Több közös pont van a francia és a magyar politika között, mint vitatéma, így volt miről beszélni Macron francia elnök és Orbán Viktor miniszterelnök párizsi munkavacsoráján. A legnagyobb közös pont az európai szuverenitás, de az atomenergia felhasználásánál, az európai fegyvergyártás támogatásában és az ukrán háború megítélésénél sincsen messze a két politikus véleménye. Nézzük a fontosabb témákat!
Az ukrajnai háború katalizátorként gyorsít fel olyan folyamatokat, amelyek Európa és az EU globális gyengülését eredményezik, illetve a XXI. század USA és Kína között zajló, nagy konfliktusában mellékszereplővé degradálnák. Európa jövőjéről Macron francia elnöknek és Orbán Viktornak is konkrét elképzelése van, amelyek között — a mainstream média által sugallt ellentéttel szemben — nagy az átfedés. A fő különbség, hogy Macron egy francia politikai vezetés alatt álló, a németek által finanszírozott német-francia tandemet lát a központban, míg a magyar álláspont regionális szövetségek (ilyen lenne a V4 általában, jelenleg inkább egyes szakpolitikákban), illetve ad hoc koalíciók alkujában hisz az állam- és kormányfők Európai Tanácsában (EiT).
Elsőként vegyük sorra azokat a témákat, amelyekben egyetértés van: A legfontosabb a föderalizáció párti intézmények hatalmának korlátozása és a nemzetállamok szerepének megőrzése, aminek szimbolikus csatatere az Európai Parlament (EP) által szorgalmazott Spitzekandidat-rendszer alkalmazása a 2024-es uniós választáson. Pont Macron és Orbán akadályozta meg 2019-ben, hogy a választáson legerősebb pártcsalád listavezetője (Manfred Weber) automatikusan az Európai Bizottság (EB) következő elnökévé váljon. A döntő szó így most is az állam- és kormányfőké maradna.
Mindkét ország számít a nukleáris energiára, ezért kilenc másik tagországgal elérték, hogy az atomenergia is klíma semleges minősítést kapjon és bekerüljön az EU Taxanómiájába. Ez azért fontos, mert az átlagban 40 éves francia atomerőműveket a 43 milliárd eurós deficitet felhalmozó EDF-nek fel kellene újítani, vagy — immáron alacsony nyomású technológiával — újakat kéne építeni, és a brüsszeli “zöld” pecsét nélkül nehéz lenne hitelt kapni ehhez.
A hegy nem megy Mohamedhez. Az Európai Bizottság elnökének amerikai útja jól mutatta, milyen szerepet szán az USA vezetése a vén kontinensnek és ezt a képek is jól mutatják. Biden elnök februári európai útja során kihagyta Brüsszelt, Londont, Párizst és Berlint, így az európai vezetők most egyesével zarándokolhatnak el hozzá. Nagy döntések kapujában vagyunk.
A szemünk láttára vajúdja ki a XXI. század azt az új világrendet, amely évtizedekre meghatározza a nagyhatalmak közötti erőteret. A kibontakozó amerikai-kínai valutaháborúról már írtunk, ennek mentén könnyebb a történelmi síita (iráni) - szunnita (szaúdi) közeledést és a Moszkvának nyújtott (egyelőre csak szimbolikus) kínai támogatást megérteni. Nézzük, milyen témákról beszélhetett az amerikai elnök a brüsszeli bizottság vezetőjével.
Ukrajna: A közelgő amerikai elnökválasztás és az amerikai közvéleményben beálló hangulatváltozás miatt Biden nem kockáztatja tovább a biankó csekket Kijevnek, azt pedig pláne el kell kerülnie, hogy amerikai “békefenntartó” csapatok Ukrajnába küldésének akár csak a lehetősége is felvetődjön. Az amerikai politikai és katonai elit sem engedi, hogy minden erőforrás Európába menjen, erre hívta fel a figyelmet Nancy Pelosi tajvani és jereváni útja tavaly.
Washington a jelek szerint megvárja a tavaszi offenzívákat, aminek az esélye a donyecki húsdaráló elhúzódásával mindkét oldalon arányosan csökken. Egy ilymódon beálló patthelyzetben az újraindulását felesége által belebegtető Biden — optimális esetben a júliusi vilniusi NATO-csúcsig, de lehetőleg még az elnökválasztás előtt — ráveheti Zelenszkijt Kijevet egy olyan fegyverszünetre vagy békekötésre, amely a Minszk 1 és 2 megállapodásokhoz képest erősebb nyugati katonai garanciákat ad (maradék) Ukrajnának, leginkább a vele szomszédos Lengyelországban és Romániában állomásoztatott, NATO-tagországok által felajánlott amerikai fegyverekkel felszerelt csapatok által.
Van is tettes és még sincsen. A globalista sajtó egy “kényelmes” és “praktikus” magyarázattal állt elő Németország ellen, a II. világháború után indított első fegyveres támadás tetteseiről. A “hír” leginkább arra alkalmas, hogy a világsajtóban megjelent angolszász szálról és a blogon nemrég megjelent valutaháborús folyamatról elterelje a figyelmet.
Röviddel Seymour Hersh leleplező írása után a globalista hírszerzési közösség mainstream média egy olyan magyarázattal állt elő az Északi Áramlat 1 és 2 gázvezeték elleni terrortámadásról, mint amilyet Mátyás király és az okos lány meséjéből ismerünk: adott is megfejtést és nem is. Nézzük előbb az új mesét narratívát.
Egy hatfős ukránpárti csoport, nyílván önszorgalomból és “mikro” adományokból, tavaly koraősszel kibérel egy jachtot, amivel kihajóznak a tengerre, megtalálják a gázvezetéket, 70 méterrel a tengerszint alatt elhelyezik a robbanószert, robbantanak, majd felszívódnak. Arra, hogy miként találták meg a gázvezeték pontos nyomvonalát, honnan szerezték a komoly mennyiségű és minőségű robbanószert, illetve miként robbantották fel a tölteteket, na arra nincsen válasz.
Milyen “praktikus”, hogy a Balti-tengeri kijárattal nem rendelkező Ukrajnához csak két szál vezet: a csapat ukrán pártisága, illetve az, hogy egy Lengyelországban bejegyzett, ukrán tulajdonban lévő cég bérelte a jachtot, adná a motívumot és kötné az elkövetőket Ukrajnához. No nem a kijevi rezsimhez, hanem az “ügyhöz”, így már nem egy szankcionálható állam, hanem kombattánsok, terroristák, “kis zöld emberkék” az elkövetők, akiket vagy megtalálnak élve, vagy inkább nem.
A Nyugat „(…) nem ismeri Oroszországot, mert nem akarja ismerni; vagy jobban mondva olyannak ismeri, amilyennek ismerni akarja, azaz úgy, ahogy az megvetésével összhangban áll.” Nyikolaj Danyilevszkij orosz szociológus eme 19. századi szavai megint egyre aktuálisabbak: az orosz „különleges katonai művelet” az „európai értékeket védő” Ukrajna ellen immár nem csak politikai, de kulturális értelemben is fölélénkítette a ruszofóbiát.
Készséges értelmiségiek mindig akadnak, kik túlhabzó általánosításaikkal iparkodnak az aktuálpolitika segítségére sietni.
Ép ésszel persze senki sem mentegetheti (csak magyarázhatja) az orosz agressziót, ám az elfogultság – bárhonnan jöjjön is – rossz tanácsadó, mi több, nevetséges.
Egy tiszteletreméltó idős hölgy – az illető lengyel származású szlavista amerikai professzor – a minap elszánt szakmai komolysággal fejtegette, hogy a „Háború és béke” is felelős azért, hogy a hódító Oroszország örök áldozatnak mutassa magát.
Nocsak. Lev Tolsztoj, mint Vlagyimir Putyin kommunikációs hadsegéde…
Miért “kellett” az Északi Áramlat 1 és 2 gázvezetékeket felrobbantani? Az amerikai és Öböl-menti — dollárban elszámolt — LNG-szállítások csak a rövidtávú érdeket jelentik, a háttérben egy sokkal nagyobb játszma sejlik fel. Jobban megértjük a robbantás okát és a brüsszeli energiaszankciók erőltetését, ha a digitális dollár és a fosszilis energiához (olajhoz) kötött, petrojüan felől közelítünk az eseményekhez.
A Covid és a háború nem okozói, hanem katalizátorai olyan folyamatoknak, amelyek ezek nélkül is bekövetkeztek volna. Ha a XIX. század “aranya” a szén, a XX. századé pedig az olaj volt, akkor a XXI. század “aranya” az információ lesz. Mivel a nyugati világban a hagyományos fosszilis energiát 2035 körülre ki akarják vezetni, ideje az amerikai dollárt a fosszilis energiáról átkötni az információra. Elvégre az USA világelső a digitális technológiában és az arra épülő közösségi médiában, pénzügyi közvetésben, megosztás alapú gazdaságban (sharing economy), illetve hírszerzésben és precíziós alapú hadviselésben.
Az USA ezt az előnyét meg is szeretné tartani, ennek érdekében folyamatosan szorítja ki fő vetélytársát, Kínát az 5G-hálózatokból, illetve a sikeres kínai alkalmazásokat a nyugati applikációs rendszerekből. Most éppen a felnövekvő generáció körében népszerű TikTok és Shein került a célkeresztbe, elvégre az nem kedvezne az amerikai cégeknek, ha a felnövekvő generáció nem az amazonról rendelne dollárért, hanem az AliExpress-ről jüanért.
A nemzetközi helyzet fokozódásával a nyugat továbbra is elszigetelt, mivel a világ országainak kétharmada továbbra sem csatlakozik a szankció- és háborúpárti állásponthoz. A brazil elnök például nemsokára Kínába utazik, hogy egy béketervről egyeztessen. Joe Biden Fehér háza nem tolerálja, hogy a nyugati tömbben a szankciókritikus és békepárti magyar álláspont idővel ugyanúgy felülkerekedjen, mint a migráció esetében, ahol Norvégiától Bulgáriáig, illetve még az amerikai-mexikói határon is a magyar határzár megoldásait alkalmazzák. Ezért most újabb dollárokkal tolják meg a hazai globalistákat.
