Alig egy hete Kínában jártam. Egészen elképesztő az a fejlődés, amit tapasztaltam a hat évvel ezelőtti utamhoz képest. Nem is elsősorban az infrastruktúrára gondolok, hanem a kínaiak mentalitásában bekövetkező változásra. Annyira lenyűgözött a pekingi repülőtér hangulata (és lekötöttek az otthoni feladataim), hogy mire visszaértem a mosdóból belföldi csatlakozásomhoz, két kapuval és egy prímszámmal arrébb ültem le. Így annak rendje és módja szerint lekéstem a járatom. Mert ki gondolná magyar fejjel, hogy Peking és az onnan repülővel két és fél órára lévő 17 milliós Csuncsing (Chonqing) között fél óránként közlekednek a repülők, sűrűbben mint a volánbusz Miskolc és ’Barcika között. Azt végképp nem gondoltam volna, hogy velem, a cseppel a tengerben, a homokkal a sivatagban, szóval velem majd annyira készségesek lesznek, hogy pótdíj megfizetése nélkül átfoglalják a jegyem az egyik esti járatra, miután töredelmesen még azt is bevallom, hogy önhibámból maradtam le a csatlakozásomról.