Amióta kirobbant az orosz-ukrán háború, azzal szembesülhettünk itt, Európa józanabbik felében, hogy a haladó Nyugat hol kisujjeltartva, hol makacs bosszúból elkezdte másodlagos sportolókká degradálni az orosz és fehérorosz versenyzőket. Eleinte kitiltásokat is láthattunk világversenyekről, majd egyes rendező országok igen, mások viszont nem engedték versenyzésüket. Ahol engedték, ott kitétellel tették, azaz, hogy ne legyen köze a hadsereghez vagy ne értsen egyet a háborúval. Aztán olyan megoldás is volt – ahogy a hazánkban sikeresen megrendezett atlétikai vb-n is – hogy a nemzetközi szövetség döntése értelmében kerültek tiltólistára e két nemzet sportolói.

Vannak ugyan biztató jelek, hiszen a Nemzetközi Olimpiai Bizottság állásfoglalása szerint a sportoló kell legyen az elsőszámú szempont, nem a háborús bűnnel terhelt hazája, és eszerint a párizsi olimpiából talán nem lesz Moszkva ’80 vagy Los Angeles ’84. Azonban az egész cancel culture-ös idiótaságból mára emberi deficit lett. Megvetés, gyűlölet, rosszindulat és aljasság. Szép szavak, ugye? Valahogy nem látjuk a liberális Nyugat egyetlen zászlaján sem ezeket a mottókat. Pedig a képmutatás olyan fokra hágott, hogy lassan oda jutunk, hogy lehetetlen lesz visszafordítani a károkozást.

Az Indiában megrendezett találkozóról ezúttal távolmaradt Kína és Oroszország: nem véletlenül. A minapi „Selyemút 2.0” bejelentése egyiküknek sem tetszhetett.  Nem beszélve arról, hogy ha ez egyúttal geopolitikai tengelyt is jelenthet, az végképp nincs – pontosabban az sincs – Kína meg Oroszország ínyére. A másik globális geopolitikai erővonal két legerősebb országát ugyanis egyre inkább ők alkotják, noha Szibéria gyéren lakott, erőforrásokban viszont példátlanul gazdag területe a népes, de energiaszegény Kína közvetlen szomszédságában alvó geopolitikai vulkán. Pillanatnyilag azonban ez most mellékes: az Ukrajna rovására vívott orosz-amerikai háború távlatilag sikeresen elodázta ezt a kettejük közt kódolható természet adta feszültséget.  Mióta az amerikai geo-stratégák úgy döntöttek, hogy az USA számára egy német-orosz energetikai-technológiai kötés veszélyesebb távlati fejlemény lehet Eurázsiában, mint az orosz-kínai közeledés, azóta az ukránok vérének folyamatosan – s ki tudja meddig még – folynia kell. Ebben a játszmában Európa csupán paraszt a sakktáblán, mindenki látja ezt, talán még Ursula von der Leyen és Volodimir Zelenszkij is, ám ők készséges asszisztensei az USÁ-nak …, no de, hagyjuk.

Mit is írt József Attila? "Forgolódnak a tőkés birodalmak, csattog világot szaggató foguk" – és most éppen szomszédunkat, Ukrajnát szaggatják.  

Recseg-ropog az EU. A szlovákiai és lengyelországi választások kimenetelétől függően tovább erősödhet az a szuverenista tömb, amely ellenzi az integráció gazdaságon túlmenő részének elmélyítését. Egy új V3 minimum a lopakodó föderalizáció és a kötelező kvótára való áttérés kérdésében fogja a féket nyomni. Mivel térségünk az EU gazdasági motorja, ezért a gazdaságpolitika terén is várható a tervutasításos rendszerre emlékeztető, ideológiavezérelt  “zöld átállás” erőltetett tempójának és irányának megkérdőjelezése, amiben a térségünkben aktív német ipar egy részére is lehet szövetségesként számítani.

A szuverenitási kérdéseknél adja magát az a megoldás, hogy a globalista birodalomépítési célokat a jövő évi EP-választások kimenetelétől függően nem 2030-ra, hanem egy későbbi időpontban valósítják meg. Ameddig a globalista hálózatok ellenőrzik a politikai döntéshozatalt és a mainstream médiát Washingtonban és Brüsszelben, addig nem kell nagyon aggódniuk. Látjuk, hogy az ukrajnai háború egyedüli finanszírozására is felkészítik az EU-t egy 20+50 milliárd eurós hadikölcsön felvételével, ha az amerikaiak valamilyen okból 2024 után kihátrálnának Kijev mögül.

Kell egy új kompromisszum

Az uniót megosztó konfliktusok közül térségünk országait a szuverenitás kérdése foglalkoztatja leginkább. Mivel országaink hosszabb-rövidebb ideig számos birodalom és unió részét képezték, a nemzeti függetlenség és a fontosabb döntések helyben való meghozása valahogy az itt élő népek DNS-ének részévé vált. Érthető, ha az Európai Egyesült Államok projekt mögül felsejlő új birodalomépítés láttán is megszólaltak a vészcsengők, így a többségi szavazásra való áttérést, vagy az európai intézményeknek a szükségesnél több jogosítvánnyal való felruházását az sem fogadtatja el könnyebben, hogy az EU gazdasági szempontból — eddig legalábbis — egy nemzetstratégiai és modernizációs szempontból igazán előnyös projektnek számított.

Mivel Cseh-. Lengyel- és Magyarország nem tagja az euró(adósság)zónának, így az “ever closer union” tervét opponáló kormányok ellen a jogállamiságinak mondott politikai zsarolási eljárással lépnek fel. Mivel térségünk országai a jelenlegi gazdasági fejlődés mellett 2030-ra nettó befizetők lesznek és egyre szegényebb országok akarnak az unióhoz csatlakozni, kérdés, hogy nettó befizetőként megéri-e csak többet befizetni, miközben a többségi szavazás miatt a V4-országok politikai befolyása ezzel érdemben nem növekszik arányosan. Varsó talán ezért építi a Trimarium projektjét, amely térségünkben akár az egyre ideologikusabb EU egyik alternatívája lehet.

Nem egyirányú utca

„No Marci – No Party!” Bár erősen elgondolkodtam a „No Merci” fordulaton is, mert mostanában a szélbal aktivista Gulyás Márton Partizán-interjúiban lassan tényleg nincs köszönet, hiszen, ha csak az utolsó pár adást elevenítem fel: az idős Kőszeget 7 órán át kínozta, G. Fodorból egyfolytában ki akart szedni valamit, Ungárt pedig ki akarta végezni családilag. Persze, nem kell rögtön a legvéresebb elődök módszereire gondolni, Marci retorikailag támad vagy présel, mert a 21. században ettől válik igazán rocksztárrá haladó oldalon.

De maradjunk az eredeti címnél. Hogy miért garancia Gulyás Márton a parti sikerére? Mert ahogy ő kalapol, úgy nem kalapol senki. A NAV közzétette az 1%-os adófelajánlások adatait. Szemeket párásító köszönővideóban dicsekedett el a 21.122 magánszemély beléfektetett bizalmáról. „Forintmédiává váltunk!” – mondja némi gúnnyal Marci, hiszen mindenki számára nyilvánvaló innentől, hogy a dollármédia megnevezés a csúnya, gonosz Rogán séf által kifőzött bélyeg volt eleddig a Partizánra. Na, de most! A támadások jellegétől függően hol újságíró, hol aktivista Marci most több mint 200 millió forinttal gazdálkodhat „pluszban” (ha csak az adóbevételt nézzük). Érdekes ez a „pluszban” kitétel, mintha csak desszertre való lenne ez a sok-sok 1%, és nélküle is simán meglenne. Hogy miért gondolom, hogy 1%-ok nélkül is meglenne a csapat?

A DK kritikusai következetesen Gyurcsány-pártól, mint amolyan politikai családi vállalkozásról beszélnek, bár az oligarcha párt címkéje is illene erre a formációra, mivel a nomenklatúra-burzsoázia krémjéhez tartozó Apró-Dobrev-Gyurcsány érdekkör finoman szólva is a politika közelében szerezte meg azt a bizonyos első milliárd millió forintot és a 2002-2010 között elpocsékolt nyolc év balliberális kormányainak idején ezen érdekkör több tagja is ott volt a kormányzat, az uniós források kiosztása és a magánszféra Bermuda-háromszögében.

Gyurcsány Ferenc 2010 után megalapította saját forradalmi élcsapatát pártját, amely az MSZP használható részeiből és a chartás liberális értelmiség SZDSZ romjai alól kikecmergő részéből alakult meg, akik hamar egymásra találtak. A DK párttörténete egy igazi politikai kommunikációs sikertörténet, amely a 2011-es Nulla százaléktól a Műegyetem rakparton 2013. október 23-án “Összefogást!” követelő keménymagon át a “füstös hátsó szobákban” kötött alkukon át vezetett oda, hogy a 2022-es országgyűlési választásra már a DK elnöke gondozta az Elnökök Signal-csoportot.

Árnyékban maradtak

Világcsúcs, hogy jó ideje egy trágárságon kívül semmi sem jut az eszükbe, pontosabban az O1G-ét sem ők találták ki, szívósan visszhangozzák csupán - szívósan visszhangtalanul. Próbálták már együtt, félig együtt, avagy külön-külön: se így, se úgy nem jutottak ötről a hatra. Mert ehhez azért mondani is kellene valamit.  