Márki-Zay Péter (MZP) szerintem nem elszólta magát tavaly nyári interjújában a guruló dollárokról, hanem megelőzte a beszámolókból amúgy is kiolvasható botrányt, azt remélve, hogy a közvélemény a nyári uborkaszezonban átsiklik az akkor még csak 400 milliós, idestova négymilliárd forintosra duzzadt külföldi kampányfinanszírozási botrány felett.
A négymilliárdnyi “mikro adományról” mostanra sejthető, hogy azt zömében néhány makro adományozó dobta össze, akik sorrendben a magyar, olasz, brazil, török és lengyel választásokba is be akartak avatkozni “alulról”, a pénzükkel. Ehhez választották az Action for Democracy (A4D) szervezetet eszközül. A négymilliárd forint kb. tízmillió dollár, ami kint kerekítési hiba, Magyarországon viszont sok pénz. Nem is nagyon költöttek belőle sokfelé, azóta lemondás helyett számos pártvezető fogta a dollárok visszafogottan látványos elköltésére az eddigi legnagyobb kétharmados Fidesz-győzelmet.
A négymilliárd tavaly erre volt elég, Orbán Viktor a választás estéjén jól summázta az eredményt, amikor a küldött pénzt “Gyuri bácsi legrosszabb befektetésének” minősítette.
Joe Biden csapata most tétet emel, Samantha Power, az amerikai külügyminisztérium irányítása mellett működő US Aid kormányzati szervezet vezetője a minap Budapesten járt és bejelentette, hogy szervezete visszatér a térségünkbe, és rögtön 200 millió dollárt tolnak a globalista szankció- és háborúpárti propagandába és nyomásgyakorló szervezetekbe a “független” újságírók képzésébe és az “igazi” a Twitter korábbi vezetése által is használt moderálási elvek mentén működő médiaszabadság megteremtésébe, amit a “civil szervezetek” támogatásától remélnek.
Samantha Power, az USAID vezére Magyarországon: most 200 millió dollár gurul a térségbe
Egyszerű ez, mint a faék, nem kell számítógép hozzá.
Ott, ahol a kormányellenes erőknek szánt nyugati pénzeket szervezik, elgondolkodtak. Végtére annyi mani nincs a világon, hogy azt egyre-másra rosszul kiszemelt emberekbe fektessék bele, a politikai hasznosulás minden reménye nélkül. Márki-Zay Péter nagy lecke volt a nyugati hölgyek-uraknak. Csúnyán megbukott, hiába támogatták őt tekintélyes adományokkal, ráadásul ezt még el is fecsegte, noha az ilyesmit aztán végképp nem szokás, főleg nem összegszerűen. Ő aztán lesheti is az újabb utalásokat.
MZP semmiképp se bizonyult jó választásnak. Bár a fasisztáktól a komcsikig szinte mindenkit keblére ölelt, mégse kellett a nómenklatúra-burzsoáziának. Túlságosan zajosan kommunikált, nem értette a félszavaikat, nem az ő kutyájuk kölyke volt, na. Márpedig a nómenklatúra gazdasági ereje, királycsináló bólintása nélkül, külsős pénzek ide vagy oda, senki sem lehet ellenzéki király errefelé.
S királynő sem.
2022-ben éppenséggel Dobrev Klárából akartak királynőt csinálni, minden pozitívumot neki tulajdonítva, amit egy komprádor burzsoázia a saját jelöltjébe csak beleképzelhet. Még az se látszott bajnak, hogy Dobrev egyben Gyurcsányné is. Na és? A férj elementáris politikai elutasítottságát a feleség mássága majd ellensúlyozza. Erre a kétes kísérletükre mégse kerülhetett sor, mert a puding próbáját Márki-Zay, kéz a kézben Karácsony Gergellyel, „önerőből” megakadályozta. Jött a negyedik kétharmados fiaskó, a nómenklatúra tombolt, Gyurcsányék meg családilag elégedetten mosolyogtak. Lám, ide vezet, ha az ellenzék nélkülünk próbálkozik.
Az önzetlen külsős adományozók most új arcot keresnek, hogy megint a bankszámlájukhoz nyúlhassanak.
Újat, de kit?
A hétvégén ez alighanem eldőlt, avval, hogy az ellenzéki szkanderre a Momentum színeiben Donáth Anna is bejelentkezett.
Vihar egy pohár vízben — leginkább így lehet a baloldali ellenzéken belüli mozgásokat leírni. Az új évadban Donáth Anna visszatér a szappanoperába, hogy az “ellenzékváltó” pólus vezetéséért megküzdjön Márki-Zay Péterrel (MZP) és Karácsony Gergellyel. A rákövetkező évadban majd ennek a cicaharcnak győztese áll ki Dobrev Klárával a dollárbaloldal vezetéséről szóló párharcra. Akit még egyáltalán érdekel ez a sorozat, az a következő egy évben a 2021-es előválasztás ZS-kategóriás remixét “izgulhatja” végig.
A DK egy hosszútávúszó komótosságával tempózik előre: Befészkelték magukat a NER legradikálisabb ellenzékének sarkába, megalakították árnyékkormányukat, rendszeres időközönként leigazolnak egy-két baloldali politikust, és hetente jelentkeznek TV produkcióval. A 2021-es baloldali előválasztáson a DK “jól fordult”: Előbb azzal a Jobbikkal kötöttek szövetséget, amely veszélyes lehetett volna a szavazóbázisukra. Második lépésben pedig a többi baloldali párttal közösen fúrták MZP kampányát, illetve miközben a többiek a baloldali miniszterelnök-jelölt személyére figyeltek, a Gyurcsány-párt háttéralkukkal elrendezte, hogy azon a térfélen nekik jusson a legtöbb parlamenti mandátum.
Az “ellenzékváltó” pólust eddig az az MZP képviselte, aki azért válhatott az előválasztás második fordulójában esélyes jelöltté, mert a Momentum mögé állt, így a játékelméletből ismert Chicken Game játékban Karácsony Gergely csak úgy tudta az “ellenzékváltó” szavazatok közte és MZP közti megoszlását, és ezzel Dobrev borítékolható győzelmét megakadályozni, hogy visszalépett a hódmezővásárhelyi polgármester javára.
A Pentagonnak dolgozó RAND Corporation által kiadott elemzés feketén-fehéren bemutatja, hogy valójában senki sem nyerhet az orosz-ukrán konfliktus elhúzódásával. A szerzőknek egyértelműen az a véleményük, hogy már Amerikának sem éri meg, sőt, kifejezetten kockázatos ennek a háborúnak a folytatása. Megfogalmazzák azt is, ami idehaza gyakorlatilag trivialitásnak számít, mégpedig hogy komoly összefüggés van az energia- és élelmiszerárak, valamint az infláció elszabadulása, illetve a kibontakozó globális gazdasági visszaesés között.
Az 1948-ban alapított, washingtoni székhelyű think-tank kétségkívül a világ egyik legjobb katonai elemzésekkel foglalkozó kutatóintézete. Komoly szolgálatot tett az USA-nak a hidegháború ideje alatt, egyesek szerint annak ideológiai megalapozója is volt. Nívóját nem csupán a rangos szerzőgárda és a több száz millió dolláros költségvetés adja, hanem az is, hogy jelentéseire általában odafigyel az amerikai vezető réteg és maga az elnök is.
Sokan régóta mondják, hogy a 2022 februárjában kirobbant háborút az ukránok nem nyerhetik meg, mivel az oroszok emberi és anyagi erőforrásokban jelentkező előnye gyakorlatilag behozhatatlan. Még a „nagylelkű” nyugati támogatások ellenére is. Ezzel valószínűleg Washingtonban is tisztában vannak, mégis úgy néz ki, hogy egyre vehemensebben vesznek részt a konfliktusban, méghozzá azon – kimondatlan – meggyőződésből, hogy mindent összevetve ez szolgálja hosszútávú érdekeiket. Ezt a meggyőződést kezdi ki a RAND által januárban kiadott terjedelmes jelentés.
Raymond Aron szerint a hidegháborúnak az a lényege, hogy a háború lehetetlen, a béke pedig valószínűtlen benne. A sakkban erre mondják azt, hogy patt. Ilyenkor kell fölállni az asztaltól, és új játszmába fogni.
Az ukrán háborúra e frappáns definíció azonban érvénytelen. Szomszédunkban nincsen patthelyzet, ott kíméletlenül mattra játszanak: a két igazi aktor, Oroszország és az USA, nem adja alább ennél.
Az oroszok ősi rettegése a tőlük nyugatra eső, ellenséget vonzó, felvonulási síkságoktól korántsem menti, csupán magyarázza Ukrajna elleni agressziójukat. Putyin ki is bökte egyszer, ha az Ural, a maga áthatolhatatlan hegyláncaival, jóval nyugatabbra terpeszkedne el, mennyivel megnyugtatóbb lenne. De hát nem ott terpeszkedik. Putyin kritikusainak viszont nagy tévedése, sőt hibás számítása, hogy mindez kizárólag az ő „gonosz” logikája volna – dehogyis az! Tessék tanulmányozni kicsit az orosz történelmet, lapozgatni geopolitikai szakirodalmukat, mindjárt látható lesz: ahány komolyabb politikus, nagyjából annyi Putyin. Washingtonban nem tudni, honnan veszik, hogy ha netán sikerülne is őt megbuktatniuk, a helyzet merőben más lenne. Nem lenne más. Átmeneti zűrzavar elképzelhető persze, de előbb-utóbb jönne egy másik Putyin. Még az se kizárt, hogy nála egy sokkal, még sokkal „Putyinabb”.
Az európai országok óriási bajban vannak az EU által elhatározott szankciók miatt. Elszabadult az infláció, bezártak a gyárak, az emberek nem tudják kifűteni a lakásokat és hideg munkahelyeken dolgoznak.
