Karácsony Gergely szuperképessége, hogy csak akkor hibázik, ha megszólal. De akkor üzembiztosan.
Zugló polgármestere gyakorlatilag minden levegővételével mond valamit, amivel felbőszíti a szavazókat, vagy egyszerűen csak leleplezi saját alkalmatlanságát.
Tegnap este az ATV Egyenes Beszéd című műsorában mindkét lehetőséget maximálisan kimerítette. Ha jól értjük, a veszteséges zuglói parkolás kapcsán Karácsony nem kevesebbet állított, mint hogy ő tartja a gyertyát a Fidesz-MSZP nagykoalíciónak a kerületben.
Kijelentése több kérdést is felvet. Először is: ha igaz, amit állít, akkor miért asszisztál ehhez a nagykoalícióhoz már közel öt éve? Miért nem tett ellene valamit, és miért csak most beszél róla?
Európa igen, vagy Európa nem – a föderalizmus hívei a jövőt ma erre az alternatívára csupaszítják le, ami mellesleg érthető, hiszen ebből élnek.
S ellentmondást nem tűrően rögvest ki is jelölik az „objektív” történelmi pozíciókat.
Szerintük a nemzetek Európája opció (nevét meghazudtolva) eleve Európa-ellenes, szemben az Európai Egyesült Államokkal, amely az egyetlen „életképes” koncepció. Sőt, míg az előbbi kifejezetten reakciós elképzelés, addig a föderális Európa maga a várva várt haladás, a testet öltött Örömóda.
De vajon miért eleve reakciós az egyik, és miért volna magától értetődően haladár a másik?
Erre persze nem sok gondolatot pazarolnak, hiszen válaszuk, akár a pofon, roppant egyszerű.
Csak.
Mi most mégse görnyedjünk hétrét e frappáns érv súlya alatt, olvassunk inkább nyilvánosan.
A napokban jelent meg egy cikk Borhi Lászlónak, az Indiana Egyetem kutatójának tollából, „A szövetségesek provokálták ki a német megszállást, nem törődve a magyar zsidókkal” címmel.
Ebben a szerző, bizonyos iratok megismerése kapcsán, azt állítja, hogy a szövetségesek beugratták – ha tetszik átverték – a magyar kormányt, mert számukra előnyös volt a megszállás, mivel német csapatokat kötött le. A megszállás viszont egyúttal megpecsételte a magyarországi zsidóság sorsát is, akiket aztán tömegesen hurcoltak a koncentrációs táborokba. A cikk nem szabályos, akadémiai közlemény, nincsenek benne hivatkozások, bár idézetek igen, nevezhetjük tán tudományos ismeretterjesztésnek.
A héten helyreállt a parlament működése, az ellenzéki képviselők a decemberi botrány után visszaültek a padsorokba, kérdéseket intéztek a kormánytagokhoz, szavaztak a napirendről.
Előtte hónapokig hitegették saját szimpatizánsaik radikális részét, hogy a parlamenti pulpitus elfoglalása és a tv-székházban történtek után semmi nem fog úgy folytatódni, mint előtte. Ellenállást és forradalmat vizionáltak, pár héttel ezelőtt pedig még esküt is tettek a Kossuth téren, hogy nem asszisztálnak a parlamentben a kormánypártok tevékenységéhez. Helyette utcai akciókkal fogják kikényszeríteni a változást és mindennap gyárakban fogják számon kérni a tulajdonosokon a munka törvénykönyvének alkalmazását.
Az ellenzék nekibuzdulása a választási vereségbe belefáradt ellenzéki szavazóknak kínálta azt az illúziót, hogy a Varsóban, Belgrádban, Pozsonyban és Bukarestben megismert agresszív sablonmódszerekkel gyorsan el lehet söpörni a Fideszt.
Manfred Weber mer nagyot álmodni. Álma teljesüléséhez, az Európai Bizottság elnökévé választásához azonban égető szüksége van a magyar kormány szavazatára is. Ezért zarándokolt el nemrég Budapestre és “segítene” a Soros-egyetemnek az általa támasztott egyik követelés teljesítésében. Hiába fáradozik, a CEU ugyanis láthatóan nem ilyen lovat akar.
A bajor politikus álláspontját a szél ide-oda fújja. A CSU előző elnöke, Horst Seehofer idején még konzervatív volt, ám amikor kiderült, hogy ez kevés a bizottsági elnökséghez, Angela Merkel politikáját követve ő is balra sasszézott.
Ennek része a Soros-egyetemért való aggódás is. Ahogyan arra már többen rámutattak, a veterán spekuláns hálózata legalább 226 jelenlegi EP-képviselőt tudhat “megbízható szövetségesei” között. A Néppárt soraiban is legalább 36-an vannak, akik közül sokan újráznak májusban.
A CEU ügye a balliberális gőg iskolapéldája. Már hat éve tudott volt, hogy az Európai Gazdasági Térségen kívüli anyaintézménnyel rendelkező, küldöldi diplomát kiállító hazai egyetemekre új akkreditációs szabályok fognak vonatkozni. A kormány és a hazai felőoktatási intézmények ugyanis meg akarták szüntetni azt a versenyelőnyt, hogy diákok egy képzéssel két diplomát kapjanak.
Ezért már csak olyan külföldi egyetemeket akkreditáltak, melyek anyaországában valóban működő campusa van. A CEU ezt nem tudta, és legyünk őszinték, nem is nagyon akarta teljesíteni. Az “ő” elvárásuk és az “ő” véleményük szerint a kormánynak a status quo ante-t kellett volna prolongálnia. Sokáig nem látszott, hogy a CEU vezetése az ultimátumok mellett bármilyen erőfeszítést tenne a magyar törvényeknek való megfelelésre. Csak a Bard College-dzsal 2017 nyarán kötött megállapodást tették a kirakatba, majd tavaly decemberben egy újabb ultimátum után bejelentették, hogy az amerikai diplomát adó képzéseiket Bécsbe viszik.
Nehéz lesz felturbósítani. A CEU New York államban található "campusa" mindössze egy tornácos, fehérre meszelt faházból áll.
Az európai uniós tagságunk elutasításától a közösségből való kilépés szorgalmazásától a Jobbik eljutott addig, hogy belesimuljon az unióbarát pártok szürke közegébe.
„Itt az utolsó esély, hogy az ország elhagyja a nemzeti szuverenitás felszámolását immáron nyíltan vállaló uniót” – ezt ugyanaz a Gyöngyösi Márton mondta 2012-ben, aki most épp ennek ellenkezője mellett érvel. Eltelt röpke hét év, és Gyöngyösi lett a párt uniós listavezetője, és harcos uniópárti politikussá érlelte őt az idő.
Szerinte most mindennél nagyobb a május végi választás tétje, hiszen a kérdés az, „megengedjük-e, hogy Orbán Viktor és a Fidesz kivezesse Magyarországot az Európai unióból, és egy bérrabszolgaságon alapuló diktatórikus rendszert építsen ki.”
De kanyarodjunk csak vissza a hét évvel ezelőtti, még ahhoz a másik Gyöngyösihez! (Milyen furcsa egybeesés, hiszen a most már balliberálisokkal parolázó képviselő ellen az új barátai 2012-ben még tüntetést is szerveztek zsidózós-listázós parlamenti kijelentése miatt.)
Ha beírjuk a keresőbe, hogy „Magyarországon is járt az új-zélandi merénylő”, tegnap óta megszámlálhatatlan találatot kapunk. És mintha ez nem lenne elég, különös kéjjel röpítette világgá a hírt az összes létező hírcsatorna, hogy „magyar nevek is szerepeltek a tömeggyilkos fegyverén”. Hunyadi János és Horogszegi Szilágyi Mihály.
- Ej - ordította Bódogfalvi a kardját kirántva -, hát a mi gyerekeinket nem öldösik-e meg a kutyák? Még a csecsemőnek se kegyelmeznek!
- Szúrd le! - kiáltotta a sátorbontó.
Vasné elrántotta a gyermeket, s a karját tartotta, hogy a katona meg ne üsse.
- Ne bántsd!
S már akkor három asszony is fogta a gyermeket.
