A szivárványkoalíció, mint a demokráciaexport legújabb csodafegyvere működött Bulgáriában, Szlovákiában és Csehországban és (2021 márciusában) Izraelben, ám nem működött (2022 novemberében) Izraelben, Magyarországon és most Törökországban sem. Fordul a szél, felkészül Lengyel- és Spanyolország.
A globalista eliteknek nincsen jó ajánlata a nyugati világ emberének. A Nyugat-Európában és az USA-ban korábban megszokott jólétről széles rétegek már csak álmodnak, miközben a COVID lecsengése után egyre újabb — immáron a klímaváltozással indokolt — megszorítással szembesülnek, amelyek a középosztályt még szegényebbé teszik.
Németországban már 2024-től csak a hőszivattyút akarták engedélyezni új fűtési rendszerként; 2025-től jön a készpénzt felváltó digitális jegybanki euró, 2035-től már nem árulnak belső égésű motorral szerelt autót. Miközben betiltanák a TikTok-ot jön az uniós cenzúraszabályozás, az elhibázott brüsszeli szankciók miatt leépül az ipar és recesszióba fordul a gazdaság; a szankciós infláció felemészti a megtakarításokat és elszegényíti a középosztályt. A sort folytathatnánk.
A romló életszínvonal mellé már kezdik felkészíteni a nyugati társadalmakat arra, hogy Ukrajna és Tajvan érdekében minimum növelni kell a háborús felkészülés költségeit, maximum a Nyugatnak kell ezekben a távoli országokban egyre nagyobb áldozatok árán megvédenie a soha senki által nem részletezett “értékeinket”.
Mivel ezt a politikát már egyre nehezebb eladni a nyugati embernek, akik közül a változások első és fő veszteseinek számító alsó-középosztály és kékgallérosok mellett egyre többen szavaznak a bevándorlás ellenes és szuverenista pártokra, a hagyományos pártok már alig tudnak hagyományos kormánykoalíciókat alkotni.
Hiába a közösségi média cenzúrája; a bevándorlásellenes és békepárti politikai erők elleni lejáratás; a fiatalok klímaszorongás általi hiszterizálása és hiába a kioktató felsőbbrendű morálpolitizálás. Nyugaton a többség már látja, hogy a globalista elitek felmondták azt a társadalmi szerződést, ami a jólétüket sokáig garantálta. Az elit persze köszöni szépen, gyarapszik, magánrepülővel utazik és mint Soros György, három méter magas fallal körülvett elővárosi villákban lakik.
Elevenítsünk föl egy régi, elvileg idejétmúlt kifejezést, a protektorátust. Nota bene, belátható ideig ez lesz a jövő kulcsszava, noha a neoliberális főáram serényen munkálkodik azon, hogy e fogalom tényleges tartalmát progresszív szóvirágok mögé rejtse. De most, hogy bizonyos alapvető döntéseknél az EU immár eltörölné a vétójogot, egyre nehezebb kivitelezni ezeket a kommunikációs trükköket. Mert ha vétójog nincs, akkor protektorátus van, ez ilyen egyszerű.
Utóbbi olyan nemzetközi jogi kapcsolat két (vagy több) állam között, amelyben a protektor-állam védnökséget vállal a másik állam (vagy államok) felett. A védnök átveszi az irányítást az érintettek kül- és hadügyi szférájában, nem beszélve a gazdasági adminisztrációról, miközben azért a védencek néhány területen úgymond bizonyos fokú önállóságot élvezhetnek. Ehhez a gyakorlati csendőr pertuhoz a védnök masszív erőfölénye szükségeltetik, máskülönben a potens védenc(ek)nek még szuverén gondolatai támadhatnak, márpedig ebben a struktúrában a szuverenitás nem kívánatos, ahol ilyesmi üti fel a fejét, ott a protektorátus instabil.
Magyarország környezetében két protektorátus van kiépülőben. A leendő - német (és Benelux) vezérlésű – föderatív Európai Egyesült Államok de facto ebbe a státusba süllyesztené a ma még többé-kevésbé szuverén tagállamokat, miközben az Amerikai Egyesült Államok az Európai Unióval tenné ugyanezt, illetve ne kerteljünk, már teszi is.
A masszív erőfölény – egyelőre - mindkét esetben biztosított.
A korrupciós botrányok miatt megtépázott tekintélyű Európai Parlament (EP) költségvetési bizottsága vizsgálóbizottságot küldött Budapestre. A régi mondás, miszerint “kecskére bízták a káposztát”, az ő esetükben kifejezetten igaz. Néhai Franz-Joseph Strauß bajor miniszterelnök EP-képviselő lányának karrierjét számos korrupciógyanús ügy szegélyezi, míg Daniel Freund zöldpárti politikus leginkább egy Orbán Viktor-fóbiás aktivistához hasonlít.
Azt még a vak is látja, hogy a korrupciós botrányok miatt a kritika középpontjába kerülő EP el szeretné terelni a figyelmet zűrös ügyeiről és ehhez sokadszorra Magyarországot használják kommunikációs bokszzsáknak. Miközben a gurulós koffernyi pénzről elhíresült szocialista EP-képviselő, Eva Kaili ott akarja folytatni, ahol a luxusbörtön és a házi őrizet előtt abbahagyta, illetve az EP új ”átláthatósági” szabályai csak az unión kívüli lobbiszervezetekre vonatkoznának, az unión belüliekre nem, addig a Lengyel- és Magyarországnak járó uniós forrásokat annak ellenére sem akarják kifizetni, hogy Varsó és Budapest a brüsszeli elvárások mentén számos és jelentős törvénymódosítást fogadott el.
A brüsszeli korrupcióról való figyelemelterelés mellett van még egy fontos ok, amiért a globalisták aggódnak: 2024 II. félévében Magyarország, 2025 I. félévében Lengyelország adja az EU soros elnökségét, így migrációs, gender- és háborúpárti terveik minimum erre az egy évre jegelve lesznek. Amennyiben az amerikai elnökválasztás eredményeként 2025 január 20-tól ismét egy szuverenista, esetleg békepárti, vagy izolacionalista elnök költözik a Fehér Házba, vagy az USA Ukrajna és Oroszország konfliktusa helyett erőteljesen Kína és Ázsia felé fordul, az európai globalisták ugyanúgy magukra maradnak, mint Donald Trump elnöksége idején.
Ezért írta Daniel Freund már márciusban közösségi oldalára, hogy amennyiben a magyar kormány nem támogatja a kötelező betelepítési kvótát, a genderideológiát és a szankciókat / háborút, akkor nem fog uniós pénzt kapni. A nekünk járó uniós pénz visszatartásával minél előbb le akarják a lengyel és a magyar kormány ellenállását törni. A német zöldpárti képviselő mintha a mainstream médiában terjedő Orbán Viktor fóbiára építené politikai karrierjét. 2018-ban a Zöldek lipcsei kongresszusán ő maga mondja el, hogy a sokak által a Soros-hálózathoz sorolt Transparency International “korrupcióellenes szakértőjeként” dolgozik, és ezt a munkát akarja pont Magyarország ellen az EP-ben folytatni.
Mármint Eva Kaili.
Olvasom, hogy a hölgy, miután kevesellte ideiglenes fogva tartásának luxuskörülményeit, immár házi őrizetének feloldását is kérvényezi. Mielőbb folytatni szeretné gyümölcsöző brüsszeli tevékenységét, gondolom, körülbelül ott, ahol nemrégen abbahagyta.
Merthogy Eva asszony nemcsak szorgos, egyben okos is.
Munkahelye szabályait ismerve, ő aztán tudja, hogy pontosan mire van lehetősége. A vonatkozó regula ugyanis kimondja, hogy a gyanúba fogott képviselők is az Európai Parlament tagjai maradnak, a tisztségükkel járó csorbítatlan jogosítványokkal együtt. Végtére az ártatlanság vélelme a jog szerves része.
Következésképp jár neki a költségvetési fizu is, ugyan miért ne járna?
Kiváltképpen mostani nehéz helyzetében indokolt ez, amikor a rendőrök még azt a tartalmas bőröndjét is elvették tőle, amiért olyan keményen megdolgozott. Szóval valamiből ezután is csak élnie kell, nem? Már csak azért is, hogy az ülésteremben megint hitelesen bólogathasson a korrupció ellenes dörgedelmekre, rosszallóan rázhassa szőke fürtjeit, fölszisszenhessen bizonyos tagállamok elképesztő, felháborító és üldözendő üzelmeiről hallván.
Soros egy harminc éve írt cikke idén februárban került a magyar közbeszéd középpontjába, ám ma aktuálisabb, mint valaha. A spekuláns arról írt, hogy Oroszország feltartóztatására a kelet-közép-európai országok USA és NATO által támogatott szövetsége lenne a legalkalmasabb, ami megkímélné a Nyugatot a háborútól. Erről szólt a Versailles-i békediktátum után kialakított cordon sanitaire is.
Orbán Viktor 2024. február 24-i szokásos pénteki rádióinterjújában idézte fel Soros György egy 1993-as írását, amely a júliusi vilniusi NATO-csúcs előtt aktuálisabb, mint valaha. Az eredeti cikket a Remix News és hirado.hu is szemlézte, majd a dollármédiához sorolt Telex “tényellenőrzése” kimutatta, hogy a békepárti magyar jobboldal “téved”, nincsen semmi látnivaló, mindössze Soros György egy korábbi gondolatkísérletéről van szó.
Nézzük akkor az eredeti írás fontosabb állításait, immáron az orosz-ukrán háború tükrében. A helyzet kísértetiesen hasonlít a harminc évvel ezelőttihez. Akkor a délszláv térségben dúlt háború, most Ukrajnában. Akkor a volt szocialista országok akartak az EU-hoz és a NATO-hoz csatlakozni, most a posztszovjet térség országai (Ukrajna, Moldva, Grúzia, Örményország). Akkor is Oroszország biztonsági elvárásait és az általa képviselt katonai fenyegetést kellett kezelni, most is.
A “nyílt társdalom” globalista ideológiája melletti érvelés után Soros kifejti, szerinte milyennek kéne lennie az akkor körvonalazódó “békepartnerségnek” (Partnership for Peace, PfP). Egy olyan intézményt kerestek, amely a NATO-szerződés V. cikkelyének kollektív védelmi garanciája (a világ- és atomháború veszélye) nélkül biztosítja a térség stabilitását. Jobban megértjük a cikk üzenetét, ha “békepartnerség” helyett a kelet-közép-európai országok által az USA iraki beavatkozásának támogatására 2003-ban alakított “Coalition of the Willing” (Hajlandók szövetsége) fordulatot használjuk.