Vona Gábor most mégis egy sokadik spórát hozna létre, habár „Dunát lehetne rekeszteni az újabb és újabb ellenzéki pártokkal”, ezt ő is látja, tudja. És mégis színre lépnek, merthogy hiába a sok párt, őket egyik sem képviseli, a nagy nyüzsi ellenére szegények árvák. Vona verbálisan persze oké: mellőzné a törzsi viszályokat (helyes), ügyekre koncentrálna (helyes), teremtő energiákat keresne (helyes). Csupa jó szándék, csupa támogatást érdemlő cél. Ráadásul szigorúan „a reformkoriság szemlélete mentén” működtetnék új alakzatukat, a Második Reformkor pártját.    

Akkor mi a baj? Mi hibádzik?

A dollárbaloldal hat pártja tavaly nem engedte maga mellé és parlamenti frakcióhoz jutni a “hetedik” pártot, amely felszívhatta volna a velük és a kormánnyal elégedetlen szavazókat, ezért most egy valós pártcunami zúdul rájuk. Nem alakulna ennyi új balliberális formáció, ha a pártalapítók nem éreznének egy erős ellenzékváltó hangulatot. Az országgyűlési baloldal törpepártjai ugyanis a szemünk láttára járják haláltáncukat: az MSZP januári javaslatát, miszerint a hivatalban lévő polgármesterek automatikusan — azaz előválasztás és/vagy háttéralkuk nélkül — indulhassanak újra, a többi párt meg sem hallgatta. A közös EP-listára vonatkozó javaslatukra sem reagált senki. A Párbeszéd által rendelt “kutatás” pedig, amellyel annak az LMP-nek könyörögtek Jávor Benedek újbóli EP-mandátumáért, amelyet korábban elárultak, leginkább a tragikomédia kategóriájába tartozik.

A Jobbik, LMP, MSZP és a Párbeszéd a legtöbb kutatás szerint már nem jutna parlamenti mandátumhoz, így a 2024 júniusi EP-választás sok újrakezdő politikus fantáziáját mozgatja meg. Jogosan, mondhatjuk, mivel a Jobbik és az LMP 2009-es, vagy a Momentum 2019-es EP-szereplése jó ugródeszka volt későbbi Országgyűlésbe jutásukhoz.

Az USA rég nem látott mennyiségű, 416 tonna orosz uránt vásárolt — írja a Moszkva tér blog. Megtehetik, hiszen az orosz uránra a Biden-kormányzat nem vetett ki szankciót és becslések szerint az amerikai atomerőművek legalább 16 (az európaiak 20) százalékában orosz eredetű fűtőelemet használnak. Mivel Oroszország rendelkezik a globális urán dúsítási kapacitások közel felével, piaci alapon biztosan megéri az amerikaiaknak a vásárlás, így nem kell óriási beruházásokkal egy új ipari vertikumot felépíteniük — gondolnánk.

A politika azonban felülírja a piaci logikát. Azokban az országokban, ahol guruló dollárokkal sikerült szivárványkoalíciókat hatalomra juttatni (Ukrajna, Csehország és Szlovákia), ott a Rosatomot a (kanadai tulajdonban lévő) Westinghouse cégre cserélik. Bulgária és Finnország is ebbe az irányba tart. Ne legyenek kétségeink, ha a háborúpárti magyar baloldal nyert volna, minden bizonnyal ők is felmondták volna a meglévő szerződést.

Honnan jöjjön a fűtőrúd?

A Nyugatot ma erős szorongás kínozza. Nevezzük ezt egyfajta civilizációs agorafóbiának. A globalizáció óriási teret nyitott meg, amelyben hétmilliárd ember nyüzsög körülöttünk. Félünk ennek az elképzelhetetlen embertömegnek a lármájától, a hétmilliárd száj fogyasztásától, a percről perce a hatvány hatványára lépő, a nyugati ember számára egyszerre brutálisnak és következetlennek látszó fejlődési őrjöngéstől, tébolytól. Úgy nyom ez a gondolat minket, mint a 2000 méteres vízoszlop Titán búvárhajó törékeny héjszerkezetét.

Érdemes időnként újranézni Mel Gibson Apocalypto című mesterművét. A film lezárásának szekvenciáját szeretném megidézni: a konkvisztádorok partraszállásának első pillanatai egy tág, végtelennek látszó földrészen, amit ígéretül kaptak, amit uralni és birtokba venni keltek át az óceánon. Ez a jelenet többé már nem ránk vonatkozik, nem minket ábrázol, mert nem mi állunk a karavellák fedélzetén, hanem ott állunk a parton, földbe gyökeredzett lábakkal a homokfövenyen. Ebben a filmben tetten érhető mindaz, amit éreznünk kellene, de ugyanúgy nem érezzük, ahogyan a maják sem.

De mi változott? Mitől kerültünk alárendelt szerepbe?

A szeptember 30-i szlovákiai mellett az október 15-i lengyel parlamenti választás lesz az őszi politikai szezon térségünk, az EU és Európa jövője szempontjából meghatározó politikai eseménye. A szuverenista lengyel kormánynak ugyanis nagy tervei vannak: 2030-ra meg akarja duplázni az ország GPP-jét. Az ambíció mértékét mutatja, hogy az EU-ban 2022-ben már így is hatodikak voltak, és a 654 milliárd euró kétszeresével számolva pont Spanyolországot ütnék ki a negyedik helyről (2022: 1,329 milliárd euró). Lengyelország ahol lehet, leválik a német gazdaságról és Dél-Korea európai export hídfőállásaként abban bízik, hogy a most beinduló tankgyártás mellett idővel más dél-koreai csúcstermékeket is ők gyárthatnak.

Lengyelország a Trimarium projekttel saját középhatalmi stratégiáját követi, amely a Balti- és a Fekete-tenger, illetve az Adria közötti országokat integrálná, bár ez a térség messze nem egységes. A 140 milliós térség gazdasági ereje (még) elmarad Németországétól, miközben hadereje együtt sem ér fel az atomhatalom és ENSZ BT állandó tag Oroszországéval. A lengyel választás fő tétje az, hogy Varsó folytathatja-e középhatalmi ambíciói építését a szuverenista PiS-kormány alatt, vagy Donald Tusk szivárványkoalíciója visszaterelje-e a lengyeleket Brüsszel és Berlin szárnyai alá, hogy a lengyel gazdasági erőre épülő különutas politika ne jelentsen alternatívát az egyre inkább Európai Egyesült Államokká váló EU-n belül.

Alexander Soros a varsói főpolgármesterrel

Másfél éve tart a háború, és nem látszik a vége. Most (még) mindkét fél a harctéren akarja pozícióját javítani, így fokozzák háborús erőfeszítéseiket. Jelenleg az oroszok vannak jobb helyzetben. Mivel az ukránok támadnak, és a támadónak kell 3:1 erőfölényben lennie, az orosz húsdaráló komótosan pusztítja az ukrán élőerőt és felszerelést. Zelenszkij ukrán elnök valamiért görcsösen ragaszkodik Bakhmut városához, így az ukrán hadsereg felaprózva erejét, itt és délen (a Bradley térnél, Zaporizzsja megyében) támad. Az ukránok az első orosz védelmi vonal elérésére vetik be azt a stratégiai tartalékot, amit az Azovi-tengerig tartó áttörésre tartalékoltak.

Az oroszok kivárják az ukrán ellentámadás végét, elvégre a tíz legértékesebb ukrán nehézdandárból nyolc már a Dnyepertől keletre amortizálódik, így ezek teljes felőrlése után — de még az októberi esős időszak előtt — adja magát egy orosz ellentámadás (pl. Harkov és Szumi irányába), vagy a felötlő hadviselés folytatása. A háború tehát folytatódik, jobb esetben befagy. A politikai üzem viszont megy tovább.

A béketárgyalás olcsóbb lenne

Drága megboldogult Lénárd Laci barátunk, aki a Metal Hammer magyar változatával elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar rock- és metalrajongók tájékoztatása érdekében, rendelkezett egy idevágó mondással. „Eddig nem szerettem a Nickelbacket, de látva, kik fikázzák őket, rögtön megkedveltem.” Nos, amikor Daniel Freund zöldpárti EP-képviselő visongani kezdett a Twitteren, azaz az X-en, akkor már éreztem, nagyot fog menni Tucker Carlson Orbán Viktorral készített interjúja. Jelenleg 108 milliónál jár a videó! Fel tudjuk ezt fogni? Az Episode 20., azaz Carlson 20. anyaga a Twitteren (még nem áll a számra az X) olyan szédítő magasságokban jár, amit egyelőre csak a nyitó videója, és a Trumppal való anyaga überelt eddig. Igen, Tucker Carlson, a Foxtól elszabadult konzervatív, stílusosan vagabund, trumpista amerikai újságíró, aki a zakó és nyakkendő ellenére is kvázi rocksztár státuszban tevékenykedik, akkorát megy jelenleg a magyar miniszterelnökkel, hogy azt még Rogán robotjai se tudnák ilyen magasságokba repíteni. 108 millió, és csak tovább növekszik! Egy tízmilliós ország miniszterelnökével leült egy amerikai újságíró, és – bár gyűlölöm a kifejezést – felrobbant a Twitter, az internet, de még a bolygóközi rendszer is. Na, de vissza a Goodfriend utáni másik freundunkra, Danielre.

