mérték a történelmi vereséget saját magukra, azaz egy mégoly felületes önelemzésnek is minimum ebből a tényből kellene kiindulnia. (Egy alaposabb, a nemzetközi és a hazai valóságot felölelő önvizsgálatról már nem is szólva.) 2014 és 2018 ennek a máig meg nem emésztett első fiaskónak a következménye volt.
Így aztán most már a romok feletti uralomért dúl köztük a harc, majdhogynem mindegy, milyen végeredménnyel.
Gyurcsány Ferenc egy Ágnes asszonyba oltott Raszkolnyikovként jár vissza újra és újra a bűn elkövetésének helyszínére, és – kis képzavarral élve – próbálja tisztára mosni a szennyesét.
Most épp azt sérelmezi, hogy „szemkilövetőnek” titulálják a sajtóban. Ez a cím azonban minden miniszterelnöknek kijár, akinek a regnálása alatt szemeket lőnek ki. Az övé pont ilyen volt. Amely tényt – mármint a szemkilövetést – ő maga sem tagad. Rá jellemző módon inkább hazugságokba menekül, és azt mondja, hogy neki semmilyen felelőssége sincs abban, hogy a dolog megtörtént.
Továbbá azt is állítja, hogy a szemkilövetés rendőrszakmai kérdés, amihez ő nem ért. Itt azért már ökölbe szorul az ember keze. Innen nézve ugyanis a kormányzás minden apró mozzanata szakmai kérdés, amiért a miniszterelnök nem felel. Kérdés, hogy egyáltalán miért van akkor miniszterelnök?
A balliberális sajtó gyakran és nagy élvezettel nevezi az Orbán-kormányt nacionalistának. Ez – az ő szájukon – súlyosan dehonesztáló kijelentés, csúfság, merénylet az európaiság ellen, bármit jelentsen is az.
„A történelmi materializmus azonban tovább ment a gazdasági élet nemzetközi szervezésének követelésénél és direkt nemzetellenes álláspontra helyezkedett.”
Jászi Oszkár: A történelmi materializmus állambölcselete
Az ő olvasatukban a nacionalizmus nem más mint kóros etnicizmus (Istenem! Ez is micsoda gyönyörű kifejezés!) és mint ilyen valamiféle csúf pre-fasizmus is egyben, amely kerülendő. Hogy a nacionalizmus és azon belül is különösen a magyar nacionalizmus miért is tekintendő eredendő bűnnek, arról lesz szó alább.
A balliberális megmondóemberek fejében – sok más kifejezéshez hasonlóan – a nacionalizmus meghatározása esetében is a volt kommunista rendszer fogalomdefiníciója a mértékadó. Ennek roppant egyszerű oka az, hogy abban a rendszerben is ők voltak a megmondóemberek, a meghatározásokat is ők fabrikálták, illetve a maiak pedig jórészt az ő tanítványaik, és rendszerváltozás ide, vagy oda, e tekintetben szinte semmi sem változott. A nacionalizmus esetében ez azt jelenti, hogy jelentését továbbra is a nacionalizmus, kontra internacionalizmus (Pardon, mostanában: európaiság) dichotómia mentén értelmeződik. Ebben a fogalompárban természetesen az internacionalizmus képviseli a jó oldalt, hiszen – mint tudjuk – „a proletariátusnak nincs hazája”. Amint többnyire a libsi ideológusoknak sincs – tehetjük hozzá. Pedig ők aztán biztosan nem proletárok; mondjuk hál’ Istennek már a proletár szót sem használják.
Az a társaság, amely az európai projektet elrabolta, végre egyenesen kimutatta a foga fehérjét. Jean Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke, elment Trier városába és beszédet mondott a kommunista Kínai Népköztársaság által adományozott hatalmas Marx szobor avatásán.
Szerelem és küzdés nélkül mit ér
A lét. Hideg borzongat, Lucifer!
(Madách: Az ember tragédiája)
Marx Károly, a gyűlölet prófétája ugyanis kétszáz éve született. Németország jelenlegi szellemi közegéről ha nem is mindent, de nagyon-nagyon sokat elmond, ahogyan ünnepelték Marx születésének évfordulóját. Van trendi, szexi film az ifjú Marxról. Trierben a gyalogosoknak szóló közlekedési lámpákon Marx van. Persze nemcsak Marx, hanem Lenin-szobrok is akadnak Németországban – Schwerinben például „vita folyik a szoborról”.
„Légy részese a győzelemnek!” – hirdették a Jobbik kampányplakátjai. Az országgyűlési választáson Vona Gáborék győzelemre, de legalábbis jelentős növekedésre számítottak – voltak olyanok is, akik 25 százalékra jósolták a Jobbik szavazatarányát. A Jobbik magasra tette a lécet, és ennek megfelelően rendkívül intenzív kampányt folytatott.
Azonban az április 8-i forgatókönyv végül nem a tervek szerint alakult, a választási kudarc pedig tovább súlyosbította a pártban lappangó problémákat. A Jobbik identitásválsága persze nem most kezdődött, a „néppártosodás” programja – ami a gyakorlatban a párt balratolódását, a liberális térfélre pozícionálását jelentette – már évek óta tépázza a párt arculatát. A cukisodás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a párt az április választáson a szavazatok kisebb arányát szerezte meg, mint 2014-ben. Az irányváltással Vona Gáboréknak csak annyit sikerült elérniük, hogy tönkretették a Jobbik hitelességét.
A mesterterv tehát elbukott, és a problémák nem szűntek meg egy csapásra attól, hogy Vona Gábor lemondott a pártelnöki tisztségről. A belső viszályok nem hogy csitulnának, még erősödtek az elmúlt hetekben, a Jobbikot ma már a kettészakadás veszélye fenyegeti. A május 12-i tisztújításon a Vonához hű Sneider-Gyöngyösi elnök-alelnök páros fog megküzdeni a radikálisabb irányvonalat képviselő Toroczkai Lászlóval (akit a legfrissebb hírek szerint Dúró Dóra egészítene ki a párt alelnökeként). Bárki is győzzön, a Jobbik belháborúi valójában csak most kezdődnek.