Minden évszázadban van egy nagy európai háború, amely évtizedekre meghatározza a hatalmi viszonyokat. A legnagyobb kérdés, hogy az ukrajnai háború lokális háború marad-e, avagy egy ilyen nagy háborúvá fajul. Az atomkorszakban jobb lenne nem eszkalálni az eseményeket, ezért a józan ész azt diktálja, hogy a háborút ne a csatatéren, hanem a tárgyalóteremben folytassák. A Föld országainak kétharmada ezt az álláspontot képviseli, mint ahogyan a magyar kormány is.
A júliusi NATO-csúcstalálkozóig tartó két hónap sok mindent eldönt. A jelek szerint Ukrajna ellentámadása nem egy nagy látványos, hanem több közepes és kisebb támadást jelent, így kérdés, hogy az ukránoknak államuk mekkora területét sikerül visszafoglalni addig, amíg a front ismét meg nem szilárdul. Az ukrán ellentámadás eredményességétől és Oroszország katonai képességeitől függ, hogy az ukrán “tavaszi” offenzíva után lesz-e orosz "nyári” offenzíva?
A két hadviselő fél sokat tanult az elmúlt bő egy évben. Ukrajna nyugati pénzen és hathatós katonai segítséggel továbbra is a minőségi fölény megtartásával tartja magát, míg Oroszország továbbra is a mennyiségi fölényben és a felőrlő hadviselésben bízik. A számok ismertek, az oroszok tovább bírják szusszal, így a labda az ukrán térfélen pattog. Ha az ellentámadásban az immáron harmadik ukrán hadsereg is felőrlődik kérdés, hogy a Nyugat hajlandó és képes-e egy negyediket is finanszírozni és felszerelni, illetve Ukrajna képes-e újabb ötven-százezer katonát mozgósítani, ha már a mostani támadáshoz is az utcáról (kényszersorozással) fogdosták össze az embereket?
Genderideológia és klímaszorongás — a globalista elitek most éppen e két államvallás szintjére emelt ideológiával próbálják a nyugati társadalmakat ellenőrzésük alá vonni. A minta a totalitárius társadalmakból ismert: aki nem azonosul szóhasználatában és a szimbólumok szintjén a hatalommal, azt előbb kiközösítik, majd üldözik. A “woke” jegyében zajló társadalom átalakítás ellen azonban már formálódik az ellenállás.
A globalista elitek gondolkodásának kiindulási pontja nem változott: ha mindenki úgy élne, mint mi, nyugatiak, akkor az emberiségnek egy évben három Föld erőforrására lenne szüksége. Mivel Ázsia is kezd felzárkózni a fogyasztói társadalmak sorába, a Föld erőforrásai iránti igény is növekszik. A klímaváltozás elleni fellépésnél, mint minden társadalmi változásnál, van egy (szerves fejlődésű) piacgazdasági és egy (erőltetett) ideologikus út.
A helyzet paradoxona, hogy pont a magát “demokratikusnak” nevező Nyugat járja az ideologikus utat. A klímaszorongás és a genderideológia útját, amely a felülről indított (top-down) társadalom átalakítás eszközéül szolgál. A klímaszorongás már jelen volt a nyugati társadalmakban, ám sokáig technológiai problémának tűnt. Ahogy az 1970-es évek olajár sokkját az atomenergiára való áttéréssel tompították, úgy most a fosszilis üzemanyagokat is elkezdték növényi alapú (biodízel) vagy elektromos megoldásokkal felváltani.
Orbán Viktor a második budapesti CPAC-en elmondott beszédében a migráció, a genderideológia és a háború elleni fellépés időszerűségéről beszélt. Sorozatunk első része a migráció, pontosabban a kötelező betelepítési kvóta jelenleg is aktuális veszélyéről szól. Brüsszel és a bevándorláspárti politikusok ugyanis még a 2024-es magyar, illetve a 2025-ös lengyel uniós elnökség előtt döntést akarnak kicsikarni.
A demográfiai alaphelyzet nem változott. Amennyiben nem lesz érdemi fordulat, a vén kontinensen 2100-ra ötvenmillióval kevesebben fognak élni, mint a millenniumkor. Az öregedő társadalmak problémáját a globalista elitek továbbra sem a magyar családtámogatási rendszer átvételével, hanem a tömeges bevándorlással próbálják orvosolni. Teszik ezt a 2015 óta eltelt már idestova majd’ tíz év tapasztalta ellenére: az akkor Európába beengedett egymillió migráns több mint fele azóta sem vált a befogadó társadalom produktív tagjává. Többségük szociális segélyen él, vagy minimálbérre bejelentett munkát végez.
Az agysebészek és rakétatudósok egyébként sem a woke lázban égő Észak-Amerikát, vagy Nyugat-Európát választják, hanem a XXI. század növekedési központja, Ázsia felé veszik az irányt. Ahol a 72 gender mentén tanítják a biológiát, vagy a fizikát és matematikát az öreg fehér, heteroszexuális és keresztény férfiak privilégiumának és diszkriminatívnak tartják, oda józan fiatal nem jelentkezik egyetemre. Az sem teszi vonzóbbá a nyugati világot, hogy betiltják a vitát és korlátozzák a véleményszabadságot, ideológiai alapúvá teszik a tudományt.
Maradnak a jóléti migránsok, akiknek a nyugat-európai jóléti társadalom maga a földi paradicsom. A Századvég Európa Projekt kutatás 2022-es adatai szerint az európaiak 78 százaléka aggódott a migráció miatt. A fizikai és jogi határzár által is védett Magyarországon ez az arány 65%, míg a migráció célországaiban, pl. Angliában, Ausztriában, Hollandiában és Svédországban 78%, Francia- és Németországban 75%. Persze a többi európait nem kérdezte meg a maga kormánya arról nemzeti konzultáción vagy népszavazáson, hogy akarnak-e több százezer új “honfitársat”? Arról sem kérdezték meg őket, hogy a tömeges beáramlás anyagi és társadalmi költségét hajlandóak, és képesek-e fizetni?
Nemzedékenként van egy nagy kiszivárogtatás. Szebb napokat látott CIA-tisztek emlékeztetnek bennünket a közösségi médiában 1968 tavaszára, amikor az USA-nak szintén a katonai segítségnyújtás és szerepvállalás szintjéről kellett döntenie. Vajon Ukrajna is a Vietnámi Köztársaság (Dél-Vietnám) sorsára jut?
“Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen!” — az elmúlt egy hónapban megszólaló szakértők többsége így vélekedik a Massachusetts Légi Nemzeti Gárda 102. számítástechnikai egységénél szolgáló, 21 éves Jack Douglas Teixeira tettéről. Nézzük előbb a feltételezett kiszivárogtató személyét: fehér, jobboldali, fegyverrajongó és keresztény, vagyis nem tartozik a Joe Biden demokratái által körbeudvarolt életmódbeli és etnikai kisebbségek közé. Itt az embernek kénytelenül a Rédl ezredes című film azon jelenete ugrik be, amikor a k.u.k. Evidenzbüreau vezetői egy szivárogtató nemzetiségét kalibrálják. Már csak az “hiányzik”, hogy kiderüljön: Teixeira is részt vett a Capitolium ostromában.
Az eddig ismertté vált dokumentumok Edward Snowden, vagy Julian Assange szivárogtatásaival ellentétben nem egy nagy csomagban látnak napvilágot, hanem csepegtetve, így joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon egy “magányos” elkövető egyetlen nagy adatcsomagjáról van-e szó, avagy az alap sztorira építve “gondos kezek” folyamatosan szivárogtatnak a mainstream médiának. Ez egy következő kérdőjelhez vezet: ha a “kiszivárgott” információk pont a Biden-kormányzatot és annak háborúpárti szövetségeseit gyengítenék, akkor miért pont az azokat kiszolgáló mainstream média hozza véget nem érő szappanoperaként az újabb részleteket?
Az eddig ismertté vált részleteknél is sok a kérdőjel: az USA-ra nézve valóban hátrányos, vagy politikailag káros, esetleg érdemben új információ nincsen a csomagban. Az ukrán földön “dolgozó” nyugati kommandósokról is azt mondják, hogy pusztán a nagykövetségeket védik. A kikerült információk sokkal károsabbak a háborúval szemben kritikus, vagy hezitáló országokra, mint pl. Dél-Korea, amely úgy engedett a nyomásnak vágta át a gordiuszi csomót, hogy “kölcsönadott” az USA-nak félmillió 155 mm lövedéket, így nem kellett közvetlenül Ukrajnának szállítania, és vészhelyzetben idővel majd “visszakapja” azokat.
Titkosszolgálati szakértők azt is furcsállják, hogy a ranglétrán és titkosított adatokhoz való hozzáférésben alacsony státuszú katona hogyan férhetett hozzá olyan “kész” anyagokhoz, amelyek a vezérkar számára készülnek. Az eddig ismertté vált dokumentumoknál az is “érdekes”, hogy katonai és politikai hírszerzési adatok és következtetések “keverednek” egymással, holott azok főszabály szerint külön-külön csatornán érnek célba.
Ami a nyugati integrációs rendszerekben egyedüli békepárti Magyarországot illeti, nos, itt is csak olyan információk szivárogtak ki, amelyek nem számítanak újnak. Ahogyan az a magyar hírszerzés nyilvánosságra hozott jelentéséből is kiderül, javarészt nyilvánosan is hozzáférhető információkat — mint pl. a balatonfüredi kihelyezett frakcióülésről kiszivárgó beszédelemeket — szőtték bele a kiszivárgott dokumentumokba.
Szaporodnak a jelek, hogy Kína tevőlegesen is kézbe veszi az ügyeket, már ami az orosz-ukrán háború lehetséges kimenetelét illeti. Fokozódó aktivitását talán a márciusi Putyin és Hszi Csin-ping közötti csúcstalálkozón egyeztették is, talán nem. Valószínűbb, hogy Peking egyedül döntött úgy, hogy megmutatja a világnak: Kína nélkül nincsen reális esélye a rendezésnek. Nem véletlen, hogy éppen a csúcs előtt tették közzé 12 pontos béketervüket.
Az amerikaiak persze már a moszkvai találkozó után néhány nappal arról írtak, hogy Putyin „megalázta” Hszi Csin-pinget, de legalábbis lépre csalta, Kína ezért folyamodhatott további látványos lépésekhez. Erre azonban ne vegyünk mérget, ez inkább csak afféle washingtoni „wishful thinking”. Remélik, jól időzített találgatásokkal, pláne csúsztatásokkal hátha éket lehet verni Peking és Moszkva közé, nem kerül semmibe, a papír, mint tudjuk, sok mindent elbír.
Bidenék emellett még gyorsan egy saját „béketervvel” is előálltak, nehogy lemaradjanak a Kínával folytatott globális békeharc-versenyben. Csakhogy a tervükben foglalt három pont, összesítve nem egyéb, mint egy Putyinnak szegezett ultimátum, ami a kiszámíthatatlan jövő ködébe utalja a fegyvernyugvást. S egyben pedig politikai csendőr pertu is. Az ukránok véreznek az oroszok miatt, de azt az amerikaiak döntik el, mikor és hogyan vethetnek véget a vérontásnak.
