Az új CDU elnök, Annegret Kramp-Karrenbauer (AKK), „teljes tévútnak „nevezte a jobbközép közeledését a „jobboldali populistákhoz”, példaként a spanyol választások eredményét emlegetve.
Szarva közt a tőgyét, mondanák népiesen erre.
A spanyol példa ugyanis sántít. Már az is fura, hogy a német jobbközép vezető politikusa így örvendezik a PSOE, a spanyol szocialisták győzelmének (s ezzel egyszersmind – logikusan - a spanyol jobbközép vereségének). Pedig az ibériai eredmény meglehetősen speciális. A PP (a Néppárt) jókora vereségéhez jócskán hozzájárult korábbi – nem mindennapi - kormányzati szerencsétlenkedésük, amit aztán később az ellenzékben is folytattak, miközben a kormányra emelt szocialisták intézkedései – jó érzékkel és teljes joggal – enyhítették a bérből és fizetésből élő spanyolok terheit.
A hagyományos baloldal pozíciói Európában jelenleg az Ibériai félszigeten – lásd még: Portugália - a legerősebbek, nem úgy, mint Franciaországban és Olaszországban, ahol a megfelelő balközéppártok szinte romokban hevernek, hogy csupán a mediterrán régiót vegyük szemügyre.
A kampány hajrájában a bevándorláspárti politikusok egyre fogadkoznak, hogy ők nem akarnak egyetlen illegális migránst sem Európába engedni.
Mint sokszor, most sem bontják ki az igazság minden részletét, ugyanis ők nem illegális, hanem legális és ütemezett bevándorlást akarnak. Ezzel szemben Orbán Viktor programjának negyedik pontja a migránsvízum és a migránskártya megszüntetését sürgeti.
A május 26-i EP-választás legfontosabb kérdése a migráció. Próbálják tagadni, ám az Eurobarométer kérdéseire válaszolók szerint már lassan négy éve a migráció és az azzal járó terrorizmus a két legégetőbb probléma.
„Sok a patkány az országban” – így válaszolt Bangóné Borbély Ildikó szocialista képviselő az ATV reggeli műsorában arra a kérdésre, hogy miért nő a Fidesz támogatottsága.
Az MSZP-s politikus nemes egyszerűséggel lepatkányozta a nagyobbik kormánypárt szavazóit. Az, hogy egy szocialista politikus gyalázkodó hangnemben beszél a magyarokról, szomorú ugyan, de nem meglepő. Az MSZP-ben bevett szokás Magyarországot, és a magyar embereket válogatott módon sértegetni. Persze ettől még Bangóné kijelentése erkölcsi és politikai szempontból egyaránt vállalhatatlan, és összeegyeztethetetlen az országgyűlési képviselői megbízatással. Minden normális párt minden normális képviselője lemondana egy hasonló botrány után.
De nem Bangóné. A szocialista politikusnő lemondás helyett megelégedett egy foghegyről odavetett bocsánatkéréssel a Facebook oldalán, de ezt is csak azért tette, hogy megelőzzön „minden további félremagyarázást”.
Pedig nem ő lenne az első ellenzéki képviselő, aki lemond parlamenti mandátumáról. Az Országgyűlés egy éves munkája során eddig 10 ellenzéki képviselő mondott le tisztségéről. Ez az összes ellenzéki országgyűlési képviselő több, mint 15 százaléka. Ugyanezen idő alatt a 133 fős kormánypárti frakcióból mindössze egyetlen képviselő távozott: Balog Zoltán ismét a Református egyház szolgálatába állt, amely tevékenység az egyház törvényei szerint összeegyeztethetetlen a képviselői munkával.
A párizsi Notre-Dame-ot ért katasztrófát sokan égi jelként értelmezték. Az Európa egyik legismertebb katedrálisát felemésztő tűz épp nagyhét hétfőjén tört ki és néhány óra alatt megsemmisítette a francia főváros egyik keresztény szimbólumát.
Még ki sem aludtak a lángok, amikor megjelentek az első hivatalos „szakértői” vélemények, amelyek gyanúsan gyorsan igyekeztek leszögezni, hogy nem szándékos gyújtogatás történt. Furcsa, mert általában az ilyen kijelentéseket több hétig tartó vizsgálat előzi meg. Aztán pár nap múlva jöttek a megnyugtatónak szánt, de a gyanút tovább növelő bejelentések a tűz lehetséges okairól. Akárhogy is történt, azt biztos, hogy Franciaország keresztény templomaira igencsak rájár a rúd az utóbbi időben. Csak az elmúlt tíz hónapban tíz tűzesetről számolt be a francia sajtó:
1. 2018. június: Église Notre-Dame Des Grâces (Revel)
2. 2018. július: Église Sainte-Thérèse (Rennes)
3. 2018. augusztus: Église de Villeneuve d’Amont (Villeneuve d’Amont)
A történelemben ritka dolog az innováció. Mindennek, ami történik, van előképe valahol a múltban, egészen egyszerűen azért, mert minden hibát, bűnt elkövetett már az emberiség, amit csak el lehetett.
Ahogyan Edward Gibbon írja a „A római birodalom hanyatlásának és bukásának története” című munkájában, a történelem „... valójában alig több az emberi faj bűneinek, tébolyának és balszerencséjének lajstrománál.” Most azonban egy valódi, soha nem volt próbálkozásnak vagyunk tanúi, mi több, elszenvedői. Ez pedig nem más, mint kísérlet egy birodalom pusztán jogi-bürokratikus úton történő létrehozása.
Birodalmak eleddig kizárólag erőszakos úton jöttek létre. Egy ország megerősödvén más országokat, népeket hajtott uralma alá, rájuk erőltetve jogrendjét és – ami a fő – adóit is. Nyilván nem volt mindig szükség háborúra ehhez. Az ijedősebbeknek elégséges volt a fenyegetés, vagy a zsarolás is. A recept készen áll, a történelem gondoskodott róla. Machiavelli – akit főként azok szoktak fennhangon szidni, akik a legtöbbet tanulták tőle – tipizálja és le is írja a lehetséges recepteket, teheti hiszen, mint írja: „...mert az emberiség többnyire már kitaposott úton halad, s cselekedeteit az utánzás vágya vezérli, bár úgysem lehet teljesen a mások példáját követni, sem a virtust, melyet szem előtt tartasz, mindenben utolérni; az óvatos ember mindig a nagy emberek járta utat követi...”
Az Európai Egyesült Államok hívei most letérni látszanak a kitaposott útról és bár a cél – egy birodalom létrehozása az uralkodók érdekeinek minél korlátlanabb és szélesebb körű érvényesítése végett – ismert, a módszer új. Alapját pedig az képezi, hogy Európa népei, engedelmeskedve a liberális politikai divatnak, elfogadtak mindenféle szerződéseket, melyek elvont, homályos ún. „emberi jogokra” vonatkoztak. A pontos tartalom nélküli fogalmaknak pedig megvan az az áldott tulajdonsága, hogy mindenki másképpen magyarázhatja őket, tetszése, vagy érdekei szerint. Éppen ezért, miután már elfogadták őket, igény támadt egységes értelmezés iránt. Erre a feladatra aztán azonnal jelentkezett is a jogászi kaszt. Az európai birodalom építésének alapköve az Európai Bíróság joghatóságának elismerése volt.
Emmanuel Macron bezáratja a francia elit oktatási intézményét, a Strasbourgban székelő Nemzeti Közigazgatási Iskolát (ENA).
A hír egy héttel ezelőtt látott napvilágot a nemzetközi sajtóban, de a francia elnök kiszivárgott terve nem kavart különösebben nagy port. A Macron elképzelésével foglalkozó cikkek objektív hangnemben közölték a patinás francia iskola bezárásáról szóló értesülést, majd – fenntartva a mértéktartó álláspontot – azt elemezték, hogy Macron vajon a populisták felé akart-e gesztust gyakorolni az ötlettel, vagy valamilyen más grandiózus terv része az intézkedés.