Mit csinál mindeközben az Európai Bizottságot vezető Ursula von der Leyen ahelyett, hogy az általuk okozott problémák megoldásán dolgozna? Elrepül a svájci Davosba, hogy találkozzon Klaus Schwabbal, a semmilyen hatalmi legitimációval nem rendelkező marxista milliárdossal, aki évek óta a magántulajdon megszüntetésén munkálkodik. A világ legnagyobb hatalmasságait évről évre magához rendelő szervezet fő célkitűzése így jellemezhető: „Ne legyen semmid, mert akkor leszel boldog.” Schwab és a hasonszőrű elborult milliárdosok a gazdaságot akként akarják újraszervezni, hogy az emberek ne rendelkezzenek magántulajdonnal, hanem mindenhez szolgáltatások útján jussanak hozzá. Öröklakás helyett mindenki érje be bérleménnyel, a családi autó helyett mobiltelefonról vigyen el közösségi miniautót, amikor máshogy nem tud eljutni az úti céljához. De a legjobb persze, ha nem megy sehova, hiszen azzal is csak terheli a BOLYGÓT. Hogy biztos lakás és autó nélkül jelentős akadályokba ütközik a kisgyermekes élet megszervezése? A Davosba magánrepülőgéppel érkező milliárdosokat ez nem zavarja, hiszen az ő gyerekeiket sofőr viszi a nemzetközi magániskolába. Az átlagember meg a legjobb, ha nem vállal gyereket, hiszen – szerintük – amúgy is túlnépesedett a BOLYGÓ.
Klaus Schwab köszönti Ursula von der Leyent a davosi csúcson.
Ezt hívják Great Reset-nek vagyis a „Nagy Újrakezdésnek”. Lényegében a magántulajdon – magyar viszonylatban elsősorban a magánlakások és a családi autók – elvételét. Hogy utána mindenki boldogan élhessen. Talán nem véletlen, hogy az ötletgazda, a davosi Világgazdasági Fórum alapítója, Klaus Schwab íróasztala mögött Lenin-mellszobor ékeskedik. Természetesen ezek az elborult milliárdosok nem teljesen ostobák. Tanultak a bolsevizmus bukásából. Nem karhatalommal és terrorral vennék el a lakásunkat és az autónkat. Legalábbis egyelőre. Hanem adóemeléssel, árdrágítással, a magáncélú lakásépítést és autókereskedelmet ellehetetlenítő szabályokkal. Hogy utána cinikusan azt mondhassák: a piac döntött így. Az eszme egyik képviselője a koronavírus-járvány kitörésekor találóan meg is fogalmazta, hogy egy válságot sem szabad kihagyni a Nagy Újrakezdés megvalósítása érdekében.
Nehéz ügy, hogy egy idő után meg kell halni, de ki mondta, hogy az élet igazságos?
Gerő András, a nemzeti liberalizmus elkötelezettje, máról holnapra, január elején egyszer csak eltűnt az életből (vagy ami szinte ma ugyanaz: eltűnt a képernyőről).
Gerő áruló, hallom a belvárosban: egykori eszdéeszesből fideszes lett, aki azt sem átallotta a képünkbe vágni, hogy Magyarországon a nemzeti liberalizmus klasszikus ismérvei ma rendre megvalósulnak, hiába fröcsögi az ellenkezőjét bárki.
Ne firtassuk, mi állhat az Európai Unió legújabb korrupciós botrányának hátterében. Lehet, hogy gazdasági, lehet, hogy politikai számítás. Valószínűleg ez is, az is, megspékelve némi titkosszolgálati segédlettel. Volt már ilyen, s ha az uniós struktúrák nem változnak, minden bizonnyal lesz is.
Mert ami a botrányokat időről-időre lehetővé teszi, az a struktúra.
Szervezetszociológiai képződményként, a legtöbb intézményhez hasonlóan, az EU is alkalmas az üzemszerű korrupcióra – története beszédesen bizonyítja ezt.
Folyamatosan testületi vetélkedést folytató három fő aktora közül (a Bíróságot most ne vegyük ide) legkevésbé az Európai Tanács gyanítható korrupcióval, legalábbis közvetlenül. Annak tagjai von Haus aus demokratikusan választott nemzeti politikusok, viszonylag átlátható, szabályozottan ellenőrizhető vagyongyarapodási mechanizmusokkal. Minél messzebbre tekintünk vissza az időben, a korrupció annál elképzelhetetlenebb. De Gaulle-ról, Mitterand-ról, Kohlról, Brandtról, Schmidtről blaszfémia lett volna akárcsak feltételezni is, hogy valahol a multi-cégek magasságában megkenhetik őket. Kései kollégáikról sem szívesen gondolunk ilyet, a Tanács mindmáig olyan intézmény, amelyben a politikusoknak nemzeti választóik figyelő tekintete előtt elvileg nemzetelvűen kell politizálniuk. Más kérdés, hogy a Tanács kormányfői közül ma már sokan – úgymond áttételesen – a globális cégérdekeket részesítik előnyben, ezt tekintik saját „nemzeti” politikájuk lényegének. Hogy aztán az efféle áttételesség korrupció-e, azt majd a választóik döntik el.
A belga rendőrség által 2022. december 14-én közreadott fotó a közel 1,5 millió euróról (több, mint 600 millió forint) amelyet a brüsszeli régióban folytatott házkutatások során az EP szocialista alelnökét érintő korrupciós ügyben foglaltak le.
Vajon ismétli-e magát a történelem? A kérdésre könyvek tucatja próbál választ adni, amelyek egy-egy aktuális esemény kapcsán mennek vissza az időben. Az idei, 2023-as évnél sincsen ez másként, ám amit napjaink embere korábban véletlen egybeesésnek hitt, és érdekességként olvasott, az mára a múlt részéből a jelen valós forgatókönyveinek egyikévé avanzsált.
Az a generáció, amely nem tanul a történelemből arra ítéltetik, hogy újból átélje azt! – A bölcsesség a történelem tanulmányozására sarkall bennünket, hiszen a felhalmozott tudás átadása nemzedékről nemzedékre átalakul és csorbul. A fiatal nemzedékek egyébként is rendre lázadnak az előző generáció ellen, és a (mindenkori) korszellem sem kedvez a hagyományoknak. Ezért is mondhatjuk joggal, hogy ma a konzervatív gondolkodás a forradalmi, mivel az a múltra építve, annak tapasztalatait felhasználva alakítja a jelent és építi a jövőt.
Az 1945 utáni békenemzedékek tagjai legfeljebb szüleik és nagyszüleik elmeséléseiből, filmekből és videójátékokból ismerik a háborút. Sokáig elképzelhetetlennek tűnt, hogy a vén kontinensen olyan háború törjön ki, amely a délszláv háborúk szintjét messze meghaladja. Az orosz-ukrán konfliktusra egy sor legalább olyan súlyos konfliktus épül, amelyek idén élesedtek.
A háború a játékelmélet segítségével is mintázható. Legtöbbször a zéró-összegű játszmával írják le azokat a helyzeteket, amelyekben az egyik fél akár erőszakkal is fordítana vesztes pozícióján. Pláne, amikor aszimmetrikus erőviszonyok állnak fenn, és az egyik háborús fél atomhatalom, amellyel szemben a tankönyvek szerint nem lehet háborút nyerni, mivel ultima ratio-ként ott van a nukleáris elrettentés. Az atomháborútól azért még messze vagyunk, Moszkva az ötös skálán kettes szinten (állandó készenlét) tartja nukleáris csapatait. A hármas szint a rakéták üzemanyaggal való feltöltése lenne.
Ahogy a Covid-járvány, úgy az orosz-ukrán konfliktus is csak katalizátora olyan fejleményeknek, amelyek nélkülük is bekövetkeztek volna, legfeljebb lassabban. Ahogy a plázák elszívták a belvárosi boltok forgalmát, most az online kereskedelem ugyanígy tesz a plázák forgalmával. Az orosz-ukrán konfliktus is csak felgyorsít bizonyos folyamatokat, amelyek egyike-másika “háborúba”, például hideg-, vagy kereskedelmi háborúba fordul és velünk marad a következő években.
Magyarország kormánya most az önsorsrontó brüsszeli szankciókról kérte ki az emberek véleményét. A minap zárult konzultáció során 1,363 millió ember mondta el véleményét, ám a hungarikumnak számító széles társadalmi vita ennél sokkal több embert szólított meg, számos alternatíva ütközött. A magyar kormány így erős felhatalmazással folytathatja a magyar érdek képviseletét Brüsszelben.
A nemzeti konzultáció a részvételi demokráciának egy olyan eszköze, amely egy téma mentén a társadalom széles körét szólítja meg és készteti vitára. Ez egy immáron hungarikumnak számító politikai intézmény.
Ez is mutatja, hogy országunk valódi demokrácia, hiába próbálja a globalista fősodor — például a korrupcióról elhíresült Európai Parlamentben, többségi szavazással — “választási autokrácia, hibrid rezsimnek” minősíttetni azt a Magyarországot, ahol a legfontosabb kérdésekről nemzeti konzultációkkal és népszavazásokkal dönthetnek az emberek. Ezzel leginkább arról próbálják elterelni a figyelmet, hogy a globalisták által uralt országokban nem kívánatos a valódi társadalmi vita, és inkább korlátozzák a közvetlen demokráciát.
Pohár gint gurított le Rastislav Káčer, szlovák külügyminiszter, amikor észlelte, hogy magyar kollégája, Szijjártó Péter két napos hivatalos útján Robert Fico, egykori pozsonyi miniszterelnökkel is találkozott.
Talán a jó borovicska is megtette volna, hisz’ a remek szlovák borókapárlat legalább olyan szintű nedű, mint a holland eredetű angolszász ital.
De ha gin, hát gin, mellőzzük az ízlésbíróságot.
Így vagy úgy, a szesz politikai jelentősége azonban vitathatatlan. Nehéz szakma a hatalom, komolyabb művelése közben olykor békákat is muszáj lenyeldesniük szegény politikusoknak. Szesszel azért csak könnyebb ez, agyára eresztett Unicummal, van, aki még roppantul utált partnerét is képes a keblére ölelni. Sőt akad politikus, akinek jószerivel ma már a whisky a legfontosabb (netán az egyetlen) üzemanyaga, nem is kell hozzá neki béka se. Korántsem a néhai Mr. Churchillre gondolok, nála egy „kissé” azért alacsonyabb kategóriájú, eleven politikusra, Britanniától dél-keletebbre, arra, akit errefelé Unicummal szokás ölelgetni.