(Gárdonyi Géza: Egri csillagok)
Első józanabb pillanatunkban azt gondoljuk: és akkor mi van? Bőséges a névsor, Ozorai Pipotól és a Tallóci fivérektől kezdve az egri hősökön keresztül egészen Petneházy Dávidig. Törökverő vitézeink akadnak szép számmal, köszönhetően a 150 éves oszmán nyomulásnak majd a következő 150 évnyi megszállásnak, hódoltságnak.
A második, immár rezignált pillanatban pedig: micsoda furcsa, kifordított gondolkodásmód vezérli ezeket a zsurnalisztákat. A cím ugyan értelmetlen és hülyeség, de majd biztos többen klikkelnek. Jó, hát végül is a sajtó így működik, bár ilyenkor azért az önmérséklet is elkelne.
A nemzeti szabadságért a küzdelmet ma más eszközökkel vívjuk.
Mindig fájdalmasan dicső név:
Magyar, új fény ragyog ma rád,
Megint nagy népek millióit
Véded, megvédve a hazát!
Új barbároknak óceánja
Bús, lomha árral ostromol
S te állsz vérezve és dacolva,
Mint élő Szabadság-szobor!
Juhász Gyula 1914-ben írott verse bár egészen más történelmi helyzetben – az első világháborúban – íródott, valahogy mégis kísértetiesen emlékeztet valamennyi szabadságküzdelmünkre.
Mi, magyarok hajlamosak vagyunk lekicsinyelni szabadságharcainkat. Hiszen, ami 1848. március 15-én kezdődött, az látszólag 1849. augusztusában be is fejeződött. Alig másfél év. Ugyanezt szoktuk mondani 1956-ról: két dicsőséges hét, megfeledkezve a fegyveres küzdelem további heteiről és a passzív ellenállás hónapjairól.
Egyre több parlamenti ellenzéki párt hozza nyilvánosságra EP-listáját. E listák egyik közös pontja, hogy rengeteg ellenzéki országgyűlési képviselő menekülne a DK-val közös tüntikézés, bohóckodás és ezzel járó fényképezkedés elől a jól fizető Brüsszelbe. Legtöbben közülük a Jobbikból.
A hazai ellenzék nem képes túllépni saját árnyékán. Már mindent és mindennek az ellenkezőjét kipróbáltak, hogy hatalomra kerüljenek. A legnagyobb sasszékat már eddig is a Jobbik mutatta be, és a sokadik Soros-forgatókönyvet követve csak folytatják a karakter-harakirit.
Az új recept szerint most éppen Szerbiától Szlovákián át Lengyel- és Magyarországig próbálják egy akolba terelni a bevándorlásellenes kormánypártok ellenzékét, abban bízva, hogy ha sikerül a különböző pártok szavazóit összeadni, akkor végre nyernek. Így született a Gyurcsány Ferenc DK-jától a Jobbikig terjedő szivárványkoalíció.
Ma, amikor a világpolitika vegykonyhájában kicsi, ám annál befolyásosabb és hangosabb csoportok tesznek kísérletet az emberi identitás alapjának, férfi és nő kettősségének összemosására, különös fénytörést kap a nemzetközi nőnap ünneplése is.
Az 1-es és 2-es szülők bizarr világában, a harmadik (vagy ki tudja hányadik) nem bevezetésével kísérletezve nagy felelősség hárul a józan, utópisztikus gondolatokat elvető többségre. Még ha esztelenségnek is tűnik, hogy valaki szembeszálljon az isteni és természeti törvényekkel, azzal az evidenciával, hogy az emberiség férfi és nő kettősségének köszönhetően képes csak az élet továbbadására, a világ egyensúlyának fenntartására, ma mindez jogszabályi formát ölthet, a nyelvben új szavakat, mesterkélt kifejezésmódokat teremthet. De ugyanígy egyneműsít a tömegkultúra is, a trendeket alakító divattervezők modelljeiről (és az azokat a kifutón bemutató modellelekről) sokszor valóban nehéz megállapítani, fiúknak vagy lányoknak készültek/születtek-e? A nőiesen érzékeny férfi és a férfiasan határozott nő ugyan létező jelenség, de ábrázolásuk ma már hallgatólagos elvárásként van jelen a filmekben, irodalmi alkotásokban, mintegy “mentegetőzve” a nemi sztereotípiák miatt.
De vajon tényleg sztereotípia férfi és nő különbözősége? És tényleg fel kellene áldozni a nemileg kódolt tulajdonságjegyeinket az egyneműsítés oltárán?
A címben szereplő fogalom leírása Jean Baudrillard francia filozófus nevéhez fűződik. Szerinte ugyanis: „...a valóság igazi utópiává vált – olyan utópiává, ami már nem kecsegtet a megvalósulás sikerével” (Baudrillard: A szimulákrum elsőbbsége).
Természetesen, ha a valóság és annak leírása közötti különbséget vizsgáljuk, akkor adódik egy jóval közvetlenebb, mondhatni prózaibb összefüggés is. Arisztotelész, a nyugati gondolkodás egyik atyja, hívja fel a figyelmünket arra, hogy végtelen sok dolog létezik ám a szavaink száma véges. Így szükségképpen lesznek szavak, melyeket több dologra is alkalmazunk, ez pedig nyilvánvalóan zavarja a megértést, a többféle, nem azonosított értelemben használt szavak is látszat-valóságot képeznek. Ékes példája a nagy sztagirita igazának az a kavarodás, mely a Fidesz vélt – egyeseknek remélt – kizárását övezi az Európai Néppártból. Ha megnézzük kicsit közelebbről a körülményeket, melyben a kizárás lehetősége felvetődött, rögtön láthatjuk, hogy a leírásban két olyan politikai műszóval is találkozunk, melyek nem azt jelentik, amit gondolnánk róluk.
Az első rögtön a „parlament” szó. A parlament – a hatalmi ágak klasszikus felosztása szerint – a törvényhozó hatalmi ág. Feladata elsősorban azon szabályok, törvények megalkotása, melyek a társadalmi együttélést, a termelést és még számtalan más terület működését meghatározzák. Ennek értelmében a parlament által alkotott törvények kötelezőek a végrehajtó hatalom és általában mindannyiunk számára. Létezik azonban az európai „Parlament” is, amely nem hozhat ilyen szabályokat, hiszen döntései közvetlenül nem kötelezik a tagállamokat és ezeken keresztül az egyes embereket. Az ott született határozatok egy bonyolult rendszeren keresztül végül a tagállamok vezetőiből álló grémium elé kerülnek, akik aztán konszenzusos alapon, saját nemzeti érdekeik szerint eldöntik, hogy lesz-e valami belőlük.
Januárban napokig ment az ellenzéki média hangulatkeltése, azzal vádolták Orbán Viktor miniszterelnököt, hogy a venezuelai válságban Nicolas Maduro elnök mellett áll. A valóság azonban ismét alaposan rácáfolt a balliberális fake news gyárakra.
Az ellenzéki média hosszú heteken keresztül azt sugalmazta: Orbán Viktor igazi bajban van, hiszen az “illiberális” nagyágyúk, Vlagyimir Putyin és Recep Tayyip Erdogan is Maduro mellett áll, akik szerintük szintén illiberális. (Inkább kommunista, de ezt a ballibek mostanában nem hangsúlyozzák.) A “demokráciák” viszont - az Egyesült Államok, és az Európai Unió - Juan Guaidó ideiglenes államelnököt támogatja. A fake news központok bizony feladták a leckét!
Na végre! Mesterházyt tényleg meg kell büntetni, sőt akár ki is lehetne zárni az MSZP-ből, sok van a rovásán, megérdemli.
Elnökként annak idején például valóságos személyzeti tabula rasát csinált a pártban, mondván, a politika fárasztó professzió, ezért az idősebbek – érdemeik megfelelő elismerése mellett – hamarabb abbahagyhatják.
Az ilyesmit persze az érintettek nemigen szokták elfelejteni.
Orbán Viktor fontos interjút adott a szombaton megjelent Die Weltnek. Ebben új javaslatot tett Európa jólétének és keresztény értékeinek védelmére, amit tízből kilenc európai biztosan támogatna. A bevándorláspárti sajtó rögtön visszatámadt, nehogy erről szóljon az EP-kampány.
Az újkori népvándorlás az európaiakat legjobban foglalkoztató kérdés. Ezt mutatják a felmérések is, amelyeknek a balliberális propagandasajtó valamiért nem ezt a részét domborítja ki. Sebaj, a valóságot úgysem lehet letagadni.