Mintha senkit sem zavarna a tény, hogy a francia elnök, a végrehajtó hatalom feje, önhatalmúlag úgy döntött, hogy itt az ideje felszámolni egy 1945-ben alapított, magas presztízsű, nemzetközileg elismert és nagyrabecsült oktatási intézményt. Az elmúlt több mint hetven évben az ENA-ból került ki a francia elit színe-java: többek között d’Estaing, Chirac és Hollande elnökök is itt végeztek.
Nem indult nemzetközi petíció az iskola megmentésére, nem jelentek meg az „I stand with ENA” hashtagek és Manfred Weber sem jelentkezett be az ENA megmentésére. Pedig, ellentétben a CEU-val, amelyet senki sem akart bezárni, egyszerűen csak a minden más Magyarországon működő egyetemre is kötelező akkreditációs feltételeknek kellett volna megfelelnie, az ENA esetében felszámolásról van szó, egy nyílt politikai döntés alapján.
A politikatörténet nem ismeri a hatékony kollektív vezetés gyakorlatát, sőt a triumvirátusok, a direktóriumok, avagy a kettős hatalom intézményei is kérészéletűek.
Sztálin (akinek kultusza újra fennen ragyog Oroszországban) jól tudta ezt. Lenin üresen maradt székébe éppen ezért ő maga ült bele, lépésről lépésre szorítva ki pozícióikból (és az életből is) műveltebb, ideológiailag képzettebb, de a politika eme egyszerű igazságát többnyire mellőző elvtársait.
Octavianus sem közösködött sokáig Lepidussal és Antoniussal, kifizetődőbbnek látta, ha leszámolván velük, Augustus császárt farag magából.
A francia direktóriumot Bonaparte tábornok az 1799. brumaire 18-án végrehajtott államcsínnyel ténylegesen (ha formálisan nem is) megszüntette, hogy később majd saját kezűleg tegye a koronát Napóleon, azaz saját fejére.
Végül nem igazán életképes a kettős hatalom sem; ennek még a szolidabb, familiáris változata is sok galibát okozhat, lásd erről többek közt a szívünkhöz közeli Árpád-ház történetét.
Nota bene, a hatalomban nincsenek tartós társbérletek.
Érhető, hogy Heiko Maas német külügyminiszter, módosítva Merkel kancellárasszony korábbi megengedőbb álláspontját, figyelmeztette Nagy-Britanniát, hogy októberben ne számítson a brexit határidejének újabb meghosszabbítására.
Ez csak a kilépési szándék visszavételének szándékaként értelmezhető, vélte Maas, márpedig ez immár nem kívánatos fejlemény lenne; ha már egyszer megszavazták a kilépést a britek, tartsák is magukat hozzá.
Reméli továbbá a külügyminiszter, hogy Theresa May még a májusvégi EP-választások előtt elfogadtatja a válási megállapodást a brit parlamentben, hiszen „béna” lenne, ha egy ország, amely távozni készül az unióból, részt venne annak parlamenti választásán.
A párizsi Notre Dame katedrálist elpusztító tűzvész sokkolta a tengerentúli és az európai közvéleményt.
„Ágyad fejéhez itt jön egy fáklya, itt meg egy balta, fejed levágja. Kipp-kopp-kopp-kopp, az utolsó ember halott.” (Narancs és citrom - angol altatódal a templomokról)
A mottóban egy olyan gyermekmondóka utolsó sorát idéztük fel, amely a londoni templomokat veszi sorra, majd egy fenyegető fordulattal készteti a gyerekeket az elalvásra. A magyar olvasók – én is – ezt a mondókát általában az 1984 című Orwell-regényből ismerik. Mi azonban a helyzet az európai templomokkal?
A párizsi Notre Dame katedrálist elpusztító tűzvész sokkolta a tengerentúli és az európai közvéleményt. Sőt, úgy tűnik, magukat a franciákat is sokkolta. Persze a „közvélemény” egy részét a virtuális katasztrófa-turizmus rendítette meg, amit az itthoni haladó és liberális sajtótermékek „durva” címszóval adtak el. Alighanem az Azonnali.hu vitte el a pálmát a következő Facebook-bejegyzéssel: „A képek legalább szépek, de ez azért túl nagy ár értük”.
Alig enyhül a Görögországban formálódó migránskaraván fenyegetése, máris itt az újabb veszély: 210 német parlamenti képviselő egységes uniós mentőrendszert és szétosztási kvótát sürget a Földközi-tengeren szerencsét próbáló migránsoknak. Orbán Viktor programjának második pontja ezzel szemben azt követeli, hogy egyetlen ország se legyen kötelezhető migránsok befogadására akarata ellenére!
Berlin és Brüsszel mindent elkövet, hogy az újkori népvándorlás egyetlen napra se álljon le. Amikor éppen lankad a migrációs kedv, felelőtlen kijelentésekkel újra és újra felteszik Európát, a sikeres Európába jutás lehetőségét a szomszédos kontinensek jobb életet kereső millióinak radarjára.
Mint kiderült, Görögországban azért formálódhatott egy migránskaraván, mivel embercsempészek azt terjesztették, hogy bizonyos időre megnyílik a nyugat-balkáni migránsútvonal. Alig köthetett ki egy Soros-hajó több napos huzavona után Máltán, 210 német Bundestag-képviselő Húsvéti levelében máris azt követelte, hogy az EU szervezzen tengeri mentőakciót és szétosztási kvótát a Földközi-tengeren szerencsét próbáló migránsoknak.
A hétvégén a horvátországi Dubrovnikban került sor a nyolcadik Kína-Közép-Európa csúcsra. A „16+1” ország találkozóján a kínai állam 16 közép-kelet-európai országgal folytatott tárgyalásokat és kötött együttműködési megállapodásokat.
A hétvégi csúcstalálkozón a magyar miniszterelnök négyszemközti megbeszélést folytatott Li Ko-csiang kínai miniszterelnökkel. Magyarország „keleti nyitását” a liberális média a szent közgazdaságtan doktriner gondolkodása alapján értelmetlennek, az européer politika szellemében pedig erkölcsileg elitélendőnek bélyegezte. Egyszerre mondták azt, hogy semmiféle gazdasági racionalitás nem támasztja alá a kormány tervét, hogy növelje az ázsiai országokkal folytatott kereskedelmünk volumenét, és állították, hogy Magyarország „elárulja a nyugati értékeket”, ha gazdasági megállapodásokat köt a keleti államokkal, elsősorban Kínával. Pedig elég lett volna csak egy pillantást vetniük a nyugat-európai államok és Kína közti kereskedelem volumenére, hogy belássák, a magyar kormány döntése gazdaságilag megalapozott, és egyébként is, a kereskedelem alapja az érdek, nem pedig az értékközösség.
„Ott hevernek, s mintha élnének” (Tadeusz Borowski)
A XX. századdal az a baj, hogy az összeesküvés-elméletekről rendre kiderült, hogy igazak. Április 13-a a katyni áldozatok emléknapja. 1940 kora tavaszán a katyni erdő mélyén fekvő Kecske-hegy környékének csendjét teherautózúgás, kutyaugatás, bulldózerek hörgése és lövések zaja verte fel. Egyébként igazi, Isten háta mögötti hely volt, és nem is valami túl vidám; a kelet-európai erdős síkság méla szomorúsága alól a Kecske-hegy sem volt kivétel. Ekkor azonban nem a szomorúság lett a jellemzője a hegynek-, sőt dombnak is alig nevezhető halomnak. A Kozelsk környéki erdők egyenesen az iszonyat színhelyévé váltak, a gonoszság, a bűn és a tömeges halál rettenetének központjává. A zárt teherautókon ideszállított lengyel tiszteket a szovjet őrök kiráncigálták a rabszállítókból, és dróttal hátrakötötték a kezüket, majd a gödrök szélére állították őket. A lengyelek elé borzasztó látvány tárult: néhány perccel korábban tarkónlőtt bajtársaik holttestei, mint a szardíniák hevertek, akkurátusan elrendezve, soronként egymásra pakolva. Hóhéraik közül néhányan lent sétálgattak a gödörben, bele-bele döfve bajonettjüket egy-egy megvonagló testbe. Másokat csak arréblökve igazgatták a sorokat. Azután újabb lövés dördült fent a gödör szélén, és újabb hulla zuhant a tömegsírba.