Dezse Balázs kollegánknál plasztikusabban nem fogom tudni leírni Freundot, aki személyesen látva őt az EP kantinjában egymás mellett ebédelve egy borzasztóan trógerül felöltözött, kitérdelt nadrágú, ápolatlan, mosdatlan politikust tapasztalt meg Danika személyében. Na, ez a figura most teljesen extázisba esett, hiszen nem elég az, hogy szerelmes a magyar miniszterelnökbe, és eddig sem telt el nap, hogy ne foglalkozott volna vele, most négy (!) tweetet szánt az interjúra. Volt benne poénkodás, miszerint hiába itta már meg a reggeli kávéját, megnézve a videót, máris fáj a feje. Aztán volt egy, ami már Elon Musk Twitter-tulajnak szólt, mert merészelte továbbosztani az interjút, és jót homofóbozhatott egyet Musk sérelmére. És még volt közte kettő, amit már lusta vagyok megnézni, annyira tipikus és szokásos putyinpincsizés Daniel Freundtól, hogy az már szóra sem érdemes.

Prigozsinnak és a Kremlnek nagy tervei voltak Afrikában, elvégre ott most nagyot tudnak ütni a gyengülő Európa egyik leggyengébb hatalmán, a közös valuta egyik vesztesének számító Franciaországon, amely már eddig is különutas véleményt fogalmazott meg a háború, az USA-hoz fűződő viszony, vagy a Kínáról való leválás kapcsán.

A július végi 2. Oroszország-Afrika csúcstalálkozóra a Nyugat nyomására kevesebb afrikai ország vezetője látogatott el, ám a Wagner-csoport kirakatembere így is sok tárgyalást tudott folytatni. Miután Putyin elnök a Walkür hadműveletet mintázó zendülés után “megbocsátott” neki és társainak, azok a Wagneresek, akik nem akartak a hadseregbe átigazolni, Fehéroroszországban, vagy Afrikában dolgozhattak tovább a halálfejes zászló alatt. És Afrikában bőven van feladatuk.

Nagy tervei voltak Afrikában

És itt van most ez a Prigozsin-eset. KISZ viszont nincs már, hogy megfejtse ezt a rejtvényt is, saját kútfőnkre kell tehát hagyatkoznunk.

Jevgenyij Viktorovics, Isten nyugosztalja, „nehéz sorsú, de tehetséges ember volt, aki súlyos hibákat követett el”, maga Putyin elnök mondja most ezt róla, és ő csak tudja. Régi barátság ez, Prigozsin egykor a szakácsa volt, és nem árt, ha a szakácsával jóban van az ember, pláne, ha politikus.

Persze Putyin bizonyára Prigozsin hibái közé sorolja, hogy úgy két hónapja puccsot kísérelt meg ellene, nem túl sikeres puccsot, de azért puccsot. Aztán valahogy mégis helyreállt a „rend”, látszólag elsikálódott az ügy. Prigozsin megígérte, hogy ilyesmi többet nem fordulhat elő, nem fog hibázni többé, Putyin meg úgy tetszett, elfogadta.  

A Föld története az éghajlat változásának története is egyben, aminél Charles Darwin munkássága alapján azt is tudjuk, hogy azoknak az élőlényeknek van nagyobb esélye a túlélésre, amelyek ehhez a változáshoz jobban alkalmazkodnak. Miközben a Föld országai egyetértenek abban, hogy tenni kell a klímaváltozás ellen, az egyének szintjén már eltérő stratégiákat látunk. Vannak, akik helyben tesznek ellene, mások útra kelnek, így Dél-Amerikából Észak-Amerikába, Afrikából és a Közel-Keletről pedig Európába indult újkori népvándorlás. A kibocsátó országok minden bizonnyal még örülnek is annak, hogy megszabadulnak lakosságfeleslegüktől, és az életerős fiatal férfiak nem otthon csinálnak rebelliót, hanem gyakran életük kockáztatásával, embercsempészek segítségével törekszenek északra, egy jobb élet reményében.

A tranzit- és frontországok két stratégiát választhatnak: határaik szigorú ellenőrzésével védekeznek a tömeges illegális migráció ellen, vagy egyszerűen átengedik a jövevényeket a célországok irányába. Az persze csak idő kérdése, hogy a frontországok maguk is egy nagy tranzitzónává, vagy célországgá váljanak. A migráció célországai jó esetben maguk dönthetnek arról, hogy milyen politikát választanak, és hogyan kezelik ezt a jelenséget. A jellemzően szigeteken fekvő angolszász országok itt jobb helyzetben vannak, hiszen tengerek és óceánok választják el őket a túlnépesedő térségektől. Ameddig a velük szomszédos országok védik a kapukat, ők biztonságban vannak és pontrendszerrel válogathatnak az agyelszívásra alkalmas bevándorlók között.

Nagy igazság

Az öregebb emlék 46, a fiatalabb 39 éves. Rokonban ugyan ezek csak középkorúnak számítanának, emlékekben viszont ráncos vénségnek. Két gyerekkori szexuális abúzusom megmaradt képkockái ücsörögnek a tudatom szobájának egy hátsó, homályos zugában lévő kanapén. Nem beszélnek sem egymással, sem velem és én sem szólok hozzájuk, csak ott vannak, mert beleszülettek az életembe. De ott vannak a mai napig, miközben számos társuk már régen átsétált a tudatalattiként emlegetett helységbe, ahonnan kizárólag zajok szivárognak ki, de hogy pontosan mi van odabent, csak a jóég tudja.

Nekem, annak dacára, hogy ezt a két emléket soha nem vesztettem szem elől, bármikor képes vagyok képeket felidézni belőlük és elmondani a történetüket, nincs és nem is volt áldozati tudatom. Ha a szociális és gyermekvédelmi pályafutásom során, vagy a baráti, ismerősi körömben beszélgettem bántalmazott áldozatokkal, magamat mindig az épek, a nem bántottak közé soroltam, aki megpróbál segíteni a sérültnek. Aztán mindig rácsodálkoztam erre, amikor felidéződött, hogy nekem is van két ilyen történetem. De hiába a csodálkozás, a mással történt hasonló esetek megismerése bennem soha nem indította el a sajátjaim újra átélését. Milyen fura ez, hogy soha nem éreztem sebzettnek magam, miközben pontosan tudom, hogy önmagában az a tény is a sebzettségre utal, hogy a mai napig, 53 éves koromig itt vannak velem, egy cseppet sem halványodott az emlékük. Ráadásul ahogy öregszem és túlvagyok több terápiás időszakon, egyre világosabb számomra, hogy az életemben mi mindenre voltak hatással ezek az emlékek.

A kereszt sokkal több mint egy kiüresedett manifesztum, amelyet a politika azért még felhasználhat ahhoz, hogy újból és újból megerősítse magát. A kereszt felmutatása ma már, amikor minden evilági erejét elvesztette, elvették tőle, többé nem a vezér, a duce által vezényelt fekete mise kelléke, de nem is a politikai okkultizmusé, hanem egy közösség, jelen esetben a magyar nép reményének és hitének dekrétuma.

Ahogyan Pilinszky írja: “az egyedül lehetséges haza jóhíre”.

Ez pedig nem az ember bűnös indulataival, fanatizmusával életre hívott “Isten országa”, “Mennyei királyság”, amelyben a kereszt semmi más, csak puszta legitimáció. A kereszt itt és most (az, ami eredetileg volt, amivé eredetileg vált) üzenet hívő és hívő között arról, hogy nem vagyunk magunkra hagyva bűneinkkel és az élet minket gyötrő nehézségeivel. Mindezek mellett megjelenése kinyilatkoztatás is a hitetlen felé az evangéliumról, az örömhírről. A kereszt formája – amely egyben a lényege, szubsztanciája is – misztikus értelemben egyszerre rugaszkodik el a földtől és tör az égbolt felé (azzal az ambícióval, hogy átszakítsa azt) és száll alá a por, a sár, vagyis az ember irányába (azzal az ambícióval, hogy megszólítsa, elérje őt magányában). De más feladata is van: horizontálisan, a két ágával a két égtáj irányába kinyúlva összeköti az embert a felebarátaival és a testvéreivel. A keresztben rejlő kettős sugallat és ígéret erőt ad annak, aki hajlandó alázattal felnézni rá. Ez sokak számára jelenthet vigasztalást és örömöt.

Ezt pedig közösségi érzésnek nevezzük és nem tömegpszichózisnak.

“Aki fél Kalkuttát befogadja országába, az nem Kalkuttát menti meg, hanem annak az országa is Kalkuttává válik!” — Peter Scholl-Latour német-francia újságíró híres mondata ma érvényesebb, mint valaha. Az újkori népvándorlás eddigi tetőzésénél, 2015 áprilisában, Brüsszel egy “önkéntes” kvótával indított, aminek alapján hazánknak 300 migránst kellett volna befogadnia. 2015 szeptemberében a belügyminiszterek tanácsa többségi döntésével egy két évre szóló, “ideiglenes” kvótáról döntött, ami már 1,300 migráns betelepítését jelentette volna. Idén júniusban, szintén többségi döntéssel, pedig egy permanens kvótát fogadtak el, amely évente akár egy kisvárosnyi migráns letelepítését jelentené országunkban.

Most a lengyelek dönthetnek

A Telex rég volt ennyire elalélt állapotban, tette ezt a szigetes mámor kellős közepén, érezvén, hogy mégis kitapintható és megszámlálható az az elégedetlen tömeg, az a szép és okos ifjúság alkotta kritikus ellenállás, ami túlmutat végre a FreeSZFE és a Pankotai Lili-hímzőkör által verbuvált kormányváltó hangulaton. Mivel noÁr kapucnis pulcsijainak nincs szezonja, úgy kellett nekik egy jó Krúbi-koncert, mint egy falat kenyér.