A Covid-járvány utáni helyreállítást szolgáló Next Generation EU (NGEU) 1 közös hitel után most éppen Ukrajna víz fölött tartására venne fel Brüsszel hitelt. A 18 milliárd euró nem hangzik soknak, ám több fundamentális probléma is van vele.
A déli tagországok fiskális alkoholizmusa nem ismer határokat. Azt már korábban gyanítottuk, hogy az NGEU 1 után több hitel jön, ám álmainkban sem gondoltuk volna, hogy pont a nem tagország Ukrajna költségvetésének támogatása lesz az NGEU 2 hitel apropója. Brüsszelben már egy 750 milliárd eurós ukrán újjáépítési csomagról is beszélnek (NGEU 3).
Miután Berlin a német gazdaság és lakosság rezsitámogatására 200 milliárd eurós hitelt vesz fel, és az eladósodott déli tagországok ezt csak jelentős kamatfelárral tehetnék meg, a francia és az olasz biztos közös nyílt levélben sürgette egy közös rezsihitel felvételét (NGEU 4).
Amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére! – az áprilisi történelmi vereség után a DK teljesen a Metternich kancellárnak tulajdonított mondás szerint jár el. A Gyurcsány-párt a baloldali politikai piac tisztításában maximális fordulatra kapcsolt, most éppen a médiapolitizálás terén előznék be riválisaikat, és saját párt tv-t indítanak.
Volt itt már minden! 2014-ben külön indulás, 2018-ban részleges koordináció, 2022-ben teljes összefogás, a baloldalnak mégsem sikerült hatalomra jutni. Az utódpárt utódpártja, a DK most a vereség utáni gyászmunka terén újít, és az okok őszinte feldolgozása a Gyurcsány-házaspár politikából való visszavonulása helyett előre menekül. A pártelnök persze már a kampányban jó előre kijelölte a háborúpárti politika felelősét, amikor Márki-Zay Pétert (MZP) “kapitánynak” nevezte, hogy a választás estéjén elmondhassa: “végül azok, akik rá bízták a hajó sorsát, azt gondolják, hogy talán nem ez a legjobb kapitány.”
A nyári uborkaszezont kitöltötte a Facebookon naponta habosított “készülődés”, ami az őszi politikai szezon kezdetén egy mínuszos hírré sorvadt országjárásba, majd a fő attrakciónak számító árnyékkormány megalapításába, és ezt követően egy kongresszusba torkollott. A kongresszus köszöntésére időpontja körül regisztrálták tízezredik, naná, hogy fiatal párttagjukat. Az események ekkor felgyorsultak: immáron “kudarcos projektnek” tekintették az elmúlt tíz év ellenzéki politizálásának legnagyobb innovációját, előválasztást; megalakult az árnyékkormány; az IDEA Intézet kétszámjegyűre mérte a DK-t és még egy fővárosi momentumos polgármester is átigazolt.
A művészet szabadelvű, nem liberális. A szabadság az elve, nem az ideológiája. Utóbbi gátolja a kreativitást, az előbbi az előfeltétele.
A művésznek szabadságában áll persze a liberalizmust is választania, de éppúgy lehet konzervatív, szocialista, netán anarchista is – aligha ezeken múlik művészetének minősége. Az irodalomban Balzacot szokás ilyenkor emlegetni (vagy Shakespeare-t…), Balzacot, a tőről metszett royalistát, aki alighanem a klasszikus kapitalizmus panoptikumának legteljesebb, legértőbb ábrázolója. Tollát mindig a saját keze irányította, nem másoké, hiszen a művész, ha tényleg az, mindig a belső hangjára hallgat, nem az ilyen-olyan ideológiai-politikai szempontokra. Nem ezek alapján óhajt a társadalomnak tükröt tartani.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli politikai kavargás mintha nem venne tudomást ezekről a fundamentális tényekről. Személyes érintettségem nincs, se színész, se rendező, csak egyszerű néző vagyok, akit mindez fölöttébb elszomorít.
Célegyenesbe fordultak a Magyarországnak járó uniós újjáépítési és költségvetési forrásokról szóló tárgyalások. Budapest eddig azt kapta büntetésül, amit Varsó “jutalmul”, nevezetesen egyik fővárosba sem utalják a jogosan várt eurókat. A magyar kormánynak azonban jó esélye van arra, hogy kedvező megállapodást kössön.
Az áprilisi országgyűlési választásokon a guruló dollárok sem tudták a békepárti magyar kormányt megbuktatni, így már elhalkul a globalista propaganda kórusa, és nem halljuk, hogy “az uniós pénz nélkül a NER összedől”. A magyar kormánynak van ideje és vannak alternatívái, elvégre zöld pandakötvénnyel is el lehet érni a klímasemlegességet.
Lengyelországban más a helyzet, ott jövő ősszel lesz parlamenti választás és a gyanú szerint Brüsszel az uniós források visszatartásával és a varsói koalíció kohézióját feszegető követeléseivel kormánybuktatásra játszik. Ennek egyik eszköze az a 116 “mérföldkő”, amelyet a varsói kormánynak az uniós pénzért cserében teljesítenie kellene.
Egy háború gazdasági befektetés is, persze csak a győztesek számára. Kiváltképpen akkor, ha más országok területén s nem saját katonákkal vívják, nincsenek nemzeti romok, honfitárs katonai és civil áldozatok.
E szempontból például a 2. világháború USA mérlege vegyes. Leszámítva Pearl Harbort, tagállamait nem érinti harci cselekmény, idegen területeken harcoló seregeiből mégis 405 ezer katonát veszít. Ugyanakkor a fegyver-bizniszben közvetlen, majd az európai és japán újjáépítésben hatalmas közvetett amerikai haszon keletkezik; Marshall és MacArthur tábornokok a gazdaságban legalább akkora "fegyvertényt" hajtanak végre, mint Eisenhower vagy Patton kollégáik korábban a harctereken.
A globalista propaganda szerint a szankciók “működnek” és rendre ugyanazt a 2-3 példát hozzák fel igazuk alátámasztására. A háborúpárti kormányok által uralt országok közvéleményében még csak pro és kontra felállásban merik a szankcióellenes véleményeket tálalni, most mi is egy ilyen cikket szemlézünk.
A szankciók “működnek” – harsogja a globalista propaganda és kórusuk rendre ugyanazokat az érveket hozza fel. A háború kitörésekor még az orosz GDP bezuhanásáról és rekordinflációról írtak. Az orosz gazdaságot vitathatatlanul megviseli a háború, ám az utóbbi időben már keveset hallunk az orosz gazdaság állapotáról – és ez nem véletlen. Az IMF szerint ugyanis 2022-ben 3,4%, míg 2023-ban 2,3% GDP-csökkenés várható és miközben Oroszország most kecmereg ki a gödörből, az EU-ban még csak most barátkoznak az évtizedek óta nem látott mértékű infláció gondolatával és várható következményeivel.
Az amerikai külpolitikai gondolkodás a 20. század eleje óta egyben a világpolitikáról való gondolkodás, miután a 19. században gyakorlatilag megvalósult James Monroe elnök elve, miszerint „Amerika az amerikaiaké”.
Gyorsan kiterjesztették ezt Latin-Amerikára is, mintegy „igazolva” az USA összkontinentális expanzióját, sőt később még szélesebben értelmezték Monroe-t. A 20. század végén a szovjet birodalom bukása után immár az lett a vezérlőelvük, hogy legyen az egész világ amerikai, legalábbis ami a kívánatos értékeket illeti. Fukuyama szolgálatkészen erről vizionált, amikor nagyvonalúan „befejezte” a históriát, a filozófia magaslatáról ítélve oda a győzelmet Amerikának. A nemzetközi politikai viszonyok elmélete ennél azért óvatosabb és szerényebb volt: ezt a – recsegő-repedező – globális fejleményt nevezi „egypólusú világnak”.
Nem a színész, nem az üzletember Csányi, hanem az akadémikus. Nem a Sándorok, hanem a Vilmos.
A neves etológus a napokban nagyinterjút adott egy hírportálnak, s mélyrehatóan, szellemesen összegzi benne az ezred elő emberi állapotait. Végtére is nem csupán tudós volna, egyben tudományágának terjesztője is, és hozzá még izgalmas szépíró - szakmai specializációkra kihegyezett korunkban ez elég egyedülálló kombináció.
Csányi mindig az Egészet nézi, s pontosan látja is: azon kevesek egyike, akire, ha olykor megszólal, illik, sőt ajánlatos odafigyelni.
Az etológia, a humánetológia nincs átitatva ideológiákkal. Ami van, azt vizsgálja, nem azt, ami lehetne. Összehasonlít: ebből von le következtetéseket, s aligha az ember anatómiájából akarja a majom anatómiáját megérteni. Állat és ember között az egyik legnagyobb különbséget Csányi a történetmesélés képességében látja, abban, hogy az embernek a "sztorizásra” alkalmas nyelve van. Azzal hoz létre kiegészítő együttműködést, avval sző maga köré közösségi védőhálót, nehogy az egzisztenciális félelem vermébe zuhanjon.
Az uniós olajszankció január elsejétől lép csak hatályba, de árdrágító hatását már most kifejti. Orbán Viktor hazánknak kiharcolta a mentességet, ám Brüsszelben újra és újra nekifutnak az egyszer már eldöntött kérdések újratárgyalásának. Ezért is fontos a nemzeti konzultáció első kérdése.
A világ országainak továbbra is csak a harmada csatlakozott az Oroszország elleni szankciókhoz, a legtöbb ország vagy várakozó álláspontra helyezkedett, vagy a keleti gazdasági integráció (BRICS) felé gravitál. Ezek az országok élvezik a brüsszeli szankciók által átrendeződő világgazdaság előnyeit, a kieső nyugati kereslet miatt olcsóbban tudnak orosz olajat és gázt vásárolni, amivel felpörgetik saját gazdaságukat vagy növelik az Európába irányuló exportjukat.