Az ellenzéki politizálás minden lépésével közelebb kerül a szórakoztatóiparhoz.
Műfajilag talán a commedia dell’arte nemes hagyományához közelítenek leginkább, ott is a kötelező karakterek játékát színesítik az improvizációk. Az összefogás, a szent szó mögött furcsa dolgokat tapasztalhat a külső szemlélő. Minden beszéd, minden megjelenés ezzel a szóval kezdődik és ezzel is ér véget, ám a kezdet és a vég között egymás csepülése van, szinte kötelező módon. Miért van ez így?
Hiszen, bármily furcsa is, alapvetően igazuk van. Egy kétosztatúra tervezett politikai rendszerben a kisebb-nagyobb pártok csak vergődni tudnak. Ha valóban ki akarják hívnia a jól szervezett, egységes kormánypártokat, akkor nekik is jól szervezett és egységes politikai alakulatra lenne szükségük. Az alapvető kérdés csak az, hogy miért nincs egy ilyen ellenzéki erő. A politikai logika – amire állandóan hivatkoznak – azt diktálná, hogy Fidesszel szemben egy másik pártnak kéne állni, hogy a siker reményében induljanak. Miért nem teszik ezt?
A megújult XXI. Század Intézet konferenciát tartott a múlt héten Budapesten. Az előadók egy bő évtizeddel a 2008-as pénzügyi és gazdasági válság után azt vizsgálták, hogy a nemzetközi politika főszereplői milyen választ adtak a Lehman Brothers csődjével elinduló válságra.
Lánczi Tamás, az intézet igazgatójának “Ki nyeri a XXI. századot?” című bevezető előadása könyörtelen őszinteséggel vonta meg az elmúlt évtized mérlegét. A liberális modellbe révült nyugat a politikai verseny és a véleménynyilvánítás korlátozásával egyre jobban távolodik saját eredeti értékeitől, és gazdasági teljesítménye sem elég már a korábbi időszakban megszokott széles körű jólét fenntartásához. A nyugati elit a politikai, gazdasági és értékválságra kartellesedéssel (nagykoalíciókkal, kisebbségi kormányokkal), azaz a választási lehetőségek szűkítésével és a közvélemény változtatási igényének tudatos figyelmen kívül hagyásával válaszol.
A V4 országok ott folytatják, ahol a britek a brexit előtt abbahagyták. London a Review of the Balance of Competences elemzésben azt vizsgálta, hogy mit nem szabad közösségi politikává tenni. Aligha meglepő: A migráció ellenőrzését mindenáron nemzetállami hatáskörben akarták tartani. Mint ahogyan most mi is!
Orbán Viktor az uniós választásokra hétpontos programot hirdetett. Szerinte az EU-t belülről kell megváltoztatni. Ennek első pontja azt követeli, hogy: A migráció kezelését el kell venni a brüsszeli bürokratáktól, és vissza kell adni a nemzeti kormányoknak!
Brüsszel a lopakodó föderalizáció keretében ugyanis át akarja venni a migráció kezelését a tagországoktól, legálissá és ütemezetté akarja tenni a tömeges bevándorlást. Például a “humanitárius vízum" által, amiről addig szavaztak az Európai Parlamentben, ameddig a javaslat át nem ment.
Bebizonyították: A határokat igenis meg lehet védeni!
Rossz nap volt a tegnapi a haladás honi hívei számára (is). A minap jelent meg a Trump elnök választásában állítólag szerepet játszó orosz befolyást vizsgáló ún. Mueller-jelentés. Ez pedig azt tartalmazza, hogy nincsenek bizonyítékok az orosz befolyásra.
Ami, egyébként, már csak a józan ész szerint is, a vizsgálat kezdetekor nyilvánvaló volt, hiszen elképzelhetetlen, hogy több ezer kilométerről befolyásolják több mint százmillió amerikai választó véleményét. Mert ugyebár az ún. „közösségi média” amit e befolyásolás fő eszközeként megneveztek egyáltalán nem gyakorol akkora valós hatást, mint amekkorát tulajdonítanak neki. Ehhez elég csak egy pillantást vetni arra, hogy a honi ellenzéki tünciken hányan jelzik részvételüket, egyetértésüket a Facebookon és hányan mennek el valójában. Mert egy dolog kattintani és egy másik valójában cselekedni.
Gyakorlatilag Trump megválasztása óta terjesztik a haladó sajtóorgánumok ezt a legendát az „oroszok” által meghekkelt választásokról, mindenféle bizonyíték nélkül. Ennek egyik, tán a fő oka, a hitetlenkedés volt. El nem tudták képzelni, hogy a „nép” nem egy frusztrált, hazug vénasszonyt választott, akit ők javasoltak, hanem Trumpot. Ezért kellett hirtelen egy bonyolult és hihetetlen összeesküvés elméletet kreálni. Ez az elmélet aztán kikelt és szárnyra kelt a haladó médiában, szerte a világban, ahol ilyeneket olvasnak, hallgatnak, vagy néznek. Végül már mindenütt az orosz medve karmos mancsát látták, ahol nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan ők szerették volna.
Gyenge kezdés után erős visszaesés. Így jellemezhetjük a 2019-es budapesti önkormányzati választás ellenzéki főpolgármester-jelöltjei közti előválasztási procedúrát.
Az előválasztás első fordulóját az MSZP kezdeményezésére még február elején tartották. Karácsony Gergely és Horváth Csaba ütközetéből – siralmasan alacsony részvétel mellett – végül a Párbeszéd politikusa került ki győztesen. Az MSZP-P összefogást, valamint a DK-t és a Szolidaritást így Karácsony Gergely fogja képviselni az előválasztás második fordulójában, amelyen – legalábbis elméletben – Puzsér Róberttel fog megküzdeni, akit az LMP és a Jobbik támogat. A Momentum úgy döntött, nem állít saját jelöltet, hanem beáll a győztes mögé. A Jobbik részvételéről egyébként még mindig nem sikerült döntést hoznia az ellenzéki pártoknak, de ez az elmúlt napok fejleményeinek tükrében szinte részletkérdésnek tűnik.
Nagyon úgy néz ki ugyanis, hogy az előválasztás második fordulója, a Karácsony-Puzsér ütközet elmarad. A hétvégén az MSZP, a Párbeszéd, a DK és a Momentum megállapodott arról, hogy közösen indulnak az őszi önkormányzati választásokon, és meg is nevezték a közös kerületi polgármesterjelölteket. A dolog szépséghibája, hogy erről elfelejtették értesíteni az előválasztás további résztvevőit, az LMP-t, a Jobbikot és Puzsér Róbertet. Így hát beindult a szokásos cicaharc, gyakorlatilag ugyanazzal a forgatókönyvvel, mint az összes eddigi ellenzéki összefogósdi. Puzsér stábja vasárnap este közölte Karácsony Gergellyel, hogy felfüggesztik a tárgyalásokat, vagyis gyakorlatilag kiszállnak az előválasztásból, és Puzsér önállóan nekifut a választásnak. Az LMP nem fogadta el az MSZP-P-től kapott ajánlatot, mert az alapján kevesebb kerületben állíthatna jelöltet, mint Gyurcsányék. Karácsony Gergely egy Facebook bejegyzésben így kommentálta a fejleményeket: „Aki jön az jön, aki nem az nem.”
Melyik? – kérdezhetnénk, hiszen az agg spekuláns pénze a bevándorláspárti mainstream média szinte egészét áthatja. Persze semmit sem bíznak a véletlenre, a cső másik végén is ők vannak. A Soros-alapítványok finanszírozzák a Facebook cenzúráját végző Correctivet is. Most mégis egy olyan szervezet szólalt meg, amelyben Alexander és George Soros is tag.
“Előzi a korrupció a migrációt!” – hirdeti a Népszava. Egy szerintük “összeurópai független” elemzői műhely megbízásából készült friss felmérés jutott erre az eredményre.