Krúbi, született Horváth Krisztián jövőre lesz 30 éves. Őstehetség, kár lenne tagadni. Nehézlábérzés, Ösztönlény és Szív dalai még annál is elismerést kell kiváltsanak, akik sem korosztályilag, sem ízlésileg nem tudnak azonosulni ezekkel a produkciókkal. Az egész Krúbi-jelenség ki van találva, át van gondolva, érzi a saját és az eggyel lentebbi generáció életérzését, és jól működteti azt szinte már túlzásokba esett hatásvadászattal. A gyerekek meg zabálják. Zeneileg sem igénytelen, fiatal kora ellenére hihetetlenül epikus és profi. Tehát Krúbi jó.

Erőteljesen érdekli a közélet. Dalaiban fellelhető volt már Schmuck Andor, Mészáros Lőrinc, és egy teljes dala arról szól, hogy Orbán és Gyurcsány kezdjen végre bele egy szexuális aktusba. Mondhatjuk tehát, hogy lő ide is, meg oda is. Azaz sokáig mondhattuk ezt, de egy ideje inkább ide lő. Egy hónapja Orbán-babával smárolt a színpadon, most meg egy törpe Orbán-figurát emelt a magasba és lóbálta azt, illetve a háttérben Erzsébet királynőbe oltott Orbán Viktor festmény illusztráció is díszelgett. Nem voltam kint, a Telexből tájékozódtam, elnézést, ha nem pontos a leírásom.

Soros György olyan névre magyarosított, amely elölről és hátulról is olvasható. Ez sem mentette meg attól, hogy a földkerekség egyik legnépszerűtlenebb emberévé váljon, és neve egyet jelentsen a Soft Politics befolyásszerzés legmagasabb fokával. Persze minden csoda csak hét napig tart, idővel minden trükk kiismerhetővé válik és minden akció ellenakciót vált ki. Térségünk ismerőjeként Soros a rendszerváltás utáni Kelet-Közép-Európában és annak posztszovjet vonzáskörzetében elsőként építette ki káderképzőjét, mecénási főalapítványát, majd idővel szakosodott alapítványait és médiaportfolióját. Így jött létre a hálózat.

Az idén 93 éves Soros 2015-ben, az újkori népvándorlás eddigi tetőpontján érezhette úgy, hogy valódi “örökséget” hagyhat maga után: fő politikai örökségként a nyílt társadalom modellje az európai nemzetek kötelező betelepítési kvóta általi tartós felhígításával valósult volna meg, elvégre az NSZK 84 milliós lakosságából is már csak 60 millió az “igazi” német.

Fő anyagi örökségként pedig a migránsok integrációjára javasolt ezermilliárd eurós örökjáradék-hitel maradt volna Soros után, aminek kamatait az EU az idők végezetéig fizethetett volna. Soros ezt az ötletet Afrika megsegítésére és a COVID utáni újjáépítésre is elsütötte, talán azért is, mert nem bízik abban, hogy fia ugyanolyan “sikeres” spekuláns befektető lesz, mint ő.

Új seprű jól söpör?

A társadalmi együttélés szabályait a politikának kell az adott társadalom értékrendje és kultúrája alapján meghatároznia. A nyugati társadalmakban ez az értékrend sokáig a keresztény tanításra és kultúrára épült, és annak ellenére maradt meghatározó, hogy nyugaton a felvilágosodás, keleten a totalitárius ideológiák támadták. Az a mondás, hogy nyugaton az “ateisták is a keresztény kultúra talaján állnak”, máig érvényes.

Ezek a hagyományos értékek már bizonyítottak, generációról generációra biztosították a kiszámíthatóságot, stabilitást és a fejlődést. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy a globalista elitek saját életükben máig ragaszkodnak hozzájuk. A világ nagyobb része is ragaszkodik saját hagyományos értékeihez és ösztönösen ódzkodik a Woke-gender-ideológiától. A globalisták a nyugati társadalmakat azonban a Great Reset keretében át akarják formálni, ennek része az egészségügyi rendszerhez való hozzáférés korlátozása fizetőképesség általi szabályozása, ami pont az elöregedő társadalomban válik kulcskérdéssé.

Meddig mehetünk el?

 A globalista elitek neomarxista Great Reset projektét bemutató sorozatunk korábbi részeiben már szó volt arról, hogy a tulajdon felszámolása ellehetetlenítése után a legfontosabb dolgokat (lakás, autó, digitális eszközök és háztartási nagygépek) bérelni fogjuk, persze csak akkor, ha nem vétünk a rendszer bérbeadó cégek “etikai kódexe” ellen és nem tagadják meg tőlünk a hozzáférést. A mindennapi húsevés is a múlté lesz. Brüsszel új fehérjeforrásként már engedélyezte a lisztkukacot, amit ugyanolyan ízletesen el lehet készíteni, mint a szójatejből készült Café Lattét. Sorozatunk harmadik részében az USA jelenleg vitathatatlan dominanciáját érő fontosabb kihívásokat vesszük sorra.

Szeretnék leszögezni valamit még az elején. A mostani írásom ellenére is woke-ellenes maradok.

Épp ebben a percben hozott ide a tízéves fiam egy videót az ipadjén, amiben hatalmas futballsztárok, Cristiano Ronaldo, Neymar és Dybala olyan mozdulatait szedte össze egy felhasználó, amiben szilveszteri adásba illő, burleszk jeleneteik vannak egybesűrítve. Ronaldo lyukat rúg, Neymar 15 méterről taccsra rúg, Dybala eltöri a labdát egy szögletrúgáskor. Valódi felvételek? Igen. Igazságosak? Nem.

A fociban a legnagyobbak is hibázhatnak. Megan Rapinoe, az Egyesült Államok 38 esztendős, 202-szeres válogatott, kétszeres világbajnok, olimpiai bajnok labdarúgónője épp most ejtette ki országát a jelenleg is futó női vb-ről a svéd lányok ellen, tizenegyespárbaj során. De kicsoda ez a Megan Rapinoe? Egy elképesztően tehetséges és sikeres sportolónő, aki megrögzött woke, harcol a melegek jogaiért, Trump-ellenes, a volt elnököt bohócnak tartja, és nem vett részt a vb-győzelmük utáni fogadási ceremónián a Fehér Házban, valamint egyfeszt harcol a focistanők férfiakkal egyező fizetéséért. A meccsek előtti himnusznál ő tekinthető a leginkább felbujtónak abban, hogy egyre kevesebben teszik szívükre a kezüket, és egyre kevesebben énekelnek az amerikai csapatból. Haja volt már mindenféle színű, most épp fürdőszobazöld. Nem véletlenül imádja őt az amerikai woke- és LMBTQ-közösség.

Tényleg több tízezer nyugdíjas, elnyomott és nehéz helyzetű kisebbségi, keményen dolgozó kisember, a közéletért aggódó polgár és a túlélésért küzdő kisvállalkozó töri fel malacperselyét, üríti ki az aprópénzgyűjtő edényét, vagy mond le egy apró álmáról azért, hogy pénzével egy magasabb célt szolgáljon. A demokrácia ugyanis az alternatívák közötti szabad választásról szól, amely felmutatja a társadalom előtt álló utakat és azok következményeit. Jó esetben ezen alternatívák ismeretében alakul ki egy többség, amely a következő négy évre meghatározza az ország fejlődésének irányát.

Mivel a globalistáknak már nincsen jó ajánlata a Nyugat társadalmainak és a hidegháború évtizedeiben megszokott általános jólét ígérete is a múlt részévé vált, erősödik a proteszt. A nyugati ember már sokallja az idegenek beáramlását, akik ugyanúgy a nagyvárosokba és azok agglomerációjába törekszenek, mint az őslakosok. A következmény ismert, egekbe szöktek a nagyvárosi lakbérek, az oktatási és szociális rendszer túlterhelt, romlik a közbiztonság és lassan már nincsen hová költözni, ahol ne ez lenne jellemző. Amerikában a demokraták által kormányzott városokból és államokból a republikánus államokba menekül a középosztály, ami csak abból a szempontból gond, hogy a jobb életminőséget keresve magukkal hozzák szavazói magatartásukat, “billegő államot” csinálva a korábban republikánus fellegvárnak számító Texasból, Arizonából és más déli államokból. Az elvándorolt középosztály helyére migránsok és hajléktalanok érkeznek, akikre nem lehet gazdaságot építeni, mint ahogyan azt San Francisco szomorú példája is mutatja.

A pénztárcájukkal is szavaznak

Mi, magyarok 1956-ban már megtanultuk, hogy “mindig van egy fontosabb konfliktus”, akkor a Szuezi-válság volt fontosabb a Nyugatnak a magyar szabadságharc támogatásánál. Amikor 2014 végére a kelet-ukrajnai harcok befagytak, Putyin elnök a szíriai polgárháborúban meggyengült Asszad-rendszer segítségére sietett, javítva ezzel tárgyalási pozícióját a kurdkérdésben Törökország, az ISIS elleni harcban az USA, a migráció kérdésében az EU felé. Most Nyugat-Afrika van soron, ahol a Wagner-csoport zsoldosai és pénze több országban segítettek hatalomra Kreml-barát katonai rezsimeket.

