Különösen furcsa volt e némaság akkor, mikor a német belpolitika igencsak ingataggá vált. Most azonban megszólalt és ki is fejtette sajátos véleményét a szólásszabadságról. Ezt taglalnánk alább.

A valaha volt Szovjetunió alkotmánya mindenféle, akkoriban ismert emberi jogot és nemes eszmét tartalmazott, a nemek közötti egyenlőségtől a szólás- és gondolatszabadságig. (Azóta az „emberi jogok” száma jócskán megnőtt, de ez most mellékes; mindent ők sem láthattak előre.) Annyira haladó és liberális volt e nagyszerű alkotmány, hogy a balos, nyugati értelmiség párás szemmel olvasgatta esti mese helyett. Mondjuk persze az ő lelkesedésük értékéből sokat levont az a tény, hogy jó részüket már abba az időben a KGB fizette. Volt azonban egy bökkenő.

A büntető törvénykönyvben ugyanis az szerepelt, hogy aki a dolgozó nép érdekei ellen tesz, mondd, vagy akár csak gondol valamit, azt a bűncselekmény súlyától függően kivégzik, esetleg 10-20-30 évre a gulágra deportálják. Azt pedig, hogy mi a dolgozó nép érdeke és mi az, ami ennek ellentmond, azt természetesen a párt, illetve súlyosabb esetben maga Sztálin elvtárs mondta meg. Így aztán akire a párt rámutatott, annak bizony nagyon szomorú sors jutott. A kulcs az volt, hogy a dolgozó nép érdeke közelebbről nem meghatározható fogalom, ezért bármi, vagy annak az ellenkezője bűncselekménnyé válhatott, a pártot megtestesítő rablógyilkosok aktuális érdekei szerint.