A bevándorláspárti európai és a hazai ellenzék a közelgő EP-választás előtt érzi sanyarú sorsát, ezért eldöntötték, hogy ők sem fognak a migrációról beszélni. Elhallgatással próbálják meg kikerülni azt a témát, amiből nem tudnak jól kijönni, elvégre ők hangoztatják idestova négy éve a migrácó elkerülhetetlenségét, a keresztény Európa “idejemúltságát”, valamint a tömeges bevándorlás vélt demográfiai és gazdasági előnyeit.
Sorosék ütemezett és legális tömeges betelepítést akarnak.
Mint tudjuk összeesküvés-elméletek nincsenek, csak összeesküvések. Európa most is egy ilyen összeesküvés áldozata, melynek keretében Brüsszelben egy kötelező betelepítési kvótát akarnak keresztülverni. Persze csak az EP-választás után, ezért néhány tényt lehagytak a virtuális ellenplakátjukról.
A magyar kormány tájékoztató kampányára a korábbiaknál is gyengébb válaszok érkeztek Brüsszelből. Erre mutat rá többek között az Alapjogokért Központ is. A bevándorlás támogatói a májusi EP-választás előtt nem akarják az európaiakat legjobban foglalkoztató témát felértékelni, mert attól tartanak, hogy tízmilliós számban jelennek meg olyan proteszt szavazók, akik nem a bevándorlást támogató bal- és jobboldali, zöld és liberális pártokra voksolnak.
Az előrejelzések már most is a bevándorláspárti erők vereségét vetítik előre. Angela Merkel CDU-ja legalább 5-7 mandátumot fog veszíteni, de várhatóan folytatódik Martin Schulz és Frans Timmermans német és holland szocialistáinak mélyrepülése is. Ebben a környezetben érthető, ha nem szívesen tárják fel bevándorlást támogató terveiket.
Dobrev Klárával az Apró család harmadik generációja jelentkezik be a politikai küzdelembe.
Sokszor, sok helyen írtak már arról, milyen morális kérdéseket vet fel a kommunista nagypapa, az Apró-dinasztiát alapító keményvonalas Apró Antal által a zsidó tulajdonosától rekvirált szemlőhegyi villából induló család története. Most azonban nem erről szeretnék elsősorban írni, hanem az elmúlt hetven év szisztematikus hatalmi térfoglalásáról, amelyet az Apró klán oly sikeresen megvalósított. A Petar Dobrev személyében a bolgár kommunista elittel megerősített család hatalmát 1989-90-ben sikeresen átmentette és megszilárdította, majd a rendszerváltás korai éveiben a politika és az üzlet határán tevékenykedő posztkádári technokrata elit prominenseiként erősítették pozícióikat. A család ekkor az átlagemberek számára láthatatlan volt, de a velük ezer szálon összefonódó MSZP-n keresztül jó hozzáférésük volt a közhatalomhoz, ami elengedhetetlen volt üzleti érdekeltségeik fenntartása szempontjából. Apró Piroska többek között olyan tisztségeket töltött be, mint a Magyar Hitelbank, a Hungexpo és az Eximbank igazgatótanácsi elnöksége, de volt Horn Gyula kabinetfőnöke is. Nevét kevesen ismerték, mégis az egyik legbefolyásosabb embernek számított.
Családi portré: Apró Antal, Apró Piroska, Dobrev Klára és Gyurcsány Ferenc.
Lengyelországban megvalósult az, amire a magyarországi balliberális tábor évek óta készül: az európai parlamenti választásokra összeállt az ellenzéki szivárványkoalíció.
Az összefogásban jobboldali, középutas, liberális és szocialista formációk egyaránt részt vesznek. A közös EP-listát állító pártok jelenleg az Európai Parlament rivális frakcióiban foglalnak helyet: a korábbi kormánypárt, a Polgári Platform például a Néppárt tagja, a Modern nevű párt képviselői a liberális ALDE-ban, míg a Baloldali Demokratikus Szövetség politikusai az EP szocialista frakciójában ülnek.
A lengyel helyzet kísértetiesen hasonlít a magyarországihoz. Az egymással szöges ellentétben álló értékeket valló és érdekeket képviselő ellenzéki pártokat végül „egységbe kovácsolja” a nemzeti-konzervatív kormány elleni indulat. A Polgári Platform elnökének megfogalmazásában: az összefogás célja, hogy „megvédjék Lengyelországot az Európa-ellenes erőktől”. Egy nappal később Ujhelyi István a szocialisták EP-programjának bemutatásakor arról beszél, hogy az Orbán-kormány kivezeti Magyarországot az Unióból, Tóth Bertalan MSZP-pártelnök pedig a „gyűlöletmentes Európa” megteremtését tűzi a szocialisták zászlajára.
Ki mondja? Hogyan mondja? Mit mond? A rutinos állampolgár rendszerint ezt a három kérdést tartja szem előtt, ha a kampányok idején nap, mint nap politikai üzenetek érik.
Kezdhetné éppen magával az üzenettel is, de hát eleget csalódott már, inkább az üzenet hordozójára és megformálójára összpontosít, s csak utána a tartalomra.
Egy-egy politikus meg se szólalt még, messziről látszik már rajta, mondhat akármit, ígérheti a toronyórát lánccal, a választó csak legyint. Kiváltképp az ellenzéki politikusokat sújtja „mostanság” (minimum tíz éve) a hiteltelenségnek ez a levakarhatatlan nyavalyája. (Figyelem!, nehéz szó: nem nyavajája!). Ráadásul a hiteltelenség címkéjét nem csupán ellenfelek ragasztják ellenfelekre, hiszen úgy nemigen tapad. A tartós hiteltelenség öntapadós. Az érintettek derekasan és alaposan maguk dolgoznak meg érte.
„Haza. Szeretet. Európa.”
Az MSZP programja ezt a nevet kapta a kampány-keresztségben, hogy a párt egy „gyűlöletmentes, együttműködő Európa megteremtését” célozza meg, amely „az európai polgárok mellett a magyar polgárok érdekét is szolgálja.”
Ugyan ki merné e célkitűzés nemes szándékát kétségbe vonni, ha csak az nem, aki a kákán is keresi a csomót, és imád szőrszálat hasogatni?
Tíz évvel ezelőtt történt a tatárszentgyörgyi gyilkosság. Meg is emlékeztek róla a sajtóban, természetesen ki-ki a maga módján.
Az ügyet – bár már van jogerős bírósági ítélet is – számtalan tisztázatlan és megválaszolatlan kérdés övezi. Nem tudjuk, ezek tisztázódnak-e valaha, és kiderítésük nem igazán a sajtó feladata, lévén eszközei sincsenek hozzá. Az alapvető kérdés azonban nem is ez, hanem az, hogy ki/mi hozta létre az akkori közhangulatot, melyben bárki úgy érezhette: erőszakkal kell a problémát megoldani. Miután – Hegel szerint – a dolog története maga a dolog, emlékezzünk egy kicsit.
A rendszerváltozás előtt a közvélemény többé-kevésbé közömbös volt a cigánysággal kapcsolatban. Voltak előítéletek, voltak lesújtó vélemények, ám a cigányok dolgoztak, hiszen az kötelező volt, a gyerekeik iskolába járta, mert az is kötelező volt, mi több, szakmákat tanultak. Úgy tűnt, néhány generáció múltán az asszimiláció eltünteti, vagy legalábbis minimálisra csökkenti a különbséget. Nem így lett.
A kommunizmus áldozatainak emléknapján nem is annyira a 100 millió halott – köztük sok százezer honfitársunk – emléke a megdöbbentő, hanem az, hogy egy erős lobby még mindig nem adta fel kommunista terveit. Szolzsenyicin jegyezte fel egykor: „Nekünk, Oroszországban a kommunizmus egy döglött kutya. Számos embernek Nyugaton viszont még mindig élő oroszlán.”
