Valahogy az embernek mégis eszébe jut az Auróra együttes egyik száma, amiben azt éneklik: Búcsúzzunk szépen Iván, aki elmegy, az legyen vidám! Angela Merkel nem indul újra a kancellári székért, és talán a német-magyar politikai kapcsolatokban is javulás várható. Ez azonban nem Magyarországtól függ, hanem attól, hogy a németek mihez kezdenek magukkal.

Ez az év ugyanis egy másik, méghozzá százéves évforduló is a németek számára. 1919. június 28-án Versailles-ban írták alá az első világháborút lezáró békét a győztesek a németekkel. Bár jóval enyhébb volt, mint a mi Trianonunk egy évvel később, egy dolog mégis közös volt a két diktátumban: a győztesek jogi és erkölcsi ítéletet mondtak a legyőzött Németország felett. Bár Németország vezetőinek fafejűsége miatt a vereségre rászolgált, de arra nem, hogy éppen azok átkozzák ki a civilizált nemzetek sorából, akik kiprovokálták a Nagy Háborút. A következmények ismertek: bár nem volt szükségszerű, de a németek útja egy újabb, immár teljes világháborús összeomlásba vezetett. 1945 a mai napig a „Nulla Év” a németek számára. Innen, a nulláról kellett felállniuk, és újra – szó szerint is – felépíteniük magukat. Mindez a nyugatnémeteknek, a Német Szövetségi Köztársaság polgárainak kemény munkával és egy szilárd erkölcsi rendszerrel sikerült is. Mindeközben a német nemzet másik fele kommunista diktatúra és szovjet elnyomás alatt élt. Így tehát 70 évvel a Versailles-i béke után, 1989-ra minden együtt állt, hogy a németek pozitív hősökként, „jófiúkként” térjenek vissza az európai színpadra. Olyanokként, akik megdolgoztak és megszenvedtek a nemzeti egységért. Volt olyan európai politikus, aki nem igazán örült a német egységnek; mások azonban várakozással és talán reménységgel is tekintettek erre az eseményre.