Az USA minimum “a pénzénél van”, energiából önellátó országként nem kell korlátozásoktól tartaniuk sőt, kifejezetten profitálnak a brüsszeli szankciók következményeiből. Az amerikai energiaintenzív ipar növelte európai exportját (például LNG-ből, műtrágyából) és az USA egyre több európai cég új befektetésének válik célországává. Miközben Európa dezindusztrializálódik, az USA újraiparosodik.
Az üzemanyag és sok más, kőolajból előállított termék ára Európában már most nagyon magas, de mi lesz, ha 2023 januárjától életbe lép az orosz olaj behozatalára vonatkozó brüsszeli tilalom? További jelentős drágulás borítékolható, amit a fuvarozók és más cégek várhatóan áthárítanak megrendelőikre és vásárlóikra. A drágulás már most érezhető, ám ágazati várakozások szerint jövőre már literenkénti 2,50 eurós dízel átlagárral számolhatunk, ami jóval magasabb a korábbinál.
Az EU-ban is kezd elterjedni az a repülőkről ismert biztonsági szabály, miszerint “Előbb vegye fel a saját oxigénmaszkját, és csak utána segítsen másokon!” Olaf Scholz német kancellár kínai útja előtt egy döntésével élesen szakított Angela Merkel politikájával, míg egy másik döntésével éppen elődje nagy hibáját ismétli meg.
Ahogy az amerikai-orosz proxi háború felgyorsítja a nemzetközi politika történéseit, úgy változik a hetven éve stabilnak hitt európai integrációs berendezkedés. Kelet-nyugat irányban a szuverenitás kérdése osztja meg a tagállamokat, míg észak-dél irányban a közös valuta. Arról mifelénk kevés szó esik, hogy az euró(adósság)zóna messze van a harmonikus valutaövezettől, az euró az északi országoknak kedvez, míg a déliek lassan már húsz éve stagnálnak és dezindusztrializálódnak. Egy megoldás az eurózóna kettévágása lenne egy északi és egy déli euróra, ahol az északi euró mai árfolyamon kb. 5-600 forint lenne, míg a déli euró 300-350.
Az integráció motorjának számító német-francia tengely pont az euró miatt akadozik. A németek (és az északiak) ugyanis a számukra “gyenge” eurón keresztül eddig exportvilágbajnokok voltak, aminek árát azzal fizették meg, hogy az Európai Központi Bankon és pl. a Next Generation EU (NGEU) 1 újjáépítési programon keresztül kedvező kamatra pumpáltak pénzt az államadósságuk piaci finanszírozására korlátozottan képes déli országokba. Angela Merkel az NGEU 1 programnál hagyta, hogy Olasz- és Spanyolország kapja a legtöbb pénzt, míg a klímaátállásban egyébként sokkal rosszabbul álló Németországnak kevesebb jutott. A francia elnök saját országának támogatásánál is visszafogott volt, azt remélve, hogy az NGEU 2, 3, 4 és 5 csomagoknál már vastagabban foghat a ceruzája.
Minap múlt hatvan éve, hogy fellélegezhetett a világ: John F. Kennedy és Nyikita Sz. Hruscsov rájöttek, egyiküknek sem érdeke, hogy kirobbanjon a harmadik világháború.
Az overkill (a nukleáris túlgyilkolás) lehetősége, amely a kétpólusú világ egyensúlyának legfontosabb – ha ugyan nem egyetlen – garanciája volt, ezúttal is működött: biztosította a jaltai világrendet, amely korlátlan hatalmat jelentett a világot egymás közt befolyási övezetekre felosztó két szuperhatalomnak. Kivételes pozícióikat egyikük sem akarta Kuba miatt kockáztatni.
John F. Kennedy és Nyikita Sz. Hruscsov.
Persze több, mint feszült napok vezettek a „happy endig”. A szovjet főtitkár, ahogy pestiesen mondják, benézte Kennedyt, kezdő, tapasztalatlan politikusnak tartotta, akire rá lehet ijeszteni. Belső nehézségei miatt a blöffölésre amúgy is hajlamos Hruscsov belevágott az atompókerbe, hátha evvel a sajátjainak is bebizonyítja, milyen karakán vezető. Kábé két hétig ment is a vérfagyasztó licit, de végül Kennedy bizonyult jobb játékosnak. Nem utolsó sorban azért, mert Oleg Penkovsky, a szovjet katonai hírszerzés ezredese olyan információkat közölt a nyugatiakkal (konkrétan a brit MI6-al), melyek alapján Kennedy átláthatta a blöfföt. (Penkovskyt kevéssel ezután Budapesten letartóztatták, Moszkvába vitték, s amint az a szovjet árulókkal ilyenkor megesik, szegény igen csúnya véget ért.) Hruscsov pedig igyekezett menteni a menthetőt.
Kennedy igazából avval igazolta, hogy nagyon is profi politikus, ami ezután történt.
Látta, hogy Hruscsov belesül saját blöffjébe, de azért ő is engedett. Nem akarta Hruscsovot túlalázni, hiszen a blöfftől a szovjet atompotenciál csöppet sem lett kisebb, elegendő lett volna egy katasztrófához. Engedte, hogy túlságosan is pattogó kihívója totális presztízsveszteség nélkül vonulhasson vissza. A Kubába telepített szovjet rakéták visszavonásáért cserébe garantálta, hogy nem támadja meg Kubát, sőt, az USA is kivont pár rakétát Törökországból. Hagyta, hogy a látszat szintjén Hruscsov döntetlenre hozhassa ki a partit. S nem mellesleg ekkor hozták létre az úgynevezett forró drótot (oroszul a „vörös telefont”), hogy a két szuperhatalom mindenkori vezetője közvetlenül is kommunikálhasson.
Kennedy tudta: a győzelemhez olykor az okos önmérséklet is hozzátartozik.
Olvasom, hallom, hogy egyes szakértők (na pláne „véleménygazdák”…), az ukrán háborút a kubai rakéta-válsághoz hasonlítják.
Hiba.
Akkor egy stabil világrenden belüli konfliktusról volt szó, most pedig – ezt minden józanul gondolkodó ember látja – a világ újrafelosztásának kezdetéről.
Mint láttuk, a kubai krízis sem volt éppen veszélytelen, ám az egyensúly a kölcsönös szuperhatalmi érdekek következtében hamar helyreállt.
A szomszédunkban dúló háború azonban több mint veszélyes. Világrend helyett ma világrendetlenség van, egyensúlyra törekvésnek nyoma sincs, a háborúnak pedig nem látni a végét.
Ukrajna teste fölött egy felfuvalkodott, de kissé már eresztő birodalom és egy katonailag rosszul kalkuláló, ezért egyre inkább sarokba szorított, de még mindig nukleáris nagyhatalom áll szemben egymással. Politikai tétjeiket már olyan magasra emelték, hogy arcvesztés nélkül egyikük sem vonulhat vissza. Párbajukat ráadásul számos nagyméretű játékos figyeli árgus szemekkel, hiszen a világtorta újraszeletelésében nekik is megvannak a maguk érdek vezérelte szempontjaik.
Ukrajna népét ebben az elfajuló, esélyleső erőtérben véreztetik ki, szenvtelenül és fájdalmasan.
A forró drót, a „vörös telefon” már régóta süket, ámbár ha Putyin tárcsázna is, vajon ki venné föl a kagylót Washingtonban…?
Ó béke! béke! legyen béke már! Legyen vége már! – Babits Mihály Húsvét előtt című verse a Nagy Háború idején (1916) íródott, amiről eleink még nem tudhatták, hogy az nemsokára az egyes sorszámot kapja. A háború nemcsak a nemzeteket és emberéleteket pusztítja, de a gazdaságot is, ezért fontos, hogy az inflációért leginkább felelős szankciókkal kapcsolatban megkérdeznek minket és minél többen vegyünk részt a most induló nemzeti konzultációban.
Az Európai Unió nem hadviselő fél, mégis szankciók ezreit fogadta el Oroszországgal szemben. Tették és teszik ezt annak ellenére, hogy a történelemben alig volt olyan szankció, amely célt ért. Az egyik legfrissebb példa Irán esete, amelyet már idestova negyven éve sújtanak szankciók, mégsem ez okoz a teheráni rezsimnek nehézséget, hanem a népesség megnégyszereződése 21 millióról (1980) 84 millióra (2020). Ennyi embert ugyanis már nehezebb ellátni és ennyi fiatalnak perspektívát kínálni.
Arra is van történelmi példa, hogy a szankciók erőltetése az azt kivető nagyhatalom és vezető vesztét okozzák, mint I. Napóleon és a kontinentális zárlat esetében, amelyhez I. Sándor orosz cár nem csatlakozott. A francia császár nem akart a Grande Armeé-val Moszkváig masírozni, ám a “szankciós spirálból” már nem tudott szabadulni, és ahogy gyengült hadseregének ereje, úgy csökkent szövetségeseinek száma. Napóleon bukása megnyitotta az utat egy rivális nagyhatalom, Nagy-Britannia felemelkedése előtt.
A történelem tehát azt mutatja, hogy óvatosan kell a szankciókkal bánni, mert könnyen visszafelé sülnek el. A Krím-félsziget 2014-es elfoglalása után is voltak szankciók, ám a háború nyolc évvel később mégis kitört. A mostani szankciók azt a célt szolgálják, hogy megfosszák Oroszországot exportbevételei jelentős részétől, ezzel apasztva a háború finanszírozására és egy új támadó haderőre fordítható forrásokat. Az uniós szankciók erre több okból is alkalmatlanok.
Két „baloldali” kongresszus is volt a múlt héten, egyik árulkodóbb, mint a másik.
Lezajlott az MSZP várva várt sokadik személyzeti megújulása, végre kiderült, most éppen ki fogja majd a szocikat a politikai elfekvőből kivezetni.
Pontosabban, kik.
Merthogy megint ketten veselkednek neki. Egyikük a kipróbált, az intellektuális skálán madame Curie-től tisztes távolságra eső mademoiselle, a másik meg egy derék, javakorabeli munkásember, aki, ha kell, látványos fizikai akcióktól sem riad vissza. (Elődje észrevétlenül, ahogy létezett – érdemei el nem ismerése mellett – csöndben, halkan távozott.)