A fenti balhitnek egyszerre volt oka és következménye az a nagyvonalú, szinte már-már jóindulatú hozzáállás, amivel 1990 táján a Nyugat az egykori kommunistákat befogadta. Emlékszem, 1992 körül Budapesten a Déli pályaudvarnál egy graffitire: „Nürnberget a békebűnösöknek is!”. Valóban, ahol áldozatok vannak, ott bizony kell, hogy legyenek elkövetők, tettesek is. De sem az áldozatok hangja nem keltett részvétet, sem pedig a tettesek bűncselekményei borzadályt. A kimerült, iszonyatos gazdasági sokkot átélő közép-európai népek nemzeti gondolkodói Nyugatról vártak bíztatást – de onnan ilyesmi nem is érkezhetett, hiszen az ottani politikacsinálók többre tartották az állítólagos stabilitást, és persze a piacok lerablását, mint az igazságtételt, és a közös Európai Ház erkölcsi alapjainak lefektetését.
Az EP-választás fő kérdése vitathatatlanul a bevándorlás lesz. Májusban választanunk kell az általunk eddig ismert és szeretett keresztény és jóléti Európa, valamint a globalizáció nyerteseinek számító spekulánsok, multicégek és az általuk megvásárolt politikusok érdekét szolgáló Európai Egyesült Államok között. Az előbbi sokszínű tábort Orbán Viktor és Matteo Salvini képviseli, utóbbit Emmanuel Macron és Frans Timmermans.
A magyar kormány új figyelemfelhívó kampánya szemléletesen mutat rá az EP-választás tétjére. Soros György újból kiadta az ukázt, és az általa mozgatott politikusok “varázsütésre” ismét 1:1 átvették a programját. Most éppen a Fidesz Európai Néppártból való kizárása van napirenden, amit két kifutó politikai modellnek számító politikus, Jean-Claude Juncker és Angela Merkel pedzeget.
Orbán Viktor miniszterelnök családvédelmi akciótervének bejelentése után megindult a cunami. A haladó sajtó véleményvezérei tüzet és átkot köptek az egész elgondolásra.
Volt, aki kissé kommunisztikus hevülettel kritizálta az intézkedéscsomagot: „Egyszerűbben megoldhatnánk, hogy mindenkinek jó legyen!”. Erre csak a Gyurcsány-féle őszödi beszéd szavai ugranak be: „Általában sok jó ötlet van egész addig, amíg nem kell számolni. Mikor számolni kell, akkor elfogy a tudomány.”
A mainstream irányvonal azonban éppen a másik oldalról közelített. A haladás elszánt hívei ugyanis Hitler egyes családvédelmi elgondolásaihoz hasonlították a dolgot – hiszen aki a gyerekek születését támogató intézkedéseket hoz, az kétségtelenül náci. Igazán sajnálatos, hogy Hitler széleskörű állatjogi és állatvédelmi, illetve dohányzásellenes intézkedéseket is hozott. Ha ironizálni akarnánk, akkor mondhatnánk, hogy tulajdonképpen Orbán Viktor már évekkel ezelőtt lebukott, amikor a kocsmákban betiltotta a dohányzást! A Gyalog-galopp boszorkányperéhez hasonlóan vonjuk le tehát a következtetést: náci! Hogy mindezeken túl mondjuk az autópályák és a rajtuk haladó VW gépjárművek vajon nácik dolgok-e, azt az Önök fantáziájára bízzuk. Érdekes összevetni a helyzetet a múlt század 70-es, 80-as éveiben az NSZK-ban a demográfiai- és multikulti-vitákkal, amikor is a családtámogatási intézkedések terveire válaszul ugyanezek a hitleres érvek bukkantak fel. Ezt a második nagy német Kulturkampfot nem a jobboldal nyerte, és Kohl kancellár távozását követően a nyíltan migránspárti baloldal került hatalomra.
Eljött az ideje, hogy elismerjük: a fennálló szabályrendszer valóban korlátozza és akadályozza az ellenzék munkáját.
Az ellenzéki pártok hosszú ideje beszélnek arról, hogy a „Fidesz felé lejt a pálya” és olyan szabályok uralják a közéletet, amelyek ellehetetlenítik a működésüket.
A mai napon erről cáfolhatatlan bizonyítékot is láthattunk. A helyzet tényleg tarthatatlan. Mi több, felháborító. Eljött a cselekvés ideje.
Javaslom Magyarország Kormányának, hogy legyen méltányos, és gyakoroljon gesztust az ellenzék felé: törölje el – most és mindörökre – az „ly” betűt a magyar ábécéből. Sőt, általában a helyesírás szabályait, amelyek gúzsba kötik az ellenzéki képviselőket.
Így végre valóban egyenlő feltételekkel küzdhetnek majd a pártok a parlamenti többség megszerzéséért, és hazánkban helyreáll a politikai esélyegyenlőség.
61 évvel ezelőtt Brüsszelben világkiállítást tartottak. A kiállítás egyik látványossága az ún. emberi állatkert (human zoo) volt, ahol a belga gyarmatról származó kongói bennszülötteket csodálhattak meg a látogatók.
A kiállított néger családokat „eredeti” környezetükben igyekezetek bemutatni, pont úgy, ahogy az igazi állatkertben. A bambuszkerítéssel körbevett kongóiak fűszoknyában üldögéltek a kunyhók előtt, miközben a nagyérdemű közönség elvonult előttük.
Mindez nem valamikor az ókorban történt. A kis Jean-Claude Juncker, aki Brüsszeltől egy órányi autóútra nőtt fel, négy évesen akár sétálhatott is a modernséget szimbolizáló Atomium tövében felállított emberi állatkertben és megszemlélhette az egzotikus vadembert, akiből akkortájt még nem sokat láthatott Nyugat-Európa városaiban.
Ez volt az utolsó emberi állatkert, de nem az egyetlen. London, Oslo, Párizs, Hamburg csak néhány azon városok közül, ahol hasonló kiállításra került sor, és ahol a nyugati ember örömmel sütkérezhetett saját vélt felsőbbrendűségének dicsfényében.
A világért sem szeretném megírni a „Baloldali értékek esete a Jobbikkal” című tragikomédia újabb felvonását. Az „összefogás” ügyében már minden és mindennek az ellenkezője is elhangzott, igen nehéz lenne olyat mondani, amely a székéhez szögezné a nagyérdeműt. Mégis, mielőtt előadás közben felállnának, hogy kimenjenek a büfébe (már ha volt annyi eszük, hogy a szélre vegyenek jegyet) lenne néhány dolog, ami még nem tisztázódott ebben az ügyben. Ezekről elmélkednénk alább.
A helyzet ma úgy áll – mondhatnók pszichológiailag – hogy minden baloldali párt mosdatja a Jobbikot, mert a keblére akarja ölelni és hát büdösökkel ölelkezni nem kellemes. A látszat szerint az ex(?) nácik megadóan tűrik ezt, annak reményében, hogy majd létre jön ez az ölelés. Könnyen lehet az is persze, hogy addig-addig súrolják őket, amíg teljesen elfogynak. Így aztán a szemlélőnek az a benyomása támad, hogy a Jobbik pedálozik a baloldali keblekre borulás élvezetéért. A kérdés csak az, hogy ez miért jó nekik?
Amúgy, az EP választásokon, ahol a választási szabályok szerint, mindenki mindenkinek ellenfele – homo homini lupus, ahogyan a művelt szingaléz mondja – a jelen állapot a haladó erőknek sem túl kedvező. Elesnek ugyanis a Jobbik ellen bevethető legkedvesebb és leghatásosabb fegyverüktől, a nácizástól. Mert ugye hogy nézne ki, mikor a májusban még lenácizott párttal kéne „összefogni” októberben. Sőt. Ezt akár kiterjedtebb értelemeben is tekinthetjük, hiszen van annak némi gyengéd bája, mikor Gyöngyösi képviselő úrral kart karba öltve antiszemitázzák a Soros-kampányt.
Auschwitz után többé nem lehet verset írni, mondta annak idején Adorno, a neves kultúrfilozófus; igaz, kisvártatva saját maga vonta vissza elsietett kijelentését. Később aztán egyre többen látták be, hogy lehet, sőt kell is, mert „az Auschwitzot övező csöndet állandóan meg kell törni”, írta például egy rövid esszéjében (réges régen) Heller Ágnes.
Nálunk ennél jóval kevésbé poétikus dilemmák hatják át a mai közéletet. Aktuálpolitikai zajok törik meg a csöndet – fölöttébb árulkodóan. Miközben az elmúlt években a balliberális véleménybrókerek számos másként gondolkodóban szívesen fedezték föl a náci mételyt, immár azokat is magukhoz édesgetnék, kik pár éve még a Duna-parti áldozatok szoborcipőibe sercintettek.
