nemzetiemlékezet” címkéhez tartozó cikkek
Találatok száma: 3

Máthé Áron

történész

Október 6. – A hősök napja

2019. október 06.

1849. október 6-a beégett a magyar nemzet tudatába.

Az aradi 13 vértanú, a kivégzett Batthyány Lajos, a többi meggyilkolt, börtönbe zárt szabadságharcos mellett tízezrekre rúgott azoknak a honvédeknek a száma, akiket besoroztak a Habsburg-hadseregbe. Szörnyű körülmények között kellett szolgálniuk, főleg Észak-Itáliában, de a birodalom más vidékein is. A tiszteket is közlegénysorban vették állományba és a szadista császári strázsamestereket nem nagyon kellett bíztatni, hogy rajtuk éljék ki frusztrációikat. Persze azért még bíztatták is őket.

A besorozott tisztek közül az egyik a ma kissé abszurdan ható Kun Béla nevet viselte. De akkoriban még becsületes név volt ez. Kun Béla a Veszprém megyei alispán fia volt, s a szabadságharc idején, 18 évesen, hadnagyi rangban az egyik huszárezredben szolgált. Két bátyja és egy öccse szintén honvédnak állt, s csak kishúga maradt a családi otthonban.

1848 csikorgó szilveszterén a vérmes, de nem valami ügyes hadvezér, Perczel Mór a saját nevét viselő városka előtt csatát ajánlott a visszavonuló honvédsereget üldöző császári seregnek. Nem volt jó döntés, ráadásul – ahogyan Jókai írja – Perczelnek megjósolták, hogy a saját nevét viselő helységektől óvakodjon.

A magyar sereg vereséget is szenvedett, s az áttörés kihasználására Jellasic két vértesezredet küldött előre. Úgy tűnt, hogy minden el fog veszni, és a magyar sereget nagyjából-egészében fogságba ejtik. Néhány huszárszázad sorakozott fel az ellenlökésre, de közülük is vagy három megfutott látva a vértesek rendezett acélfalát közeledni. Kun Béla hadnagy rászólt a legényekre, hogy neki kell menni a vasas németeknek.

     - Márpedig mi ezzel a csapattal meg nem mérkőzhetünk, csóválta a fejét egy vén huszár.

Teljes cikk

Máthé Áron

történész

A mi szabadságharcunk

2019. október 23.

Mi, magyarok hajlamosak vagyunk lekicsinyelni saját eredményeinket. Ebben egyébként nem különbözünk a többi közép-európai néptől – igazából valamennyien kicsit irigykedve tekintünk a másikra.

Mindenki talál a másikban valamit, aminek odahaza a hiányát érzi, s így valamennyien azt hisszük, hogy a másik valamiért „bezzeg” hozzánk képest az adott ügyben. Ez nem biztos, hogy baj, hiszen ezek a „bezzegek” adják ki egész Közép-Európát. Az persze más kérdés, hogy ezek a „bezzegek” igazak vagy sem.

Egyvalamiben azonban egészen biztosan igaza lehet a többieknek, ha ránk irigykednek: ez pedig az 1956-os forradalom csodálatos eseménysorozata. Egy pillanatra fénybe borította a sötétségbe borult európai világot. Ez a pillanat azonban elég volt ahhoz is, hogy leleplezze a kommunizmus embertelen és istentelen, kietlen és könyörtelen mivoltát. Az egyik ’56-os fiatal forradalmár így élte meg ezt a csodát: „A szabadság érzete…hogy vörös zászlót lehet égetni. És ujjongtunk, és vadidegen emberek összeborultunk, és zokogtak egymás nyakában. És akkor éreztem azt, hogy én most a csodának vagyok a [része], történelmet élek át.” (Baranyi László színművész).

Teljes cikk

Máthé Áron

történész

Don-kanyar: ami mögötte volt, és ami utána van

2020. január 13.

Hetvenhét évvel ezelőtt, 1943. január 12-én indult meg a szovjetek támadása Don folyó mentén elterülő frontszakaszon a 2. magyar hadsereg állásai ellen.

A szovjetek nem bízták a véletlenre: eleinte „erőszakos felderítési kísérletnek” titulálták az akciót, hátha mégsem fog menni. És rajtunk, magyarokon igazán nem múlott: volt, ahol szovjet hullahegyek halmozódtak fel a magyar vonalak előtt; volt, ahol teljes magyar zászlóaljak estek el inkább az állásaikban, semhogy hátráljanak; és akadt olyan eset is, amikor az utolsó töltény ellövése után a -35 fokos hidegben Vécsey alezredes feltűzette a szuronyokat, és sikeresen kivágta magát a rábízottakkal együtt. Az összeomlás csak a négy-öt napos véres harcok, és az ellenlökések kudarca után követően következett be. Az vesse az első követ a pánikba esett legénységre, vagy a fejüket elvesztő tisztekre, aki harcolt már mínusz harminc-negyven fokban, éjszakázott a csikorgó hidegben a szabad ég alatt, és akit kergettek már a hómezőkön a T-34-es tankok. A magyar helytállás tehát nem szenvedett csorbát, még akkor sem, ha egyes, a németeknek megfelelni akaró főtisztek olyanok írtak, hogy „megutáltam a magyar bakát”. (Az egészséges nemzeti öntudattal rendelkező és józanul gondolkodó magyar tisztek éppen hogy a németeket utálták meg, amikor azok lelökték a magyarokat a sebesültszállító szánokról, vagy amikor nem engedték fedél alá a kimerült honvédeket…) Az összeroppant parancsnok, Jány Gusztáv tábornok a végén kiadta hírhedt parancsát, amelyben megállapította, hogy a „2. magyar hadsereg elvesztette becsületét”. Hát nem, nem vesztette el becsületét. Becsületét elvesztett hadsereg részére nem harcolják ki az utódok egy hatalmas temetői emlékpark építését idegen földön, egy győztes nagyhatalom hivatalos narratívájával szembemenő módon.

Teljes cikk