Ezt az ukránoknak „kedvezőtlen”, hogy ne mondjuk, véres mókuskereket lassíthatja le pár minapi hír, ami azt valószínűsíti, hogy a kínaiak jól átgondolták saját korábbi tervüket.
A júliusi NATO-csúcstalálkozó előtt felgyorsulnak az események: az ukrán “tavaszi“ ellentámadásnak még a nyári orosz offenzíva előtt kellene javítania Kijev stratégiai és tárgyalási pozícióját. Az újraválasztásáért induló Biden elnöknek egy olyan “béketervet” (exit stratégiát) kellene felmutatnia, amely elhiteti az amerikaiakkal, hogy Ukrajnából nem lesz egy újabb Vietnám. Pressman nagykövetnek e folyamatok részeként kéne a békepárti magyarokat a háborús koalícióba préselnie. Egy fiktív chatrobot értelmezi a nagykövet szavait.
Nézzük először a nagykövetségi sajtórendezvény nemzetközi környezetét: az USA-nak nincsen jó ajánlata Európának, a Biden-adminisztrációnak nincsen jó ajánlata Magyarországnak. Az USA továbbra, és annak ellenére adja négyszeres áron Európának az energiát, hogy Macron elnök ezt szóvá tette.
Az USA szoros európai szövetségesei, főként Lengyelország, Ukrajna és Litvánia sürgették Németországot modern Leopárd tankok szállítására, amibe a németek azzal a kitétellel egyeztek bele, hogy egy széles nyugati koalíció részeként tehessék ezt, aminek az USA is részese. A német kancellár az amerikai tankszállítás nyilvános ígérete után járult csak hozzá modern német tankoknak a csatatérre szállításához, amivel 1945 óta először állnak a “keleti fronton” egymással szemben német és orosz harckocsik.
Miközben a német gyártmányú tankokat már szállítják, a korábban megígért 31 amerikai Abrams M1A2 tank legkorábban 2023 végén érkezhet meg a frontra, így fennáll annak a veszélye, hogy az Észak-Szíriában kilőtt nyolc Leopárd 2-höz hasonlóan hamarabb látunk kilőtt német tankot Ukrajnában, mint Abramst, ami befolyásolhatja az Ukrajnának átadott fegyverek pótlását célzó beszerzéseket és versenyhátrányt okozhat a német fegyvergyáraknak, illetve versenyelőnyt az amerikaiaknak. Ilyen verseny zajlik már javában a légvédelmi rendszerek terén is, ahol a német Iris-T rendszer és az amerikai Patriot konkurál egymással.
A közeljövő politológiai doktoranduszainak igencsak remek témája lenne az orosz-ukrán háború mediatizációja. (Értsd: alárendelése a médialogika kívánalmainak.) Remek, mert állatorvosi lóként demonstrálható rajta civilizációnk számos információs hullafoltja.
Az, hogy a média nemigen tájékoztat már tárgyilagosan, hanem a háttérből irányító érdekcsoportok szájíze szerint emeli ki, vagy hagyja éppen homályban a háborús tényeket, csupán kiinduló pontja lehet egy valamire való doktori dolgozatnak. Afféle „kályha”, amitől elindulva még összetettebb konklúziókra juthatnak a jövő jeles politológusai.
Illusztrációként most csak egy Foreign Affairs cikkre hívnám fel becses figyelmüket. (Ukraine’s Best Chance. A Successfull Offensive Could End War With Russia. By Rajan Menon, April 12, 2023) Olvasásakor tartsuk szem előtt, hogy a Foreign Affairs nem csak egy a számos, külpolitikára és nemzetközi ügyekre szakosodott folyóirat közül, hanem a mindenkori amerikai külpolitika formálóira mindig hatást gyakorló, s azok véleményét mindig ki is fejező fontos periodika.
A szóban forgó írás nem rejti véka alá: a Nyugatnak Ukrajna már eddig is sokba kerül. Egy lehetséges győzelem után a költségek persze csak tovább növekedhetnek, kábé sok száz milliárd dolláros újjáépítési összeg kalkulálható, miközben az ukrán költségvetési hiány megközelíti a 40 milliárdot. (Arról nem szól az amerikai fáma, hogy az újjáépítésben serénykedő cégek profitvonzatai hogyan alakulhatnak majd, mindenesetre sajnálni azért olyan nagyon ne kezdjük őket.)
Meddig tart a háború? Ameddig a felek bírják katonával! — hangzik a szakértői válasz. A hírek szerint Kína most egy olyan csodafegyvert ad át Oroszországnak, amivel Moszkva “örök ideig” képes lesz háborúzni, vagyis nem fogy ki a katonából és a rezsimnek sem kell lázadástól tartania. Elérkeztünk a digitális mozgósítás korszakába.
Hiába írjuk a XXI. századot, Szomália, Afganisztán és Irak is megmutatta, hogy a műholdak által irányított cirkáló rakéták után az elfoglalt terület pacifikálására hús-vér katonákra is szükség van. Ráadásul nem is kevésre. Azt már Churchill is megmondta 1939-ben, hogy a britek “az utolsó franciáig, lengyelig és belgáig” fognak harcolni, és az angolszász tengeri hatalmak mindig keresnek és találnak is olyan “talpasokat”, akiket ellenségeik ellen harcba tudnak küldeni. A dél-vietnámiak, pesmergák és afgánok sokat tudnának mesélni arról, hogy ők hányadikok az evakuációs listán az angolszászok egy darabig küldik a fegyvert, pénzt, kiképzőket és egy ideig a katonáikat is, majd megunják, kiegyeznek az aktuális ellenféllel, vagy egyszerűen csak jön egy fontosabb krízis (mint 1956 őszén a Szuezi-válság), és geopolitikai érdeklődésük másfelé fordul.
Az ukrajnai proxy háborúban az amerikaiak most az ukránokat küldik előre felkészülnek a lengyelek, míg az oroszok a maguk részéről egyelőre a szerződéses katonák mellett a nemzetiségieket, börtöntöltelékeket és zsoldosokat küldik előre. A tavaszi offenzívák várhatóan mindkét felet kimerítik, így a fegyvergyártás mellett a sorozás is egyre fontosabbá válik.
Nézzük előbb az ukránokat, akik hírek szerint 700,000 katonával rendelkeznek. Kijev alig talál már önkénteseket, ezért vezették be a kényszersorozást, fogdossák össze a férfiakat sípályákon, bevásárlóközpontokban és más forgalmas köztereken. Az ukrán követségeknek össze kell írniuk a külföldön élő és dolgozó hadköteles férfiakat, hogy “tudjanak róluk”. A helyzet komolyságát mutatja, hogy már jóval 50 fölött is berántanak férfiakat, míg az oroszok 27-ről egyelőre “csak” 30 évre emelték a behívási korhatárt.
A szűk keresztmetszet tehát a katona, és mivel Ukrajna lassan kifogy a hadra fogható katonákból, a párizsi lengyel nagykövet elhíresült mondatát, miszerint: “Ukrajna vagy megvédi a függetlenségét, vagy be kell lépnünk a konfliktusba.” is így érdemes olvasni: Ha az ukránok kifogynak a katonákból, másoknak “kell“ hadba vonulni.
Kicsit előreszaladva, egyszersmind kicsit felületesen is, sok elemző veszi készpénznek, hogy az ukrán háború miatt Kína, Oroszországgal karöltve, lázasan egy új, immár multi-poláris világrend kialakításán dolgozik. Ez persze kétségtelenül lehetséges opció, mégis jobb, ha szem előtt tartjuk: a kínai stratégiai gondolkodás soha nem volt, még véletlenül sem, egyoldalú. Most sem az.
Tény, hogy rogyadozó világhatalmát az USA – az angolszász tömb, plusz EU, Japán és Dél-Korea aktivizálásával – váratlanul megerősítette. Ezt a huszárvágását az oroszok hibás ukrajnai számítása tette lehetővé, mert Putyinéknak egyetlen lövésük sem volt arról, vajon mi várható, ha a tervezett gyors időhorizonton belül mégsem sikerül „különleges hadműveletük”. Épp a legrosszabb forgatókönyvre nem létezett pontos hatás-kalkulációjuk, ami nemcsak katonai, hanem politikai szarvashiba, lévén az a jó stratéga, aki mindig a legkedvezőtlenebb fejleményből indul ki, azt akarja elkerülni.
Aztán tudjuk, mi történt.
Európa vezetőinek többsége azóta szolgai alázattal tagozódik be az USA alá: Európa gyorsuló hanyatlásdrámáját mondhatni Washington rendezi, (el) csapnivalóan rossz európai politikusokkal a „főszerepekben”. Régi amerikai célok teljesültek: kontinensünk és Oroszország viszonya hosszú időre ellehetetlenült, Moszkva katonai presztízse jócskán megfakult. Orosz szempontból ezeket a negatívumokat az sem ellensúlyozza, hogy a világ országainak többsége békét akar, nem támogatja az amerikaiak „békeharcát”, akik a minél hosszabb véres folytatásban érdekeltek.
Több közös pont van a francia és a magyar politika között, mint vitatéma, így volt miről beszélni Macron francia elnök és Orbán Viktor miniszterelnök párizsi munkavacsoráján. A legnagyobb közös pont az európai szuverenitás, de az atomenergia felhasználásánál, az európai fegyvergyártás támogatásában és az ukrán háború megítélésénél sincsen messze a két politikus véleménye. Nézzük a fontosabb témákat!
Az ukrajnai háború katalizátorként gyorsít fel olyan folyamatokat, amelyek Európa és az EU globális gyengülését eredményezik, illetve a XXI. század USA és Kína között zajló, nagy konfliktusában mellékszereplővé degradálnák. Európa jövőjéről Macron francia elnöknek és Orbán Viktornak is konkrét elképzelése van, amelyek között — a mainstream média által sugallt ellentéttel szemben — nagy az átfedés. A fő különbség, hogy Macron egy francia politikai vezetés alatt álló, a németek által finanszírozott német-francia tandemet lát a központban, míg a magyar álláspont regionális szövetségek (ilyen lenne a V4 általában, jelenleg inkább egyes szakpolitikákban), illetve ad hoc koalíciók alkujában hisz az állam- és kormányfők Európai Tanácsában (EiT).
Elsőként vegyük sorra azokat a témákat, amelyekben egyetértés van: A legfontosabb a föderalizáció párti intézmények hatalmának korlátozása és a nemzetállamok szerepének megőrzése, aminek szimbolikus csatatere az Európai Parlament (EP) által szorgalmazott Spitzekandidat-rendszer alkalmazása a 2024-es uniós választáson. Pont Macron és Orbán akadályozta meg 2019-ben, hogy a választáson legerősebb pártcsalád listavezetője (Manfred Weber) automatikusan az Európai Bizottság (EB) következő elnökévé váljon. A döntő szó így most is az állam- és kormányfőké maradna.
