„A legtöbb virágzó kultúra szerette és tisztelte a fiatalságot, de sem el nem kényeztette, sem nem dédelgette. És mindig megkövetelte tőle az engedelmességet és az öregek iránti tiszteletet.” / Huizinga: A holnap árnyékában /

A kis-ázsiai Epheszosz lakói hatalmas templomot emeltek Artemisz istennő tiszteletére. A templom és benne Artemisz hatalmas szobra az ókori világ csodáinak egyike volt, rengetegen keresték fel a várost csak azért, hogy láthassák. Történt, hogy Kr. e. 356. július 21-én egy Hérosztratosz nevezetű ember felgyújtotta és a templom porig égett. Hérosztratosz azzal indokolta tettét, hogy azt akarja: a világ emlékezzen a nevére. Ezért az epheszosziak nem csak halálra ítélték, hanem megtiltották azt is, hogy a nevét kiejtsék, vagy leírják, ezzel akarták megakadályozni, hogy a gyújtogató neve fennmaradjon. Amúgy mérsékelt sikerrel, hiszen én is éppen most írok róla.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy Amerikában újabb iskolai lövöldözés történt, elkövetője egy Nikolas Cruz nevezetű 19 éves kölök volt, akit – Hérosztratoszhoz hasonlóan – nyilvánvaló elmebaján túl, a feltűnés szándéka is vezetett. A vágy arra a bizonyos 15 perces világhírre, amit egyébként a magyar nyelv, a maga kivételes láttató erejével „feltűnési viszketegségnek” nevez. Ő is, miként epheszoszi elődje bizonyos értelemben sikerrel járt. Nevét feljegyezték, képe és története bejárta/bejárja a világot, a legeldugottabb helyeken is beszélnek róla. Persze csak egy rövid ideig, aztán elmossák az új hírek, földrengések, tornádók, tömegszerencsétlenségek. Mire kivégzik már csak pársoros hír lesz belőle. Egyszerűen túl sok Hérosztratosz van, vagy legalábbis túl sokról tudunk.