Hja, változnak az idők, s ehhez csupán az ökör nem igazodik.
A jól eltalált mondat, az ügyes jelző, jelzős szerkezet veszélyes politikai fegyver, függetlenül empirikus tartalmától. Még ebben a szavakat minduntalan képekkel „pótló” mai világdivatban sincs ez másképp, legföljebb a szó manipulációs ereje olykor háttérbe szorul.
Mikor egyesültek például a világ proletárjai?
Na ugye.
A Kommunista Kiáltvány mottójára mégis birodalom épült, noha a proletárokhoz ennek annyi köze volt, mint Sztahanovnak a minőséghez. Vagy még annyi se. Sőt a vörös arisztokrácia (copyright, Milovan Djilas) a „proletárdiktatúrát” is hatékonyan alkalmazta, miközben „a munkásosztály élcsapatának” krémje, a fő-fő káderek szépen belakták – ne menjünk messzire – a Rózsadombot. Érthető, nem? Onnan volt a legjobb rálátás Angyalföldre, Csepelre. (Tragikomikus maradékuk ma is ott dekkol, s alkalomadtán szívesen visel vörös pulcsit.)
Karácsony Gergellyel nem az a baj, amit a világról gondol, hanem az, hogy nem gondol róla semmit. Viszont a politikai nárcizmus (nem nácizmus, arról majd később lesz szó) olyan fokán áll, ahol bárminek el tudja képzelni magát. Az ő politikai terve ő maga.
Politikai programja kimerül abban, hogy ő nem Orbán Viktor, hanem egy kedves fiú, a lányos anyukák kedvence, akit reményei szerint majd a legkisebb rossz elve besegít valamilyen pozícióba. Mindegy is, hogy mibe. Végül is ő nem irányítani akar, nem terveket akar megvalósítani, ő csak szeretné elkészíteni magáról a szelfit, ahogy épp beleül egy bársonyszékbe. Miniszterelnöki vagy főpolgármesteri, egyre megy. A lényeg, hogy kevés erőfeszítéssel magasra jusson.
Összefogást, összefogást, összefogást! - újra feltették az ellenzékben a rég lejárt lemezt. Az újdonság az, hogy a Jobbik is közreműködne a produkcióban.
A balliberális ellenzék politikusait, holdudvarát 2014 óta tartja lázban az “Összefogás topic”. Néhány időközi választáson - amikor nem volt nagy tétje az egésznek - mintha működött volna a dolog, és ezekből az esetekből kiindulva arra következtetnek, hogy íme, mégiscsak nekik volt igazuk. 2015-ben Veszprémben és Tapolcán időközi országgyűlési, majd 2018 februárjában a hódmezővásárhelyi, majd ősszel a XV. kerületi polgármester-választáson tudtak győzni.
Aztán - és közben - a nagy semmi.
Nem is érdekli őket, hogy tavaly áprilisban megtartottak egy országgyűlési választást, amikor a baloldal megint csúnyán leszerepelt, a Fidesz pedig újra kétharmaddal győzött.
Soros György szinte hazajár Brüsszelbe, ahol puszival és államfőnek kijáró tisztelettel fogadják. Nem véletlenül, hiszen a Soros-hálózat saját bevallása szerint a 751 képviselőből 226-ot tart ”megbízható partnerének”. Számuk várhatóan csökkenni fog, ezért az európai adófizetők pénzén már előre gondoskodnak a Soros-árvákról.
A brüsszeli Európai Parlamentet sokáig a szocialisták és a Néppárt nagykoalíciója határozta meg, amely egyes kérdésekben számíthatott a Zöldek és a liberálisok támogatására is. Mivel ezek a pártok már régóta nem az európaiak, hanem a bankok és multicégek érdekében politizálnak, és a neoliberális gazdaságpolitika megszorításait hozták országaikra, már a legutóbbi, 2014-es választáson is rengeteg mandátumot veszítettek.
Legnagyobb vesztesként a Néppárt akkor 53 (Merkel CDU-ja 5) helyet veszített, míg a liberálisok 16, a Zöldek 8 képviselővel kisebb frakciót alakíthattak. A velük körülírható mainstream helyzete azóta csak romlott, hiszen az újkori népvándorlás 2015-ös tetőzésénél kiderült, hogy ezek a pártok egy bevándorláspárti szövetséget alkotnak, amely Soros György által írt első és második kottából játszik.
Két érdekes cikk is megjelent a napokban, melyek – megítélésem szerint – összefüggnek, még akkor is, ha ez az összefüggés nem mindenki számára egyértelmű.
A korábbi arról szól, hogy egy csaló, bizonyos D. András, több százmillió forintot csalt ki különböző vállalkozók zsebéből, mondván: magas összeköttetései révén elsimítja kínos adóügyeiket. Az érintettek ezt elhívén fizettek is, mint a katonatiszt. A másik szerint a mértékadó Transparency Internationál nyilvánosságra hozta a minden évben kiadott Korrupciós Érzékelési Indexet, melyben Magyarország a nem túl előkelő 60. helyet foglalja el. A minden bizonnyal függetlenobjektív jelentés szerint roppant korrupt ország vagyunk, hiszen olyan, mesésen tiszta közéletű országok is megelőznek bennünket, mint a legendásan puritán és áttekinthető belviszonyokal rendelkező Mexikó, ahol amúgy kábítószeres bűnbandák követnek el nap mint nap tömeggyilkosságokat, a hatóságok aktív közreműködésével, ám ettől még a jeles szervezet szerint nem annyira korruptak, mint mi. A két hír összefügg, hogy miképpen, arról értekeznénk alább.
2018 szeptemberében a mexikói Acapulco város teljes rendőrségét felfüggesztették korrupciós bűncselekmények elkövetése miatt.
Tegnapelőtt este az ATV negyed órát szentelt Sneider Tamás szerecsenmosdatására. Az Egyenes Beszéd című műsorban annak a Jobbiknak az elnöke, amelynek politikusait 2014-ig be sem engedtek az ATV stúdiójába, most barokkos körmondatokban magyarázkodott és mentegetőzött egy kiszivárgott hangfelvétel miatt.
Az undorát rosszul leplező műsorvezető, Rónai Egon kérdésére válaszolva Sneider leszögezte: „28 éve bármilyen nyilatkozatot tettem, bármilyen politikai tevékenységem volt, én azt mind tudom vállalni, sőt, büszkén tudom vállalni.”
Nézzünk néhány kijelentést Sneider pártelnöktől, amelyek büszkeséggel töltik el:
Szétesés, züllés, éhínség, irigység – rosszul festett Magyarország száz esztendővel ezelőtt.
A román, szerb és cseh fegyveresek hol fosztogatva és erőszakosan nyomultak egyre beljebb, hol pedig az impotens és szerencsétlenkedő magyar hatóságok segítségével békésen. A tökkelütött budapesti kormány pedig hol fegyverek átadásával segítette a román nemzetőrség megalakulását, hol meg éppen jegyzőkönyveket vett fel az egyes városok, területek megszállásáról. Hogy jegyzőkönyvek helyett katonákat kellene állítani a határra, ettől a se-nem-polgári, se-nem-demokratikus budapesti kormányzat úgy ódzkodott, mint ördög a tömjénfüsttől.
A szerbek léptek leggyorsabban, hiszen 1918 november végére már Pécset és Baranyát is megszállták. Azután a sötét év „fekete adventjén” lényegében megszületett az erdélyi román uralom, majd karácsonykor Kolozsvár következett. Az új év beköszöntétől pedig a csehek kapcsoltak rá.
Január közepére a csehek szeme előtt már kezdett kirajzolódni a végleges foglalási terv: a Börzsöny, a Mátra, Gyöngyös, Aszód, Miskolc és a borsodi szénmedence. Január 15-én megszállták Balassagyarmatot és az Ipoly bal partján számos helységet. Először ellenállás fogadta őket, de a Károlyi Mihály vezette baloldali kormányzat utasítására visszavonultak a magyar csapatok. Balassagyarmaton is viták folytak az ellenállásról. Végül a rendet fenntartani képtelen vármegyei kormánybiztos, Rákóczi István hatására a vasútállomáson fogadták a bevonuló cseheket. A következő két hét alatt ízelítőt kaptak a cseh uralomból a gyarmati lakosok. A magyar nyelvű táblákat több helyen leszedték, kézbe vették a távírdát, új vasúti állomásfőnököt neveztek ki, az egyszerű vasutasokat pedig botbüntetéssel is sújtották. A kicsit korábban megszállt Léva és Losonc példája, hogy mire számíthatnak a mégannyira magyar többségű városok is.