Mindkét ország számít a nukleáris energiára, ezért kilenc másik tagországgal elérték, hogy az atomenergia is klíma semleges minősítést kapjon és bekerüljön az EU Taxanómiájába. Ez azért fontos, mert az átlagban 40 éves francia atomerőműveket a 43 milliárd eurós deficitet felhalmozó EDF-nek fel kellene újítani, vagy — immáron alacsony nyomású technológiával — újakat kéne építeni, és a brüsszeli “zöld” pecsét nélkül nehéz lenne hitelt kapni ehhez.
A hegy nem megy Mohamedhez. Az Európai Bizottság elnökének amerikai útja jól mutatta, milyen szerepet szán az USA vezetése a vén kontinensnek és ezt a képek is jól mutatják. Biden elnök februári európai útja során kihagyta Brüsszelt, Londont, Párizst és Berlint, így az európai vezetők most egyesével zarándokolhatnak el hozzá. Nagy döntések kapujában vagyunk.
A szemünk láttára vajúdja ki a XXI. század azt az új világrendet, amely évtizedekre meghatározza a nagyhatalmak közötti erőteret. A kibontakozó amerikai-kínai valutaháborúról már írtunk, ennek mentén könnyebb a történelmi síita (iráni) - szunnita (szaúdi) közeledést és a Moszkvának nyújtott (egyelőre csak szimbolikus) kínai támogatást megérteni. Nézzük, milyen témákról beszélhetett az amerikai elnök a brüsszeli bizottság vezetőjével.
Ukrajna: A közelgő amerikai elnökválasztás és az amerikai közvéleményben beálló hangulatváltozás miatt Biden nem kockáztatja tovább a biankó csekket Kijevnek, azt pedig pláne el kell kerülnie, hogy amerikai “békefenntartó” csapatok Ukrajnába küldésének akár csak a lehetősége is felvetődjön. Az amerikai politikai és katonai elit sem engedi, hogy minden erőforrás Európába menjen, erre hívta fel a figyelmet Nancy Pelosi tajvani és jereváni útja tavaly.
Washington a jelek szerint megvárja a tavaszi offenzívákat, aminek az esélye a donyecki húsdaráló elhúzódásával mindkét oldalon arányosan csökken. Egy ilymódon beálló patthelyzetben az újraindulását felesége által belebegtető Biden — optimális esetben a júliusi vilniusi NATO-csúcsig, de lehetőleg még az elnökválasztás előtt — ráveheti Zelenszkijt Kijevet egy olyan fegyverszünetre vagy békekötésre, amely a Minszk 1 és 2 megállapodásokhoz képest erősebb nyugati katonai garanciákat ad (maradék) Ukrajnának, leginkább a vele szomszédos Lengyelországban és Romániában állomásoztatott, NATO-tagországok által felajánlott amerikai fegyverekkel felszerelt csapatok által.
Van is tettes és még sincsen. A globalista sajtó egy “kényelmes” és “praktikus” magyarázattal állt elő Németország ellen, a II. világháború után indított első fegyveres támadás tetteseiről. A “hír” leginkább arra alkalmas, hogy a világsajtóban megjelent angolszász szálról és a blogon nemrég megjelent valutaháborús folyamatról elterelje a figyelmet.
Röviddel Seymour Hersh leleplező írása után a globalista hírszerzési közösség mainstream média egy olyan magyarázattal állt elő az Északi Áramlat 1 és 2 gázvezeték elleni terrortámadásról, mint amilyet Mátyás király és az okos lány meséjéből ismerünk: adott is megfejtést és nem is. Nézzük előbb az új mesét narratívát.
Egy hatfős ukránpárti csoport, nyílván önszorgalomból és “mikro” adományokból, tavaly koraősszel kibérel egy jachtot, amivel kihajóznak a tengerre, megtalálják a gázvezetéket, 70 méterrel a tengerszint alatt elhelyezik a robbanószert, robbantanak, majd felszívódnak. Arra, hogy miként találták meg a gázvezeték pontos nyomvonalát, honnan szerezték a komoly mennyiségű és minőségű robbanószert, illetve miként robbantották fel a tölteteket, na arra nincsen válasz.
Milyen “praktikus”, hogy a Balti-tengeri kijárattal nem rendelkező Ukrajnához csak két szál vezet: a csapat ukrán pártisága, illetve az, hogy egy Lengyelországban bejegyzett, ukrán tulajdonban lévő cég bérelte a jachtot, adná a motívumot és kötné az elkövetőket Ukrajnához. No nem a kijevi rezsimhez, hanem az “ügyhöz”, így már nem egy szankcionálható állam, hanem kombattánsok, terroristák, “kis zöld emberkék” az elkövetők, akiket vagy megtalálnak élve, vagy inkább nem.
A Nyugat „(…) nem ismeri Oroszországot, mert nem akarja ismerni; vagy jobban mondva olyannak ismeri, amilyennek ismerni akarja, azaz úgy, ahogy az megvetésével összhangban áll.” Nyikolaj Danyilevszkij orosz szociológus eme 19. századi szavai megint egyre aktuálisabbak: az orosz „különleges katonai művelet” az „európai értékeket védő” Ukrajna ellen immár nem csak politikai, de kulturális értelemben is fölélénkítette a ruszofóbiát.
Készséges értelmiségiek mindig akadnak, kik túlhabzó általánosításaikkal iparkodnak az aktuálpolitika segítségére sietni.
Ép ésszel persze senki sem mentegetheti (csak magyarázhatja) az orosz agressziót, ám az elfogultság – bárhonnan jöjjön is – rossz tanácsadó, mi több, nevetséges.
Egy tiszteletreméltó idős hölgy – az illető lengyel származású szlavista amerikai professzor – a minap elszánt szakmai komolysággal fejtegette, hogy a „Háború és béke” is felelős azért, hogy a hódító Oroszország örök áldozatnak mutassa magát.
Nocsak. Lev Tolsztoj, mint Vlagyimir Putyin kommunikációs hadsegéde…
Miért “kellett” az Északi Áramlat 1 és 2 gázvezetékeket felrobbantani? Az amerikai és Öböl-menti — dollárban elszámolt — LNG-szállítások csak a rövidtávú érdeket jelentik, a háttérben egy sokkal nagyobb játszma sejlik fel. Jobban megértjük a robbantás okát és a brüsszeli energiaszankciók erőltetését, ha a digitális dollár és a fosszilis energiához (olajhoz) kötött, petrojüan felől közelítünk az eseményekhez.
A Covid és a háború nem okozói, hanem katalizátorai olyan folyamatoknak, amelyek ezek nélkül is bekövetkeztek volna. Ha a XIX. század “aranya” a szén, a XX. századé pedig az olaj volt, akkor a XXI. század “aranya” az információ lesz. Mivel a nyugati világban a hagyományos fosszilis energiát 2035 körülre ki akarják vezetni, ideje az amerikai dollárt a fosszilis energiáról átkötni az információra. Elvégre az USA világelső a digitális technológiában és az arra épülő közösségi médiában, pénzügyi közvetésben, megosztás alapú gazdaságban (sharing economy), illetve hírszerzésben és precíziós alapú hadviselésben.
Az USA ezt az előnyét meg is szeretné tartani, ennek érdekében folyamatosan szorítja ki fő vetélytársát, Kínát az 5G-hálózatokból, illetve a sikeres kínai alkalmazásokat a nyugati applikációs rendszerekből. Most éppen a felnövekvő generáció körében népszerű TikTok és Shein került a célkeresztbe, elvégre az nem kedvezne az amerikai cégeknek, ha a felnövekvő generáció nem az amazonról rendelne dollárért, hanem az AliExpress-ről jüanért.
A nemzetközi helyzet fokozódásával a nyugat továbbra is elszigetelt, mivel a világ országainak kétharmada továbbra sem csatlakozik a szankció- és háborúpárti állásponthoz. A brazil elnök például nemsokára Kínába utazik, hogy egy béketervről egyeztessen. Joe Biden Fehér háza nem tolerálja, hogy a nyugati tömbben a szankciókritikus és békepárti magyar álláspont idővel ugyanúgy felülkerekedjen, mint a migráció esetében, ahol Norvégiától Bulgáriáig, illetve még az amerikai-mexikói határon is a magyar határzár megoldásait alkalmazzák. Ezért most újabb dollárokkal tolják meg a hazai globalistákat.
Márki-Zay Péter (MZP) szerintem nem elszólta magát tavaly nyári interjújában a guruló dollárokról, hanem megelőzte a beszámolókból amúgy is kiolvasható botrányt, azt remélve, hogy a közvélemény a nyári uborkaszezonban átsiklik az akkor még csak 400 milliós, idestova négymilliárd forintosra duzzadt külföldi kampányfinanszírozási botrány felett.
A négymilliárdnyi “mikro adományról” mostanra sejthető, hogy azt zömében néhány makro adományozó dobta össze, akik sorrendben a magyar, olasz, brazil, török és lengyel választásokba is be akartak avatkozni “alulról”, a pénzükkel. Ehhez választották az Action for Democracy (A4D) szervezetet eszközül. A négymilliárd forint kb. tízmillió dollár, ami kint kerekítési hiba, Magyarországon viszont sok pénz. Nem is nagyon költöttek belőle sokfelé, azóta lemondás helyett számos pártvezető fogta a dollárok visszafogottan látványos elköltésére az eddigi legnagyobb kétharmados Fidesz-győzelmet.
A négymilliárd tavaly erre volt elég, Orbán Viktor a választás estéjén jól summázta az eredményt, amikor a küldött pénzt “Gyuri bácsi legrosszabb befektetésének” minősítette.
Joe Biden csapata most tétet emel, Samantha Power, az amerikai külügyminisztérium irányítása mellett működő US Aid kormányzati szervezet vezetője a minap Budapesten járt és bejelentette, hogy szervezete visszatér a térségünkbe, és rögtön 200 millió dollárt tolnak a globalista szankció- és háborúpárti propagandába és nyomásgyakorló szervezetekbe a “független” újságírók képzésébe és az “igazi” a Twitter korábbi vezetése által is használt moderálási elvek mentén működő médiaszabadság megteremtésébe, amit a “civil szervezetek” támogatásától remélnek.
Samantha Power, az USAID vezére Magyarországon: most 200 millió dollár gurul a térségbe
Egyszerű ez, mint a faék, nem kell számítógép hozzá.
Ott, ahol a kormányellenes erőknek szánt nyugati pénzeket szervezik, elgondolkodtak. Végtére annyi mani nincs a világon, hogy azt egyre-másra rosszul kiszemelt emberekbe fektessék bele, a politikai hasznosulás minden reménye nélkül. Márki-Zay Péter nagy lecke volt a nyugati hölgyek-uraknak. Csúnyán megbukott, hiába támogatták őt tekintélyes adományokkal, ráadásul ezt még el is fecsegte, noha az ilyesmit aztán végképp nem szokás, főleg nem összegszerűen. Ő aztán lesheti is az újabb utalásokat.