Ursula kemény, katonás asszonyság, aligha véletlen, hogy uniós funkciója előtt a német védelmi tárcát vezényelte. A khaki szín legalább úgy illett hozzá, mint mai, hideg tónusú, uniós kiskosztümjei.
Azért Ursula is gyakran mosolyog, de mosolyának mindig élei, szegletei, hegyes nyilai vannak. Arcán, ahányszor csak az uniós magasból kinyilatkoztat, lágyságnak semmi nyoma.
Kiderült, mire készül a DK: az utódpárt utódpártja piactisztításra készül a baloldali térfélen, amit a pártelnök Facebook posztjának 6. pontjában ki is mondott: “A zsugorodó párt kudarc, a növekvő párt siker.” Azért, hogy a DK továbbra is növekvő párt maradjon, a 2024-es választásokig kannibalizálnia kell a törpepártokat és ellenzékváltó formációkat. Tényleg csak egy maradhat?
A DK forgatókönyve nem annak zsenialitása, hanem a többi baloldali párt szellemi lustasága és szervezeti tehetetlensége miatt működik. Gyurcsány Ferenc továbbra is a legnépszerűtlenebb hazai politikus, aki a negyedik kétharmad után a nyári uborkaszezonban előbb el akarta terelni a figyelmet a saját politikusi felelősségéről, majd látva a többi baloldali párt tétlenségét saját kommunikációs kezdeményezésének sikerét, pártja az őszi politikai szezon kezdetén bedobta az árnyékkormány intézményét.
Már megint a fasiszták és persze a nácik, kinek éppen melyik jön a szájára. De persze mindegy is, az a fő, hogy e stigmákkal – pontos képzavarral élve –, jól oda lehessen az ellenlábasokra sújtani, hiszen kétségtelenül a 20. század szörnyszülöttje mind a kettő.
Nem érdekes, hogy igényesebb elemzésekben már akkoriban is illett a fasisztát a nácitól megkülönböztetni, sőt a mai „nyelvgazdáktól” ezt fölösleges is számon kérni. Számukra most az a lényeg, hogy a neolib főáramnak – így vagy úgy, ezért vagy azért – ellenszegülő erőket ideológiailag a múlt sárga földjébe lehessen döngölni, közvetlenül Benito és Adolf mellé.
Hogy a 21. század ideológiailag sem a 20. század folytatása, hanem új fogalmakat igénylő valóság? Az meg kit érdekel? Az a fontos, hogy ölni lehessen a szavakkal, nem az, hogy pontosak legyenek.
Giorgia Meloni, az ellenzéki jobboldali Olasz Testvérek (FdI) párt vezetője.
Árnyékkormány – ez az „innováció”, amit a magyaroknak kínál Gyurcsány Ferenc és pártja. Nem tudni, hogy a házaspár látta-e a legújabb Doctor Strange mozit, de viselkedésük egyre inkább arra utal, hogy egy másik univerzumban érzik magukat.
Gyurcsány Ferenc hónapok óta készül. „Készülünk” – ez vált a DK pártvezér jelmondatává, amit szinte minden bejegyzése végére odabiggyesztett. Végül pénteken, egy nappal az őszödi beszéd kiszivárgásának évfordulója előtt jelentette be, hogy felkészültek.
Gyurcsány pártja felkérte Gyurcsány feleségét, hogy alakítson árnyékkormányt, amit Gyurcsány neje készségesen meg is tesz. „Nemigazország” után érkezik „Árnyékország”.
A népakarat vajmi keveset számít az ilyen magas szintű politikai játszótereken, hiszen láthatóan nem hajlandóak tudomásul venni történelmi vereségüket, mindenáron el akarják (legalább) játszani, hogy ők vannak a kormányrúdnál.
A szembenézés (amely egykoron Gyurcsány Ferenc egy írásának címe volt a pártlapként működő Népszabadságban) néhány kivételtől eltekintve elmaradt, ahogy az előző négy választás alkalmával is. De még azok a szereplők is, akik önkritikusan viszonyulnak saját teljesítményükhöz, két szónoklat között nem veszik észre, hogy Gyurcsány bedarálta őket.
Régi bűnnek hosszú az árnyéka – tartja a mondás, de vajon a régi bűnök árnyéka ma is rávetül Gyurcsány-házaspárra?
Lendüljünk át azon, vajon egy diktatúrában szokványos faktum-e az árnyékkormány, avagy ez utóbbi létrejötte eleve árnyékot vet a minősítés igazságtartalmára. Vagy-vagy.
Ha diktatúra van, nincs árnyékkormány, ha van árnyékkormány, nincs diktatúra. (Eme alapfokú összefüggést az Európai Parlament számos képviselőjének sem ártana rögzítenie, mielőtt Magyarországot nyüstölendő, szólásra emelkedik.)
Ámbár a politikai propagandában fölösleges a koherencia. Csak gyengíti az üzenetek hatásfokát. Sulykolni, sulykolni, és megint csak sulykolni, miként azt már genosse Goebbels is ajánlotta, mondván, így akár magamról is bemesélem nektek, hogy daliás, szőke, kékszemű árja vagyok.
Másfelől logikus persze, hogy a "baloldal" ritmikusan ismétlődő – de most aztán már tényleg igazi – „megújulása" momentán Dobrev Klára árnyékkormányába torkollik.
A nyolcéves kislány betéved a szobába, pedig ilyenkor nem szokott. (Nincs tiltás, csak szoktatás van.) A német kancellár éppen azt magyarázza, ezt a telet majd át kell vészelni valahogy.
Fázni fognak a német gyerekek? - kérdi a magyar gyerek.
Ha egyszer a jövő történészei is szemügyre veszik majd a létezett szocializmusok (ha tetszik, a kommunista kísérletek) történetét, aligha úszhatják meg a nagy figurák párhuzamos életrajzainak megírása nélkül.
Plutarkhosz annak idején jól tudta, az összehasonlító szemlélet /a szünkrészisz/ nemcsak az érdekesebb meseszövés miatt gyümölcsöző, tényleg közelebb is visz a folyamatok pontosabb megértéséhez.
A múlt század utolsó évtizedeinek két kommunista kulcsfigurája, a kínai Teng Hsziao-ping és a szovjet Mihail Szergejevics Gorbacsov, egymás funkcionális megfelelői. Generációs különbséggel, ám mindketten reformerként kezdik, de míg a fiatalabb Gorbacsov benne is ragad ebben a státusban, az idősebbTeng megérti: a kommunizmust megreformálni lehetetlenség, diktatórikus kapitalizmusként azonban kiválóan működtethető. Gorbacsov az Eszmét, Teng a diktatúrát látja a kommunizmus lényegének. Teng könyörtelenül tiporja el a demokráciát követelő Tienanmen téri diákokat, és egy erős Kínát hagy utódaira, a jó ember „Gorbi” meg - Nyugaton mindmáig így nevezik – „nem tudja, de teszi” alapon bő fél évtized alatt eltünteti előbb a szovjet birodalmat, majd a Szovjetuniót.
Pedig a napokban elhunyt Mihail Szergejevics addig egészen jó politikusnak bizonyul, amíg Nagyfőnök nem lesz belőle. Ígéretes vidéki káderként lépeget az uborkafán előre, hogy aztán Brezsnyev, Andropov, Csernyenkó koporsó-stafétáját megszakítva 1985 márciusában, Gromikó támogatásával, kerüljön a Párt élére, s mentse, ami a Kreml addigra már rohamosan romló világ-renoméjából még egyáltalán menthető. Őszintén hisz az eredeti lenini útban, amelyről anno persze maga Lenin sem tudja, hová is vezet…, de Gorbacsov úgy érzi, ő tudja, és képes a lenini jó irányt – annyi eltékozolt év után - megvilágítani.
Kinek érdeke az orosz-ukrán háború mielőbbi befejezése, s kinek nem? Ágbogas kérdéskör ez, most csupán egyetlen ágát szeretném „letörni”.
John Lewis Gaddis „The Long Peace: Inquiries into the History of the Cold War ” című alapművében száraz tárgyilagossággal írja le a transzatlanti viszony nyugat-európai genezisét. A kommunizmus feltartóztatásának tervével mindenki egyetértett (még a különállását óvó Franciaország is), ez felelt meg biztonsági érdekeiknek. A Vörös Hadsereg közel volt, Nyugat-Európa hadereje eltörpült a Szovjetunióé mellett, kellett számukra az USA szuperhatalmi védernyője. Még akkor is kellett, ha ez elsődlegesen az amerikai érdekszféra és befolyási övezet piaci lehetőségeinek kibővítését szolgálta. „… a nyugat-európaiak meggyőzték magukat arról, hogy nem sok hátrányuk származhat belőle, ha az amerikai befolyási övezetben élnek. Az európai ’harmadik erő’ gondolata lassanként háttérbe szorult, de nem a washingtoni politikusok fordultak el tőle, hanem maguk az európaiak mondtak le róla.” /Oxford University Press, New York, 1987, 67./
Gaddis műve egyebek közt azért is érdekes, mert ahogyan Michael Oakeshott politikai filozófus mondja: egy jó könyv a jelennel összefüggő közlések formájában szóljon hozzánk. És Gaddis könyve pontosan így szól. Most amikor az orosz-ukrán háború miatt Európa foga (nem csak a hidegtől) majd újra vacoghat, a transzatlanti viszony mintázata igencsak ismerős ábrákat mutat.
Most éppen Észtországnak vannak “remek” ötletei arra, hogy az EU hogyan tarthatja fenn az “egység” és a “kérlelhetetlen szankciók” látszatát. Az sem a kezdeményezőket, sem Brüsszelt nem zavarja, hogy a szankciókhoz továbbra is csak a Föld országainak harmada csatlakozott, miközben a többiek, köszönik szépen, jól kihasználják az EU önsorsrontó gazdasági szankciói által számukra kínált lehetőséget.
Tiltsák ki az orosz turistákat minimum a schengeni övezetből, vagy maximum az egész EU területéről – követelik most az észtek. Az orosz művészek, tudósok, gimnazisták és egyetemisták kitiltása majd a 9. szankciós csomagban következhet. Ahogy a balliberális Cancel Culture menekülés az érdemi vita elől, úgy az orosz turisták tervezett kitiltása is leginkább pótcselekvés.