Most, hogy „Orbán a bukásra készül” (ujjonganak az MSZP-ben, és ők csak tudják, milyen a bukásra készülni), ideje számot vetni azzal, hogy utána vajon mi jönne.
Persze vicces ez a „bukás”, vegyük hát mi is viccesre.
Szoci győzelem, ugye, még így se várható, ennyire viccesre mégse vegyük talán, csakis a készülő csiricsáré koalíció buktathatja meg Orbánt – az ellenzéki szappanoperának ez a régi-új forgatókönyve.
A színpompából csupán a Kétfarkú Kutya hiányzik, no de ők amúgy is szeretnek mindenből kimaradni. S merthogy a csiricsáréban az MSZP és a Jobbik a két legvastagabb ecsetvonás, logikus, hogy a lapokat ők osszák le egymás között. Szél úrhölgy, Karácsony és Hadházi urak ennek nyilván nemigen örülnek, de tetszettek volna kissé nagyobbacska pártocskákat csinálni. De hát nem tetszettek.
Azért az MSZP elnöke se nagyon számítson a kormányfői székre. Itt az ideje, hogy eme kitüntetett ülőalkalmatosságot immár nálunk is egy hölgy töltse ki. Márpedig szegény Tóth Bertalan szemlátomást nem igazán úrhölgy, ki merné az elnök úrról az ellenkezőjét állítani?
A baloldali ellenzék egyik “ideológusa” Róna Péter szerint nyugodtan össze lehet fogni volt akár volt szkinhedekkel, antiszemitákkal is a baloldalnak. Az elmúlt harminc évben ezek szerint csak egy politikai termék volt a náciktól való rettegés.
A baloldalon már nem akadnak fenn a zsidózáson, a cigányozáson, sőt, az ember elképed azon, hogy mindezeket még vállalhatónak is tartják.
“Ezek az emberek, akik ilyen szélsőséges nézeteket vallanak, tényleg komolyan hiszik, hogy nekik ebben igazuk van. A Fidesz egy végtelenül cinikus, opportunista és korrupt párt. Sok mindent lehet és kell mondani, ráolvasni a Jobbikra, de azt nem lehet mondani, hogy cinikusak és korruptak” - adta elő a minap magát az LMP, majd az ellenzéki összefogás egyik főideológusa, Róna Péter. A Jobbik korábbi antiszemitizmusát és rasszizmusát mindössze “történeti görcsnek” tartja, nincs itt semmi látnivaló.
Ezt is megéltük. A cukisodó szélsőjobboldali párttal tehát már semmi gond nincs, kit érdekel a pártelnökné esküvői karlendítése, a pártelnök fiainak betyárseregbeli alakításai, és bírósági ügye, a pártelnök bomberdzsekis, nemzeti ifjakbeli múltja, egy cigányember megverése miatti felfüggesztett börtönbüntetése.
Az Úr 1212. esztendejében a keresztes hadjáratok ügye rosszul állt. Igaz az egyesített keresztény hadak nagy győzelmet arattak Las Navas de Tolosa mellett a mohamedán hódítók felett, mellyel megindult az Almohád dinasztia hanyatlása, de Európa szerte a lovagság körében csökkent a lelkesedés a hit ügye iránt.
Ekkor jelent meg egy Nikolaus nevezetű pásztorgyerek a Rajna-vidéken, aki beszédeivel hamarosan számos követőre tett szert. Szavára el is indultak mintegy harmincezren – közöttük sok gyermek és fiatal – a Szentföld felszabadítására. Az úton az éhség és a járványok megtizedelték őket és végül Itáliába érve a maradványaik tulajdonképpen feloszlottak, miután, Nikolaus ígérete ellenére, a tenger nem nyílt meg előttük, hogy eljussanak Jeruzsálembe. Ez a történet – melyet a történészek amúgy keresztbe-hosszába vitatnak – jutott eszembe, elnézve az ellenzék legújabb lieblingijének, Blankának szerepléseit.
Mert amit látunk, az nem más, mint politikai pedofília. A látszatpolitizálás eszköze, mely nem más mint a bulvármédia beemelése a politikai közegbe, az új hús utáni olthatatlan vágyakozás, a kattintásszám, a nézettség növelése. A gyerek és a kutya ellenállhatatlan – tanítja a média – keressünk hát ilyeneket. Ha ilyet lát, hall az ember az első reakciója a düh. Bayer kollégával ellentétben, nálam ez a düh nem a szerencsétlen leányzó ellen ébredt, hanem azok iránt, akik bujtogatják, akik mögötte állnak és akiknek nem nagy ár ennek a szerencsétlennek a sorsa azért, hogy – reményeik szerint – üssenek egyet a kormányon. Nem tudom, nem tudjuk, hogyan került Blanka arra a bizonyos színpadra, ahol aztán megcsillogtatta retorikai képességeit. Ki hívta meg és miért? Vagy bárki felmehetett aki akart? Pedig jó lenne tudni.
A folyó utcai és egyéb jelenetek szereplői nem egyformán kockáztatnak.
A kormány aktuális fenyegetettsége minimális. Az ellenzék pártocskái ezzel szemben csak tovább gyengülhetnek, ha ez a kívülről is szított akciózás sem lesz nekik elegendő ahhoz, hogy saját szerény létezésüket nyomatékosítsák.
Amit a folytatásos prezentációkban láthatunk, az a vehemens, de hatástalan Orbán-gyűlölet, ami nem új keletű emóció. Rugdosták itt már a tüntetők a maguk gyártotta Orbán-szobor fejét a Clark Ádám téren, nem is olyan régen. Hiába rugdosták, a választáson utána a Fidesz-KDNP megint parlamenti kétharmaddal győzött.
Ehhez képest az „O1G” – féle piacosított üzenet, nem olyan nagy ötlet, csupán a politikai ízléstelenség egy újabb gyöngyszeme, melyet még csak nem is önálló kútfőből kotortak elő. (Tényleg, ha már üzlet, az ötletgazda S. L. kapott ezért tőlük valami jogdíjat? Nem mintha rászorulna, csak úgy a piaci rend kedvéért.)
Ferenc pápa a „csentenár” – vagyis Erdély Románia általi megszállásának 100. évfordulója - alkalmából felkeresi a magyar katolicizmus talán legnagyobb búcsújáró kegyhelyét, a csíksomlyói kegytemplomot és az ott létesített Hármashalom-oltárt.
Pontosítanunk kell: jóideje ugyanis nem csak a magyar katolicizmus kegyhelye, hanem az összmagyarság egyik fő misztikus központja is a helyszín. Ferenc pápa egy héttel a szokásos pünkösdi búcsú után fog érkezni, és nem sokkal a Batthyáneum nevetséges okokra alapozott, ismételt elvétele-, illetve nagyjából egy évvel a marosvásárhelyi katolikus gimnázium üldözésre hajazó, megoldatlan ügye után.
A pápa látogatásával kapcsolatban vannak reménykedő hangok, és maga Böjte Csaba testvér is ilyen irányú várakozásairól beszélt. Másfelől nézve a dolgot azonban néhány aggasztó lehetőség nagyon is valóságosnak tűnik. Többek között az, hogy Csíksomlyó magyar közösség megmaradásának helyszíne helyett a továbbiakban a román katolikusok kegyhelye lesz, vagy, ami rosszabb, az ökumené jegyében akár az ortodoxok ügye is. Ez utóbbi a magyar múlt megszokott módszer szerinti asszimilációja lenne.
Történészként a lehetőségek latolgatása helyett inkább egy már megtörtént esetet szeretnék Önöknek elmondani. Egy ma Romániában található kisváros történetét, a Kárpátokon túl, a Jászvásártól (Iasi) nem messze fekvő Kotnár moldvai település történetének néhány fordulatát.