A Soros-hálózat hazai média zászlóshajója, a 444.hu nem ragad le a részleteknél, egyszerűen intézetnek nevezi a kutatást megrendelő Európai Külkapcsolatok Tanácsát (ECFR) és az angol Wikipedia szócikkét linkelte be, ahol már a második bekezdésből az derül ki, hogy mások mellett a Nyílt Társadalom Alapítvány adta az ECFR kezdeti finanszírozását.
Két év alatt 3,6 millió euró a német adófizetőktől érzékenyítésre.
A Lehman Brothers Holdings globális pénzpiaci cég 2008. szeptember 15-én a reggeli órákban hivatalosan csődvédelmet kért a manhattani csődbíróságon.
Ezen a hétfői napon az Amerikai Egyesült Államok 30 legfontosabb vállalatának tőzsdei állapotát jelző Dow Jones Ipari Átlag tőzsdeindexe 777 pontot zuhant.
Láncreakció indult el. Míg 2008-ban mindössze 25 amerikai pénz- és hitelintézet jelentett csődöt, 2009-ben már 140, 2010-ben pedig 157. Bár pontos adatok nincsenek, de úgy tartják, hogy közel nyolcmillió amerikai veszítette el az otthonát jelzáloghitelük bedőlése miatt. Az Amerikából induló válság pénzügyi ebolaként megfertőzte az európai pénzügyi rendszert és gazdaságokat.
A bankok és vezetőik felelősségre vonását követő tüntetők New Yorkban.
A fertőzést csak a több, hatalmas dózisban beadott, közel száz milliárd eurónyi, az Európai Központi Bank által kibocsátott bankmentő csomaggal sikerült megfékezni. Mindeközben a FED, az Amerikai Egyesült Államok központi banki rendszere is több ezer milliárd dollárt pumpált az amerikai pénzpiacba. Amit a brókerek eltapsoltak, azt az adófizetők fizették ki.
Egy újabb 2010 utáni magyar megoldás indul hódító útjára. Ausztria a munkaképes menedékkérők számára bevezetné a kötelező közmunkát. Első lépésnek ez persze nem rossz, de a sógoroknak még bőven van mit tanulni a magyar sikerreceptből.
A szabadságpárti osztrák miniszterek nem viccelnek. A 2017 őszén bevándorlásellenes programmal megválasztott bécsi kormány programjának megvalósításaként bevezetnék a munkaképes migránsok kötelező közmunkáját.
Voltak már korábban is hasonló kezdeményezések, ám azok rendre elbuktak a már állampolgársággal rendelkező migránsok szavazataira pályázó szocdem és zöld politikusokon. Az EP-választás előtt harsányan bejelentett tervezet a magyar közmunkát másolja, a 33 000 munkaképes migránsnak a javaslat szerint közterületeket kell takarítania, parkokat és zöldfelületeket kell ápolnia. A munkáért óránként másfél eurot kapnának.
A bécsi Kurier napilap számára készített közvélemény-kutatás szerint a válaszadók 72 százaléka támogatja a kezdeményezést, és örülne, ha az életerős fiatal férfiak nem csak vinnének a közösből, hanem a társadalom hasznos tagjaivá válnának.
Karácsony Gergely szuperképessége, hogy csak akkor hibázik, ha megszólal. De akkor üzembiztosan.
Zugló polgármestere gyakorlatilag minden levegővételével mond valamit, amivel felbőszíti a szavazókat, vagy egyszerűen csak leleplezi saját alkalmatlanságát.
Tegnap este az ATV Egyenes Beszéd című műsorában mindkét lehetőséget maximálisan kimerítette. Ha jól értjük, a veszteséges zuglói parkolás kapcsán Karácsony nem kevesebbet állított, mint hogy ő tartja a gyertyát a Fidesz-MSZP nagykoalíciónak a kerületben.
Kijelentése több kérdést is felvet. Először is: ha igaz, amit állít, akkor miért asszisztál ehhez a nagykoalícióhoz már közel öt éve? Miért nem tett ellene valamit, és miért csak most beszél róla?
Európa igen, vagy Európa nem – a föderalizmus hívei a jövőt ma erre az alternatívára csupaszítják le, ami mellesleg érthető, hiszen ebből élnek.
S ellentmondást nem tűrően rögvest ki is jelölik az „objektív” történelmi pozíciókat.
Szerintük a nemzetek Európája opció (nevét meghazudtolva) eleve Európa-ellenes, szemben az Európai Egyesült Államokkal, amely az egyetlen „életképes” koncepció. Sőt, míg az előbbi kifejezetten reakciós elképzelés, addig a föderális Európa maga a várva várt haladás, a testet öltött Örömóda.
De vajon miért eleve reakciós az egyik, és miért volna magától értetődően haladár a másik?
Erre persze nem sok gondolatot pazarolnak, hiszen válaszuk, akár a pofon, roppant egyszerű.
Csak.
Mi most mégse görnyedjünk hétrét e frappáns érv súlya alatt, olvassunk inkább nyilvánosan.
A napokban jelent meg egy cikk Borhi Lászlónak, az Indiana Egyetem kutatójának tollából, „A szövetségesek provokálták ki a német megszállást, nem törődve a magyar zsidókkal” címmel.
Ebben a szerző, bizonyos iratok megismerése kapcsán, azt állítja, hogy a szövetségesek beugratták – ha tetszik átverték – a magyar kormányt, mert számukra előnyös volt a megszállás, mivel német csapatokat kötött le. A megszállás viszont egyúttal megpecsételte a magyarországi zsidóság sorsát is, akiket aztán tömegesen hurcoltak a koncentrációs táborokba. A cikk nem szabályos, akadémiai közlemény, nincsenek benne hivatkozások, bár idézetek igen, nevezhetjük tán tudományos ismeretterjesztésnek.
A héten helyreállt a parlament működése, az ellenzéki képviselők a decemberi botrány után visszaültek a padsorokba, kérdéseket intéztek a kormánytagokhoz, szavaztak a napirendről.
Előtte hónapokig hitegették saját szimpatizánsaik radikális részét, hogy a parlamenti pulpitus elfoglalása és a tv-székházban történtek után semmi nem fog úgy folytatódni, mint előtte. Ellenállást és forradalmat vizionáltak, pár héttel ezelőtt pedig még esküt is tettek a Kossuth téren, hogy nem asszisztálnak a parlamentben a kormánypártok tevékenységéhez. Helyette utcai akciókkal fogják kikényszeríteni a változást és mindennap gyárakban fogják számon kérni a tulajdonosokon a munka törvénykönyvének alkalmazását.
Az ellenzék nekibuzdulása a választási vereségbe belefáradt ellenzéki szavazóknak kínálta azt az illúziót, hogy a Varsóban, Belgrádban, Pozsonyban és Bukarestben megismert agresszív sablonmódszerekkel gyorsan el lehet söpörni a Fideszt.
Manfred Weber mer nagyot álmodni. Álma teljesüléséhez, az Európai Bizottság elnökévé választásához azonban égető szüksége van a magyar kormány szavazatára is. Ezért zarándokolt el nemrég Budapestre és “segítene” a Soros-egyetemnek az általa támasztott egyik követelés teljesítésében. Hiába fáradozik, a CEU ugyanis láthatóan nem ilyen lovat akar.
A bajor politikus álláspontját a szél ide-oda fújja. A CSU előző elnöke, Horst Seehofer idején még konzervatív volt, ám amikor kiderült, hogy ez kevés a bizottsági elnökséghez, Angela Merkel politikáját követve ő is balra sasszézott.
Ennek része a Soros-egyetemért való aggódás is. Ahogyan arra már többen rámutattak, a veterán spekuláns hálózata legalább 226 jelenlegi EP-képviselőt tudhat “megbízható szövetségesei” között. A Néppárt soraiban is legalább 36-an vannak, akik közül sokan újráznak májusban.
A CEU ügye a balliberális gőg iskolapéldája. Már hat éve tudott volt, hogy az Európai Gazdasági Térségen kívüli anyaintézménnyel rendelkező, küldöldi diplomát kiállító hazai egyetemekre új akkreditációs szabályok fognak vonatkozni. A kormány és a hazai felőoktatási intézmények ugyanis meg akarták szüntetni azt a versenyelőnyt, hogy diákok egy képzéssel két diplomát kapjanak.
