Szavadban múlt zenéje szólt,

s hívogatott a falu-ölbe.

Arcodra, mondd, a fényt s mosolyt

nem Rapsonné asszony bűvölte?

Áprily Lajos

(Nemzeti Összetartozás Napja a Vereckei-hágón, a honfoglalás millecentenáriumi emlékművénél. Fotó: MTI/Nemes János)

Értelmiségünk baloldali eszméktől megszédült fele igazságosnak tartja, hol azért, mert az „úri Magyarország” kapott egy nagy sallert, hol meg azért, mert egyáltalán, a tradicionális magyar, mint fogalom, ingataggá vált, és hát ugye, a progresszió, az halad. Népünk másik része a pszichodráma-csoportokat idéző világba menekül, fantáziál mindenről, csak ne kelljen együtt élnie a tudattal, hogy egy történelmi vereséget szenvedett nemzet tagja. Mások meg a fogyasztói világ kádári átszüremkedése szerint románozzák le Márton Áron püspököt, vagy nevezik jugó csajnak Ruzsa Magdit. Az előző két felfogás téves, az utóbbi hozzáállás meg leginkább taszító. Trianon nem csak egy adott típusú magyarság-élmény kudarca, hanem mindig mindannyiunké. Másfelől meg nem a permanens vereséget kell benne látni, hanem az örök parancsot, hogy a földről fel kell kelni. Végül, a harmadikként említett fogyasztói, kissé „proli” megközelítés viszonylatában reményt keltő, hogy még egyetemi éveink alatt itt tanuló pozsonyi barátom még részegen is kioktatta az őt leszlovákozó budapesti rendőröket. Talán a legnagyobb fájdalom nem is a minket igazságtalanul sújtó békeszerződés, hanem a szétszakítás, az hogy határok választják el azokat, akiknek az elődeik ezer évig összetartoztak. Határok nem csak térben vannak, hanem a lélekben is. A XX. század olyan határokat, olyan korlátokat rakott ránk, amelyek a lelkünkön túl szó szerint a húsunkba vágnak. Vajon megéri-e magyarnak lenni?