Erről is Brüsszel tehet! A sorozatban harmadik kétharmad után a bukott parlamenti ellenzék a túlóraszabályozás uniós jogharmonizációjába kapaszkodott, azt remélve, hogy ezzel visszaveszi az utcától a kezdeményezést. Némi bohóckodás és egy-két tüntike után azonban minden visszatért a régi kerékvágásba.
Az uniós jogharmonizáció keretében az Országgyűlés módosította a munka törvénykönyvét. Az uniós irányelvben meghatározott évi maximális 416 óránál valamivel kevesebb, maximálisan 400 túlórát engedélyeztek, ám ehhez a munkavállaló, vagy az érdekképviselet hozzájárulása szükséges és a bérfizetés szabályai sem változnak.
Ausztriában már tavaly szeptembertől életbe lépett egy olyan jogszabály, amely — szintén a dolgozó, vagy az érdekképviselet egyetértését feltételezve — akár napi 12 órányi munkát is megenged.
Az OECD friss statisztikája egyébként is azt mutatja, hogy a magyarokat ez alig érinti, és sokkal inkább azokban a nyugat-európai országokban túlóráznak a dolgozók, ahol heti 40 óra alá csökkentették a munkaidőt. Macron francia elnök ráadásul pont a sárga mellényesek tiltakozása miatt törölte el a túlórákat sújtó különadót, így nyitva meg a kaput az egyébként is sokat túlórázó franciák további (ön)kizsákmányolása előtt.
Hadházy Ákos lyukas zoknija a “lázadás” és az ellenzék közös szimbóluma lett.
Az év kezdetén megalkotott “Szrtájk!” feliratú tüntetéses molinó után azt gondoltam, ezt már nem lehet semmivel sem alulmúlni. Mégis sikerült.
Az MTVA épületének decemberi “bevétele” után Hadházy Ákos Szél Bernadettel együtt visszatért a “tetthelyre”. Úgy tűnik, náluk még nem múlt el a pszichózis, még mindig a tüntetések hatása alatt állnak. Nem is lehetett más céljuk, mint fenntartani azt a lázat, amely néhány ezer embert tényleg elragadott Budapesten tavaly decemberben.
Szél és Hadházy azonban előreszaladt, elfelejtettek hátranézni a köztévé bejáratából, így nem láthatták, hogy ketten maradtak, a “lázadó tömegek” eltűntek.
Itt tartunk négyszáz évvel Galilei után. A tudomány és a vélemény szabadsága újra csak addig érvényes, amíg hittételeket nem érint.
1633. június 22-én, majd négyszáz évvel ezelőtt, az Inkvizíció bírósága Rómában ítéletet hirdetett egy bizonyos Galileo Galilei ügyében. Az illető alapvető bűne az ún. „heliocentrikus” világkép tanítása volt, mely szerint a Föld a nap körül kering. Ezt ő Kepler nyomán hirdette, de maga is végzett kísérleteket, melyek – szerinte – ezt a nézetet igazolták. Az ítélet eltiltotta a további „tévtanok” terjesztésétől és hátralévő életét házi őrizetben töltötte. (A dolog valójában sokkal bonyolultabb és Galilei szerepe is jóval vitathatóbb, de ez most mellékes. Így tanítják és kész.) Galilei a felvilágosodás hőse lett. A későbbiekben a nyugati világot meghódító szekuláris és liberális gondolkodás a tudományos szabadság hőseként tekintett rá. Annak igazolásaképpen, hogy bármilyen ideologikus beavatkozás a tudomány ügyeibe káros és veszélyes, mert hátráltatja a tudomány haladását. Galilei peréből a tudomány szabadságának tantétele lett, gondoljunk csak az MTA, vagy a CEU ügyében hangoztatott álláspontokra, melyek a „tudomány szabadságát” féltették és féltik óriási hangerővel.
2019 májusáig Európában nincs ártatlan politikai esemény.
Az EP-voksolás eredménye, az uniós vezetői pozíciók újraosztása ezúttal jóval fontosabb lesz a szokásosnál. Kis híján csaknem két évtized telt el a XXI. századból: 2019 májusa már egyértelműen a harmadik évezred társadalmi-politikai arculatát rajzolja ki majd az Európai Uniónak.
Bár a potenciális népvándorlás (fedőnevén: migráció, vagy még erősebb csúsztatással: menekültügy) csak egy a sok európai probléma közül, mégis ez uralja a kampányt. Nemcsak azért, mert ez szó szerint testközelből érinti az európaiakat, hanem azért is, mert áttételesen számos más elemet (európai jövő, szuverenitás versus föderáció) hordoz. Az EU jelenlegi neoliberális vezérkara ellentmondást nem tűrően, mindegy mi az ára alapon köteleződött el a népvándorlás egyoldalúan pozitív értelmezése mellett, miközben az európai társadalmak folyamatosan mondanak ellent ennek az egyoldalúságnak. Olyan pártok tűntek fel és erősödnek ezen a bázison, amelyek alternatív értelmezéseket, jövőképeket testesítenek meg. Utóbbi szereplőket bélyegzik populistáknak, „idegengyűlölőknek”, tévelyedettebb elmével „nácinak”, „fasisztának” (a kettő nem ugyanaz).
Gyurcsány Ferencnek nincs mentsége, 2006 őszén a rendőrség parlamenti képviselőt és ártatlan embereket bántalmazott brutálisan.
„A verés az verés. Aki képviselőt üt, az a népet üti. Nincs mentség. Varju Laci derekasan helyt állt. Ember legyen a talpán, aki ezt vállalja. Ő vállalta. A választóiért. A Köztársaságért. Megbecsülés jár érte” - ezt volt képes kiírni Facebook oldalára a minap Gyurcsány Ferenc. Mintha Delete-gombot nyomtak volna meg az agyában, és huss, minden kitörlődött, amit 2006 őszén, kormányzása idején követtek el a rendőrök a pesti utcákon.
Mi azért emlékszünk még arra, hogy 2006 októberében a rendőrök gumilövedékes puskájukkal szinte vadászatot tartottak a demonstrálók között. Testre céloztak, szemeket lőttek ki, lovasrohamot vezényeltek, embereket ütöttek-vertek, csak a szerencsén múlott, hogy nem lett halálos áldozata az attaknak.
Az intellektus szereti a jól elhatárolt dolgokat. Az amorf folyamatok, a folytonos jelen, mind-mind vágyat keltenek valamiféle rendszer iránt, ami jól behatárolható, ami ritmust ad az egybefolyónak.
Tán ezért szeretjük a történelmet is századokra tagolni. A naptár a csillagok járása, pontosabba a bolygó csillaga körüli keringésén alapul, tehát valami előre elrendelt kozmikus harmóniát tükröz, azt a harmóniát, melyet évezredekig a társadalom előképének tartottunk. A naptári századok azonban korántsem fedik le a szellemtörténet felosztását.
Szellemtörténeti szempontból a huszadik század a mai napig tart és ez a korszak nem 1900-ban, hanem valamikor az ’50-es években kezdődött és mai formáját ’68-ban nyerte el. Erre a folyamatosan velünk élő huszadik századra világít rá például a „populizmus” körül folyó vita. Mielőtt tovább mennénk tisztázni kell(ene), hogy valójában mi is az a populizmus?
Tipikusan huszadik századi dolog az, hogy egy ilyen gyakran használt fogalom tulajdonképpen tartalom nélküli; számtalan hasonló van. Semmiféle definíciója nincs, ahányan használják annyiféle dolgot gondolnak róla és ezek a dolgok jórészt ellentmondóak. Ahogyan elnézem, alapvetően a demagógiát értik alatta. Csakhogy a közgondolkodásban a demagógia a felelőtlen ígérgetést jelenti, ami egyáltalán nem azonos a populizmussal. (Ennek értelmében az újkor nagy, sikeres demagógjai mind baloldali indíttatásúak voltak. Igen, Hitler és Mussolini is.) A fogalmi bizonytalanságok ellenére egy biztos: a populista elmarasztaló jelző, bármit is jelentsen valójában.
Nagy Imre mártír miniszterelnök szobrának áthelyezése miatt nemzetközi tiltakozás zendült fel.