Ezért már csak olyan külföldi egyetemeket akkreditáltak, melyek anyaországában valóban működő campusa van. A CEU ezt nem tudta, és legyünk őszinték, nem is nagyon akarta teljesíteni. Az “ő” elvárásuk és az “ő” véleményük szerint a kormánynak a status quo ante-t kellett volna prolongálnia. Sokáig nem látszott, hogy a CEU vezetése az ultimátumok mellett bármilyen erőfeszítést tenne a magyar törvényeknek való megfelelésre. Csak a Bard College-dzsal 2017 nyarán kötött megállapodást tették a kirakatba, majd tavaly decemberben egy újabb ultimátum után bejelentették, hogy az amerikai diplomát adó képzéseiket Bécsbe viszik.
Nehéz lesz felturbósítani. A CEU New York államban található "campusa" mindössze egy tornácos, fehérre meszelt faházból áll.
Az európai uniós tagságunk elutasításától a közösségből való kilépés szorgalmazásától a Jobbik eljutott addig, hogy belesimuljon az unióbarát pártok szürke közegébe.
„Itt az utolsó esély, hogy az ország elhagyja a nemzeti szuverenitás felszámolását immáron nyíltan vállaló uniót” – ezt ugyanaz a Gyöngyösi Márton mondta 2012-ben, aki most épp ennek ellenkezője mellett érvel. Eltelt röpke hét év, és Gyöngyösi lett a párt uniós listavezetője, és harcos uniópárti politikussá érlelte őt az idő.
Szerinte most mindennél nagyobb a május végi választás tétje, hiszen a kérdés az, „megengedjük-e, hogy Orbán Viktor és a Fidesz kivezesse Magyarországot az Európai unióból, és egy bérrabszolgaságon alapuló diktatórikus rendszert építsen ki.”
De kanyarodjunk csak vissza a hét évvel ezelőtti, még ahhoz a másik Gyöngyösihez! (Milyen furcsa egybeesés, hiszen a most már balliberálisokkal parolázó képviselő ellen az új barátai 2012-ben még tüntetést is szerveztek zsidózós-listázós parlamenti kijelentése miatt.)
Ha beírjuk a keresőbe, hogy „Magyarországon is járt az új-zélandi merénylő”, tegnap óta megszámlálhatatlan találatot kapunk. És mintha ez nem lenne elég, különös kéjjel röpítette világgá a hírt az összes létező hírcsatorna, hogy „magyar nevek is szerepeltek a tömeggyilkos fegyverén”. Hunyadi János és Horogszegi Szilágyi Mihály.
- Ej - ordította Bódogfalvi a kardját kirántva -, hát a mi gyerekeinket nem öldösik-e meg a kutyák? Még a csecsemőnek se kegyelmeznek!
- Szúrd le! - kiáltotta a sátorbontó.
Vasné elrántotta a gyermeket, s a karját tartotta, hogy a katona meg ne üsse.
- Ne bántsd!
S már akkor három asszony is fogta a gyermeket.
(Gárdonyi Géza: Egri csillagok)
Első józanabb pillanatunkban azt gondoljuk: és akkor mi van? Bőséges a névsor, Ozorai Pipotól és a Tallóci fivérektől kezdve az egri hősökön keresztül egészen Petneházy Dávidig. Törökverő vitézeink akadnak szép számmal, köszönhetően a 150 éves oszmán nyomulásnak majd a következő 150 évnyi megszállásnak, hódoltságnak.
A második, immár rezignált pillanatban pedig: micsoda furcsa, kifordított gondolkodásmód vezérli ezeket a zsurnalisztákat. A cím ugyan értelmetlen és hülyeség, de majd biztos többen klikkelnek. Jó, hát végül is a sajtó így működik, bár ilyenkor azért az önmérséklet is elkelne.
A nemzeti szabadságért a küzdelmet ma más eszközökkel vívjuk.
Mindig fájdalmasan dicső név:
Magyar, új fény ragyog ma rád,
Megint nagy népek millióit
Véded, megvédve a hazát!
Új barbároknak óceánja
Bús, lomha árral ostromol
S te állsz vérezve és dacolva,
Mint élő Szabadság-szobor!
Juhász Gyula 1914-ben írott verse bár egészen más történelmi helyzetben – az első világháborúban – íródott, valahogy mégis kísértetiesen emlékeztet valamennyi szabadságküzdelmünkre.
Mi, magyarok hajlamosak vagyunk lekicsinyelni szabadságharcainkat. Hiszen, ami 1848. március 15-én kezdődött, az látszólag 1849. augusztusában be is fejeződött. Alig másfél év. Ugyanezt szoktuk mondani 1956-ról: két dicsőséges hét, megfeledkezve a fegyveres küzdelem további heteiről és a passzív ellenállás hónapjairól.
Egyre több parlamenti ellenzéki párt hozza nyilvánosságra EP-listáját. E listák egyik közös pontja, hogy rengeteg ellenzéki országgyűlési képviselő menekülne a DK-val közös tüntikézés, bohóckodás és ezzel járó fényképezkedés elől a jól fizető Brüsszelbe. Legtöbben közülük a Jobbikból.
A hazai ellenzék nem képes túllépni saját árnyékán. Már mindent és mindennek az ellenkezőjét kipróbáltak, hogy hatalomra kerüljenek. A legnagyobb sasszékat már eddig is a Jobbik mutatta be, és a sokadik Soros-forgatókönyvet követve csak folytatják a karakter-harakirit.
Az új recept szerint most éppen Szerbiától Szlovákián át Lengyel- és Magyarországig próbálják egy akolba terelni a bevándorlásellenes kormánypártok ellenzékét, abban bízva, hogy ha sikerül a különböző pártok szavazóit összeadni, akkor végre nyernek. Így született a Gyurcsány Ferenc DK-jától a Jobbikig terjedő szivárványkoalíció.
Ma, amikor a világpolitika vegykonyhájában kicsi, ám annál befolyásosabb és hangosabb csoportok tesznek kísérletet az emberi identitás alapjának, férfi és nő kettősségének összemosására, különös fénytörést kap a nemzetközi nőnap ünneplése is.
Az 1-es és 2-es szülők bizarr világában, a harmadik (vagy ki tudja hányadik) nem bevezetésével kísérletezve nagy felelősség hárul a józan, utópisztikus gondolatokat elvető többségre. Még ha esztelenségnek is tűnik, hogy valaki szembeszálljon az isteni és természeti törvényekkel, azzal az evidenciával, hogy az emberiség férfi és nő kettősségének köszönhetően képes csak az élet továbbadására, a világ egyensúlyának fenntartására, ma mindez jogszabályi formát ölthet, a nyelvben új szavakat, mesterkélt kifejezésmódokat teremthet. De ugyanígy egyneműsít a tömegkultúra is, a trendeket alakító divattervezők modelljeiről (és az azokat a kifutón bemutató modellelekről) sokszor valóban nehéz megállapítani, fiúknak vagy lányoknak készültek/születtek-e? A nőiesen érzékeny férfi és a férfiasan határozott nő ugyan létező jelenség, de ábrázolásuk ma már hallgatólagos elvárásként van jelen a filmekben, irodalmi alkotásokban, mintegy “mentegetőzve” a nemi sztereotípiák miatt.
De vajon tényleg sztereotípia férfi és nő különbözősége? És tényleg fel kellene áldozni a nemileg kódolt tulajdonságjegyeinket az egyneműsítés oltárán?
A címben szereplő fogalom leírása Jean Baudrillard francia filozófus nevéhez fűződik. Szerinte ugyanis: „...a valóság igazi utópiává vált – olyan utópiává, ami már nem kecsegtet a megvalósulás sikerével” (Baudrillard: A szimulákrum elsőbbsége).