A Cancel Culture előtt még legjobb nyugati egyetemekről száműzik a heteroszexuális, idős keresztény fehér férfiak privilégiumának tartott matematikát és fizikát. Klasszikus zenét sem szabad már “csak úgy” játszani, mivel az az Európán kívüli népek és mindenféle kisebbségek öntudatra ébredése előtt keletkezett, ezért nem értelmezhető a progresszív – nem progresszív bináris koordináta rendszerben. Szegény Winston Churchill, vagy Mahatma Gandhi sem tudhatta, hogy “rasszista”, így a haladó világban már nem lehet őket Mea Culpa nélkül példaként állítani a fiatalok elé európaiságból, vagy a békés ellenállás jelképekét.
Stratégiai döntés született: a Magyar Állam és a 4iG 49:51 százalékos arányban megvásárolják a Vodafone magyarországi telekommunikációs cégét. Ellenzéki körökben most akkora a felháborodás, mint 2013-ban, a gáztározók megvásárlásakor. A kormány akkor jól döntött. Amikor baj van, a szomszédos országok (újabban már a németek is) nálunk kuncsorognak gázért. Most is a jövőbe fektet a kormány.
2010 sok szempontból vízválasztó. Amit a balliberális kormányok a stratégiai cégekből privatizáltak és elkótyavetyéltek, azt a polgári kormány próbálja most visszavásárolni. A gáztározók példája mutatja, hogy a ma befektetése már középtávon megtérül és idővel akár hasznot is hozhat. Ebből a haszonból vagy megtakarításból lehet majd tovább finanszírozni a rezsicsökkentést, a nyugdíjakat, vagy éppen a közalkalmazottak bérét.
Az orosz-ukrán háború miatt szétrázódó európai hatalmi architektúra az amerikai progresszorok szájíze szerint épül újra.
A gazdasági súlya miatt politikai kulcspozícióban lévő Németország szerepe halványodik, hol van már az idő, amikor a német kancellár (Angela Merkel) arra gondolhatott, hogy a „populista” Donald Trump helyett ő az atlantista progresszorok igazi vezetője. Jött Joe Biden, aki persze korántsem roskatag személye, hanem a mögötte álló progresszor erőcsoportok okán vehette kézbe az angolszász karmesteri pálcát, amit valahol a Szilícium-völgyben kreáltak neki.
Amikor Scholz 2021-ben kancellár lett, az véletlenül sem a harmadik utas (tévutas) szocdemek diadala volt. Mindössze az történt, hogy kevésbé koptak el, mint a sokáig kormányzó konzervatívok, de koptak! Scholz már eleve olyan koalícióra kényszerült a zöldekkel és liberálisokkal, amely egy nála erősebb karakterű politikust is megdolgozott volna, hát még őt.
Miközben a német kancellár nyaralt, a globalista média a CumEx botrány ürügyén már felvetette az utódlás kérdését, már készül az első férfi-női zöldpárti társkancellári duó. A globalisták ugyanis nem bízhatják a véletlenre, hogy ki vezesse az EU legnagyobb országát most, amikor Olaszországban szuverenista fordulat jöhet, és amikor az elszabadult energia- és élelmiszerárak láttán Európában nő a békevágy.
Se nem törvényes, se nem etikus? Olaf Scholz német kancellár magyarázkodásra szorul. Még hamburgi főpolgármester volt, amikor a gyanú szerint közbenjárt az ottani Warburg Bank CumEx adóoptimalizálási ügyeinek elsimításában. Scholz és a bankvezér találkozója után a tartományi adóhivatal 2017-ben hagyott elévülni egy 47 millió eurós adótartozást, majd a bank 2018-ban 45,000 eurót adományozott a helyi SPD-nek. A CumEx egy olyan tranzakció, amelynek során osztalékra jogosító (cum) és osztalék nélküli (ex) értékpapírok úgy cserélnek gazdát, hogy az adókötelezettség megállapításakor azok éppen a “vagyonkezelőnél” legyenek. Ez a szál még fontos lesz.
Az ügy az aktákhoz került volna, ha Scholz nem lenne ma kancellár, pláne, ha nem Németország élén állna. Miért fontos, hogy – legalább – Berlinben egy globalista kormányfő üljön? A szeptember 25-i olasz választáson a hárompárti jobboldali szövetség az esélyes, így Róma az ukrajnai konfliktusnál a héják táborából átigazolhat a galambokhoz. Macron francia elnök sem lelkesedik az USA európai proxy háborújáért, ha Róma fordul, a franciák is visszatérhetnek korábbi óvatos álláspontjukhoz, Macron: „Nem szabad megalázni Oroszországot”. A német szocdemek pedig azért aggódnak, mert az olcsó orosz energia nélkül leállna a német ipar, ami már az ő törzsszavazóinak számító szakmunkásréteget is érzékenyen érintené.
Június közepén, amikor a francia-német-olasz kormányfő már majdnem meggyőzte az ukrán elnököt a béketárgyalásról, Boris Johnson Kijevbe sietett és utána ismét a fegyverek vették át a szót. A fegyverszállítás terén Berlin egyáltalán nem jeleskedik. Az európai NATO legerősebb hadseregét építő lengyelek ki is akadtak azért, hogy a “körcsere” keretében az ukránoknak átadott, 240 felújított T-72 tank helyett ígért új Leopárd 2-esekre 2-3 évet kell várniuk. Az ukránoknak Berlin alig küldött nehézfegyvert, vagy ha küldött is, spórolnak a lőszerrel.
Figyelemre méltó interjú olvasható a magyar származású Klaus von Dohnanyival az egyik hetilapban. A kilencvennégy esztendős egykori szociáldemokrata politikus, Willy Brandt és Helmut Schmidt közeli munkatársa lényeglátóan pontos szavakkal világítja meg, mi is Európa igazi dilemmája.
Legelébb is cáfolja azt a Brüsszelben manapság előszeretettel gerjesztett híresztelést, miszerint az alapító atyák eleve a föderatív Európai Egyesült Államokban gondolkodtak, merthogy olyan vonzónak találták az USA példáját. Akadt persze ilyen is, ám a politikusok inkább a nemzetállamok közösségét akarták, kiváltképp Charles de Gaulle, aki jó franciaként ódzkodott az amerikaiak (vagy bárkinek) az utánzásától. Még a sokszínű Franciaországot is nehéz központilag kormányozni, hát még a hihetetlenül színes szőttesű Európát. Konföderáció igen, föderáció nem, ez a történelmi-kulturális realitás, vélte de Gaulle, és jól vélekedett.
S ha már Amerika, Dohnanyi afelől sem hagy kétséget, hogy az USA és az EU érdekei nem mindig esnek egybe, mint például most sem. Az ukrán háború más biztonsági kockázatot jelent az Oroszországgal közvetlenül határos Európai Uniónak, mint Washingtonnak, ahol is ettől a háborútól "egy ablak sem törne be." Hiba volt kiterjeszteni a NATO nyomulását az orosz érdekszférába, mert ezt Oroszország súlyos fenyegetésként, valódi veszélyként érzékelhette. Pedig Európa biztonságának záloga az együttműködés Moszkvával, "Oroszországgal egyenrangú félként kell bánni (...) az Amerikai Egyesült Államok olyan messze van, és annyira eltérő biztonsági érdekei vannak, hogy nem látná kárát annak sem, ha (...) az EU határán zajló háború továbbterjedne (...) az unió térségébe."
Miben reménykedhet egy ellenzéki szavazó a negyedik kétharmad után? A frakciópénzen és mandátumokon civakodó baloldali politikusokban? A tömeg nélküli tüntetéseket szervező pártokban? Az influenszer politikusokat hazaküldő tiltakozókban? Helyettük itt van a csodavárás, ami most éppen az “államcsőd” formáját ölti.
Az uborkaszezonban a baloldal egyedül volt a színpadon, mégis felsült a produkciójával. Már a rendkívüli parlamenti ülésnap összehívása is sokakat megrémisztett, mivel azt hitték, hogy az április 3-án történelmi vereséget elszenvedő baloldal pártjai ismét összeállnak. A hat párt által felhozott hat javaslat leginkább a kormány háborús inflációt fékező intézkedéseire való megkésett reakció és se nem valós alternatíva, se nem eredeti ötlet. Azt még a baloldali sajtó is megírta, hogy a felhozott javaslatok megalapozatlanok, mert nincsenek költségvetési javaslatokkal ellentételezve.
Az a tény, hogy még ezt a vérszegény produkciót is sikerült két párhuzamos népszavazási kezdeményezéssel beárnyékolni, nem csupán a baloldalon belüli koordináció hiányát mutatja, hanem a politikai érzékét is. Az nagyon látszik, hogy a két javaslattevő, Ujhelyi István és Gyöngyösi Márton görcsösen ragaszkodik EP-mandátumához, amit 2024 után is szívesen megőriznének. Ujhelyinek már nem akar pártelnök lenni, annál érdekesebb Gyöngyösi produkciója, aki Brüsszelből, “távvezérléssel” irányítja pártját. Most erre a népszavazási kezdeményezésre futotta, ami mögül előbb a DK, majd a Momentum hátrált ki.
A baloldal sokadik lebőgésének csendjébe mondta be Bokros Lajos az “államcsődöt”, ami leginkább az ellenzékiek álma, semmint valós veszély. Látszik, hogy a Gyurcsány Ferenc által az őszödi beszédben erősen lepontozott balliberális közgazdászok nem siettek a több pártot is megjárt korábbi pénzügyminiszter álláspontjának támogatására.
A lengyel kormány júniusban feladta a globális minimumadó blokádját és visszavonta a bírósági fegyelmi kamarákról szóló törvényt, amire a brüsszeli bizottság jóváhagyta a lengyel újjáépítési tervet. Pénzt azóta sem kaptak, így Varsó azt kapta “jutalmul”, amit Budapest büntetésül. A lengyel kormány válaszul most Brüsszel egyik kedvenc projektjének felmondásával fenyeget.
