169 évvel ezelőtt Magyarországon nem volt hiány az álmokban. Ironizálva persze rávághatnánk: azért, mert az ország lakosainak többsége mintegy félálomban szenderegve élte az életét. Az ország mozdulatlansága azonban csak látszólagos volt, hiszen 1848-ban már közel három évtizede küzdöttek a reformkor közéletének nagyjai, hogy a magyar nemzet ismét lábra álljon. Erő is volt azonban ebben a mozdulatlanságban: a hirtelenkedéstől, a fölösleges változtatástól való ódzkodás. Erő és tehetetlenség mintha egymást kerülgette volna. Magyar nevek ugyan szerepeltek az európai történelemben az elmúlt századokban is, de Magyarország önálló szereplőként nem jött szóba. Belső alkotmányát megőrizte a királyság, de idegen királyai csak nyírni való juhokként tekintettek ránk. Másodosztályú tartomány voltunk, amit éppen csak annyira és úgy kell fejleszteni, hogy abból nemzeti összefogás ki ne alakuljon. A labancok utódai nem hittek a nemzeti önállóságban, míg a kurucok új nemzedéke azt mondta: „A haza minden előtt”. A Habsburg-házból származó nádorok álltak a nemzeti fejlesztések mellé, míg egyes hazai főrendjeink és követőik gond nélkül paktáltak a birodalmi centrummal az ország rovására.