Természetesen, ha a valóság és annak leírása közötti különbséget vizsgáljuk, akkor adódik egy jóval közvetlenebb, mondhatni prózaibb összefüggés is. Arisztotelész, a nyugati gondolkodás egyik atyja, hívja fel a figyelmünket arra, hogy végtelen sok dolog létezik ám a szavaink száma véges. Így szükségképpen lesznek szavak, melyeket több dologra is alkalmazunk, ez pedig nyilvánvalóan zavarja a megértést, a többféle, nem azonosított értelemben használt szavak is látszat-valóságot képeznek. Ékes példája a nagy sztagirita igazának az a kavarodás, mely a Fidesz vélt – egyeseknek remélt – kizárását övezi az Európai Néppártból. Ha megnézzük kicsit közelebbről a körülményeket, melyben a kizárás lehetősége felvetődött, rögtön láthatjuk, hogy a leírásban két olyan politikai műszóval is találkozunk, melyek nem azt jelentik, amit gondolnánk róluk.
Az első rögtön a „parlament” szó. A parlament – a hatalmi ágak klasszikus felosztása szerint – a törvényhozó hatalmi ág. Feladata elsősorban azon szabályok, törvények megalkotása, melyek a társadalmi együttélést, a termelést és még számtalan más terület működését meghatározzák. Ennek értelmében a parlament által alkotott törvények kötelezőek a végrehajtó hatalom és általában mindannyiunk számára. Létezik azonban az európai „Parlament” is, amely nem hozhat ilyen szabályokat, hiszen döntései közvetlenül nem kötelezik a tagállamokat és ezeken keresztül az egyes embereket. Az ott született határozatok egy bonyolult rendszeren keresztül végül a tagállamok vezetőiből álló grémium elé kerülnek, akik aztán konszenzusos alapon, saját nemzeti érdekeik szerint eldöntik, hogy lesz-e valami belőlük.
Januárban napokig ment az ellenzéki média hangulatkeltése, azzal vádolták Orbán Viktor miniszterelnököt, hogy a venezuelai válságban Nicolas Maduro elnök mellett áll. A valóság azonban ismét alaposan rácáfolt a balliberális fake news gyárakra.
Az ellenzéki média hosszú heteken keresztül azt sugalmazta: Orbán Viktor igazi bajban van, hiszen az “illiberális” nagyágyúk, Vlagyimir Putyin és Recep Tayyip Erdogan is Maduro mellett áll, akik szerintük szintén illiberális. (Inkább kommunista, de ezt a ballibek mostanában nem hangsúlyozzák.) A “demokráciák” viszont - az Egyesült Államok, és az Európai Unió - Juan Guaidó ideiglenes államelnököt támogatja. A fake news központok bizony feladták a leckét!
Na végre! Mesterházyt tényleg meg kell büntetni, sőt akár ki is lehetne zárni az MSZP-ből, sok van a rovásán, megérdemli.
Elnökként annak idején például valóságos személyzeti tabula rasát csinált a pártban, mondván, a politika fárasztó professzió, ezért az idősebbek – érdemeik megfelelő elismerése mellett – hamarabb abbahagyhatják.
Az ilyesmit persze az érintettek nemigen szokták elfelejteni.
Orbán Viktor fontos interjút adott a szombaton megjelent Die Weltnek. Ebben új javaslatot tett Európa jólétének és keresztény értékeinek védelmére, amit tízből kilenc európai biztosan támogatna. A bevándorláspárti sajtó rögtön visszatámadt, nehogy erről szóljon az EP-kampány.
Az újkori népvándorlás az európaiakat legjobban foglalkoztató kérdés. Ezt mutatják a felmérések is, amelyeknek a balliberális propagandasajtó valamiért nem ezt a részét domborítja ki. Sebaj, a valóságot úgysem lehet letagadni.
A bevándorláspárti európai és a hazai ellenzék a közelgő EP-választás előtt érzi sanyarú sorsát, ezért eldöntötték, hogy ők sem fognak a migrációról beszélni. Elhallgatással próbálják meg kikerülni azt a témát, amiből nem tudnak jól kijönni, elvégre ők hangoztatják idestova négy éve a migrácó elkerülhetetlenségét, a keresztény Európa “idejemúltságát”, valamint a tömeges bevándorlás vélt demográfiai és gazdasági előnyeit.
Sorosék ütemezett és legális tömeges betelepítést akarnak.
Mint tudjuk összeesküvés-elméletek nincsenek, csak összeesküvések. Európa most is egy ilyen összeesküvés áldozata, melynek keretében Brüsszelben egy kötelező betelepítési kvótát akarnak keresztülverni. Persze csak az EP-választás után, ezért néhány tényt lehagytak a virtuális ellenplakátjukról.
A magyar kormány tájékoztató kampányára a korábbiaknál is gyengébb válaszok érkeztek Brüsszelből. Erre mutat rá többek között az Alapjogokért Központ is. A bevándorlás támogatói a májusi EP-választás előtt nem akarják az európaiakat legjobban foglalkoztató témát felértékelni, mert attól tartanak, hogy tízmilliós számban jelennek meg olyan proteszt szavazók, akik nem a bevándorlást támogató bal- és jobboldali, zöld és liberális pártokra voksolnak.
Az előrejelzések már most is a bevándorláspárti erők vereségét vetítik előre. Angela Merkel CDU-ja legalább 5-7 mandátumot fog veszíteni, de várhatóan folytatódik Martin Schulz és Frans Timmermans német és holland szocialistáinak mélyrepülése is. Ebben a környezetben érthető, ha nem szívesen tárják fel bevándorlást támogató terveiket.
Dobrev Klárával az Apró család harmadik generációja jelentkezik be a politikai küzdelembe.
Sokszor, sok helyen írtak már arról, milyen morális kérdéseket vet fel a kommunista nagypapa, az Apró-dinasztiát alapító keményvonalas Apró Antal által a zsidó tulajdonosától rekvirált szemlőhegyi villából induló család története. Most azonban nem erről szeretnék elsősorban írni, hanem az elmúlt hetven év szisztematikus hatalmi térfoglalásáról, amelyet az Apró klán oly sikeresen megvalósított. A Petar Dobrev személyében a bolgár kommunista elittel megerősített család hatalmát 1989-90-ben sikeresen átmentette és megszilárdította, majd a rendszerváltás korai éveiben a politika és az üzlet határán tevékenykedő posztkádári technokrata elit prominenseiként erősítették pozícióikat. A család ekkor az átlagemberek számára láthatatlan volt, de a velük ezer szálon összefonódó MSZP-n keresztül jó hozzáférésük volt a közhatalomhoz, ami elengedhetetlen volt üzleti érdekeltségeik fenntartása szempontjából. Apró Piroska többek között olyan tisztségeket töltött be, mint a Magyar Hitelbank, a Hungexpo és az Eximbank igazgatótanácsi elnöksége, de volt Horn Gyula kabinetfőnöke is. Nevét kevesen ismerték, mégis az egyik legbefolyásosabb embernek számított.
Családi portré: Apró Antal, Apró Piroska, Dobrev Klára és Gyurcsány Ferenc.
Lengyelországban megvalósult az, amire a magyarországi balliberális tábor évek óta készül: az európai parlamenti választásokra összeállt az ellenzéki szivárványkoalíció.
Az összefogásban jobboldali, középutas, liberális és szocialista formációk egyaránt részt vesznek. A közös EP-listát állító pártok jelenleg az Európai Parlament rivális frakcióiban foglalnak helyet: a korábbi kormánypárt, a Polgári Platform például a Néppárt tagja, a Modern nevű párt képviselői a liberális ALDE-ban, míg a Baloldali Demokratikus Szövetség politikusai az EP szocialista frakciójában ülnek.
A lengyel helyzet kísértetiesen hasonlít a magyarországihoz. Az egymással szöges ellentétben álló értékeket valló és érdekeket képviselő ellenzéki pártokat végül „egységbe kovácsolja” a nemzeti-konzervatív kormány elleni indulat. A Polgári Platform elnökének megfogalmazásában: az összefogás célja, hogy „megvédjék Lengyelországot az Európa-ellenes erőktől”. Egy nappal később Ujhelyi István a szocialisták EP-programjának bemutatásakor arról beszél, hogy az Orbán-kormány kivezeti Magyarországot az Unióból, Tóth Bertalan MSZP-pártelnök pedig a „gyűlöletmentes Európa” megteremtését tűzi a szocialisták zászlajára.