MZP semmiképp se bizonyult jó választásnak. Bár a fasisztáktól a komcsikig szinte mindenkit keblére ölelt, mégse kellett a nómenklatúra-burzsoáziának. Túlságosan zajosan kommunikált, nem értette a félszavaikat, nem az ő kutyájuk kölyke volt, na. Márpedig a nómenklatúra gazdasági ereje, királycsináló bólintása nélkül, külsős pénzek ide vagy oda, senki sem lehet ellenzéki király errefelé.
S királynő sem.
2022-ben éppenséggel Dobrev Klárából akartak királynőt csinálni, minden pozitívumot neki tulajdonítva, amit egy komprádor burzsoázia a saját jelöltjébe csak beleképzelhet. Még az se látszott bajnak, hogy Dobrev egyben Gyurcsányné is. Na és? A férj elementáris politikai elutasítottságát a feleség mássága majd ellensúlyozza. Erre a kétes kísérletükre mégse kerülhetett sor, mert a puding próbáját Márki-Zay, kéz a kézben Karácsony Gergellyel, „önerőből” megakadályozta. Jött a negyedik kétharmados fiaskó, a nómenklatúra tombolt, Gyurcsányék meg családilag elégedetten mosolyogtak. Lám, ide vezet, ha az ellenzék nélkülünk próbálkozik.
Az önzetlen külsős adományozók most új arcot keresnek, hogy megint a bankszámlájukhoz nyúlhassanak.
Újat, de kit?
A hétvégén ez alighanem eldőlt, avval, hogy az ellenzéki szkanderre a Momentum színeiben Donáth Anna is bejelentkezett.
Vihar egy pohár vízben — leginkább így lehet a baloldali ellenzéken belüli mozgásokat leírni. Az új évadban Donáth Anna visszatér a szappanoperába, hogy az “ellenzékváltó” pólus vezetéséért megküzdjön Márki-Zay Péterrel (MZP) és Karácsony Gergellyel. A rákövetkező évadban majd ennek a cicaharcnak győztese áll ki Dobrev Klárával a dollárbaloldal vezetéséről szóló párharcra. Akit még egyáltalán érdekel ez a sorozat, az a következő egy évben a 2021-es előválasztás ZS-kategóriás remixét “izgulhatja” végig.
A DK egy hosszútávúszó komótosságával tempózik előre: Befészkelték magukat a NER legradikálisabb ellenzékének sarkába, megalakították árnyékkormányukat, rendszeres időközönként leigazolnak egy-két baloldali politikust, és hetente jelentkeznek TV produkcióval. A 2021-es baloldali előválasztáson a DK “jól fordult”: Előbb azzal a Jobbikkal kötöttek szövetséget, amely veszélyes lehetett volna a szavazóbázisukra. Második lépésben pedig a többi baloldali párttal közösen fúrták MZP kampányát, illetve miközben a többiek a baloldali miniszterelnök-jelölt személyére figyeltek, a Gyurcsány-párt háttéralkukkal elrendezte, hogy azon a térfélen nekik jusson a legtöbb parlamenti mandátum.
Az “ellenzékváltó” pólust eddig az az MZP képviselte, aki azért válhatott az előválasztás második fordulójában esélyes jelöltté, mert a Momentum mögé állt, így a játékelméletből ismert Chicken Game játékban Karácsony Gergely csak úgy tudta az “ellenzékváltó” szavazatok közte és MZP közti megoszlását, és ezzel Dobrev borítékolható győzelmét megakadályozni, hogy visszalépett a hódmezővásárhelyi polgármester javára.
A Pentagonnak dolgozó RAND Corporation által kiadott elemzés feketén-fehéren bemutatja, hogy valójában senki sem nyerhet az orosz-ukrán konfliktus elhúzódásával. A szerzőknek egyértelműen az a véleményük, hogy már Amerikának sem éri meg, sőt, kifejezetten kockázatos ennek a háborúnak a folytatása. Megfogalmazzák azt is, ami idehaza gyakorlatilag trivialitásnak számít, mégpedig hogy komoly összefüggés van az energia- és élelmiszerárak, valamint az infláció elszabadulása, illetve a kibontakozó globális gazdasági visszaesés között.
Az 1948-ban alapított, washingtoni székhelyű think-tank kétségkívül a világ egyik legjobb katonai elemzésekkel foglalkozó kutatóintézete. Komoly szolgálatot tett az USA-nak a hidegháború ideje alatt, egyesek szerint annak ideológiai megalapozója is volt. Nívóját nem csupán a rangos szerzőgárda és a több száz millió dolláros költségvetés adja, hanem az is, hogy jelentéseire általában odafigyel az amerikai vezető réteg és maga az elnök is.
Sokan régóta mondják, hogy a 2022 februárjában kirobbant háborút az ukránok nem nyerhetik meg, mivel az oroszok emberi és anyagi erőforrásokban jelentkező előnye gyakorlatilag behozhatatlan. Még a „nagylelkű” nyugati támogatások ellenére is. Ezzel valószínűleg Washingtonban is tisztában vannak, mégis úgy néz ki, hogy egyre vehemensebben vesznek részt a konfliktusban, méghozzá azon – kimondatlan – meggyőződésből, hogy mindent összevetve ez szolgálja hosszútávú érdekeiket. Ezt a meggyőződést kezdi ki a RAND által januárban kiadott terjedelmes jelentés.
Raymond Aron szerint a hidegháborúnak az a lényege, hogy a háború lehetetlen, a béke pedig valószínűtlen benne. A sakkban erre mondják azt, hogy patt. Ilyenkor kell fölállni az asztaltól, és új játszmába fogni.
Az ukrán háborúra e frappáns definíció azonban érvénytelen. Szomszédunkban nincsen patthelyzet, ott kíméletlenül mattra játszanak: a két igazi aktor, Oroszország és az USA, nem adja alább ennél.
Az oroszok ősi rettegése a tőlük nyugatra eső, ellenséget vonzó, felvonulási síkságoktól korántsem menti, csupán magyarázza Ukrajna elleni agressziójukat. Putyin ki is bökte egyszer, ha az Ural, a maga áthatolhatatlan hegyláncaival, jóval nyugatabbra terpeszkedne el, mennyivel megnyugtatóbb lenne. De hát nem ott terpeszkedik. Putyin kritikusainak viszont nagy tévedése, sőt hibás számítása, hogy mindez kizárólag az ő „gonosz” logikája volna – dehogyis az! Tessék tanulmányozni kicsit az orosz történelmet, lapozgatni geopolitikai szakirodalmukat, mindjárt látható lesz: ahány komolyabb politikus, nagyjából annyi Putyin. Washingtonban nem tudni, honnan veszik, hogy ha netán sikerülne is őt megbuktatniuk, a helyzet merőben más lenne. Nem lenne más. Átmeneti zűrzavar elképzelhető persze, de előbb-utóbb jönne egy másik Putyin. Még az se kizárt, hogy nála egy sokkal, még sokkal „Putyinabb”.
Az európai országok óriási bajban vannak az EU által elhatározott szankciók miatt. Elszabadult az infláció, bezártak a gyárak, az emberek nem tudják kifűteni a lakásokat és hideg munkahelyeken dolgoznak.
Mit csinál mindeközben az Európai Bizottságot vezető Ursula von der Leyen ahelyett, hogy az általuk okozott problémák megoldásán dolgozna? Elrepül a svájci Davosba, hogy találkozzon Klaus Schwabbal, a semmilyen hatalmi legitimációval nem rendelkező marxista milliárdossal, aki évek óta a magántulajdon megszüntetésén munkálkodik. A világ legnagyobb hatalmasságait évről évre magához rendelő szervezet fő célkitűzése így jellemezhető: „Ne legyen semmid, mert akkor leszel boldog.” Schwab és a hasonszőrű elborult milliárdosok a gazdaságot akként akarják újraszervezni, hogy az emberek ne rendelkezzenek magántulajdonnal, hanem mindenhez szolgáltatások útján jussanak hozzá. Öröklakás helyett mindenki érje be bérleménnyel, a családi autó helyett mobiltelefonról vigyen el közösségi miniautót, amikor máshogy nem tud eljutni az úti céljához. De a legjobb persze, ha nem megy sehova, hiszen azzal is csak terheli a BOLYGÓT. Hogy biztos lakás és autó nélkül jelentős akadályokba ütközik a kisgyermekes élet megszervezése? A Davosba magánrepülőgéppel érkező milliárdosokat ez nem zavarja, hiszen az ő gyerekeiket sofőr viszi a nemzetközi magániskolába. Az átlagember meg a legjobb, ha nem vállal gyereket, hiszen – szerintük – amúgy is túlnépesedett a BOLYGÓ.
Klaus Schwab köszönti Ursula von der Leyent a davosi csúcson.
Ezt hívják Great Reset-nek vagyis a „Nagy Újrakezdésnek”. Lényegében a magántulajdon – magyar viszonylatban elsősorban a magánlakások és a családi autók – elvételét. Hogy utána mindenki boldogan élhessen. Talán nem véletlen, hogy az ötletgazda, a davosi Világgazdasági Fórum alapítója, Klaus Schwab íróasztala mögött Lenin-mellszobor ékeskedik. Természetesen ezek az elborult milliárdosok nem teljesen ostobák. Tanultak a bolsevizmus bukásából. Nem karhatalommal és terrorral vennék el a lakásunkat és az autónkat. Legalábbis egyelőre. Hanem adóemeléssel, árdrágítással, a magáncélú lakásépítést és autókereskedelmet ellehetetlenítő szabályokkal. Hogy utána cinikusan azt mondhassák: a piac döntött így. Az eszme egyik képviselője a koronavírus-járvány kitörésekor találóan meg is fogalmazta, hogy egy válságot sem szabad kihagyni a Nagy Újrakezdés megvalósítása érdekében.
Nehéz ügy, hogy egy idő után meg kell halni, de ki mondta, hogy az élet igazságos?
Gerő András, a nemzeti liberalizmus elkötelezettje, máról holnapra, január elején egyszer csak eltűnt az életből (vagy ami szinte ma ugyanaz: eltűnt a képernyőről).
Gerő áruló, hallom a belvárosban: egykori eszdéeszesből fideszes lett, aki azt sem átallotta a képünkbe vágni, hogy Magyarországon a nemzeti liberalizmus klasszikus ismérvei ma rendre megvalósulnak, hiába fröcsögi az ellenkezőjét bárki.
Ne firtassuk, mi állhat az Európai Unió legújabb korrupciós botrányának hátterében. Lehet, hogy gazdasági, lehet, hogy politikai számítás. Valószínűleg ez is, az is, megspékelve némi titkosszolgálati segédlettel. Volt már ilyen, s ha az uniós struktúrák nem változnak, minden bizonnyal lesz is.