Az hagyján, hogy éppen „restaurálják a Horthy-rendszert”, de arról is szó esett, hogy a szobrot éjszaka vitték, ahogyan a Rákosi-rémuralom idején az embereket a fekete autóval. A legmesszebb talán az 1956-os forradalom leverésében kollaboráns Magyar Szocialista Munkáspárt utódszervezete jutott. Közleményük szó szerint így hangzott: „Nagy Imre szobrának elvitelével ismét nyilvánvalóvá tette a Fidesz, hogy mit gondol az 56-os eseményekről. Ismét bebizonyította azt, hogy nem a forradalom demokratikus tartalmát, hanem az annak hátterében húzódó horthysta restaurációs kísérletet tartja követendő példának”. Ez az értékelés megegyezik az MSZMP 1956. december 5-i téziseivel: „Az októberi események előkészítésében és kirobbantásában alapvető tényező volt a Horthy-fasiszta és a magyar kapitalista-földesúri ellenforradalom”.
Korunk egyik jelentős geopolitikai elemzője szerint, egy háború után a győztesek mindig olyan világról álmodnak, amelyet örökké ők irányítanak, ahol az esetlegesen felmerülő konfliktusokat békés egyeztetések útján orvosolják, és ahol összességében csak jó dolgok történhetnek. Nem történt ez másként a második világháború után sem. A Nyugat hosszú ideig meggyőződéssel hitte, hogy a győztesek által létrehozott nemzetközi rend az örökkévalóságig fog fennállni, és az érzést csak megerősítette a hidegháború kimenetele és a Szovjetunió összeomlása.
A „történelem végébe” és az „örök békébe” vetett hitünket az elmúlt évtized történései azonban erősen kikezdték. A világrend felbomlásának első drámai jeleinek 2008-ban lehettünk szemtanúi. Az év augusztusában kitört orosz-grúz háború volt, majd egy hónappal később, szeptember 15-én, összeomlott a Lehman Brothers globális pénzpiaci cég. Néhány héten belül a Nyugat két legrosszabb rémálma is válósággá vált.
Szerencsére az óév utolsó napjaira sem maradunk jó hír nélkül. Az Európai Parlament karácsonyra egy új, gender-semleges szótárral látta el a Parlament fordítóit, akiknek a jövőben nem kell azon töprengeni, hogyan szabaduljanak meg az olyan bűnös szavaktól, mint chairMAN, policeMAN, vagy MANkind.
A nyelvcsere kedvelt eszköze az elnyomó rendszereknek, hiszen ezen keresztül lehet leginkább átalakítani az emberek gondolatait. Ennek a jelenségnek a hátterét írja le a Sapir–Whorf-hipotézis, amely kimondja, hogy az anyanyelv nem csupán a gondolataink formába öntésére szolgáló eszköz, hanem azt is alapvetően meghatározza, hogy milyenné válik a gondolkodásunk. És ezt ismerte fel Orwell is az 1984 c. regényében, aki a már a közhellyé kopott, de találó „újbeszél” kifejezéssel írta le, miként fosztja meg az elnyomó hatalom a nyelvet kifejezőképességétől, differenciáló képességétől, majd pedig az értelmétől. Regényében a Párt válik a nyelv kizárólagos alakítójává. Nos, ha valaki, hát Orwell lakva ismerte a kommunistákat, szóval tudta, miről beszél.
„Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat.” /A delphoi jósnő válasza/
Számomra, akinek most valami szívhez szólót kéne írnia a karácsonyi ünnepekről, egyre inkább valamiféle veszteségérzés kapcsolódik ehhez az ünnephez. Gondolom sokan vagyunk így. Nem csak az ad némi keserűséget az ünnephez, hogy családunk, gyerekeink szerte-szét szóródtak a nagyvilágban és az ünnepi együttlét – ha van egyáltalán – sokszor mintha idegenekkel tellene, akiket már nem is ismerünk, hanem azért is, mert észreveszem, hogy én sem tudom teljesen kivonni magam a fogyasztói-karácsony hatása alól. Beszerzés, beszerzés, beszerzés.
Sokan vélik úgy, hogy ez is csak egy ünnepnap a többi között, és elképedve olvasom, hogy a wellness szállodák telt házzal működnek, az emberek elutaznak, hogy önfeledt pancsolással és bulizással ünnepeljék a... nem tudják mit. Talán magukat, gondolom. Egyszerűen nem szeretnek otthon lenni. Unják. A görcsös unalom lengi be a világ „boldogabbik”, gazdag részét, mely unalmat csak a végtelen szórakozás oldja, úgy-ahogy.
Megint mások abban lelik örömüket, hogy gyalázzák az ünnepet obszcén szavakat kiáltozva, hogy felhívják magukra a figyelmet. A lelkükben fészkelő hiány, a semmi teszi ezt velük. Hippói Szent Ágoston – a ma ismert kereszténység atyja – azt tanította, hogy miután Isten a semmiből teremtette az embert, maradt a lelkükben egy kis rész ebből a semmiből és ez lett a gonosz magva. Érzik ők, hogy valamiképpen hiányosak, ezért kimaradnak, düh önti el őket és mások örömét is el akarják venni, ha már nekik nem jutott. Ugyanez a düh akadályozza meg, hogy felismerjék: először magukkal, a lelkükkel, kéne megbékélni, hogy másokkal is békességbe legyenek.
Úgy esett, hogy a tünti hangulatától feldobott ellenzéki képviselők bementek az MTVA székházába és azt követelték, hogy olvassák fel a követeléseiket.
Kérésük nem talált meghallgatásra, mi több – hosszas huzavona után – kivágták őket. Ennek során Hadházy képviselő, hogy, hogy sem, ismét a földre terült. Pedig nem is láttuk sehol Sallai nevű kollégáját, aki erre a tornamutatványra kényszeríteni szokta volt. Az események után aztán feldúlva nyilatkoztak minden arra járó sajtóterméknek az őket ért inzultusról. Az Index nevezetű kiadvány szerint „Szél Bernadett sírva búcsúzott el”. Bizony. Nehéz ezt feldolgozni. Még szerencse, hogy Kövér László nem fakadt sírva, mikor Szél és a többiek erőszakkal megakadályozták az ülésvezetésben.
Mert hát, akárhogyan is nézzük, az is erőszak volt. Igaz enyhébb formában, ám lássuk be, itt már csak az erőszak színárnyalatairól beszélünk. Pontosan ezért komolyan elgondolkodhattunk az országházi események után: mi jöhet még? Miután az erőszak mindig lavinaszerű, várható volt, ami most a szemünk előtt lejátszódik. A médiapolitizálás szabályai szerint, amit egyszer megtettek az – rövid idő múltán – unalomba fullad. Vajon ezek után minden parlamenti ülés üvöltözésbe, rohangálásba, sípolásba fullad? Az országgyűlés pedig az open society hívei révén egy nagy, nyitott őrültekházává (open madhouse) válik. Szándékaik szerint lehet, ám kérdés, hogy mit szól ehhez az ország? Nem hiszem ugyanis, hogy az átlagszavazó, midőn a fülke magányában felelős döntéssel leadta szavazatát arra gondolt: Na ez biztos jól tud majd fütyülni! Izgatottan várom, hogy a megfelelő agytrösztök mivel kívánják majd fokozni a hangulatot.
Vajon hányszor lehet újra ugyanabba a folyóba lépni? A 100 évvel ezelőtti történelem a szemünk láttára ismétlődik. Százmillió halottal később a mai kávéházi Konrádok, szellemi proletárok és önjelölt világmegváltók, valamint a gimnáziumokban és egyetemeken általuk megtévesztett fiatalok újra vörös zászlókkal vonulnak a pesti utcákon. A munkások ma sem kérnek belőlük.
Ne legyenek kétségeink! A harmadik kétharmadot hozó év végén ugyanolyan ellenzékváltó hangulat van, mint amikor Bajnai Gordon hat éve zászlót bontott, a “Bitó-szalon” négy éve jeges vizes vödrökkel castingolt, vagy amikor idén Soros “civiljei” akarták megmondani, hogy ki a legesélyesebb ellenzéki jelölt.
Ezen az sem változtat, ha a parlamenti ellenzék egyre kétségbeesettebben küzd saját eljelentéktelenedése ellen. Miután a sárga láthatósági mellényes mozgalom — érdeklődés hiányában — kudarcba fulladt, bohócsapkát húztak és az 1900-as évek elejére emlékeztető obstrukcióval szabotálták az Országgyűlés munkáját.