Ki mondja? Hogyan mondja? Mit mond? A rutinos állampolgár rendszerint ezt a három kérdést tartja szem előtt, ha a kampányok idején nap, mint nap politikai üzenetek érik.
Kezdhetné éppen magával az üzenettel is, de hát eleget csalódott már, inkább az üzenet hordozójára és megformálójára összpontosít, s csak utána a tartalomra.
Egy-egy politikus meg se szólalt még, messziről látszik már rajta, mondhat akármit, ígérheti a toronyórát lánccal, a választó csak legyint. Kiváltképp az ellenzéki politikusokat sújtja „mostanság” (minimum tíz éve) a hiteltelenségnek ez a levakarhatatlan nyavalyája. (Figyelem!, nehéz szó: nem nyavajája!). Ráadásul a hiteltelenség címkéjét nem csupán ellenfelek ragasztják ellenfelekre, hiszen úgy nemigen tapad. A tartós hiteltelenség öntapadós. Az érintettek derekasan és alaposan maguk dolgoznak meg érte.
„Haza. Szeretet. Európa.”
Az MSZP programja ezt a nevet kapta a kampány-keresztségben, hogy a párt egy „gyűlöletmentes, együttműködő Európa megteremtését” célozza meg, amely „az európai polgárok mellett a magyar polgárok érdekét is szolgálja.”
Ugyan ki merné e célkitűzés nemes szándékát kétségbe vonni, ha csak az nem, aki a kákán is keresi a csomót, és imád szőrszálat hasogatni?
Tíz évvel ezelőtt történt a tatárszentgyörgyi gyilkosság. Meg is emlékeztek róla a sajtóban, természetesen ki-ki a maga módján.
Az ügyet – bár már van jogerős bírósági ítélet is – számtalan tisztázatlan és megválaszolatlan kérdés övezi. Nem tudjuk, ezek tisztázódnak-e valaha, és kiderítésük nem igazán a sajtó feladata, lévén eszközei sincsenek hozzá. Az alapvető kérdés azonban nem is ez, hanem az, hogy ki/mi hozta létre az akkori közhangulatot, melyben bárki úgy érezhette: erőszakkal kell a problémát megoldani. Miután – Hegel szerint – a dolog története maga a dolog, emlékezzünk egy kicsit.
A rendszerváltozás előtt a közvélemény többé-kevésbé közömbös volt a cigánysággal kapcsolatban. Voltak előítéletek, voltak lesújtó vélemények, ám a cigányok dolgoztak, hiszen az kötelező volt, a gyerekeik iskolába járta, mert az is kötelező volt, mi több, szakmákat tanultak. Úgy tűnt, néhány generáció múltán az asszimiláció eltünteti, vagy legalábbis minimálisra csökkenti a különbséget. Nem így lett.
A kommunizmus áldozatainak emléknapján nem is annyira a 100 millió halott – köztük sok százezer honfitársunk – emléke a megdöbbentő, hanem az, hogy egy erős lobby még mindig nem adta fel kommunista terveit. Szolzsenyicin jegyezte fel egykor: „Nekünk, Oroszországban a kommunizmus egy döglött kutya. Számos embernek Nyugaton viszont még mindig élő oroszlán.”
A fenti balhitnek egyszerre volt oka és következménye az a nagyvonalú, szinte már-már jóindulatú hozzáállás, amivel 1990 táján a Nyugat az egykori kommunistákat befogadta. Emlékszem, 1992 körül Budapesten a Déli pályaudvarnál egy graffitire: „Nürnberget a békebűnösöknek is!”. Valóban, ahol áldozatok vannak, ott bizony kell, hogy legyenek elkövetők, tettesek is. De sem az áldozatok hangja nem keltett részvétet, sem pedig a tettesek bűncselekményei borzadályt. A kimerült, iszonyatos gazdasági sokkot átélő közép-európai népek nemzeti gondolkodói Nyugatról vártak bíztatást – de onnan ilyesmi nem is érkezhetett, hiszen az ottani politikacsinálók többre tartották az állítólagos stabilitást, és persze a piacok lerablását, mint az igazságtételt, és a közös Európai Ház erkölcsi alapjainak lefektetését.
Az EP-választás fő kérdése vitathatatlanul a bevándorlás lesz. Májusban választanunk kell az általunk eddig ismert és szeretett keresztény és jóléti Európa, valamint a globalizáció nyerteseinek számító spekulánsok, multicégek és az általuk megvásárolt politikusok érdekét szolgáló Európai Egyesült Államok között. Az előbbi sokszínű tábort Orbán Viktor és Matteo Salvini képviseli, utóbbit Emmanuel Macron és Frans Timmermans.
A magyar kormány új figyelemfelhívó kampánya szemléletesen mutat rá az EP-választás tétjére. Soros György újból kiadta az ukázt, és az általa mozgatott politikusok “varázsütésre” ismét 1:1 átvették a programját. Most éppen a Fidesz Európai Néppártból való kizárása van napirenden, amit két kifutó politikai modellnek számító politikus, Jean-Claude Juncker és Angela Merkel pedzeget.
Orbán Viktor miniszterelnök családvédelmi akciótervének bejelentése után megindult a cunami. A haladó sajtó véleményvezérei tüzet és átkot köptek az egész elgondolásra.
Volt, aki kissé kommunisztikus hevülettel kritizálta az intézkedéscsomagot: „Egyszerűbben megoldhatnánk, hogy mindenkinek jó legyen!”. Erre csak a Gyurcsány-féle őszödi beszéd szavai ugranak be: „Általában sok jó ötlet van egész addig, amíg nem kell számolni. Mikor számolni kell, akkor elfogy a tudomány.”
A mainstream irányvonal azonban éppen a másik oldalról közelített. A haladás elszánt hívei ugyanis Hitler egyes családvédelmi elgondolásaihoz hasonlították a dolgot – hiszen aki a gyerekek születését támogató intézkedéseket hoz, az kétségtelenül náci. Igazán sajnálatos, hogy Hitler széleskörű állatjogi és állatvédelmi, illetve dohányzásellenes intézkedéseket is hozott. Ha ironizálni akarnánk, akkor mondhatnánk, hogy tulajdonképpen Orbán Viktor már évekkel ezelőtt lebukott, amikor a kocsmákban betiltotta a dohányzást! A Gyalog-galopp boszorkányperéhez hasonlóan vonjuk le tehát a következtetést: náci! Hogy mindezeken túl mondjuk az autópályák és a rajtuk haladó VW gépjárművek vajon nácik dolgok-e, azt az Önök fantáziájára bízzuk. Érdekes összevetni a helyzetet a múlt század 70-es, 80-as éveiben az NSZK-ban a demográfiai- és multikulti-vitákkal, amikor is a családtámogatási intézkedések terveire válaszul ugyanezek a hitleres érvek bukkantak fel. Ezt a második nagy német Kulturkampfot nem a jobboldal nyerte, és Kohl kancellár távozását követően a nyíltan migránspárti baloldal került hatalomra.
Eljött az ideje, hogy elismerjük: a fennálló szabályrendszer valóban korlátozza és akadályozza az ellenzék munkáját.
Az ellenzéki pártok hosszú ideje beszélnek arról, hogy a „Fidesz felé lejt a pálya” és olyan szabályok uralják a közéletet, amelyek ellehetetlenítik a működésüket.
A mai napon erről cáfolhatatlan bizonyítékot is láthattunk. A helyzet tényleg tarthatatlan. Mi több, felháborító. Eljött a cselekvés ideje.
Javaslom Magyarország Kormányának, hogy legyen méltányos, és gyakoroljon gesztust az ellenzék felé: törölje el – most és mindörökre – az „ly” betűt a magyar ábécéből. Sőt, általában a helyesírás szabályait, amelyek gúzsba kötik az ellenzéki képviselőket.
Így végre valóban egyenlő feltételekkel küzdhetnek majd a pártok a parlamenti többség megszerzéséért, és hazánkban helyreáll a politikai esélyegyenlőség.
61 évvel ezelőtt Brüsszelben világkiállítást tartottak. A kiállítás egyik látványossága az ún. emberi állatkert (human zoo) volt, ahol a belga gyarmatról származó kongói bennszülötteket csodálhattak meg a látogatók.