Mert ami a botrányokat időről-időre lehetővé teszi, az a struktúra.
Szervezetszociológiai képződményként, a legtöbb intézményhez hasonlóan, az EU is alkalmas az üzemszerű korrupcióra – története beszédesen bizonyítja ezt.
Folyamatosan testületi vetélkedést folytató három fő aktora közül (a Bíróságot most ne vegyük ide) legkevésbé az Európai Tanács gyanítható korrupcióval, legalábbis közvetlenül. Annak tagjai von Haus aus demokratikusan választott nemzeti politikusok, viszonylag átlátható, szabályozottan ellenőrizhető vagyongyarapodási mechanizmusokkal. Minél messzebbre tekintünk vissza az időben, a korrupció annál elképzelhetetlenebb. De Gaulle-ról, Mitterand-ról, Kohlról, Brandtról, Schmidtről blaszfémia lett volna akárcsak feltételezni is, hogy valahol a multi-cégek magasságában megkenhetik őket. Kései kollégáikról sem szívesen gondolunk ilyet, a Tanács mindmáig olyan intézmény, amelyben a politikusoknak nemzeti választóik figyelő tekintete előtt elvileg nemzetelvűen kell politizálniuk. Más kérdés, hogy a Tanács kormányfői közül ma már sokan – úgymond áttételesen – a globális cégérdekeket részesítik előnyben, ezt tekintik saját „nemzeti” politikájuk lényegének. Hogy aztán az efféle áttételesség korrupció-e, azt majd a választóik döntik el.
A belga rendőrség által 2022. december 14-én közreadott fotó a közel 1,5 millió euróról (több, mint 600 millió forint) amelyet a brüsszeli régióban folytatott házkutatások során az EP szocialista alelnökét érintő korrupciós ügyben foglaltak le.
Vajon ismétli-e magát a történelem? A kérdésre könyvek tucatja próbál választ adni, amelyek egy-egy aktuális esemény kapcsán mennek vissza az időben. Az idei, 2023-as évnél sincsen ez másként, ám amit napjaink embere korábban véletlen egybeesésnek hitt, és érdekességként olvasott, az mára a múlt részéből a jelen valós forgatókönyveinek egyikévé avanzsált.
Az a generáció, amely nem tanul a történelemből arra ítéltetik, hogy újból átélje azt! – A bölcsesség a történelem tanulmányozására sarkall bennünket, hiszen a felhalmozott tudás átadása nemzedékről nemzedékre átalakul és csorbul. A fiatal nemzedékek egyébként is rendre lázadnak az előző generáció ellen, és a (mindenkori) korszellem sem kedvez a hagyományoknak. Ezért is mondhatjuk joggal, hogy ma a konzervatív gondolkodás a forradalmi, mivel az a múltra építve, annak tapasztalatait felhasználva alakítja a jelent és építi a jövőt.
Az 1945 utáni békenemzedékek tagjai legfeljebb szüleik és nagyszüleik elmeséléseiből, filmekből és videójátékokból ismerik a háborút. Sokáig elképzelhetetlennek tűnt, hogy a vén kontinensen olyan háború törjön ki, amely a délszláv háborúk szintjét messze meghaladja. Az orosz-ukrán konfliktusra egy sor legalább olyan súlyos konfliktus épül, amelyek idén élesedtek.
A háború a játékelmélet segítségével is mintázható. Legtöbbször a zéró-összegű játszmával írják le azokat a helyzeteket, amelyekben az egyik fél akár erőszakkal is fordítana vesztes pozícióján. Pláne, amikor aszimmetrikus erőviszonyok állnak fenn, és az egyik háborús fél atomhatalom, amellyel szemben a tankönyvek szerint nem lehet háborút nyerni, mivel ultima ratio-ként ott van a nukleáris elrettentés. Az atomháborútól azért még messze vagyunk, Moszkva az ötös skálán kettes szinten (állandó készenlét) tartja nukleáris csapatait. A hármas szint a rakéták üzemanyaggal való feltöltése lenne.
Ahogy a Covid-járvány, úgy az orosz-ukrán konfliktus is csak katalizátora olyan fejleményeknek, amelyek nélkülük is bekövetkeztek volna, legfeljebb lassabban. Ahogy a plázák elszívták a belvárosi boltok forgalmát, most az online kereskedelem ugyanígy tesz a plázák forgalmával. Az orosz-ukrán konfliktus is csak felgyorsít bizonyos folyamatokat, amelyek egyike-másika “háborúba”, például hideg-, vagy kereskedelmi háborúba fordul és velünk marad a következő években.
Magyarország kormánya most az önsorsrontó brüsszeli szankciókról kérte ki az emberek véleményét. A minap zárult konzultáció során 1,363 millió ember mondta el véleményét, ám a hungarikumnak számító széles társadalmi vita ennél sokkal több embert szólított meg, számos alternatíva ütközött. A magyar kormány így erős felhatalmazással folytathatja a magyar érdek képviseletét Brüsszelben.
A nemzeti konzultáció a részvételi demokráciának egy olyan eszköze, amely egy téma mentén a társadalom széles körét szólítja meg és készteti vitára. Ez egy immáron hungarikumnak számító politikai intézmény.
Ez is mutatja, hogy országunk valódi demokrácia, hiába próbálja a globalista fősodor — például a korrupcióról elhíresült Európai Parlamentben, többségi szavazással — “választási autokrácia, hibrid rezsimnek” minősíttetni azt a Magyarországot, ahol a legfontosabb kérdésekről nemzeti konzultációkkal és népszavazásokkal dönthetnek az emberek. Ezzel leginkább arról próbálják elterelni a figyelmet, hogy a globalisták által uralt országokban nem kívánatos a valódi társadalmi vita, és inkább korlátozzák a közvetlen demokráciát.
Pohár gint gurított le Rastislav Káčer, szlovák külügyminiszter, amikor észlelte, hogy magyar kollégája, Szijjártó Péter két napos hivatalos útján Robert Fico, egykori pozsonyi miniszterelnökkel is találkozott.
Talán a jó borovicska is megtette volna, hisz’ a remek szlovák borókapárlat legalább olyan szintű nedű, mint a holland eredetű angolszász ital.
De ha gin, hát gin, mellőzzük az ízlésbíróságot.
Így vagy úgy, a szesz politikai jelentősége azonban vitathatatlan. Nehéz szakma a hatalom, komolyabb művelése közben olykor békákat is muszáj lenyeldesniük szegény politikusoknak. Szesszel azért csak könnyebb ez, agyára eresztett Unicummal, van, aki még roppantul utált partnerét is képes a keblére ölelni. Sőt akad politikus, akinek jószerivel ma már a whisky a legfontosabb (netán az egyetlen) üzemanyaga, nem is kell hozzá neki béka se. Korántsem a néhai Mr. Churchillre gondolok, nála egy „kissé” azért alacsonyabb kategóriájú, eleven politikusra, Britanniától dél-keletebbre, arra, akit errefelé Unicummal szokás ölelgetni.
A Covid-járvány utáni helyreállítást szolgáló Next Generation EU (NGEU) 1 közös hitel után most éppen Ukrajna víz fölött tartására venne fel Brüsszel hitelt. A 18 milliárd euró nem hangzik soknak, ám több fundamentális probléma is van vele.
A déli tagországok fiskális alkoholizmusa nem ismer határokat. Azt már korábban gyanítottuk, hogy az NGEU 1 után több hitel jön, ám álmainkban sem gondoltuk volna, hogy pont a nem tagország Ukrajna költségvetésének támogatása lesz az NGEU 2 hitel apropója. Brüsszelben már egy 750 milliárd eurós ukrán újjáépítési csomagról is beszélnek (NGEU 3).
Miután Berlin a német gazdaság és lakosság rezsitámogatására 200 milliárd eurós hitelt vesz fel, és az eladósodott déli tagországok ezt csak jelentős kamatfelárral tehetnék meg, a francia és az olasz biztos közös nyílt levélben sürgette egy közös rezsihitel felvételét (NGEU 4).
Amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére! – az áprilisi történelmi vereség után a DK teljesen a Metternich kancellárnak tulajdonított mondás szerint jár el. A Gyurcsány-párt a baloldali politikai piac tisztításában maximális fordulatra kapcsolt, most éppen a médiapolitizálás terén előznék be riválisaikat, és saját párt tv-t indítanak.
Volt itt már minden! 2014-ben külön indulás, 2018-ban részleges koordináció, 2022-ben teljes összefogás, a baloldalnak mégsem sikerült hatalomra jutni. Az utódpárt utódpártja, a DK most a vereség utáni gyászmunka terén újít, és az okok őszinte feldolgozása a Gyurcsány-házaspár politikából való visszavonulása helyett előre menekül. A pártelnök persze már a kampányban jó előre kijelölte a háborúpárti politika felelősét, amikor Márki-Zay Pétert (MZP) “kapitánynak” nevezte, hogy a választás estéjén elmondhassa: “végül azok, akik rá bízták a hajó sorsát, azt gondolják, hogy talán nem ez a legjobb kapitány.”
A nyári uborkaszezont kitöltötte a Facebookon naponta habosított “készülődés”, ami az őszi politikai szezon kezdetén egy mínuszos hírré sorvadt országjárásba, majd a fő attrakciónak számító árnyékkormány megalapításába, és ezt követően egy kongresszusba torkollott. A kongresszus köszöntésére időpontja körül regisztrálták tízezredik, naná, hogy fiatal párttagjukat. Az események ekkor felgyorsultak: immáron “kudarcos projektnek” tekintették az elmúlt tíz év ellenzéki politizálásának legnagyobb innovációját, előválasztást; megalakult az árnyékkormány; az IDEA Intézet kétszámjegyűre mérte a DK-t és még egy fővárosi momentumos polgármester is átigazolt.
A művészet szabadelvű, nem liberális. A szabadság az elve, nem az ideológiája. Utóbbi gátolja a kreativitást, az előbbi az előfeltétele.
A művésznek szabadságában áll persze a liberalizmust is választania, de éppúgy lehet konzervatív, szocialista, netán anarchista is – aligha ezeken múlik művészetének minősége. Az irodalomban Balzacot szokás ilyenkor emlegetni (vagy Shakespeare-t…), Balzacot, a tőről metszett royalistát, aki alighanem a klasszikus kapitalizmus panoptikumának legteljesebb, legértőbb ábrázolója. Tollát mindig a saját keze irányította, nem másoké, hiszen a művész, ha tényleg az, mindig a belső hangjára hallgat, nem az ilyen-olyan ideológiai-politikai szempontokra. Nem ezek alapján óhajt a társadalomnak tükröt tartani.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli politikai kavargás mintha nem venne tudomást ezekről a fundamentális tényekről. Személyes érintettségem nincs, se színész, se rendező, csak egyszerű néző vagyok, akit mindez fölöttébb elszomorít.