A hét elején Szentpéterváron rendezték meg az Afrika-Oroszország csúcstalálkozót, amin Prigozsin Wagner-vezér is részt vett, elvégre ötezer zsoldosa “dolgozik” a fekete kontinensen. Nemsokára Niger puccsista kormánya is a megrendelői közé kerülhet, ami alapjában ír felül számos folyamatot Nyugat-Afrikában és Franciaországban. Nézzük sorjában!

Valami újjal próbálkoznának

A globalisták egy bevált trükköt vetnek be, amivel már egy XX. századi világháborút a maguk javára tudtak fordítani. Az angolszász vezetők 1941 augusztusi Atlanti Chartában megfogalmazott céljait az 1943 januári Casablancai konferencia öntötte formába. Itt fogalmazták meg a tengelyhatalmakkal szemben a “feltétel nélküli megadás” követelését, valamint azt, hogy előbb Németországot kell legyőzni, és csak utána Japánt. Ez napjainkban azt jelenti, hogy az ukránok Putyinnal nem köthetnek békét és előbb Oroszországot kell legyőzni és csak utána Kínát.

A “feltétel nélküli megadás” (angolul unconditonal surrender) leginkább az amerikai polgárháborúból ismert, az északi Ulysses S. Grant tábornok 1862 februárjában Fort Donelson ostrománál ugyanis ezt követelte a konföderációs védőktől, akik végül megadták magukat. Ez volt az északiak egyik első komolyabb győzelme, ezért is ragadt meg ennek emléke az amerikai hadtörténetben és stratégiai gondolkodásban. Grant tábornokra itt ragadt rá beceneve, ami a U.S. (United States) rövidítés újraértelmezéséből született és az Unconditional Surrender Grant eposzi jelzőhöz vezetett. A tábornokot később az USA 18. elnökének is megválasztottak, emlékét őrzi az ötvendolláros, amelyet portréja díszít.

Ami a II. világháborúban a “feltétel nélküli megadás” volt, az napjainkban a Putyin orosz elnök ellen kiadott nemzetközi elfogatóparancs.  Olyan vádat találtak Putyin elnök ellen, amit nem lehet a globalistákra alkalmazni, ezért nem az ENSZ felhatalmazása nélküli katonai agresszióra esett a választás, amire Jugoszlávia bombázása Koszovó ürügyén (1999), Irak megtámadása (2003), vagy a líbiai légtilalmi zónára való hivatkozással Kadhafi ezredes rendszerének megdöntése (2011) néhány közelmúltbeli példa. Most az ukrán gyermekek szervezett elrablása miatt körözik Putyint, mert ezt a tényállást aligha lehetne a globalista háborúk felelőseire alkalmazni.

Fogást találni a másikon

Az, hogy a Fradi a tavalyi nagy európai menetelése után szégyenteljes vereséget szenvedett a polgári állásokban dolgozó feröeri ellenfelével szemben a BL-selejtezőben, arról egyikünk sem tudna lesújtóbban és bűnbánóbban nyilatkozni, mint Kubatov Gábor. Hagyjuk is meg neki ezt a feladatot!

Én aztán nem védem ok nélkül a Fradit. Sose voltam fradista. A futball viszont a szenvedélyem, és amint bármelyik magyar klub nemzetközi kupában játszik, automatikusan fradista, kecskeméti vagy ZEG-es leszek. Ehhez mégcsak nagy magyar önérzet sem kell, elég szeretni a sportágat és szurkolni annak, hogy magyar fiúk (igen, fociznak magyarok a magyar csapatokban minden rosszindulatú híresztelés ellenére) magyar szurkolókkal magyaroknak szerezve örömet viszik a hírünket a világban, ami ez esetben Európa. Jobb esetben a BL, kevésbe jobb esetben az El, legkevésbé jó esetben a Konferencia Liga, amit még magam is kis iróniával konfetti ligának hívtam annak ellenére, hogy szeretett európai csapatom, az AS Roma megnyerte azt.

A Ferencáros lezakózott tehát egy szerény képességű kiscsapattól, és sorolhatnám – talán fogom is – az olcsó focis közhelyeket arról, hogy „de a labda gömbölyű, mindenki nyerni akar, egyszer bármelyik nagy csapat elkapható”, stb., de a lényeg mégiscsak az, hogy ebbe a harmadik számú kupába száműzetett a Franzstadt. Lehet kajánkodni, és meg is jelentek a hiénák. Ha azt hisszük, hogy az Újpest szurkolói voltak kimutathatóan a szemétkedők között, tévedünk. Végre előbújhattak áporodott odúikból a stadionozók, az oktatásegészségügyezők, a szotyolázópuhosorbánozók, a tornából felmentettek, a momentumosdékásjobbikosok és a „városbéli puhányok, nyavalyások”, utóbbiak a Nagy Ho-Ho-Horgász szerint, feltétlen. De legyünk megértőek és humánusak! Ezek a figurák ki voltak éhezve, vegetáltak, epebajban szenvedtek évek óta. Minden ármánykodásuk ellenére jó a magyar foci! Két, egymást követő EB-n kint voltunk. „Felemelték a létszámot, azért!” – röfögik, csak hajlamosak elfelejteni, hogy olyan, valóban borzalmas válogatottak és szövetségi kapitányok voltak azt megelőzően, hogy az akkori inkarnációk a megemelt létszám esetén sem jutottak volna ki. Ne is várjunk dicséretet ezektől a goromba hiánykeresőktől!

Tudták az amerikaiak és a szovjetek is, hiába lenne övék az első csapás dicsősége, a másiknak maradna ereje még egy hasonlóan halálos viszontcsapásra. Akkor meg mi értelme a forró háborúnak? Féljünk inkább tovább kölcsönösen, ne gyújtsuk be a sistergő rakétákat, vívjunk csak kockázatmentesebb hidegháborút. (És persze nevezzük el ezt az egészet gyorsan békés egymás mellett élésnek, hogy a békeharcosok se nagyon ugrálhassanak.)

Aztán a Szovjetunió összeomlását követő egypólusú amerikai fölény valójában kezdettől fogva fikció volt. Igaz ugyan, hogy ezután az amerikai hadsereg ereje az ezredfordulóra elvileg mindenkivel szemben elsöprő lett - már amennyiben nagyvonalúan eltekintünk a nukleáris eshetőségektől. Csakhogy éppen ezek nem módosultak lényegesen. A bolsevik birodalmi kollapszus egyik legkevésbé részletezett titka, hogy a káoszból a szovjeteknek miként sikerült ki- és átmenteniük elvtársi atomarzenáljukat – az immár regionális nagyságrendűvé szűkülő orosz hatalom számára.

Merthogy sikerült.

„Szájba vágsz valakit az utcán | Kirabolsz egy idős nénit a pirosnál | Fegyvert fogsz a boltosra | Azt hiszed ez menő, de oké, játszd csak a hülyét | Provokálod a rendőrt, beleköpsz az arcába | Taposod a zászlónkat, és még fel is gyújtod | Ja, azt hiszed, kemény gyerek vagy | De próbáld ezt egy kisvárosban | Lássuk, meddig jutsz utána | Mifelénk megvédjük magunkat | Ha átlépsz egy határt, nem fog sokáig tartani | Hogy rájöjj, hogy ezt nem kéne megpróbálni egy kisvárosban”

Ez a verze és refrén Jason Aldean countryénekes vadonatúj dalának, a Try That In A Small Townnak a szövegéből való. A dal, amiről egész Amerika beszél pár napja, és amely dal az új himnuszává kezd válni a konzervatív patrióta közösségeknek, és minden józanul gondolkodó amerikainak. A szamizdatként is tekinthető felvételt kézről kézre osztják a Twitteren, ugyanis jelenleg ez a legfontosabb közösségi platformja a szólásszabadságnak, pontosabban a jobboldali hangoknak, mivel a tradicionális amerikai könnyűzenei kultúrát is elérte a cancel culture és a bojkott. Igen, a bojkott, ugyanis sem a Billboard, sem a kifejezetten countryzenét közvetítő tévé, a CMT sem kultiválja az új Jason Aldean-dalt, ezért le is vették a playlistről.

Az este semmi jel sem utalt még erre, a barátnőm nem vett észre semmi változást, pedig nem az a típus, aki az ilyesmit csak úgy magába fojtja. Minden úgy ment, ahogyan régen, s én a jól megérdemelt, gyanútlanul mély álomba zuhantam - ez alatt történhetett a dolog. 

Ha már így alakult, akkor indulnék egy szépségversenyen, ez volt a második gondolatom. Miért is ne? Hiszen Hollandiában a minap történt már ilyen, sőt a kollegina el is nyerte a koronát (kapott is érte az udvarhölgyeitől egy-egy irigy puszit). S habár jómagam nem láttam az illetőt, frissen támadt női hiúságomban nagy merészen azt képzeltem, hogy alábbvaló azért én sem vagyok. Ha neki sikerülhetett, nekem miért ne sikerülhetne?

Normál esetben eszem ágában nem lenne felhívni a figyelmet az Index propagálására, azonban most muszáj engedékenynek bizonyulnom. Amit Karácsony Gergely leművelt az Index és az ATV közös produkciójaként futó „Konkrétan Rónai Egonnal” című podcastben, az egyrészt nem mindennapi, másrészt pazarul összefoglalja mindazt a visszataszító, felelősséghárító, sumákoló angolna attitűdöt, ami miatt minden jóérzésű budapesti és magyar állampolgár gondolkodás nélkül kéne elzavarja a főpolgármestert hivatalából, és még azok a Tarlós István ellen szavazók is zavarba kéne jöjjenek, akik eddig szemet hunytak minden Mekk Elek-védjeggyel ellátott önkormányzati lépést látva.