A kiállított néger családokat „eredeti” környezetükben igyekezetek bemutatni, pont úgy, ahogy az igazi állatkertben. A bambuszkerítéssel körbevett kongóiak fűszoknyában üldögéltek a kunyhók előtt, miközben a nagyérdemű közönség elvonult előttük.
Mindez nem valamikor az ókorban történt. A kis Jean-Claude Juncker, aki Brüsszeltől egy órányi autóútra nőtt fel, négy évesen akár sétálhatott is a modernséget szimbolizáló Atomium tövében felállított emberi állatkertben és megszemlélhette az egzotikus vadembert, akiből akkortájt még nem sokat láthatott Nyugat-Európa városaiban.
Ez volt az utolsó emberi állatkert, de nem az egyetlen. London, Oslo, Párizs, Hamburg csak néhány azon városok közül, ahol hasonló kiállításra került sor, és ahol a nyugati ember örömmel sütkérezhetett saját vélt felsőbbrendűségének dicsfényében.
A világért sem szeretném megírni a „Baloldali értékek esete a Jobbikkal” című tragikomédia újabb felvonását. Az „összefogás” ügyében már minden és mindennek az ellenkezője is elhangzott, igen nehéz lenne olyat mondani, amely a székéhez szögezné a nagyérdeműt. Mégis, mielőtt előadás közben felállnának, hogy kimenjenek a büfébe (már ha volt annyi eszük, hogy a szélre vegyenek jegyet) lenne néhány dolog, ami még nem tisztázódott ebben az ügyben. Ezekről elmélkednénk alább.
A helyzet ma úgy áll – mondhatnók pszichológiailag – hogy minden baloldali párt mosdatja a Jobbikot, mert a keblére akarja ölelni és hát büdösökkel ölelkezni nem kellemes. A látszat szerint az ex(?) nácik megadóan tűrik ezt, annak reményében, hogy majd létre jön ez az ölelés. Könnyen lehet az is persze, hogy addig-addig súrolják őket, amíg teljesen elfogynak. Így aztán a szemlélőnek az a benyomása támad, hogy a Jobbik pedálozik a baloldali keblekre borulás élvezetéért. A kérdés csak az, hogy ez miért jó nekik?
Amúgy, az EP választásokon, ahol a választási szabályok szerint, mindenki mindenkinek ellenfele – homo homini lupus, ahogyan a művelt szingaléz mondja – a jelen állapot a haladó erőknek sem túl kedvező. Elesnek ugyanis a Jobbik ellen bevethető legkedvesebb és leghatásosabb fegyverüktől, a nácizástól. Mert ugye hogy nézne ki, mikor a májusban még lenácizott párttal kéne „összefogni” októberben. Sőt. Ezt akár kiterjedtebb értelemeben is tekinthetjük, hiszen van annak némi gyengéd bája, mikor Gyöngyösi képviselő úrral kart karba öltve antiszemitázzák a Soros-kampányt.
Auschwitz után többé nem lehet verset írni, mondta annak idején Adorno, a neves kultúrfilozófus; igaz, kisvártatva saját maga vonta vissza elsietett kijelentését. Később aztán egyre többen látták be, hogy lehet, sőt kell is, mert „az Auschwitzot övező csöndet állandóan meg kell törni”, írta például egy rövid esszéjében (réges régen) Heller Ágnes.
Nálunk ennél jóval kevésbé poétikus dilemmák hatják át a mai közéletet. Aktuálpolitikai zajok törik meg a csöndet – fölöttébb árulkodóan. Miközben az elmúlt években a balliberális véleménybrókerek számos másként gondolkodóban szívesen fedezték föl a náci mételyt, immár azokat is magukhoz édesgetnék, kik pár éve még a Duna-parti áldozatok szoborcipőibe sercintettek.
Hja, változnak az idők, s ehhez csupán az ökör nem igazodik.
A jól eltalált mondat, az ügyes jelző, jelzős szerkezet veszélyes politikai fegyver, függetlenül empirikus tartalmától. Még ebben a szavakat minduntalan képekkel „pótló” mai világdivatban sincs ez másképp, legföljebb a szó manipulációs ereje olykor háttérbe szorul.
Mikor egyesültek például a világ proletárjai?
Na ugye.
A Kommunista Kiáltvány mottójára mégis birodalom épült, noha a proletárokhoz ennek annyi köze volt, mint Sztahanovnak a minőséghez. Vagy még annyi se. Sőt a vörös arisztokrácia (copyright, Milovan Djilas) a „proletárdiktatúrát” is hatékonyan alkalmazta, miközben „a munkásosztály élcsapatának” krémje, a fő-fő káderek szépen belakták – ne menjünk messzire – a Rózsadombot. Érthető, nem? Onnan volt a legjobb rálátás Angyalföldre, Csepelre. (Tragikomikus maradékuk ma is ott dekkol, s alkalomadtán szívesen visel vörös pulcsit.)
Karácsony Gergellyel nem az a baj, amit a világról gondol, hanem az, hogy nem gondol róla semmit. Viszont a politikai nárcizmus (nem nácizmus, arról majd később lesz szó) olyan fokán áll, ahol bárminek el tudja képzelni magát. Az ő politikai terve ő maga.
Politikai programja kimerül abban, hogy ő nem Orbán Viktor, hanem egy kedves fiú, a lányos anyukák kedvence, akit reményei szerint majd a legkisebb rossz elve besegít valamilyen pozícióba. Mindegy is, hogy mibe. Végül is ő nem irányítani akar, nem terveket akar megvalósítani, ő csak szeretné elkészíteni magáról a szelfit, ahogy épp beleül egy bársonyszékbe. Miniszterelnöki vagy főpolgármesteri, egyre megy. A lényeg, hogy kevés erőfeszítéssel magasra jusson.
Összefogást, összefogást, összefogást! - újra feltették az ellenzékben a rég lejárt lemezt. Az újdonság az, hogy a Jobbik is közreműködne a produkcióban.
A balliberális ellenzék politikusait, holdudvarát 2014 óta tartja lázban az “Összefogás topic”. Néhány időközi választáson - amikor nem volt nagy tétje az egésznek - mintha működött volna a dolog, és ezekből az esetekből kiindulva arra következtetnek, hogy íme, mégiscsak nekik volt igazuk. 2015-ben Veszprémben és Tapolcán időközi országgyűlési, majd 2018 februárjában a hódmezővásárhelyi, majd ősszel a XV. kerületi polgármester-választáson tudtak győzni.
Aztán - és közben - a nagy semmi.
Nem is érdekli őket, hogy tavaly áprilisban megtartottak egy országgyűlési választást, amikor a baloldal megint csúnyán leszerepelt, a Fidesz pedig újra kétharmaddal győzött.
Soros György szinte hazajár Brüsszelbe, ahol puszival és államfőnek kijáró tisztelettel fogadják. Nem véletlenül, hiszen a Soros-hálózat saját bevallása szerint a 751 képviselőből 226-ot tart ”megbízható partnerének”. Számuk várhatóan csökkenni fog, ezért az európai adófizetők pénzén már előre gondoskodnak a Soros-árvákról.
A brüsszeli Európai Parlamentet sokáig a szocialisták és a Néppárt nagykoalíciója határozta meg, amely egyes kérdésekben számíthatott a Zöldek és a liberálisok támogatására is. Mivel ezek a pártok már régóta nem az európaiak, hanem a bankok és multicégek érdekében politizálnak, és a neoliberális gazdaságpolitika megszorításait hozták országaikra, már a legutóbbi, 2014-es választáson is rengeteg mandátumot veszítettek.
Legnagyobb vesztesként a Néppárt akkor 53 (Merkel CDU-ja 5) helyet veszített, míg a liberálisok 16, a Zöldek 8 képviselővel kisebb frakciót alakíthattak. A velük körülírható mainstream helyzete azóta csak romlott, hiszen az újkori népvándorlás 2015-ös tetőzésénél kiderült, hogy ezek a pártok egy bevándorláspárti szövetséget alkotnak, amely Soros György által írt első és második kottából játszik.
).jpg)
.jpg)