Varsóban azt hitték, hogy közepes méretű uniós tagországként, potenciális nettó befizetőként és a kijevi rezsim egyik legvehemensebb európai támogatóiként majd úgy kapnak Brüsszelből pénzt, hogy nem kell betagozódniuk a brüsszeli kamikaze politikába és közben tovább építhetik regionális hatalmi ambícióikat. A lengyel kormány biztosan látta Brüsszel és főként az Európai Parlament azon törekvését, hogy éket verjen a szuverenista lengyel és magyar kormány közé, kihasználva az ukrajnai háború eltérő megítélését. Látták. Azt hitték, egyedül is sikerül nekik. Hát nem sikerül. Kiderült, hogy mégsem a méret a lényeg!
A brüsszeli terv átlátszó. A lassan döcögő 7. cikkely szerinti eljárást Magyarország esetében a globalista cseh kormány elnöksége idején egyet tovább léptetik, a Lengyelország ellen a bizottság által indított, tehát komolyabb, folyamatot pedig pihentetik. Katonailag most nem tudnak minket megszállni, mint 1944-ben, de a folyamat végén felfüggeszthetik e két ország szavazati jogát, így nem tudnánk a többségi szavazásra való áttérést, vagy az újabb uniós gigahiteleket megakadályozni.
Persze a 7. cikkely szerinti eljárás most csak ketyeg, de ha sikerülne a varsói kormánykoalíciót a pénzmegvonással és az annak feloldásához kötött feltételekkel megdönteni, akkor ezzel a még mindig élő lengyel-magyar véd- és dacszövetséget “belülről” bontanák fel. Ki tudja, ebben az esetben akár fel is gyorsulhatna a Magyarország elleni eljárás. A 15% gáztakarékosság megszavaztatásánál láthattuk, hogy miként törik le a tagországok ellenállását és állítják őket a brüsszeli javaslat mögé.
Jutalom vagy büntetés?
Brüsszel tehát most a lengyel kormánytól vár olyan igazságügyi reformokat, amelyektől a varsói koalíció felbomlását remélik. A fegyelmi kamarák helyére a 116-ból első “mérföldkőként” például egy új és a Soros-hálózat NGO-i által működtetett, bírói érzékenyítő hivatalt várnak.
Az ellenzéknek két feladata van: a hatalom ellenőrzése és egy vonzó alternatíva felmutatása. A magyar baloldal mindkettőtől olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Most egy olyan parlamenti vitanapot szerveztek, amin még a baloldali sajtó szerint is felelőtlen javaslatokat terjesztenek elő. Arról nem is beszélve, hogy az áprilisban bukott hatpárti összefogás feltámadásától még az ellenzéki szavazók többsége is inkább megijedt.
A szomszédunkban háború dúl, Brüsszel elfuserált szankciós politikája előbb hiánygazdasággal, majd lassan hadigazdasággal fenyeget, amit többségünk csak szüleink és nagyszüleink elbeszéléseiből ismer. A magyar kormány idejekorán felismerte, hogy az eddigi recepteken változtatni kell. Ezért vezette be a kormány már tavaly az első árstopot, idén az extraprofitadót és húzta be az energiahordozók uniós szankcionálásánál a vészféket. Ezeknek az intézkedéseknek a hatása talán csak a télen lesz teljesen érthető, amikor az EU többi részéhez képest Magyarország ismét olyan kedvező helyzetbe kerül, mint idén koratavasszal, amikor mi a nyugati országokhoz képest hónapokkal korábban nyithattunk újra a koronavírus-leállás után.
A kormány tehát idejében váltott, a lehetőségekhez képest próbálja a háborús infláció és az EU-nak Oroszországnál sokkal jobban ártó szankciók negatív hatását tompítani. A baloldal viszont a negyedik kétharmad után is maradt a régi. A megújulásról szóló fogadkozásokat felváltotta a pénzért és pozíciókért dúló kenyérharc, az EP-mandátumokról Alaptörvény által tiltott tárgykörről szóló népszavazás. Már nem hallani a “Lemegyünk vidékre!” mantrát sem, legfeljebb a luxemburgi tv szerint “üres” Balatonig jutnak, hogy az “ezer forintos lángoson” szörnyülködjenek.
A címet idézőjelbe kellett volna tennem, mindjárt kiderül, miért.
„A magyar nyelv. Erdély roppant komolyan vette ezt a két szót akkoriban.(…) Éppen az volt benne a szép, hogy a magyar kisebbség minden kulturális és gazdasági megmozdulása fölött valami tiszta komolyság lebegett. Méhmunka folyt, mézgyűjtés, a szükség időszakára, amely nemsokára el is érkezett Európa gazdasági krízisének nagy apályával, amelyben minden összeomlott, ami nem volt nagyon jól megalapozva.” Hunyady Sándor „Családi album” cimű könyvében rótta papírra ezeket a sorokat, 1934-ből idézve föl 1922 őszét, amikor Budapestről Kolozsvárra, a szülővárosába érkezett vissza. Mindkét várost igen jól ismerte, s noha „nagyon belé volt már építve” a Trianonban immár anyaországi fővárossá szűkített Budapestbe, mégis elhatározta, hogy „kivándorol”: onnan „haza”.
Budapest anyaországi státusa ma is változatlan, Kolozsvárból Cluj lett, Európa, sőt a glóbusz gazdasági apálya tény, s habár nem vagyok főállású huhogó, nehéz cáfolni, hogy valamiféle világösszeomlás - ki tudja, mekkora… - ezúttal is küszöbön áll. És ekkor, hála az égnek, kezembe kerül Bíró Béla „Időgyulladás” című publicisztikai kötete, melyben ráismerő örömmel ismerem föl az aktuális transzilván „tiszta komolyságot”.
A világtörténelemben mindig volt egy vezető hatalom és egy kihívó. Most az USA és Kína párharcának vagyunk tanúi, a többi hatalomnak ehhez kell viszonyulnia. Az EU jelenlegi vezetése teljesen alárendelné a vén kontinenst a globalista amerikai érdeknek, Magyarország ebben is alternatívát jelent.
Az USA szerencsés ország. Kontinensnyi területét óceánok védik. Földjén szinte minden megtalálható, amire egy társadalomnak szüksége van, és bevándorló társadalma kellően vonzó ahhoz, hogy ne legyenek demográfiai problémái.
Amerika igazi szerencséjét a dollár hozta meg, ami sokáig (1971-ig) az aranyfedezetnek, majd a világkereskedelem, főleg az olaj zöldhasúban való elszámolásának köszönhette egyeduralmát. Amely ország kilógott a sorból, azt szankciókkal, “demokráciaexporttal”, vagy katonai beavatkozással sújtották, nem véletlenül tart fent az USA világszerte 750 támaszpontot 80 országban.
Gyurcsány Ferencet az ellenzék sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja. – Az örök igazság most talán jobban érvényes, mint valaha. Miközben a DK és elnöke „forró őszre készül”, a hazai globalista média az új amerikai nagykövet érkezése előtt maximumra tekeri az ellenzékváltó hangulatot. Márki-Zay Péter (MZP) eközben tovább lebegteti pártalapítását.
Gyurcsánnyal nem lehet nyerni! – hangoztatják ellenzékiek és baloldaliak őszinte pillanataikban. A DK oligarchapárt a legtámogatottabb ellenzéki és baloldali erő! – kontráznak a Gyurcsány-párt rajongói. Ez a két állítás egyszerre érvényes, és már többen, sokféle módon próbálták feloldani.
Bajnai Gordon tíz éve egy zöldmezős választási pártot (Együtt) gründolt, amelyben ő és Haza és Haladás Alapítványa a globalizáció nyerteseit; a Milla a fiatalokat; míg a “bohócforradalom” a globalizáció veszteseit hozta volna. Ettől a 2014-es választásokra akkora támogatást reméltek, amely fölöslegessé teszi a baloldali pártokkal való alkudozást.
Ez ugyanúgy nem jött be, mint az utódpárt utódpártjának kihagyása az „összefogásból”, mivel 2013. október 23-án a Műegyetem rakparti gyűlésen a tömegben V-alakban elhelyezett DK-sok „demokraták” meghackelték Mesterházy Attila beszédét teljes baloldali összefogást követeltek, aminek így a DK is része lett.
Már javában zajlik a harc a XXI. század “aranyáért”, az adatokért. Ez a harc a piacvezető USA és a kihívó Kína között zajlik, Európának itt sem osztanak lapot. A magyar-kínai kapcsolatok alakulását tehát leginkább az amerikai-kínai viszony alakulása befolyásolja, ami most Tajvan és a félvezetők körül forog.
Vajon az ukrajnai forró háborút egy új Kelet–Nyugat hidegháború követi? Ebben a hidegháborúban már nem biztos, hogy a nyugat nyerne, ezért egyáltalán nem mindegy, hogy sikerül-e a nemzetközi – és ezen belül az európai-kínai – gazdasági együttműködés jelenlegi szintjét megtartani és az új hidegháborút elkerülni. Magyarország, az EU és Európa érdekét az együttműködés szolgálná, míg az USA ezen ugyanúgy vesztene, mint a kölcsönösen előnyös európai-orosz gazdasági együttműködésen. Nézzük előbb a tágabb kontextust.
A világ nagyobb része nem állt az USA mögé, és nem vezetett be Oroszország ellen szankciókat. A kínai és az orosz elnök idén február 4-én közösen ítélte el a Fehér Ház hidegháborús ideológiára emlékeztető külpolitikáját és a NATO keleti terjeszkedését. A NATO ugyanis nem csak Ukrajna irányába terjeszkedik “tartja nyitva ajtaját”. A madridi NATO-csúcson elfogadták az Új stratégiai koncepciót, amelynek keretében egyes európai NATO tagországok is részt vesznek Kína katonai elrettentésében a dél-kínai tenger térségében.
Miközben tehát Argentína, Egyiptom, Irán, Szaúd-Arábia és Törökország a BRICS-csoport felé gravitál, egyes európai országok eszkalálják viszonyukat Kínával. Itt az a Litvánia jár elől, amely a Kalinyingrádi területre irányuló orosz szállítások korlátozásával nemrég mini-válságot robbantott ki, amit Brüsszel hatalmi szóval tudott csak megállítani.