Erősen nyit Karácsony, mert azonnal megdicséri önnön magát, miszerint korábbi polgármesterként verte meg Tarlóst, ami példa nélküli, majd fellebbenti emlékiratai lehetséges megírását, mintha legalábbis egy bölcs, 80 körüli joviális szakember lenne, de aztán rögtön fel is menti magát a meló alól, hiszen írásra nincs most semmi ideje. Ezután Egon úr (via Kunhalmi Ágnes) jelzi számára, hogy a mikroadományok beérkezésének körülményei felzúdulást keltettek mindkét oldalon, mire a Magas és Vékony meglepett arccal visszakérdez: „Mindkét oldalon?”

Amikor Márki-Zay Péter a baloldali előválasztás során felvetette, hogy Karácsony Gergely kampányára szerinte ötszázmillió forintot költöttek, míg ő húszmilliót költött, még senki sem sejtette, hogy az ötszázmillió forint 2023 nyarán is egy sokat forgó összeg lesz. Ez az összeg eltörpül az Amerikából és Svájcból a baloldalhoz érkezett négymilliárd forintnyi guruló dollár mellett, ám a magyar pártok költségvetéséhez mérve így is egy jelentős összegről beszélünk.

Lehet, pont ezért került a pénz a Karácsony Gergelyt támogató 99 Mozgalomhoz és nem a Párbeszéd nevű mikropárthoz, elvégre a pártokhoz érkező, ötszázezer forintnál nagyobb adományokat az éves beszámolóban nevesíteni kell. A két formáció között azonban minimum egy közös telefonszám és egy önkormányzati képviselő jelent átjárást.

Miért volt annyira fontos Karácsony Gergely jelöltsége, hogy azt a mikroadományozók ekkora összeggel támogassák? A baloldali előválasztáson sokáig a főpolgármester számított esélyesnek, ami a varsói főpolgármester (Rafał Trzaskowski) esetére emlékeztet, aki a 2020-as lengyel elnökválasztáson “beugró” jelöltként 49 százalékos eredményével éppen csak alulmaradt a jobboldali jelölttel (Andrzej Duda) szemben. Más térségbeli főváros vezetője is esélyesnek számít saját országában, így adta volna magát, hogy a globalista elitek választása nálunk Karácsony Gergelyre essen.

Az egyik visszalépett, a másik belépett

A globalista eliteknek nincsen jó ajánlata Európának, ezen belül a hosszú jóléti periódushoz szokott németeknek sem. A bőség évei nyugaton az újraegyesítéssel  szakadtak meg, és egy nagyon magas bázisról azóta is folyamatosan csökken az életszínvonal. A jólétét persze nem csak euróban mérik. Ugyanilyen fontos, hogy egy ország milyen perspektívát kínál elitjeinek és polgárainak, amiben Németország egyre rosszabban teljesít. A legtehetségesebb németek ugyanis Svájcba, Ausztriába és az USA-ba vándorolnak ki, míg tíz- és százezrével érkeznek helyükre a gazdasági migránsok, akik nem hozzátesznek, hanem elvesznek az ország jólétéből.

Angela Merkel “trükkök százaival” tartotta egyben az euró(adósság)zónát és az EU-t. Az egyik trükk a német adófizetők pénzének nyakló nélküli költése volt, ami a legatyásodott német hadsereg, a cammogó digitalizáció, tanárhiánytól szenvedő oktatás, lepukkant közlekedési infrastruktúra és a bürokratikus közigazgatás fejlesztésének rovására történt. Merkel ezoterikus kommunikációja sokáig elfedte a valóságot, ám Scholz se nem képes, se nem hajlandó az érdemi változtatásra. Bátornak indult százmilliárdos hadseregfejlesztéséből F-35 vadászgépek és 30 mm légvédelmi lőszer vásárlása lett, ami messze elmarad minden várakozástól.

Három párt már nem lesz elég

A fél világ kioktatta Donald Trump akkori amerikai elnököt, amikor 2017 elején arról beszélt, hogy korábban el sem lehetett volna képzelni Svédországról, ami ott a beilleszkedésre képtelen migránsok részéről történik. A 45. elnök a Fox News egy műsora alapján alkotott véleményt, amely az ottani no-go zónákról és erőszakról szólt. Persze beszélhetett volna a 2013-as májusi zavargásokról is. Trump világosan elmondta, hogy a tömeges bevándorlás és a multikulti megbukott. Tanulva az európaiak hibáiból, szerinte nem az USA-ba kell tíz- és százezer szám olyan migránsokat beengedni, akik nem állnak be a sorba és válnak a bevándorló állam USA hasznos polgáraivá. Trump azt javasolta, hogy a világ polgárháborúk által sújtott részein hozzanak létre olyan biztonsági zónákat, ahol a valódi menekülteket hazájukhoz közel el lehet helyezni. Erdogan török elnök is ilyet javasolt 2019-ben Szíria északi részén, a szír menekülteknek.

Az élet hamar igazolta Trumpot, ugyanis 2017. február végén Stockholm egyik migránsgettójában, Rinkeby városrészében egy rendőri intézkedés kapcsán újra fellángolt az erőszak. Párizsban 2005 októberében tízezer autót gyújtottak fel, 5,200 embert tartóztattak le és kétszáz középületet gyújtottak fel. Londonban 2011 augusztusában voltak többnapos zavargások, miután a rendőrök egy fekete férfit lelőttek. A legemlékezetesebb zavargások az amerikai elnökválasztás évében, 2020-ban voltak az USA-ban, ahol a rendőri intézkedés közben meghalt George Floyd esete robbantott ki zavargásokat. Ebből lett a Black Lives Matter (BLM) mozgalom, amely segített Joe Biden mellett mozgósítani a fekete és más kisebbségi szavazókat.

Az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból még hosszú évekre előre nem fog egyértelmű diagnózist adni a művelet sikerességét, avagy sikertelenségét tekintve. Maga a tény, hogy így vagy úgy három miniszterelnök pozíciójába került a kilépés, illetve, hogy milyen szoros eredménnyel zárult a hattyúdalt megelőző népszavazás, mind azt borítékolták, hogy a Brexit utáni időszak egészen bizonyosan nem fog nyugalmas időszakot hozni a szigetországiak életébe.

Akkor sem hozott volna, ha nem lett volna Covid és háború. De volt és van. Hogy azok az erők pedig, akik vesztesei vagy kárvallottjai voltak a kilépésnek mikor és milyen lobbierőket megmozgatva fognak kellemetlenkedni, ellehetetleníteni vagy adott esetben selyemzsinórt küldeni a Brexit arcainak és szürke eminenciásainak, az csak idő kérdése volt.

Ha létezik a fent nevezett Brexit-arc, az maga Nigel Farage. Az EP-ből még szellemes és érzelmektől sem mentes, komoly retorikai bravúrokkal tarkított beszédei, euroszkepticizmusa révén ismertté vált 59 éves politikus/műsorvezető most a nyilvánosság elé állt, és nyomós oka volt rá. Kiállt maga miatt, és kiállt azok miatt a politikusok, hivatalnokok és újságírók érdekében, akik köztudottan a Brexitet erőltették. Ugyanis olyasmi történt vele, és korábban másokkal, amivel csakis a nyilvánossághoz lehet fordulni.

Orbán Viktor joggal teszi fel azt a két kérdést Brüsszelben, hogy “Hová tűnt a pénz?” és “Hogyan jutott a csőd szélére az EU?”. A kérdésfeltevést a bizottság elnökének azon kérése indokolja, miszerint az EU hétéves költségvetéséből   (1,100 milliárd euró a 2021-2027 időszakra) már nem tudják az akut feladatok költségét fizetni, így friss pénzt várnak a tagállamoktól. Ukrajna támogatására (50 milliárdot), iparfejlesztésre (10 milliárdot), míg a migráció “menedzselésére” (15 milliárdot) kérnek. Ursula von der Leyen a korábbi hitelek megnövekedett kamatterhére további 19 milliárd eurót kér, ami összesen már erősen közelít a százmilliárd euróhoz.

A többletigény egy részét közös hitelből finanszíroznák, ami minimum amiatt abszurd, hogy Lengyel- és Magyarország még az előző hitelből sem kapta meg a nekik jogosan járó részt, és a brüsszeli elefántcsonttoronyban mindent megtesznek azért, hogy azt ne is kelljen kifizetni. Az új közös hitelt Ukrajna támogatására vennék fel, amit Magyarország tavaly már megakadályozott. Az akkori kompromisszum a költségvetésen belüli átcsoportosításokkal teremtett elő 18 milliárd eurót, ami az ukrán állam 2023-ban víz fölött tartására szánt 3x18 milliárdos nemzetközi csomag EU-ra eső része volt. További 18-18 milliárdot az USA és más nemzetközi donorok adtak össze.

Utólag mindig okosabbak vagyunk. A hétvégi események mára jól magyarázzák Jevgenyij Prigozsin drámai hangú közösségi videóit, amelyekben a bahmuti csata hevében azt kérte számon az orosz hadvezetésen, hogy kevés lőszert biztosít harcosainak, akik emiatt komoly emberveszteséget szenvednek. Az igazsághoz tartozik, hogy akkoriban minden orosz egység kevesebb lőszert kapott, elvégre az ukrán ellentámadás elhárítására tartalékoltak. Ez még nem zárja ki persze azt, hogy a hadvezetés és a Wágner közötti viszály miatt is akadozott az utánpótlás.

