Amint mindennek, úgy a szavaknak is van halála. Vagy teljesen elpusztulnak, elfeledjük őket örökre, vagy tökéletesen megváltozik értelmük és nem a szó hal meg, hanem a tartalma, a jelentése.
Miután a szavak – egyes vélemények szerint – egyben a világunkat jelentik, a szavakkal valami a világunkból is eltűnik. Egykor volt, ma már nincs: meghalt. Úgy vélem illendő nekrológot írni róluk, akik egykor fontosak voltak. Mint minden nekrológ, ez is az élőknek szól, abban a reményben, hogy emlékezetükben a halott valamiképpen kicsit tovább él.
Most éppen a „hála” szó halálán, jelentésvesztésén kéne elmélkedni, mert ennek – úgy érzem – éppen aktualitása van.
„Minden nép magához hasonlónak képzeli el istenét... Ha az ökröknek, lovaknak, oroszlánoknak kezük volna, magukhoz hasonló isteneket faragnának...” mondotta Xenofanész az erősen szkeptikus rabszolga, akit nem mellékesen, filozófusként is számon tartanak. Mélyen igaza van, ha úgy értelmezzük kijelentését, hogy a környező világunk számunkra nem érthető, így hitrebízott dolgait is a magunk képére alkotjuk meg magunkban, mint tette ezt alábbi történetünk hősnője is.
Történt, hogy a távoli Germániában egy a költői Aydan Özoguz nevű hölgy, aki amúgy, egyébként – ha a nevéből nem derült volna ki – török, az találta nyilatkozni a Bayern Kurier című lapban, hogy olyan mint „német kultúra” tulajdonképpen nem is létezik. A hölgy nem mellesleg a német szocdem párt alelnöke és a szövetségi kormány integrációs biztosa. Kijelentése és a mögötte megbúvó életút híven tükrözi az integráció németországi állapotát.