Célegyenesbe fordultak a Magyarországnak járó uniós újjáépítési és költségvetési forrásokról szóló tárgyalások. Budapest eddig azt kapta büntetésül, amit Varsó “jutalmul”, nevezetesen egyik fővárosba sem utalják a jogosan várt eurókat. A magyar kormánynak azonban jó esélye van arra, hogy kedvező megállapodást kössön.
Az áprilisi országgyűlési választásokon a guruló dollárok sem tudták a békepárti magyar kormányt megbuktatni, így már elhalkul a globalista propaganda kórusa, és nem halljuk, hogy “az uniós pénz nélkül a NER összedől”. A magyar kormánynak van ideje és vannak alternatívái, elvégre zöld pandakötvénnyel is el lehet érni a klímasemlegességet.
Lengyelországban más a helyzet, ott jövő ősszel lesz parlamenti választás és a gyanú szerint Brüsszel az uniós források visszatartásával és a varsói koalíció kohézióját feszegető követeléseivel kormánybuktatásra játszik. Ennek egyik eszköze az a 116 “mérföldkő”, amelyet a varsói kormánynak az uniós pénzért cserében teljesítenie kellene.
Egy háború gazdasági befektetés is, persze csak a győztesek számára. Kiváltképpen akkor, ha más országok területén s nem saját katonákkal vívják, nincsenek nemzeti romok, honfitárs katonai és civil áldozatok.
E szempontból például a 2. világháború USA mérlege vegyes. Leszámítva Pearl Harbort, tagállamait nem érinti harci cselekmény, idegen területeken harcoló seregeiből mégis 405 ezer katonát veszít. Ugyanakkor a fegyver-bizniszben közvetlen, majd az európai és japán újjáépítésben hatalmas közvetett amerikai haszon keletkezik; Marshall és MacArthur tábornokok a gazdaságban legalább akkora "fegyvertényt" hajtanak végre, mint Eisenhower vagy Patton kollégáik korábban a harctereken.
A globalista propaganda szerint a szankciók “működnek” és rendre ugyanazt a 2-3 példát hozzák fel igazuk alátámasztására. A háborúpárti kormányok által uralt országok közvéleményében még csak pro és kontra felállásban merik a szankcióellenes véleményeket tálalni, most mi is egy ilyen cikket szemlézünk.
A szankciók “működnek” – harsogja a globalista propaganda és kórusuk rendre ugyanazokat az érveket hozza fel. A háború kitörésekor még az orosz GDP bezuhanásáról és rekordinflációról írtak. Az orosz gazdaságot vitathatatlanul megviseli a háború, ám az utóbbi időben már keveset hallunk az orosz gazdaság állapotáról – és ez nem véletlen. Az IMF szerint ugyanis 2022-ben 3,4%, míg 2023-ban 2,3% GDP-csökkenés várható és miközben Oroszország most kecmereg ki a gödörből, az EU-ban még csak most barátkoznak az évtizedek óta nem látott mértékű infláció gondolatával és várható következményeivel.
Az amerikai külpolitikai gondolkodás a 20. század eleje óta egyben a világpolitikáról való gondolkodás, miután a 19. században gyakorlatilag megvalósult James Monroe elnök elve, miszerint „Amerika az amerikaiaké”.
Gyorsan kiterjesztették ezt Latin-Amerikára is, mintegy „igazolva” az USA összkontinentális expanzióját, sőt később még szélesebben értelmezték Monroe-t. A 20. század végén a szovjet birodalom bukása után immár az lett a vezérlőelvük, hogy legyen az egész világ amerikai, legalábbis ami a kívánatos értékeket illeti. Fukuyama szolgálatkészen erről vizionált, amikor nagyvonalúan „befejezte” a históriát, a filozófia magaslatáról ítélve oda a győzelmet Amerikának. A nemzetközi politikai viszonyok elmélete ennél azért óvatosabb és szerényebb volt: ezt a – recsegő-repedező – globális fejleményt nevezi „egypólusú világnak”.
Nem a színész, nem az üzletember Csányi, hanem az akadémikus. Nem a Sándorok, hanem a Vilmos.
A neves etológus a napokban nagyinterjút adott egy hírportálnak, s mélyrehatóan, szellemesen összegzi benne az ezred elő emberi állapotait. Végtére is nem csupán tudós volna, egyben tudományágának terjesztője is, és hozzá még izgalmas szépíró - szakmai specializációkra kihegyezett korunkban ez elég egyedülálló kombináció.
Csányi mindig az Egészet nézi, s pontosan látja is: azon kevesek egyike, akire, ha olykor megszólal, illik, sőt ajánlatos odafigyelni.
Az etológia, a humánetológia nincs átitatva ideológiákkal. Ami van, azt vizsgálja, nem azt, ami lehetne. Összehasonlít: ebből von le következtetéseket, s aligha az ember anatómiájából akarja a majom anatómiáját megérteni. Állat és ember között az egyik legnagyobb különbséget Csányi a történetmesélés képességében látja, abban, hogy az embernek a "sztorizásra” alkalmas nyelve van. Azzal hoz létre kiegészítő együttműködést, avval sző maga köré közösségi védőhálót, nehogy az egzisztenciális félelem vermébe zuhanjon.
Az uniós olajszankció január elsejétől lép csak hatályba, de árdrágító hatását már most kifejti. Orbán Viktor hazánknak kiharcolta a mentességet, ám Brüsszelben újra és újra nekifutnak az egyszer már eldöntött kérdések újratárgyalásának. Ezért is fontos a nemzeti konzultáció első kérdése.
A világ országainak továbbra is csak a harmada csatlakozott az Oroszország elleni szankciókhoz, a legtöbb ország vagy várakozó álláspontra helyezkedett, vagy a keleti gazdasági integráció (BRICS) felé gravitál. Ezek az országok élvezik a brüsszeli szankciók által átrendeződő világgazdaság előnyeit, a kieső nyugati kereslet miatt olcsóbban tudnak orosz olajat és gázt vásárolni, amivel felpörgetik saját gazdaságukat vagy növelik az Európába irányuló exportjukat.
Az USA minimum “a pénzénél van”, energiából önellátó országként nem kell korlátozásoktól tartaniuk sőt, kifejezetten profitálnak a brüsszeli szankciók következményeiből. Az amerikai energiaintenzív ipar növelte európai exportját (például LNG-ből, műtrágyából) és az USA egyre több európai cég új befektetésének válik célországává. Miközben Európa dezindusztrializálódik, az USA újraiparosodik.
Az üzemanyag és sok más, kőolajból előállított termék ára Európában már most nagyon magas, de mi lesz, ha 2023 januárjától életbe lép az orosz olaj behozatalára vonatkozó brüsszeli tilalom? További jelentős drágulás borítékolható, amit a fuvarozók és más cégek várhatóan áthárítanak megrendelőikre és vásárlóikra. A drágulás már most érezhető, ám ágazati várakozások szerint jövőre már literenkénti 2,50 eurós dízel átlagárral számolhatunk, ami jóval magasabb a korábbinál.
Az EU-ban is kezd elterjedni az a repülőkről ismert biztonsági szabály, miszerint “Előbb vegye fel a saját oxigénmaszkját, és csak utána segítsen másokon!” Olaf Scholz német kancellár kínai útja előtt egy döntésével élesen szakított Angela Merkel politikájával, míg egy másik döntésével éppen elődje nagy hibáját ismétli meg.
Ahogy az amerikai-orosz proxi háború felgyorsítja a nemzetközi politika történéseit, úgy változik a hetven éve stabilnak hitt európai integrációs berendezkedés. Kelet-nyugat irányban a szuverenitás kérdése osztja meg a tagállamokat, míg észak-dél irányban a közös valuta. Arról mifelénk kevés szó esik, hogy az euró(adósság)zóna messze van a harmonikus valutaövezettől, az euró az északi országoknak kedvez, míg a déliek lassan már húsz éve stagnálnak és dezindusztrializálódnak. Egy megoldás az eurózóna kettévágása lenne egy északi és egy déli euróra, ahol az északi euró mai árfolyamon kb. 5-600 forint lenne, míg a déli euró 300-350.
Az integráció motorjának számító német-francia tengely pont az euró miatt akadozik. A németek (és az északiak) ugyanis a számukra “gyenge” eurón keresztül eddig exportvilágbajnokok voltak, aminek árát azzal fizették meg, hogy az Európai Központi Bankon és pl. a Next Generation EU (NGEU) 1 újjáépítési programon keresztül kedvező kamatra pumpáltak pénzt az államadósságuk piaci finanszírozására korlátozottan képes déli országokba. Angela Merkel az NGEU 1 programnál hagyta, hogy Olasz- és Spanyolország kapja a legtöbb pénzt, míg a klímaátállásban egyébként sokkal rosszabbul álló Németországnak kevesebb jutott. A francia elnök saját országának támogatásánál is visszafogott volt, azt remélve, hogy az NGEU 2, 3, 4 és 5 csomagoknál már vastagabban foghat a ceruzája.
Minap múlt hatvan éve, hogy fellélegezhetett a világ: John F. Kennedy és Nyikita Sz. Hruscsov rájöttek, egyiküknek sem érdeke, hogy kirobbanjon a harmadik világháború.
Az overkill (a nukleáris túlgyilkolás) lehetősége, amely a kétpólusú világ egyensúlyának legfontosabb – ha ugyan nem egyetlen – garanciája volt, ezúttal is működött: biztosította a jaltai világrendet, amely korlátlan hatalmat jelentett a világot egymás közt befolyási övezetekre felosztó két szuperhatalomnak. Kivételes pozícióikat egyikük sem akarta Kuba miatt kockáztatni.
John F. Kennedy és Nyikita Sz. Hruscsov.
Persze több, mint feszült napok vezettek a „happy endig”. A szovjet főtitkár, ahogy pestiesen mondják, benézte Kennedyt, kezdő, tapasztalatlan politikusnak tartotta, akire rá lehet ijeszteni. Belső nehézségei miatt a blöffölésre amúgy is hajlamos Hruscsov belevágott az atompókerbe, hátha evvel a sajátjainak is bebizonyítja, milyen karakán vezető. Kábé két hétig ment is a vérfagyasztó licit, de végül Kennedy bizonyult jobb játékosnak. Nem utolsó sorban azért, mert Oleg Penkovsky, a szovjet katonai hírszerzés ezredese olyan információkat közölt a nyugatiakkal (konkrétan a brit MI6-al), melyek alapján Kennedy átláthatta a blöfföt. (Penkovskyt kevéssel ezután Budapesten letartóztatták, Moszkvába vitték, s amint az a szovjet árulókkal ilyenkor megesik, szegény igen csúnya véget ért.) Hruscsov pedig igyekezett menteni a menthetőt.
Kennedy igazából avval igazolta, hogy nagyon is profi politikus, ami ezután történt.