Abban a legtöbb szakértő egyetért, hogy a július elsejei határnap felgyorsította az eseményeket. A különböző zsoldos csoportoknak addig kell szerződniük az orosz védelmi minisztériummal, amit a csecsenek megtettek, ám a Wágner a kisebb zsold és mozgásszabadság miatt elutasított. Szerződés híján Prigozsin nem kapott volna pénzt, így nem tudta volna zsoldosait fizetni, így lépnie kellett. Elrettentő példaként ott lebeghetett előtte Albrecht von Wallenstein herceg példája, akit a harmincéves háborúban (1634) hasonló helyzetben saját zsoldosvezérei árultak el.

1. felvonás

Jevgenyij, egykor a nagy Leninről elnevezett, de ma már Szentpétervárrá „visszaszürkült” városban élő vendéglős és lottóárus, a nagy szovjet összeomlás tartós zűrzavarában megismerkedik Vlagyimirral, akivel nyomban össze is barátkozik. S miként barátok közt ez gyakori szokás, kölcsönösen szívességeket tesznek egymásnak, hiszen Jevgenyij remek üzletember, Vlagyimir meg sokat tudó, nagyralátó politikus, köztük úgy megy ez, mint a karikacsapás.

Jevgenyij vendéglős egyszer csak úgy dönt, mint katonai vállalkozót is kipróbálná magát, végtére az üzlet az üzlet, hátha. Hadtáposból ezzel rögtön vezénylő tábornokká avanzsálna, ami azért még Napóleon korában sem volt mindennapi karrier, pedig ott aztán kéznél volt a marsallbot. Vlagyimir azonban ebben is támogatja őt, noha a hatályos orosz regulák elvileg tiltják az ölőipari magánvállalkozást, lévén az rendszerint állami monopólium. De mikor amúgy is a hálózatosodás korát éljük, s ez a Jevgenyij meg olyan rendes cselovek, miért ne alapíthatna ilyet? Ha valaki, ő tényleg alkalmas rá, picit szemet hunyunk, illetve amolyan „kivétel erősíti a szabályt” alapon kezeljük majd a dolgot. Szóval da. Legyen.

És hamarosan lőn egy paramiltáris, börtönökből is toborzott maszekhadsereg, kellő szerénységű kicsinyítő képzővel, a Wagner csoport.

Magyarország eddigi legnagyobb kampányfinanszírozási botránya újabb fordulatot vesz. A médiában eddig megismerhető hírek alapján az ÁSZ 1,6 milliárd forintnyi olyan kampányköltést talált az Action for Democracy (A4D) és egy svájci alapítvány által gyűjtött, és javarészt Márki-Zay Péter Mindenki Magyarországa Mozgalma (MMM) számára juttatott, összesen négymilliárd forintnyi pénzből, ami a feltételezés szerint a hat baloldali párt országgyűlési kampányát szolgálta.

A hat baloldali párt most fogalmazza meg ezzel kapcsolatos állásfoglalását, és természetesen őket is megilleti az ártatlanság vélelme, ám már eddig is túl sok volt a kérdőjel, és az imamalomszerűen ismételt válaszok sem túl meggyőzőek. Nézzük azokat az érveket, amelyeket régóta következetesen ismételnek:

A “mikroadományok” magánszemélyektől érkeztek, akik magyar állampolgárok. Itt szokták azt felhozni, hogy Soros György is magyar állampolgár, így az USA-ban akár ő is adakozhatott volna. Manhattan városrész világhírű központján, a Times Square-en március végén egy fényreklám is adakozásra buzdította a kint élő magyarokat.

Rákay Philip azonban az A4D 2022. március végi állapotot tükröző, lementett oldalán hiába kereste a magyar állampolgárságot igazoló adatok, pl. útlevélszám megadásának lehetőségét az adománygyűjtő résznél, mert nem volt ilyen. Az A4D oldalán ráadásul más országok választására is gyűjtöttek adományokat, így nem egy, kifejezetten az országgyűlési választásokra fókuszáló oldalról beszélhetünk. Az állítólagos “több ezer és tízezer” mikroadományozóból a lementett oldalon csak tizenegyet mutatott a számláló.

Egy további érv, hogy az adományok fő hazai kedvezményezettje, Márki-Zay Péter MMM-je nem párt, hanem civil szervezet, ezért nem vonatkozik rá a pártok külföldi támogatásának tilalma. Azt most ne firtassuk, hogy ez implikálja annak az amerikai és magyar jogelvnek a furfangos kikerülését, miszerint a politikai pártok nem fogadhatnak el külföldi támogatásokat.

Az oroszok már régóta vadásznak a nyugati fegyverekre, ám aligha gondolták volna, hogy már az ukrán ellentámadás első hetében valóságos galamblövészetet tarthatnak. Ezzel nemcsak Putyin elnök azon ígéretét kezdték megvalósítani, hogy az Ukrajnának átadott nyugati fegyvereket felkutatják és megsemmisítik, de egy nagyon fontos pszichológiai sikert is elértek. Elvették az orosz katonák félelmét a nyugati fegyverektől, míg a kilőtt és füstölgő nyugati páncélosok láttán az ukrán katonák már nem bízhatnak abban, hogy ezekkel úgy mennek át az orosz vonalakon, mint kés a vajon.

A II. világháborúban egészen 1942 novemberéig kellett ezzel a pszichológiai fordulattal várni, amikor a Wehrmacht Észak-Afrikában, a második el-alameini csatában a szövetségesektől, illetve Sztálingrádnál a szovjetektől szenvedett el olyan harctéri vereséget, ami megtörte a német fegyverek és katonák verhetetlenségéről addig uralkodó többségi véleményt. Ukrajnában már az ellentámadás első hetében kiderült, hogy a nyugati fegyverek és a NATO-országok által kiképzett katonák sem legyőzhetetlenek.

Az orosz katonáknak egy nyugati páncélozott jármű kilövéséért ötvenezer rubel (kétszázezer forint), egy dollármilliókba kerülő nyugati tankért százezer rubel (négyszázezer forint) prémium jár. Aki egy Leopárd tankot lő ki, a prémium mellé a Bajkál-tó partján még telket is kap. A motiváció működni látszik.

Soros György mindent megpróbált, de hiába. A “Nyílt társadalom” nem áll nyerésre sem világszerte, sem az USA-ban. A közkeletű nevén Soros-hálózatnak nevezett politikai befolyás generátor örökké tartó adófizetői finanszírozása sem megoldott, pedig ő maga alfahímként küzdött politikai és gazdasági befolyásának kiépítéséért, megtartásáért és kiterjesztésért. Bár a Soros-birodalom első milliárdjának milliójának eredete homályba vész, az közismert, hogy az idősebb Soros a közös valuta előszobájába igyekvő olasz líra és angol font elleni spekulációval alapozta meg vagyonát és hírnevét.

Sok kockázatot persze nem kellett vállalnia, mivel tudható volt, hogy az euróhoz csatlakozni vágyó országok valutáinak árfolyamát egy sávon belül kell tartani, és a jegybankok ha törik, ha szakad, mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy ez így is maradjon. Innentől kezdve az egész egy Chiken-Game, vagyis az veszít, aki elsőként rántja el a kormányt, vagy hamarabb fogy el a pénze. Soros feltehetően ezt a játszmát ismételte meg 2015 elején a svájci frank ellenében is, amin újsághírek szerint szintén nyert.

Az ilyen “ritka forint” mellett azért jó a “sűrű fillér” is, aminél jól jönnek azok a politikai kapcsolatok, amiket “aprópénzre” lehet váltani. Nehéz másként értelmezni, hogy miért finanszírozzák amerikai elnökjelöltek, szenátorok, bírák és serifek kampányát, és tartottak 2014-2019 között 226 “megbízható szövetségest” az Európai Parlamentben, vagy miért volt Soros György a brüsszeli elit rendszeres vendége. Az európai szálak valahogy egy ezermilliárd eurós örökjáradék-hitelben találkoztak, amit az EU-nak kellett volna felvennie. Hol a migránsok integrációjára, hol Afrika megsegítésére, hol a COVID gazdasági következményeinek enyhítésére. Soros azt ugyan nem mondta meg, hogy kitől vegyék fel a hitelt, de biztos lett volna rá ötlete.

Kilépne az árnyékából

De arról ki beszél, amit ezzel a humanizmustól csillogó migránskvótával a brüsszeliták a bevándorlókon akarnak végrehajtani? Vajon az nem erőszaktétel?

Megkérdezi-e valaki tőlük, mindegy-e nekik, hol horgonyoznak le, nem  fontos, hogy a kvóta melyik országnak utalja ki őket? Netán velük szemben az a humánus módi Brüsszelben, hogy ők csak ne válogassanak, még mit nem, örüljenek, hogy... Majd mi megmondjuk, ki hova mehet, mi azt náluk sokkal jobban tudjuk.

Ezzel az öntudatos brüsszeli "megoldással" csupán két kis probléma van.

Jó előre szóltunk! A tömeges migrációval a globalista elitek több célt akarnak egyszerre elérni: az öregedő és csökkenő népességű Európa lélekszámának fenntartására nem az őshonos európai családok gyermekvállalását támogatják, hanem a szomszédos kontinensek népességfeleslegét engedik földrészünkre.