Látta, hogy Hruscsov belesül saját blöffjébe, de azért ő is engedett. Nem akarta Hruscsovot túlalázni, hiszen a blöfftől a szovjet atompotenciál csöppet sem lett kisebb, elegendő lett volna egy katasztrófához. Engedte, hogy túlságosan is pattogó kihívója totális presztízsveszteség nélkül vonulhasson vissza. A Kubába telepített szovjet rakéták visszavonásáért cserébe garantálta, hogy nem támadja meg Kubát, sőt, az USA is kivont pár rakétát Törökországból. Hagyta, hogy a látszat szintjén Hruscsov döntetlenre hozhassa ki a partit. S nem mellesleg ekkor hozták létre az úgynevezett forró drótot (oroszul a „vörös telefont”), hogy a két szuperhatalom mindenkori vezetője közvetlenül is kommunikálhasson.
Kennedy tudta: a győzelemhez olykor az okos önmérséklet is hozzátartozik.
Olvasom, hallom, hogy egyes szakértők (na pláne „véleménygazdák”…), az ukrán háborút a kubai rakéta-válsághoz hasonlítják.
Hiba.
Akkor egy stabil világrenden belüli konfliktusról volt szó, most pedig – ezt minden józanul gondolkodó ember látja – a világ újrafelosztásának kezdetéről.
Mint láttuk, a kubai krízis sem volt éppen veszélytelen, ám az egyensúly a kölcsönös szuperhatalmi érdekek következtében hamar helyreállt.
A szomszédunkban dúló háború azonban több mint veszélyes. Világrend helyett ma világrendetlenség van, egyensúlyra törekvésnek nyoma sincs, a háborúnak pedig nem látni a végét.
Ukrajna teste fölött egy felfuvalkodott, de kissé már eresztő birodalom és egy katonailag rosszul kalkuláló, ezért egyre inkább sarokba szorított, de még mindig nukleáris nagyhatalom áll szemben egymással. Politikai tétjeiket már olyan magasra emelték, hogy arcvesztés nélkül egyikük sem vonulhat vissza. Párbajukat ráadásul számos nagyméretű játékos figyeli árgus szemekkel, hiszen a világtorta újraszeletelésében nekik is megvannak a maguk érdek vezérelte szempontjaik.
Ukrajna népét ebben az elfajuló, esélyleső erőtérben véreztetik ki, szenvtelenül és fájdalmasan.
A forró drót, a „vörös telefon” már régóta süket, ámbár ha Putyin tárcsázna is, vajon ki venné föl a kagylót Washingtonban…?
Ó béke! béke! legyen béke már! Legyen vége már! – Babits Mihály Húsvét előtt című verse a Nagy Háború idején (1916) íródott, amiről eleink még nem tudhatták, hogy az nemsokára az egyes sorszámot kapja. A háború nemcsak a nemzeteket és emberéleteket pusztítja, de a gazdaságot is, ezért fontos, hogy az inflációért leginkább felelős szankciókkal kapcsolatban megkérdeznek minket és minél többen vegyünk részt a most induló nemzeti konzultációban.
Az Európai Unió nem hadviselő fél, mégis szankciók ezreit fogadta el Oroszországgal szemben. Tették és teszik ezt annak ellenére, hogy a történelemben alig volt olyan szankció, amely célt ért. Az egyik legfrissebb példa Irán esete, amelyet már idestova negyven éve sújtanak szankciók, mégsem ez okoz a teheráni rezsimnek nehézséget, hanem a népesség megnégyszereződése 21 millióról (1980) 84 millióra (2020). Ennyi embert ugyanis már nehezebb ellátni és ennyi fiatalnak perspektívát kínálni.
Arra is van történelmi példa, hogy a szankciók erőltetése az azt kivető nagyhatalom és vezető vesztét okozzák, mint I. Napóleon és a kontinentális zárlat esetében, amelyhez I. Sándor orosz cár nem csatlakozott. A francia császár nem akart a Grande Armeé-val Moszkváig masírozni, ám a “szankciós spirálból” már nem tudott szabadulni, és ahogy gyengült hadseregének ereje, úgy csökkent szövetségeseinek száma. Napóleon bukása megnyitotta az utat egy rivális nagyhatalom, Nagy-Britannia felemelkedése előtt.
A történelem tehát azt mutatja, hogy óvatosan kell a szankciókkal bánni, mert könnyen visszafelé sülnek el. A Krím-félsziget 2014-es elfoglalása után is voltak szankciók, ám a háború nyolc évvel később mégis kitört. A mostani szankciók azt a célt szolgálják, hogy megfosszák Oroszországot exportbevételei jelentős részétől, ezzel apasztva a háború finanszírozására és egy új támadó haderőre fordítható forrásokat. Az uniós szankciók erre több okból is alkalmatlanok.
Két „baloldali” kongresszus is volt a múlt héten, egyik árulkodóbb, mint a másik.
Lezajlott az MSZP várva várt sokadik személyzeti megújulása, végre kiderült, most éppen ki fogja majd a szocikat a politikai elfekvőből kivezetni.
Pontosabban, kik.
Merthogy megint ketten veselkednek neki. Egyikük a kipróbált, az intellektuális skálán madame Curie-től tisztes távolságra eső mademoiselle, a másik meg egy derék, javakorabeli munkásember, aki, ha kell, látványos fizikai akcióktól sem riad vissza. (Elődje észrevétlenül, ahogy létezett – érdemei el nem ismerése mellett – csöndben, halkan távozott.)
Ursula kemény, katonás asszonyság, aligha véletlen, hogy uniós funkciója előtt a német védelmi tárcát vezényelte. A khaki szín legalább úgy illett hozzá, mint mai, hideg tónusú, uniós kiskosztümjei.
Azért Ursula is gyakran mosolyog, de mosolyának mindig élei, szegletei, hegyes nyilai vannak. Arcán, ahányszor csak az uniós magasból kinyilatkoztat, lágyságnak semmi nyoma.
Kiderült, mire készül a DK: az utódpárt utódpártja piactisztításra készül a baloldali térfélen, amit a pártelnök Facebook posztjának 6. pontjában ki is mondott: “A zsugorodó párt kudarc, a növekvő párt siker.” Azért, hogy a DK továbbra is növekvő párt maradjon, a 2024-es választásokig kannibalizálnia kell a törpepártokat és ellenzékváltó formációkat. Tényleg csak egy maradhat?
A DK forgatókönyve nem annak zsenialitása, hanem a többi baloldali párt szellemi lustasága és szervezeti tehetetlensége miatt működik. Gyurcsány Ferenc továbbra is a legnépszerűtlenebb hazai politikus, aki a negyedik kétharmad után a nyári uborkaszezonban előbb el akarta terelni a figyelmet a saját politikusi felelősségéről, majd látva a többi baloldali párt tétlenségét saját kommunikációs kezdeményezésének sikerét, pártja az őszi politikai szezon kezdetén bedobta az árnyékkormány intézményét.
Már megint a fasiszták és persze a nácik, kinek éppen melyik jön a szájára. De persze mindegy is, az a fő, hogy e stigmákkal – pontos képzavarral élve –, jól oda lehessen az ellenlábasokra sújtani, hiszen kétségtelenül a 20. század szörnyszülöttje mind a kettő.
Nem érdekes, hogy igényesebb elemzésekben már akkoriban is illett a fasisztát a nácitól megkülönböztetni, sőt a mai „nyelvgazdáktól” ezt fölösleges is számon kérni. Számukra most az a lényeg, hogy a neolib főáramnak – így vagy úgy, ezért vagy azért – ellenszegülő erőket ideológiailag a múlt sárga földjébe lehessen döngölni, közvetlenül Benito és Adolf mellé.
Hogy a 21. század ideológiailag sem a 20. század folytatása, hanem új fogalmakat igénylő valóság? Az meg kit érdekel? Az a fontos, hogy ölni lehessen a szavakkal, nem az, hogy pontosak legyenek.
Giorgia Meloni, az ellenzéki jobboldali Olasz Testvérek (FdI) párt vezetője.
Árnyékkormány – ez az „innováció”, amit a magyaroknak kínál Gyurcsány Ferenc és pártja. Nem tudni, hogy a házaspár látta-e a legújabb Doctor Strange mozit, de viselkedésük egyre inkább arra utal, hogy egy másik univerzumban érzik magukat.
Gyurcsány Ferenc hónapok óta készül. „Készülünk” – ez vált a DK pártvezér jelmondatává, amit szinte minden bejegyzése végére odabiggyesztett. Végül pénteken, egy nappal az őszödi beszéd kiszivárgásának évfordulója előtt jelentette be, hogy felkészültek.
Gyurcsány pártja felkérte Gyurcsány feleségét, hogy alakítson árnyékkormányt, amit Gyurcsány neje készségesen meg is tesz. „Nemigazország” után érkezik „Árnyékország”.
A népakarat vajmi keveset számít az ilyen magas szintű politikai játszótereken, hiszen láthatóan nem hajlandóak tudomásul venni történelmi vereségüket, mindenáron el akarják (legalább) játszani, hogy ők vannak a kormányrúdnál.
A szembenézés (amely egykoron Gyurcsány Ferenc egy írásának címe volt a pártlapként működő Népszabadságban) néhány kivételtől eltekintve elmaradt, ahogy az előző négy választás alkalmával is. De még azok a szereplők is, akik önkritikusan viszonyulnak saját teljesítményükhöz, két szónoklat között nem veszik észre, hogy Gyurcsány bedarálta őket.
Régi bűnnek hosszú az árnyéka – tartja a mondás, de vajon a régi bűnök árnyéka ma is rávetül Gyurcsány-házaspárra?
Lendüljünk át azon, vajon egy diktatúrában szokványos faktum-e az árnyékkormány, avagy ez utóbbi létrejötte eleve árnyékot vet a minősítés igazságtartalmára. Vagy-vagy.
Ha diktatúra van, nincs árnyékkormány, ha van árnyékkormány, nincs diktatúra. (Eme alapfokú összefüggést az Európai Parlament számos képviselőjének sem ártana rögzítenie, mielőtt Magyarországot nyüstölendő, szólásra emelkedik.)
Ámbár a politikai propagandában fölösleges a koherencia. Csak gyengíti az üzenetek hatásfokát. Sulykolni, sulykolni, és megint csak sulykolni, miként azt már genosse Goebbels is ajánlotta, mondván, így akár magamról is bemesélem nektek, hogy daliás, szőke, kékszemű árja vagyok.
Másfelől logikus persze, hogy a "baloldal" ritmikusan ismétlődő – de most aztán már tényleg igazi – „megújulása" momentán Dobrev Klára árnyékkormányába torkollik.
A nyolcéves kislány betéved a szobába, pedig ilyenkor nem szokott. (Nincs tiltás, csak szoktatás van.) A német kancellár éppen azt magyarázza, ezt a telet majd át kell vészelni valahogy.
Fázni fognak a német gyerekek? - kérdi a magyar gyerek.