Az Európába egyszer már bejutott migránsokat akkor sem toloncolják “haza”, ha menedékkérelmüket elutasítják; nem integrálódnak; bűnelkövetővé válnak, vagy nem működnek együtt a hatóságokkal. A bevándorláspárti politikusok “adottnak” veszik a beáramlást, ezért a menedékkérőkből “sávváltással” munkakeresőket akarnak csinálni, akik reményeik szerint majd elvégzik azt a munkát, amit az európaiak nem akarnak.

Az nem zavarja őket, hogy a 2015 óta beáramló 1,5 - 2 millió migráns nem pótolta a nyugdíjba menő szakmunkásokat, nem álltak idős- és betegápolónak, katonának, vagy tanárnak, hanem többségük jó esetben minimálbéres betanított munkás, vagy segélyezett.

A globalista eliteknek nincsen jó ajánlata a nyugati világ emberének. A Nyugat-Európában és az USA-ban korábban megszokott jólétről széles rétegek már csak álmodnak, miközben a COVID lecsengése után egyre újabb — immáron a klímaváltozással indokolt — megszorítással szembesülnek, amelyek a középosztályt még szegényebbé teszik.

Németországban már 2024-től csak a hőszivattyút akarták engedélyezni új fűtési rendszerként; 2025-től jön a készpénzt felváltó digitális jegybanki euró, 2035-től már nem árulnak belső égésű motorral szerelt autót. Miközben betiltanák a TikTok-ot jön az uniós cenzúraszabályozás, az elhibázott brüsszeli szankciók miatt leépül az ipar és recesszióba fordul a gazdaság; a szankciós infláció felemészti a megtakarításokat és elszegényíti a középosztályt. A sort folytathatnánk.

A romló életszínvonal mellé már kezdik felkészíteni a nyugati társadalmakat arra, hogy Ukrajna és Tajvan érdekében minimum növelni kell a háborús felkészülés költségeit, maximum a Nyugatnak kell ezekben a távoli országokban egyre nagyobb áldozatok árán megvédenie a soha senki által nem részletezett “értékeinket”.

Mivel ezt a politikát már egyre nehezebb eladni a nyugati embernek, akik közül a változások első és fő veszteseinek számító alsó-középosztály és kékgallérosok mellett egyre többen szavaznak a bevándorlás ellenes és szuverenista pártokra, a hagyományos pártok már alig tudnak hagyományos kormánykoalíciókat alkotni.

Hiába a közösségi média cenzúrája; a bevándorlásellenes és békepárti politikai erők elleni lejáratás; a fiatalok klímaszorongás általi hiszterizálása és hiába a kioktató felsőbbrendű morálpolitizálás. Nyugaton a többség már látja, hogy a globalista elitek felmondták azt a társadalmi szerződést, ami a jólétüket sokáig garantálta. Az elit persze köszöni szépen, gyarapszik, magánrepülővel utazik és mint Soros György, három méter magas fallal körülvett elővárosi villákban lakik.

Nem kértek a szivárványkoalícióból

Utóbbi olyan nemzetközi jogi kapcsolat két (vagy több) állam között, amelyben a protektor-állam védnökséget vállal a másik állam (vagy államok) felett. A védnök átveszi az irányítást az érintettek kül- és hadügyi szférájában, nem beszélve a gazdasági adminisztrációról, miközben azért a védencek néhány területen úgymond bizonyos fokú önállóságot élvezhetnek. Ehhez a gyakorlati csendőr pertuhoz a védnök masszív erőfölénye szükségeltetik, máskülönben a potens védenc(ek)nek még szuverén gondolatai támadhatnak, márpedig ebben a struktúrában a szuverenitás nem kívánatos, ahol ilyesmi üti fel a fejét, ott a protektorátus instabil.    

Magyarország környezetében két protektorátus van kiépülőben. A leendő - német (és Benelux) vezérlésű – föderatív Európai Egyesült Államok de facto ebbe a státusba süllyesztené a ma még többé-kevésbé szuverén tagállamokat, miközben az Amerikai Egyesült Államok az Európai Unióval tenné ugyanezt, illetve ne kerteljünk, már teszi is.

A masszív erőfölény – egyelőre - mindkét esetben biztosított.

Azt még a vak is látja, hogy a korrupciós botrányok miatt a kritika középpontjába kerülő EP el szeretné terelni a figyelmet zűrös ügyeiről és ehhez sokadszorra Magyarországot használják kommunikációs bokszzsáknak. Miközben a gurulós koffernyi pénzről elhíresült szocialista EP-képviselő, Eva Kaili ott akarja folytatni, ahol a luxusbörtön és a házi őrizet előtt abbahagyta, illetve az EP új ”átláthatósági” szabályai csak az unión kívüli lobbiszervezetekre vonatkoznának, az unión belüliekre nem, addig a Lengyel- és Magyarországnak járó uniós forrásokat annak ellenére sem akarják kifizetni, hogy Varsó és Budapest a brüsszeli elvárások mentén számos és jelentős törvénymódosítást fogadott el.

A brüsszeli korrupcióról való figyelemelterelés mellett van még egy fontos ok, amiért a globalisták aggódnak: 2024 II. félévében Magyarország, 2025 I. félévében Lengyelország adja az EU soros elnökségét, így migrációs, gender- és háborúpárti terveik minimum erre az egy évre jegelve lesznek. Amennyiben az amerikai elnökválasztás eredményeként 2025 január 20-tól ismét egy szuverenista, esetleg békepárti, vagy izolacionalista elnök költözik a Fehér Házba, vagy az USA Ukrajna és Oroszország konfliktusa helyett erőteljesen Kína és Ázsia felé fordul, az európai globalisták ugyanúgy magukra maradnak, mint Donald Trump elnöksége idején.

Ezért írta Daniel Freund már márciusban közösségi oldalára, hogy amennyiben a magyar kormány nem támogatja a kötelező betelepítési kvótát, a genderideológiát és a szankciókat / háborút, akkor nem fog uniós pénzt kapni. A nekünk járó uniós pénz visszatartásával minél előbb le akarják a lengyel és a magyar kormány ellenállását törni. A német zöldpárti képviselő mintha a mainstream médiában terjedő Orbán Viktor fóbiára építené politikai karrierjét. 2018-ban a Zöldek lipcsei kongresszusán ő maga mondja el, hogy a sokak által a Soros-hálózathoz sorolt Transparency International “korrupcióellenes szakértőjeként” dolgozik, és ezt a munkát akarja pont Magyarország ellen az EP-ben folytatni.

Mindenről ugyanaz jut az eszébe

Merthogy Eva asszony nemcsak szorgos, egyben okos is.

Munkahelye szabályait ismerve, ő aztán tudja, hogy pontosan mire van lehetősége. A vonatkozó regula ugyanis kimondja, hogy a gyanúba fogott képviselők is az Európai Parlament tagjai maradnak, a tisztségükkel járó csorbítatlan jogosítványokkal együtt. Végtére az ártatlanság vélelme a jog szerves része.

Következésképp jár neki a költségvetési fizu is, ugyan miért ne járna?

Kiváltképpen mostani nehéz helyzetében indokolt ez, amikor a rendőrök még azt a tartalmas bőröndjét is elvették tőle, amiért olyan keményen megdolgozott. Szóval valamiből ezután is csak élnie kell, nem? Már csak azért is, hogy az ülésteremben megint hitelesen bólogathasson a korrupció ellenes dörgedelmekre, rosszallóan rázhassa szőke fürtjeit, fölszisszenhessen bizonyos tagállamok elképesztő, felháborító és üldözendő üzelmeiről hallván.

Orbán Viktor 2024. február 24-i szokásos pénteki rádióinterjújában idézte fel Soros György egy 1993-as írását, amely a júliusi vilniusi NATO-csúcs előtt aktuálisabb, mint valaha. Az eredeti cikket a Remix News és hirado.hu is szemlézte, majd a dollármédiához sorolt Telex “tényellenőrzése” kimutatta, hogy a békepárti magyar jobboldal “téved”, nincsen semmi látnivaló, mindössze Soros György egy korábbi gondolatkísérletéről van szó.

Nézzük akkor az eredeti írás fontosabb állításait, immáron az orosz-ukrán háború tükrében. A helyzet kísértetiesen hasonlít a harminc évvel ezelőttihez. Akkor a délszláv térségben dúlt háború, most Ukrajnában. Akkor a volt szocialista országok akartak az EU-hoz és a NATO-hoz csatlakozni, most a posztszovjet térség országai (Ukrajna, Moldva, Grúzia, Örményország). Akkor is Oroszország biztonsági elvárásait és az általa képviselt katonai fenyegetést kellett kezelni, most is.

A “nyílt társdalom” globalista ideológiája melletti érvelés után Soros kifejti, szerinte milyennek kéne lennie az akkor körvonalazódó “békepartnerségnek” (Partnership for Peace, PfP). Egy olyan intézményt kerestek, amely a NATO-szerződés V. cikkelyének kollektív védelmi garanciája (a világ- és atomháború veszélye) nélkül biztosítja a térség stabilitását. Jobban megértjük a cikk üzenetét, ha “békepartnerség” helyett a kelet-közép-európai országok által az USA iraki beavatkozásának támogatására 2003-ban alakított “Coalition of the Willing” (Hajlandók szövetsége) fordulatot használjuk.

Honnan lesz “emberanyag”?